Irodalmi arcképek

By Toldy Ferenc

1856. április 19-én az Irodalmi arcképek Tarkányi Béla gondozta kiadásához írott előszóban Toldy így ajánlotta olvasói figyelmébe e kisebb terjedelmű dolgozatokat: ezek „többnyire a futó óra művei; s így vázlatok inkább, mint részletesen kifestett képek:

• Language: Magyar
• Publisher: Fapadoskonyv.hu Kiadó
• Release date: Mar 9, 2016
• ISBN: 9789633767528

Book preview

TOLDY FERENC

IRODALMI ARCKÉPEK

Honlap: www.fapadoskonyv.hu

E-mail: [e-mail]

Borító: Rimanóczy Andrea

978-963-376-752-8

© Fapadoskonyv.hu Kft.

TOLDY FERENC ARCKÉPEI

„Ma telik be harmincharmadik éve, hogy két ifjú barát elfogult szívvel, tiszteletteljesen lépett be egy hetvenes agghoz, kinek buzdító énekei tették velük azon szent fogadást, hogy ha isten is úgy akarja, egész életük azon magas célnak lesz szentelve: a nemzet csinosodását, a nemzet irodalmi dicsőségét előmozdítani. A fiatal lelkű aggastyán egy csókkal szentelte fel a két tanítványt. »Emlékezzetek e napra – monda –, melyen a Múzsák szolgálatába fogadtalak; és ha bármely bajai az életnek, melyet még nem ismertek, egykor elcsüggesztenének, vagy a szerencse bármely hívogató kilátásai csalogatnának, ne feledjétek, hogy mivel tartoztok a közös édesanyának, s maradjatok hívei érzésben és tettel! Emlékezzetek, mit ígértetek nekem! Számon kérem hűségeteket.«

A két barát megtartotta a tett fogadást: egyike, az Apotheosis éneklője, dísze lett a magyar lantnak, … a másik tett, amit tehetett; az aggastyán buzdító szózatai elevenen, mint ifjúságában, hangzanak vissza kebelében most is, s a legnehezebb napokban ernyedni nem hagyták. Elhatározó óra volt az reá nézve, s ím, ma, a hála kötelességét teljesíti, midőn ifjúságának bátorítója emlékezetét e sorokkal ünnepli. A szent öreg pedig ki volna más, mint – Virág Benedek!"

E sorokat Toldy Ferenc vetette papírra 1853 szilveszterén, aki a „két ifjú barát" egyike volt, akkor már jeles kritikus, irodalomtudós, az önkényuralom nehéz napjaiban a hazai tudományos élet kitartó munkása. A Virág Benedek emlékét idéző sorok világosan jelzik: Toldy a magyar felvilágosodáshoz érzelmileg és szellemileg egyaránt kötődött. A dolgozat további passzusai, az e kötetben ugyancsak közreadott Révai-tanulmány lapjai pedig arról is meggyőznek, hogy a sokarcú magyar aufklärizmus tudományos szemléletének is egyik meghatározója volt. Amit a romantika korának elméleti úttörőjeként, kritikusként, majd később, élete különböző posztjain a magyar nyelv és irodalom ügyéért tett, az részben a magyar felvilágosodás művelődési törekvéseiben gyökerezik. Szerencsésen találkozott ez az örökség eredeti természettudományos foglalkozásával: a pesti egyetemen orvossá lett Schedel Ferenc így vállalt oroszlánrészt a hazai nyelv és literatúra mellett a magyar nyelvű tudományos sajtó megteremtésében is. Pedig a budai német postatiszt fia gyermekkorában magyarul sem tudott, országa nyelvét az iskolában kezdte tanulni, s a kortárs emlékezet tanúsága szerint később is még igen sokáig idegenes kiejtéssel beszélte azt.

Kapcsolata a kortárs magyar irodalommal egyetemi tanulmányai idején kezdődött. Az agg Virág Benedek hajlékában találkozott a Kazinczy-triász tagjaként ismert Horvát Istvánnal, akinek hatására „önismeretre és „tájékozódásra törekedett, s akinek akkortájt (1820) megjelent Magyarország gyökeres régi nemzetiségeiről szóló történeti munkája s akkoriban elmélyülő őstörténeti kutatásai egyaránt a hazai történelem megismerésére serkentették. A húszas évek elején már publikáló Toldy az idősebb és fiatalabb írónemzedékek tagjaival is csakhamar kapcsolatba került: a széphalmi Mesterhez éppúgy baráti szálak fűzték, mint Kisfaludy Károlyhoz, Vitkovics Mihályhoz, Vörösmartyhoz és főként Bajzához. Az éppen szárba szökkenő magyar romantika kedvező közeg volt számára, hogy véglegesen elkötelezze magát az irodalomnak, s bár szülői kívánságra befejezte orvosi tanulmányait, az ezt követően tett nyugat-európai tanulmányutat is irodalmi tájékozódásra használta; Weimarban Goethénél tett látogatása Nyugat-Európában szerzett élményeinek talán legfontosabb momentuma volt.

A húszas évek derekán már a kortárs irodalom jól fölkészült kritikusát tisztelték személyében a pályatársak: a Tudományos Gyűjtemény füzeteiben 1826–27-ben közzétett Aesthetikai levelei-ben a magyar romantika legnagyobb epikusává nőtt Vörösmarty elbeszélő költészetét méltatta. A Zalán futásá-ról, a Cserhalom-ról s a Tündérvölgy-ről írott elemzéseiben egyfelől „az ekkor születő magyar nemzeti ideológiai irodalommal kapcsolatos… elképzeléseit, követelményeit… összegezte, másfelől „a romantikus irányzat egyes alapelveit… alkalmazta először konkrét irodalmi alkotásra. (Fenyő István Az Aesthetikai levelek megírásának közvetlen indítéka Kisfaludy Károly biztatása-rábeszélése volt, ami azt is jelzi, hogy Toldy ismét az Aurora-kör kritikusaként vállalta a romantika jegyében fölnövő irodalom, az „új iskola" eredményeinek méltatását.)

Elveit, az irodalomról alkotott nézeteit más alkalommal is kifejtette: az Aurora egyes köteteinek elemzésével éppúgy a nemzeti romantika szolgálata volt a célja, mint a Pyrker-pörben való állásfoglalása, vagy éppen az 1833-as akadémiai díj körüli polémiája, amelyben helytelenítette a díj Vörösmarty és Kisfaludy Sándor közti megosztását.

Az előbbi különösen jellemző momentuma kritikusi magatartásának. Azzal a Kazinczyval kellett vitába szállnia, akit mesterként tisztelt, klasszicista és nyelvújító elveit jórészt maga is vállalta. Ám a német nyelven író Pyrker János László egri érsek Perlen der biblischen Vorzeit című művének Kazinczy által prózában fordított változatát esztétikailag korszerűtlennek ítélte; Pyrker németnyelvűsége pedig hazafias érzületét sértette. Lényegében nemzedéke, az Aurora-kör véleményét fogalmazta meg, amikor e sorokat leírta: „…az a férfiú, ki születés által Balaton-melléki, neveltetés által Ányos és Virág tanítványa, ajak által magyar szónok…, viselt méltóságok által… magyar főpap és főispán, sőt Kazinczyként »érzésiben is mindég miénk«, annyira »idegen hangokhoz szokni, a honiaktól annyira elszokni tudott, hogy valóban ritka szellemével egy idegen nemzet nyelvét, költését és hőseit jónak találhatta, jónak még hazatérte után, jónak egy hazánkfia nyilvános buzgó és kérő felszólalása után is. Ezt fájlalja a magyar nép s mely méltán!… Kazinczy erről megfeledkezett; s ami fő, Kazinczy magát, mint elsőrangú magyar író, annyira elfeledte, hogy ezen költeményeket nemcsak fordítja, hanem a német hexametereket magyar prózában fordítja!… Kazinczy a Gyöngyök… fordításaiért soha a tudományos tribunál előtt magát nem igazolhatja!"

Kritikusi gyakorlatával párhuzamosan merült föl benne az irodalomtörténeti rendszerezés szükségességének gondolata is. Mindössze tizenhét esztendős volt, amikor a magyar szonett fejlődéstörténetének összegezésére vállalkozott, aztán bibliográfusi munkába kezdett, majd 1827–28-ban – mintegy irodalomtörténészi pályájának nyitányaként – közreadta a magyar költészet német nyelvű antológiáját Handbuch der Ungarischen Poesie címmel. A kiadvány akár a korszakváltás dokumentumaként is fölfogható, hisz Toldy – könyve kísérő tanulmányának szövegében – tudományos rendszerezésre törekedett: fölhasználta elődei (Pápay Sámuel, Mailáth János) eredményeit, széles körű adatgyűjtő munkát végzett, de ami a legfontosabb: szakított Pápay Sámuel gyakorlatával és irodalomtörténeti szempontjaival. Ez utóbbi, könyvében még nyelv- és irodalomtudomány, illetve szépirodalom szoros együvé tartozását vallotta. A magyar literatúra esmérete 1808-ban megjelent vaskos kötetében a terjedelem alig egyharmadát alkotja az irodalom, vagyis a literatúra, s az utóbbi fogalmi megjelölés a nyelv-, az irodalomtudományt és a belletrisztikát foglalja magában. Toldynál világosan különválik tudomány és szépirodalom, rendszerező elveivel pedig (például deákos, franciás költőkről szól) évtizedekre megszabja a magyar irodalomtörténet korszakolásának, osztályozásának alapelveit. Már ebben a munkában szembetűnő a kortárs irodalom hangsúlyossága, ami a kritikusi gyakorlat egyenes következményeként is fölfogható.

Irodalomtörténet-írói munkásságának igazi kibontakozása az 1850 utáni korszakra esik. Ekkor látnak napvilágot azok a művek, amelyek alapján a szerző Toldy Ferencet ma is a magyar irodalomtörténet-írás atyjaként emlegetjük. Okkal, hisz A magyar nemzeti irodalom történetében (1851) a Mohács előtti korszak magyar irodalmának fejlődéstörténetét vázolta föl, A magyar költészet története Kisfaludy Sándorig (1854) című munkában a magyar líratörténet első és máig egyik legigényesebb változatát alkotta meg, az 1864-ben közreadott kézikönyv pedig (A magyar nemzeti irodalom története a legrégibb időktől a jelen korig rövid előadásban) az első modern rendszerező magyar irodalomtörténet. Mindháromra érvényes Tóth Dezső megállapítása, mely szerint e munkák „összefoglaló jellegük ellenére, máig forrásértékűek". Ez az érték szabja meg a Toldy-életmű iránti mai érdeklődést is. Írásainak adatbősége, előadásmódjának közvetlensége és főleg személyessége, nemegyszer vallomásos jellege, filológiai okfejtései, sok esetben ma is helytálló értékítélete egyaránt az újrafelfedezésre biztat.

1856. április 19-én az Irodalmi arcképek Tarkányi Béla gondozta kiadásához írott előszóban Toldy így ajánlotta olvasói figyelmébe e kisebb terjedelmű dolgozatokat: ezek „többnyire a futó óra művei; s így vázlatok inkább, mint részletesen kifestett képek: de jobbára hosszas ismeretség emlékezeteiből kölcsönzött vonásokkal, mik – úgy biztatom magamat – jellemzők is, valók is. Nem mind nagy nevek. De ország nemcsak büszke alapeszekből, hanem középmagasságú dombok és síkokból is áll; város nemcsak tornyok és paloták, hanem közszerű házak és kunyhókból is: s annak és ennek ismerete az egészben van. Irodalmunkban nem sokan ragyogtak, de sokan munkálkodtak hasznosan: s fénytelen, de hasznos munka is ismertetésre és hálára méltó. Mégis, éppen a tárgyak, de kétségkívül a tárgyalás különbségei szerint is – mert alkalom és idő nem egyformán szolgáltak – különböző becsűek e képecskék: az egykori irodalomtörténész azonban mindegyikben fog találni adatokat és iránypontokat, miket tán csak e lapok őriznek meg; a hazafi olvasó pedig felismeri azon ikercsillagát az eszmének és érzésnek, mely valamint minden jónak, derűben s borúban, úgy szerzőnek is, hosszú pályáján, kalauza és lelkesítője volt; s kell, hogy mindnyájunké legyen és maradjon, ha mint magyarok meg akarunk élni."

A cél és a szándék világos: minden értéket, a legcsekélyebbet is, átmenteni az utókornak, a nemzet szellemi gyarapodása s önismerete érdekében. Ez a törekvés vezette, amikor Telegdi Miklós, majd Zrínyi Miklós és Gyöngyösi István portréját rajzolta meg, ez munkált benne, amikor kortársainak, egykori barátainak, tanítómestereinek (Virág Benedek, Horvát István stb.) állított emléket, s ez sarkallta régi irodalmunk egy-egy vitás kérdésének filológiai alaposságú vizsgálatára is (Anonymus és Collonai Gvidó, Magyar Pál XIII. századbeli kanonista, Margit kir. hercegnő, mint etikai író, Színköltészetünk zsengéi). „Vázlataiban megfontolásra, továbbgondolásra érdemes észrevételek sokaságát hagyta örökül, s belőlük egy tárgyszerűségre példásan törekvő tudós magatartása rajzolódik ki. Tárgyához mindig elvszerűen közelített, s az értékek számbavétele mellett következetesen fölsorolta ellenérzéseit is. Virág Benedek ódaköltészetének jelentőségét méltatva például „zengzetesnek, „gyakran a hegyomlás erejével rohanó-nak érzi annak ritmusát, nyelvezetéről viszont szükségesnek tartja megjegyezni, hogy a választékosság mellett „helyenként prózailag ellapuló. Episztoláinak egy részéről még keményebben ítél, ezekben – mondja – Virág „gyakran oly tárgyakkal bíbelődik, „melyek nagyon józan tárgyalásnál fogva minden költői érdem nélkül valók.

Másik ifjúkori példaképéről, Horvát Istvánról értekezve is a vallomás igényével szól, de ezúttal is szigorú objektivitással. A tudós felelősségének tudatában írja: „… ha a kép, melyet őszintén kívánok vázolni, árnyékoldalakat is mutatat fel, kezemet nem a jótettek feledése, hanem az igazság elutasíthatatlan követelései intézik. A kortárs olvasó e tanulmány tükrében fölmérhette Horvát irodalomszervező tevékenységének jelentőségét, képet alkothatott áldozatkészségéről, hazafias érzületéről, s annak a romantikus nemzedékre tett hatásáról, ugyanakkor látnia kellett „őstörténeti kutatásainak képtelen eredményeit is, mely szerint a magyarság történelme „Ábrahám előtt egynehány száz esztendőkkel kezdődik; „a magyar história új világosságot von Ázsia, Afrika és egész Európa történeteire is; Karthágó magyar város; Jeruzsálem a magyar Sólyomvárral azonos; Nagy Sándor magyar uralkodó; a trójai háború s a pun háborúk „magyar háborúk voltak; és „a régi Görögország, „a régi Latium, „a régi Spanyolország, „a régi Germánia stb. „némely részeikben több századokig laktak a magyar nyelvet beszélő magyar, kun, jász, palóc, pacinaciata, válus, avar stb. népségek. E „rögeszmévé merevedett szemlélet Toldy ítélete szerint „a történeti aberrációk legóriásbika volt, „füstbe ment munka, amely „mint kór ember álmai…, nem gúnyra, … de sajnálatra méltó.

Az Irodalmi arcképek anyagába a portrék