A Holdig pislákoló fény

By Ilonka Mária

Magyar kutatók a második világháború után Hold-radar kísérletet végeztek Bay Zoltán professzor vezetésével. A könyv a Tungsram nevű magyar vállalat történetét foglalja össze.

• Language: Magyar
• Publisher: Ilonka Mária
• Release date: Mar 14, 2019

Book preview

Bibliográfia

Előszó

2005-ben volt 125 éves az Edison-féle szénszálas izzó, 100 éves a Hanaman Ferenc felfedezte wolframlámpa és 75 éves a Bródy Imre mérnök által feltalált kriptonlámpa. 2006-ban 110 éves a Tungsram. A legendás magyar Holdlokátorozásra immáron 60 éve emlékezhetünk. A sikeres találmányokkal kapcsolatos évfordulók mind-mind azt jelzik, hogy a magyaroknak nincs miért szégyenkezniük, hiszen a tudósaink a maguk szorgalmával és szívós kitartásával olyan technikai eszközöket alkottak, amelyek forradalmasították a világ energetikai iparát. Az izzólámpával kapcsolatos találmányoknak, valamint az adás- és vételtechnikai elektroncsöveknek köszönhetően pedig megindult a rádiózás és a televíziózás.

A technikai (h)őskor számos érdekességet és meglepetést tartogatott. Kevesen tudják, hogy például az elektronsokszorozók körül rengeteg szabadalmi vita folyt a konkurens cégek között. A műszaki újítások hátterében gyakran a bírósági útra terelt szabadalmi viták álltak. Valamit muszáj volt produkálni a magyar kutatóknak a termékeik eredetiségének bizonyítására. Így elkerülhették azt a gyakran elhangzó vádat, miszerint koppintották a konkurens cégek termékeit. A gondolkodó műszaki elmék egyidejűleg képesek voltak felfogni egymás gondolatait, azonban mindaz, amit az adott pillanatban a gyártás során kitaláltak, ipari titoknak számított. A titkokat pedig meg kellett tudni őrizni.

110 év sok idő. E korrajz nemcsak egy nagyhírű magyar vállalatnak, a Tungsramnak állít emléket, hanem az ott dolgozó tudósoknak, műszakiaknak és egyszerű segédmunkásoknak. A kiadvány szerzője a nyolcvanas évek végén, a kapitalista részvénytársasággá alakuláskor, 1987 és '89 között dolgozott a Tungsram üzemi lapjánál. Számos szakemberrel találkozott, akik még emlékezni tudtak a múltra. Köztük volt dr. Budincsevits Andor vegyészmérnök, a műszaki tudományok kandidátus, Kossuth-díjas tudós, aki rendkívüli kézügyességű és kiváló gyakorlati érzékű kutató volt. 1930 óta dolgozott az Egyesült Izzóban. Elektroncsövek fejlesztésével foglalkozott. A nevéhez számos csőkonstrukció fűződik. Elektronemisszióval kapcsolatos szabadalmait a félfűtőáramú telepes csöveknél hasznosították. 1938-tól a mikrohullámú elektroncsöveket fejlesztette. Az 1946-os magyar Holdradar-kísérletnél a Holdról visszaérkező mikrohullámú jelek fogadására alkalmas impulzus számlálót, forgókapcsolót vagy más néven coulombmétert szintén ő készítette - dr. Bay Zoltán egyetemi tanár instrukciói alapján. A tudós 1965-ben fél évet a holográfia feltalálójának, Gábor Dénesnek a laboratóriumában (London, Imperial College of Science and Technology) töltött és Londonban speciális emissziós katódot készített. A két tudós közötti ismeretség azonban régebbi keletű volt. Budincsevits már 1935-ben részt vett Gábor Dénes plazmalámpa találmányának kivitelezésében.

A könyvben a Budincsevitscsel folytatott beszélgetésekből idéz a szerző, ezáltal megeleveníti a harmincas évek tudományos és kutatási légkörét, a kutatók, fejlesztők közérzetét.

A tudás megszerzése nem volt mindig diadalmenet. Aki nem szokott hozzá a rendszeres fejtöréshez, szellemi gyötrődésnek is nevezhetné azt a módszert, ahogyan a gondolatból létrejött egy-egy találmány, technikai újítás. Úgy tűnik, ez a fajta áldozatkészség és kutatói magatartás viszi előbbre a világot.

A szerző

I. fejezet: ....lőn világosság!A szénszálas izzó megjelenése

Melyik volt előbb, a tyúk vagy a tojás? Ez a kérdés gyakran elhangzik olyankor, amikor valaminek az eredetét kutatják. Ahhoz, hogy megértsük, milyen szerepe volt egy magyar gyáróriásnak a világ energetikai történetében, kicsit tallóznunk kell a múltban. Először nem Magyarországon kell kezdenünk a kutatást, hanem Amerikában, a XIX. század közepén.

Ki ne ismerné Thomas Alva Edison nevét, aki 1847-ben született a Huron melletti Milan nevű kisvárosban. Akkoriban a folyón egymást érték a lapátos gőzhajtású teherhajók, amelyek a keleti parton New York város lakóinak közlekedtetését és ellátását szolgálták. A helybeliek élénk kereskedelmet folytattak az ott élő indiánokkal is.

Az Edison családban hét gyermek született, a legkisebb Thomas volt, aki skarlátos lett, ezért két évvel később íratták be az iskolába. Ám a tanodában nem tudott megmaradni a társai csúfolódása miatt. Ezt a csúfondárosságot az váltotta ki, hogy a skarlátból nem gyógyult ki teljesen, és süket maradt a betegség miatt. Az iskolatársai magatartása miatt elviselhetetlenné vált számára a közösség, kimaradt az iskolából, az édesanyja tanította meg írni és olvasni.

Edison korában a vasút szinte új korszakot nyitott Amerikában is, azonban a gördülő kerekek a Nagy-tavak mellett nyugatra húzódtak. Persze ezzel párhuzamosan a vadnyugatot idéző szekérkaravánok eltűntek. A ember és az áru egyaránt vasúton érkezett Kaliforniába. A vasút azonban elkerülte Edison szülővárosát, Milant. Megindult az elvándorlás. Az Edison-család 1854-ben eladta üzleteit és a házukat, a bútoraikat felrakták az Eire-tavon járó gőzhajóra s elindultak az új otthon felé, a Michigan államban lévő Port Huronba.

A kis Thomas leginkább már itt tanulta a betűvetést édesanyjától s miután megismerte a betűket, szenvedélyesen bújta a könyveket. Az édesanyjával mindent megbeszéltek.

Még 12 éves sem volt, már elolvasta Edward Gibbon A Római Birodalom hanyatlásának és bukásának története című munkáját. De legszívesebben Michael Faraday kémiai és elektromosságról szóló kísérleteit és könnyen érthető magyarázatait forgatta. A minden iránt érdeklődő Thomas falta a könyveket, különösen a technikai tárgyúakat, aztán azok tartalmát nagy élvezettel mesélte kortársainak, barátainak. (Édesanyjáról Edison még meglett férfikorában is a legnagyobb szeretettel beszélt.)

Már gyermekkorában feltűnt sokoldalú érdeklődése, a 12 éves fiút taníttatni akarták, de ő hasonlóan a többi amerikai fiúhoz, dolgozni akart és pénzt keresni. 1859-ben engedélyt kért az újságárusításra. Megtakarított zsebpénzén megvásárolta mindazt, ami az amerikai embernek az utazáshoz szüksége volt (újságot, édességet és dohányt) és fellépett a vonatra. Így indult el a későbbi feltaláló a világhír felé. Talán mai szemmel nézve tipikus amerikai történetnek mondható az övé, azonban a 19. század közepén ez koránt sem volt annak nevezhető.

A szénszálas izzó megszületése is Edison olvasási szenvedélyéhez kötődik. A könyveket a napi munkája miatt csak este, a pislogó gyertya fénye mellett tudta olvasni és egyre több fényt akart. Faraday a Gyertya lángja című könyvében az égő gyertya lángjában végbemenő kémiai folyamatot írta le, amelynek lényege az volt, hogy a lángban elbomló faggyú, a sztearin finom szénszemcséi izzanak fel magas hőmérsékletre és fényt bocsátanak ki. Talán ekkor fogant meg benne a gondolat, hogy mi lenne, ha a vékony szénszálat villamos árammal hevítené vákuumban úgy, hogy a szén oxigénben el ne égjen és akkor állandóan világíthatna.

Az elgondolás roppant egyszerű volt, de egyben zseniális is. A megvalósításig még eltelt néhány év, közben tőkét gyűjtött. De honnan vegye a leendő világítóeszközhöz szükséges vékony szénszálat? Most volt szükség Edison kivételes találékonyságára. A növényi rostok anyaga javarészt szén, eltekintve azon csekély ásványi sóktól, amelyeket a földből a nedvességgel felvesznek. Ha viszont hidrogénben izzítják, akkor teljesen szénné redukálódik és tiszta szénszál keletkezik. A feladat most már könnyű volt: csupán meg kellett találni azt az alkalmas növényi anyagot, amely az izzítás után elég szilárd maradt. Ekkor már intézményesen foglalkozott a szénszálas izzó megvalósításával. A Menlo parki munkatársait szétküldte a világ tájaira, keressék meg a megfelelő növényi anyagot. Végül egy pálmafajtát találtak erre alkalmasnak, amelynek a rostjai a redukció után még elég szilárdak maradtak. Edison éjt nappallá téve dolgozott, mindenféle szerves anyaggal kísérletezett az állati szőrtől kezdve a növényekig az izzószál megfelelő kialakításához.

A szénszál elkészítésének technológiája azonban csak lassan alakult ki. Először egyenletes vékony szálakat kellett hasítani, majd az ásványi sókat híg sósavban kioldani, amikor ezek hexaklorid alakjában eltávoztak, a savmaradékot kimosták és megszárították. Utána egy grafit sablonra hajlították rá a végleges alakot, a hosszát beállították és rögzítették. Majd a kapott anyagot egy hidrogénnel öblített csőkályhába lassan betolták és körülbelül 1200 Celsius-fokon néhány percig izzították, utána a kályha hideg részében lehűtötték. Az így nyert szénszálat a sablonról levették, majd egy előre elkészített ólomüveg állványra helyezték, melyet két beforrasztott árambevezető dróthoz ragasztottak. A ragasztó grafitporral vezetővé tett karamell - 80 Celsius-fok melegen - 75 százalék grafit és 25 százalék besűrített cukor volt. A platina dróthoz illesztett szánszálat egy csepp meleg ragasztóval rögzítették, amely a lehűlést követően jól vezető, szilárd kötést biztosított. Ezután az üvegállványt egy üveg ballonba forrasztották be, melynek tetején egy vékony üvegcső volt, ezen keresztül csatlakozott a szivattyúhoz.

Ekkor Edison Európából egy Sprenger-féle higanyos vákuumszivattyút hozatott, mellyel az akkori idők legnagyobb vákuumát lehetett elérni. Az előkészített szénszálas lámpát összeforrasztották a szivattyú szívó vezetékével. Elkezdték a lámpa légtelenítését. Amikor elérték a legjobb vákuumot, lassan elkezdték a szénszálat felfűteni, közben a szivattyúzást állandóan folytatták. A szénszál eleinte sötét vörösen izzott és az elnyelt gázokat leadta, amit a szivattyú eltávolított. A műveletet addig folytatták, míg a szénszál szép fehér fényt nem sugárzott, ekkor a szivattyúzási műveletet befejezték. A lámpa szívócsövét egy lánggal melegítették, mire a külső légnyomás összenyomta, ezután az üvegburát leforrasztották.

A lámpát az asztalon lévő állványba fogták, bekapcsolták az áramkörbe és a szénszálat fokozatosan felfűtötték 1700 Celsius-fokra. A fény felragyogott és megvilágította az egész laboratóriumot. Edison és munkatársai hosszan nézték a villamosáramtól izzó szénszálat. A lámpa egyfolytában világított. Mintha mindenkinek földbe gyökerezett volna a lába, mozdulatlanul nézték, hogy mi történik a lámpával. Közben Edison

Reviews for A Holdig pislákoló fény

[Mexikói mindennapok magyarul · Rating: 5 out of 5 stars]

Very interest and informative book. Köszönöm szépen a csodálatos munkáját.