Emlékvándor

By Tamara Kenessey

"Nyisd ki a zsákod, van egy belső zsebe. Nem az, amelyiket telepakoltál haszontalan töltényhüvelyekkel, hanem a másik. Megvan? A levél, ahogy Sage ígérte. Ne bontsd fel, csak add át nekik! Hallgass ide! Azt hiszed, készen állsz, de nézz magadra! Amikor eljönnek érted, egyetlen esélyed van. Egy másodperc, és eldöntötték. Nem viccelnek. Töröld meg az arcod, felejtsd el a könnyeket! Húzd ki magad! Ne feledd, ha reszketsz, maradsz." Erin majdnem tizenhét éves, gyámja neveli. Furcsa visszatérő álma támad, amelynek következtében menekülni kényszerül, és egy ismeretlen világban találja magát, ahol nem csak, hogy nem működnek a megszokott szabályok, de csillagokkal társalog és elképesztő képességű figurákkal barátkozik. Választania kell két lenyűgöző fiú közül, és hamarosan kiderül, hogy minden régi és új erejére szüksége lesz, ha helyt akar állni élete legnagyobb kihívásában...

• Language: Magyar
• Publisher: Underground Kiadó és Terjesztő Kft.
• Release date: Feb 27, 2020
• ISBN: 9786156151254

Book preview

Emlékvándor

Ismerős vagy a múltból

Kenessey Tamara

2019

Underground Kiadó

www.undergroundkiado.hu

Minden jog fenntartva!

Előszó

– Nézz le, milyen sűrű köd borítja a völgyet! Szép látvány, igaz? Talán pihenhetnél egy kicsit, amíg idefent vagy, rengeteg az idő naplementéig. Nyisd ki a zsákod, van egy belső zsebe. Nem az, amelyiket telepakoltál haszontalan töltényhüvelyekkel, hanem a másik, amelyikben papír lapul. Megvan? A levél, ahogy Sage ígérte. Ne bontsd fel, csak add át nekik!

Most viszont hallgass ide! Azt hiszed, készen állsz, de nem állsz készen. Nézz magadra! Amikor eljönnek érted, egyetlen esélyed van. Egy másodperc, és eldöntötték. Ezek az emberek nem viccelnek, nem szokásuk. Szóval azt ajánlom, kapd össze magad! Töröld meg az arcod, felejtsd el a könnyeket! Kezdj valamit a kócos fejeddel, és húzd ki magad! Akkor minden rendben lesz. Ne feledd, ha reszketsz, maradsz. Te lánygyerek, túl fiatal vagy a reszketéshez – mondta Révész mielőtt sarkon fordult, és elindult lefelé az ösvényen, amely felhozott idáig. Nem vette a fáradságot, hogy visszanézzen. Végre jutott időm gondolkodni. A történetem ettől a sziklás domboldaltól valamivel távolabb kezdődött.

I.

Annyit tudtam, hogy Révész viskója egy erdő szélén áll, nem messze az országúttól. Előző este jártam nála először, hunyorogtam egy darabig a fák közé, mire észrevettem az épületet. Lúdbőrzött a karom a hűvöstől, hiába dörzsölgettem a pulóverem, csak nem lett melegebb körülöttem. Felbámultam a mélykék égre, a betonutat lombtalan, mozdulatlan faágak szegélyezték. Olyan csend vett körül, amilyenben nem volt részem az elmúlt napokban. Elmerengtem, hogy tényleg felkeressem-e a férfit, vagy könnyebb volna addig futni, amíg a lábam bírja. Öt kilométerre lehettem a várostól, ahol felnőttem, és talán húszra a következőtől. Egyedül az nyomasztott, hogy mindegy milyen messzire szaladnék, egy lélek sem segítene rajtam, a lányon, akinek se cipője, se személyije nincs. A melegítőm zsebében aprópénz, meg a többi ruhám rajtam, ennyi maradt. Legjobb esetben rendőrt vagy mentőt hívnának, vagy az elmegyógyintézetet, ha nincs szerencsém. Egyiket sem kockáztathattam, az erdő sűrűje felé vettem inkább az irányt.

Beljebb a fák megtartottak valamennyit a tavaszi nap melegéből, már nem kellett a pulóver, de magamon hagytam. A csendet apró neszek váltották fel. Madárdal hallatszott a fákról, száraz gallyak roppantak a talpam alatt. Az erdő lassú táncot lejtett a feltámadó szélben, néhány fűszál már előbújt a tél után, egyik–másik megcirógatta a bokámat. Tetszett a környék, kedvem lett volna elheverni a puha avaron, még az is eszembe jutott, hogy akár itt is élhetnék. Megtanulnám, hogy mi ehető, találnék egy vackot, ahol alhatok, ez volt a következő díjnyertes ötletem. Mindig is szerettem a természetet, de azért elindultam a ház felé, mert sosem árt, ha az embernek van választása.

Sűrűn benőtt csapás vezetett odáig. Félrehajtottam az utamat keresztező bokrok ágait, hogy ne térjek le róla, nehéz lehet minden nap közlekedni errefelé. Lassan botorkáltam a ház irányába, de a gyér fényben nem vettem észre egy törött ágat a lábam előtt, ráléptem, és szálka fúródott a talpamba. Sziszegve megálltam, hogy kihúzzam, a lábam vöröslött a karcolásoktól, amelyeket az elmúlt huszonnégy órában szereztem. Nagyon reméltem, hogy hamarosan újra kaphatok valahonnan egy pár cipőt, mert a helyzet kezdett aggasztóvá válni.

És akkor valami elsüvített a fejem mellett, olyan hangosan, hogy a fülem csengésén kívül semmit sem hallottam. Az első golyó fél méterrel mellettem csapódott egy nyírfa fehér törzsébe. A második valamivel távolabb fúródott a talajba, és igazán nem voltam annyira kíváncsi, hogy kivárjam a harmadikat. Egy pillanat alatt hasra vágódtam, és visszafogtam a lélegzetemet, ahogy Sage tanította. Az egyetlen bökkenő, hogy egy hónappal ezelőtt, amikor az életem még unalmas volt, táncolni jártam, nem készültem kaszkadőrnek. Az elvágódás nem volt része egyetlen általam ismert táncstílusnak sem, így keményen beleremegett a hasfalam.

Ezúttal csak ketten voltak. Még sípoló füllel is egyre közelebbről hallottam bakancsuk döngését, a zajtalan közlekedés nem volt első a fontossági sorrendjükben. Sajnos én viszont magasan szerepeltem a listán. Mozdulatlanná dermedtem, és összeszorított ajkakkal visszanyeltem pár káromkodást, mert igyekeztem hangtalan maradni.

– Miss Santry, nem bujkálhat örökké – mondta az egyikük, vészesen közel hozzám. Olyannyira, hogy egészen jól látszott a bakancsszárába dugott kés markolata. Szerencsémre egy sűrű bokor alján landoltam, ahol akadt némi esélyem, hogy nem vesznek észre. Alattam az avar erőteljes dohszagot árasztott, ökölbe szorítottam a kezem, nehogy tüsszentenem kelljen. Kínos dolog egy allergiás reakció, amikor az embert éppen próbálják megölni. Kellett egy megoldás, gyorsan, mielőtt észrevesznek. A gond csak az, hogy csupán néhány hétnyi túlélési kiképzéssel a hátam mögött, ahol a fő feladat a rejtőzés volt, nem jutott eszembe egyetlen macsó ötlet sem. Tapogatóztam a földön, hátha a kezem ügyébe kerül egy kő vagy vastagabb bot, bármi, amiből fegyvert rögtönözhetnék. Nem mintha egy szakóca kiváló fegyver volna pisztolypárbajban, de azért próbálkozni lehet.

– Uraim, segíthetek? Mintha eltévedtek volna – hallottam egy mély, reszelős hangot az ellenkező irányból, valahonnan a hátam mögül. A késes bakancsú olyan hirtelen pördült a hang felé, hogy szinte elkaphattam volna a bokáját. De úgy döntöttem, megkímélem.

– Jó estét uram, nem látott errefelé egy fiatal hölgyet, egy méter hetven körül, világos hajjal? – kérdezte, miközben olyan lazán tette el a pisztolyát, mintha a világ legtermészetesebb szabadidős tevékenysége volna, hogy erdőt járunk stukkerrel. Meglepett, hogy ezek képesek emberi hangon beszélni, ordibálás és fenyegetőzés nélkül. Nyilván jól jön a kulturáltság látszata az átlagpolgár megtévesztéséhez.

– Nem jönnek errefelé a népek, főnök. Nem messze lakom innen, és legtöbbször hetek telnek el anélkül, hogy egy teremtett lélekbe botlanék. Attól tartok nem lehetek segítségükre. Veszélyben van talán? – kérdezte a mélyhangú.

– Életveszélyben. Kérem, ha mégis látná, hívjon fel minket – kérte, és átnyújtott egy névjegyet. Társa még mindig körbe–körbe kémlelt, amíg ő játszotta a józsarut. A fickó egy szót sem szólt, terpeszbe vágott lábakkal állt a másik mögött. Sokkal jobban illusztrálta korábbi tapasztalataimat az elmúlt napokból. Feszült állkapocs, kegyetlen tekintet. És töltények. Rengeteg töltény.

Még mindig nem mozdultam, amikor eltűntek a bozótban, majd hosszú sóhajt hallottam, de nem a sajátomat.

– Előjöhetsz, Erin, magunk vagyunk – mondta a reszelős hang. Megráztam elzsibbadt tagjaimat, felültem, és belekapaszkodtam az értem nyúló karba. Máris megmentette az életemet. Ha túlélem ezt az egész hacacárét, több embernek tartozom majd hálával, mint amennyit fejben tudok tartani.

– Köszönöm, őőő… – válaszoltam, és rájöttem, hogy anélkül jöttem idáig, hogy tudtam volna, kit keressek. Amikor felnéztem rá, mélyen ülő sötét szemeket láttam, az arcán úgy tűnt, hogy sok időt töltött szeles vidékeken.

– A Révész jó lesz, Erin. Gyere most, ahogy elnézem, átöltöznél és ennél valamit, igaz? Vihetlek a hátamon és később a tüskét is kihúzzuk – eresztett meg egy halvány mosolyt.

Ez volt a pillanat, hogy őt választottam az erdő helyett. Sőt, már a mezítlábas menekülés sem vonzott annyira.

Nehéz kabátjának régi bőr és pézsma illata volt. Furcsa kombináció egy hatvanas éveiben járó férfinek. Annak ellenére viselte, hogy már jócskán tavaszra járt az idő. A kinézetéből ítélve a kabát szinte hozzánőtt, több volt egyszerű ruhadarabnál. Úgy fogta körül, ahogy senki másra nem passzolt volna, az összes gyűrődés követte a teste vonalait. Milyen szépek is a viszonzott barátságok.

Ahogy odaértünk az épülethez, gyorsan az ajkamba haraptam, hogy elnyomjak egy feltörni készülő sikolyt. Először is, jobban hasonlított egy kúriára, mint egy viskóra. Pedig Sage utasítása úgy szólt, hogy egy viskót keressek. Vagy fogalomzavarban szenved, vagy rosszul emlékszik. Esetleg megint elővette a humorát. Meglepetésemnek ez a kellemesebb fele, de a falain tekergő lények már finoman szólva nem tetszettek annyira. Kígyók százai vonaglottak rajta, a falakon, a tetőn. Testük csillámló masszája egyetlen zöldes lüktetéssé állt össze. Ugyanoda igyekeztek, mindegyikük helyet talált egy díszesen faragott kapu két oldalán. Körülnéztem, hogy tényleg alattuk vezet-e az út, de más bejáratot nem láttam.

– Maga kerüli a feltűnést, jól érzem? – kérdeztem, hátha az irónia segít.

– Hidd el, ez nem az én ízlésem kérdése. De nyugi, kezesebbek, mint hinnéd – válaszolta, miközben a földre tett. Könnyű mondani. Ha ő jött volna el hozzám, mondjuk kiskoromban, a hörcsögeim halálra ijesztették volna a puhaságukkal és a néha hirtelen feltörő kedves csipegésükkel.

Révész az ajtóhoz lépett, lehunyta a szemét. Összedörzsölte a tenyerét és fütyülni kezdett egy szédítő dallamot, amitől szúrni kezdett a halántékom. A kígyók azonnal megálltak, mozdulat közben, aztán egy hosszú pillanat alatt hamuszürkévé váltak és elfújta őket a szél. Úgy örvénylettek, mint valami házi készítésű sarki fény. Szerintem erre a hörcsögeim képtelenek lettek volna.

– Elég lenyűgöző látvány. Van valami, amit tudnom kellene róluk? – kérdeztem és fázósan megdörzsöltem a karomat. Nem vagyok oda a kígyókért.

– Mindig ennyire ideges vagy? – csattant fel Révész.

– Lássuk csak. Kizárólag akkor vagyok ennyire ideges, amikor egy mondvacsinált hatóság, amiről még csak nem is hallottam korábban, megpróbál elkapni valamiért, amit nem is tettem. Pontosabban, fogalmam sincs, hogy tettem-e, mert nem tudom, hogy miért akarnak kinyírni, ugyanis senki nem árul el semmit, ha kérdezem! – válaszoltam. Remegtem a dühtől, már megint. Ő viszont csak fáradt tekintettel rám nézett és megrázta a fejét.

– Néhányan közületek fárasztóbbak, mint a többiek. Mostanra megszokhattam volna már– mondta, – gyere be Erin, megtudsz majd mindent, amit kell – sóhajtott és szélesre tárta előttem a kaput.

Hatalmas terembe léptünk, a plafon sötétbe veszett. Az egyetlen fényt kandalló adta a helyiség túlsó falának közepén. Révész eltűnt, hogy vacsorát készítsen, de előtte még a vállamra terített egy vaskos takarót és kihúzta a lábamból a szálkát. Lüktetett a talpam tőle, de amúgy is túl sokat gyalogoltam. Ahhoz képest, ami mostanában történik velem, a szálka igazán nem nagy ügy. Összekucorodtam a tűz fényénél és bambultam a lángokat. Úgy éreztem magam, mintha nagyon régóta tartottam volna vissza a lélegzetemet.

***

Talán egy hónappal azelőtt, hogy az életem teljesen felfordult volna, hasogató fejfájásra ébredtem, nyelvemen a rémálmok állott ízével. A torkom kiszáradt, alig tudtam megszólalni. Álmomban egy nagy dobozba zártak, amelyet vékony szálak hálóztak be. Valahányszor megérintettem egyet, emberi hangon megszólalt, eleinte motyogva, majd hangosabban. Érthetetlenül, de egy hírolvasó tónusában. Nem volt hely, hogy megmozdulhassak, és valahányszor kiutat kerestem, az összes egyszerre kezdett motyogni. A fülem dobogott a zajtól, próbáltam segítségért kiáltani, de egyetlen hang sem jött ki a torkomon. Rángatóztam, hogy kiszabadulhassak. Amikor leizzadva felébredtem, hirtelen képes voltam együttérezni az összes léggyel, amely valaha pókhálóba ragadt.

A következő napokban az álom ismétlődött, egy héttel később már értettem azt is, hogy mit beszélnek a hírolvasók. A szavakat kivettem ugyan, de egyetlen helyet, vagy nevet sem ismertem fel, amelyről a híradás szólt. A legtöbb olyan érdektelen dolgokat közölt, mint hogy Marge nénikém szomszédjának a szobapáfránya mégsem bírta annyira a napfényt a teraszablakban. Peter ma nem mehet ki játszani, mert a leckéje nincs kész. Szóval a rémálom szépen zavarrá fordult, ugyanis soha nem volt Marge nevezetű nénikém, és Petert sem ismertem, akinek leckét kellett volna írnia. Az igazat megvallva, semmilyen gyereket nem ismertem.

Nem voltak testvéreim, és még kicsi voltam, amikor anyám meghalt. Apámról semmit sem tudtam, valószínűleg lelépett kiskoromban. Anyám bátyja, Mike nevelt fel. Egy lelakott kis házban éltünk a város szélén, kellően távol mindentől, amit egy gyerek szeretne az életébe. Sem játszóteret, sem barátokat nem találtam egészen középiskolás koromig, bár akkor sem voltak sokan, mert ki akarna barátkozni egy lánnyal, aki olyan ropi, hogy zörögnek a csontjai. Ez volt a hivatalos álláspont, legalábbis a menők által vallott leghangosabb, aminek mentén az iskolám 99,9%–a elkerült. De nem húznám le a hangulatot inkább, főleg mert abba a maradék 0,1%–ba olyan jófejek tartoztak, mint Mehrt és Nioli Cornerfield.

Az ikrek között három és fél perc volt, Mehrt javára, amit gyakran egymás szokatlan színű szemére vetettek. Niolinek a bal szeme volt kék, Mehrtnek a jobb. A másik pedig sötétbarna. Őket ugyanúgy szívatták emiatt, mint engem a soványságomért. Pedig szerintem igazán érdekesen néztek ki, még ha kicsit félelmetesen is. Mehrt mindig rájátszott arra, hogy ő az egyik furcsa iker. Vad sztorikat adott elő, amelyekben általában ők ketten valami földönkívüli fajhoz tartoztak, vagy éppen a családjukat démonok szállták meg. Egészen a végzős bioszórákig nyomult ezzel. Akkor tanultunk a genetikáról, ami igencsak lelombozta Mehrtet. Nioli vigasztalta a bátyját, hogy még a biológia is bebizonyítja, hogy ők mutánsok, amitől a srácnak egyből jókedve támadt. Nioli vett rá arra az óriási marhaságra is, hogy számoljak be görcsösen szigorú nagybátyámnak az álmokról. Nekem eszembe sem jutott volna, Mike nem nyilvánít véleményt semmiről, csak a jegyeimről. De ez most máshogy történt. Azóta vagyok, nos, mondjuk úgy, úton.

Gyámom nem úgy reagált, ahogy vártam volna. Arra felkészültem, hogy esetleg megint a pszichológussal jön majd, vagy felhívja az osztályfőnökömet, esetleg újabb szobafogságot kapok egy számomra megmagyarázhatatlan okból, ahogy ez már csak lenni szokott valahányszor képtelen felfogni valamit velem kapcsolatban. Ő nem az a beszéljük meg, mi bánt típus. Sokkal inkább híve a menj a szobádba, mert nem látom a tévét nevelési elvnek.

Akkor is éppen a távkapcsolót nyomkodta a fotelba süppedve, lebiggyedt ajakkal. Feje előrehullott a mellkasára, eltüntetve a nyakát, amikor beálltam a látóterébe.

– Mike, van valami szokatlan dolog, amiről beszélnem kell veled – kezdtem halkan.

– Tudtam, éreztem, hogy megint bukásra állsz valamiből, ez nem szokatlan – hördült fel hirtelen és kihúzta magát a fotelban.

– Mi? Dehogy! Életemben egyszer álltam bukásra, emlékszel, amikor anya ...

– Elég, utálom a témát. Szóval nem a suli? – kérdezte, miközben feszült tekintettel méregetett.

– Nem, ez egészen más – sóhajtottam.

– Valami fiú van a dologban? Ugye tudod, hogy mit mondtam a fiúzásról? – emelte fel a hangját ismét.

– Mike, az ég szerelmére, tudom, hogy szerinted akkor kezdhetek „randevúzni", amikor leérettségiztem és munkám is van, hogy eltarthassam a születendő gyerekeimet, szó sincs erről! – nyöszörögtem.

– Akkor? Bökd ki végre kislány, nem érünk rá egész nap – utasított. Fontos tévébámulási feladataid vannak, gondoltam magamban. Sóhajtottam, és Niolire gondoltam. Magamtól biztosan félbehagytam volna a beszélgetést, ha a barátnőm szerint nem „jó, ha a szüleid tudják, ha valami ennyire zavar".

– Szóval az van, hogy furcsákat álmodom, már több mint egy hete. Minden éjjel egy dobozban ülök álmomban, körülöttem zsinórok, drótok, huzalok mindenütt... – kezdtem bele nagy levegővel.

– És ha hozzájuk érsz, emberi hangon szólalnak meg, eseményekről – fejezte be üveges szemekkel a mondatot helyettem a nevelőapám.

– Igen! Honnan tudod? – kérdeztem. De Mike nem válaszolt, csak meredt rám még vagy egy percig. Majd hirtelen elém lépett és megragadta a vállamat. Fürkészőn nézett az arcomba, mintha beteg lennék, és a további tüneteket keresné.

– Azt gondoltam a mi családunkban ez nem történhet meg, Erin. Hogy tehetted? – sziszegte. Vér szökött az arcába az elfojtott haragtól, olyan hirtelen engedett el, hogy majdnem elestem. Ezért inkább helyet foglaltam a kanapén. Nehezebb fellökni valakit, aki ül.

– Mit, Mike? Mi az, amit hogy tehettem? – kérdeztem. Már vártam a szobafogság ismerős intézményét. De nem mondott semmit, csak fejét rázva megfordult és a telefonhoz trappolt. Hallottam, ahogy káromkodik a bajusza alatt. Majd elintézett néhány telefonhívást, tőmondatokban. Szó volt arról, hogy valami mégis bekövetkezett, meg hogy ezt nem hitte volna. Utáltam, hogy nem oszt meg velem semmit, elöntötte az arcomat a forróság és a kezem ökölbe szorul. Letette a telefont, és visszajött. Megállt előttem keresztbe font karral, az állkapcsa megfeszült a dühtől. Engem sem kellett félteni.

– Elmondod végre, min kaptad fel ennyire a vizet? Ezek csak álmok, basszuskulcs – fakadtam ki és behúztam egyet ököllel a kanapé kárpitjának.

– Erin, ha így volna, megúsznád azzal, hogy felhívom a pszichológusod, de...

– De te most megint inkább dühöngsz ahelyett, hogy elmondanád miért haragszol rám ennyire – vágtam az arcába. Megragadta a felkaromat és felrántott a kanapéról. Nagyot roppant a vállam, de megfogadtam, hogy azért sem sírom el magam, amíg lát, addig biztosan nem.

– Mindent elrontottál. Mindent, Erin. Takarodj a szobádba és szedj össze egy hátizsáknyi cuccot, ami nélkül nem bírnál létezni. Ide soha nem jössz vissza. Van egy órád – jelentette ki, majd elindult, hogy ő is összepakoljon.

– Mi van? Mi ez az egész? Én nem megyek sehova, Mike. Ez az otthonom, mindenem itt van. Ezt nem teheted velem néhány zavaros álom miatt – kiabáltam utána. Visszajött a nappaliba és lekevert egy pofont, megtántorodtam.

– Fogd be Erin, itt nincs többé véleményed, és ha túl akarod élni a mai napot, akkor elkezdesz pakolni, mert otthonod vagy sem, ez a hely nem biztonságos többé. Ha maradni akarsz, hát tessék, de ez a ház nem biztos, hogy áll még holnap reggel. Megértetted?

– De hát mi folyik itt Mike? Legalább azt áruld el, mit követtem el? – kértem, bár nem számítottam a jóindulatára, mert az nem volt neki.

– Még kérdezed, a fenébe is. Nem válaszolok, nem tőlem fogod tudni, ha tényleg fogalmad nincs. Tűnj pakolni, most azonnal! – fröcsögte az arcomba. A szobámba rohantam, feltéptem a szekrény ajtaját és elkezdtem kihajigálni mindent, amit ott találtam. Albumokat óvodáskoromból, amiket még anya rendezett össze, régi plüssállatokat, amiket már régen nem tartottam szem előtt, de titokban ölelgettem néha. Egy kiboruló dobozban pár gyerekrajz és filléres emlékem közül kiesett a cikk a balesetről, amely anyám halálát okozta. Tényekre szorítkozó beszámoló egy esős éjszakáról, amikor egy fiatal, névtelen nő autója fának csapódott a város határánál. Csak Mike és én emlékeztünk arra az estére ennyi év után. Apám addigra már régen eltűnt, anya csak hozzánk nem jött haza többé. Nem voltam még három éves sem, de a kép, ahogy a rendőr a sapkáját szorongatja az ajtóban, miközben a sötétből fúj be a házba a viharos szél, kitörölhetetlen.

A régi tárgyaknak ugyanolyan enyhe szellőrózsa illata volt, mint anyámnak egykoron. Valamiért az illatok őrzik meg az emlékeket a legelevenebben. Égette a szememet a sírás, de nem törődtem vele. Maszatos arccal fogtam a hátizsákomat és belevágtam néhány ruhát, a cikket, a naplómat és anyám nyakláncát. Ez volt az egyetlen kézzel fogható emlékem róla, meg a belógó ujja egy kiskori képen.

Ugyanilyen valóságosnak tűnt az a visszatérő álmom, amikor egy nyári réten kacag mezítláb, játszik a hajával a szél. Hosszú világos ruhát visel, és egy férfit ölel magához, aki vele nevet. Soha nem láttam a férfi arcát, de a boldogságuk gyakran nyújtott vigaszt egész életemben. Szerettem elképzelni, hogy ez egy emlék, hogy tényleg megtörtént, amikor egészen kicsi voltam, és a férfi az apám, aki nagyon szerette anyámat. Talán nem önszántából nincs mellettem, bár ahogy telt az idő, ezt egyre inkább kifogásnak éreztem, amivel fel akarom menteni őt.

Megdörzsöltem a szemem, hogy kilássak a könnyek alól. Körülnéztem, hogy van-e még bármi, amit elvihetnék, de semmi nem jutott eszembe. Fogtam a telefonomat, kivettem belőle az aksit, mert így láttam egy filmben, hogy ha el akarsz tűnni, ezt muszáj. De nem vittem magammal. Még mielőtt kikapcsoltam volna, írtam egy üzenetet Niolinek, hogy minden rendben lesz, és keresni fogom. Reméltem, hogy nem hazudtam. Az éjszakát egy eldugott motelben töltöttük, Mike egy szót sem szólt hozzám.

***

Másnap reggel találkoztam Sage Claytonnal. A tűz előtt merengve Révész óriási termében összeszorult a szívem, mert fogalmam nem volt, éppen merre járhat. Azon kaptam magam, hogy halkan a nevét mondogatom, majd kuncogásra lettem figyelmes.

– Tessék, szólítottál? – jött egy hang a szoba távolabbi végéből, amely teljes sötétbe burkolózott. Egyből visszarántott a valóságba, olyan gyorsan ugrottam fel, hogy majdnem felrúgtam a kandallót takaró rácsot. Fogalmam nem volt, mióta ücsörögtem már ott egyedül, és nem vettem észre, hogy bárki bejött volna. Felkaptam a piszkavasat, arra az esetre, ha megtámadna. A hang viszont ismerősen csengett.

– Hosszú napod volt, Erin? Sajnálom, nem tudom miért hittem, hogy mostanra már nem vagy olyan nagyon ijedős – jött a férfihang a sötétből. Nagy sóhajjal engedtem le a rögtönzött fegyvert.

– Istenem, de jó, hogy életben vagy, te rohadék – szaladtam oda hozzá, mivel végre kilépett a sötétből. A nyakába ugrottam, és megöleltem. Viszonozta, szorosan átfogott, nekem körbeért a fejemen a vigyor. A szívem majdnem kiugrott a helyéről, hogy túlélte a múlt éjjelt. Aztán kapcsoltam. Sage-et ölelgetem. Sage-et! Hirtelen elengedtem, nem tiltakozott. Szerintem neki is leesett, hogy mi az előbb megöleltük egymást. Ezután szorgosan kerülte a tekintetemet. Megköszörültem a torkomat, lesimítottam a pulóveremről a láthatatlan szöszöket, és megálltam tőle kellő távolságban, csípőre tett kézzel, hogy az egész alakját lássam.

– Nos, szép jó estét, Sage. Miért ne volnék ijedős? Igazad van, az elmúlt pár órában csak egyszer akartak megölni, szóval semmi okom az ijedtségre – mondtam.

– Csajszikám, hagyd ezt. Tudod, hogy nem így értettem – válaszolt.

– Megnyugodnék, ha érteném, mi folyik itt. Úgy tűnik, minden sarkon ott vár egy lelkes kiscserkész pisztollyal, készen rá, hogy golyót repítsen a fejembe. Mégsem tudom, miért. Így kellene megnyugodnom? – csattantam fel, szerintem jogosan. Jobb, mint zavarban lenni egy oda nem illő öleléstől.

– Erin, százszor átrágtuk ezt, és most újra elmondom, hogy tartom az ígéretem, mindent megtudsz a maga idejében – csitított. – Addig szedd össze magad.

– Gyerekek, bánjatok már kedvesebben egymással. Készítettem vacsorát – inogott be az ajtón Révész egy jól megpakolt tálcával. Nem is tudom, hogy örültem-e vagy csak még idegesebb lettem, hogy félbeszakított.

– Akkor mondjuk maga, mondja el, mit keresek itt? – fordultam az öreghez. Lassan letette a tálcát. Semmit sem szólt jó egy percen át, a tűzifa ropogása volt a leghangosabb a teremben. Hallottam a saját szívdobogásomat is, a sebessége elárulta, hogy igencsak felpaprikáztak. Már ha lettek volna kétségeim efelől. Révész odajött hozzám és maga felé fordította az arcomat. Az érintése némileg nyugtatóan hatott rám, pedig soha nem voltak nagyszüleim. Persze nem érem be ennyivel.

– Nem vagy egyedül, Erin. Sokan voltak előtted. És ahogy Sage is elmondta számtalanszor, mindenre fény derül időben – mondta. Volt valami a hangjában.

–És azok előttem, szóval, túlélték? – kérdeztem. Nem néztem a szemébe. Felkuncogott és megpaskolta a fejem, ahogy a kisgyerekekét szokás.

– De még hogy, Erin! Sőt,