Az istenek eledele

By H G Wells

A kötet Wells egyik korai sci-fi regénye, melyben tudósok egy csoportja olyan eledelt kísérletez ki, amelyet csecsemőkkel etetve felnőtt korukban óriás méretet érnek el. A kötetet 1904-es bemutatkozása idején Wells legfélelmetesebb regényeként ajánlották az olvasók figyelmébe. Ami érthető is, hiszen Wells köpönyegéből bújt elő az összes későbbi óriás-lény, legyen az óriás-emlős, -madár vagy -rovar. A kötetet Rényi Artúr fordította.

• Language: Magyar
• Publisher: Digi-Book Magyarország Kiadó Kft.
• Release date: May 22, 2019
• ISBN: 9789634746416

H G Wells

H.G. Wells (1866–1946) was an English novelist who helped to define modern science fiction. Wells came from humble beginnings with a working-class family. As a teen, he was a draper’s assistant before earning a scholarship to the Normal School of Science. It was there that he expanded his horizons learning different subjects like physics and biology. Wells spent his free time writing stories, which eventually led to his groundbreaking debut, The Time Machine. It was quickly followed by other successful works like The Island of Doctor Moreau and The War of the Worlds.

Book preview

Herbert George Wells

AZ ISTENEK ELEDELE

fordította:

Rényi Artúr

BUDAÖRS, 2019

DIGI-BOOK MAGYARORSZÁG KIADÓ

www.digi-book.hu

ISBN 978-963-474-641-6 EPUB

ISBN 978-963-474-642-3 MOBI

© Digi-Book Magyarország Kiadó, 2019

a mű eredeti címe:

The Food of the Gods

and how it came to Earth

Első kiadás: 1904

első magyar kiadás: 1920 körül

a borító Moses Harris (1730 - 1785) Libellulae, wings expanded

című metszete részletének felhasználásával készült

Az e-kiadás szerzői jogi megjegyzései

Ennek az e-könyvnek a felhasználási joga kizárólag az Ön személyes használatára terjed ki. Ezt az e-könyvet nem lehet ismételt értékesítésre továbbadni, sem továbbértékesíteni; nem lehet többszörözni és tilos más személynek továbbadni! Ha szeretné ezt az e-könyvet más személyekkel is megosztani, kérjük, hogy minden további személy számára vásároljon újabb példányokat. Ha Ön úgy olvassa ezt az e-könyvet, hogy azt nem vásárolta meg, vagy nem az Ön személyes használatára lett megvásárolva, úgy kérjük, hogy küldje azt vissza a http://www.digi-book.hu címre és vásárolja meg ott saját példányát. Köszönjük, hogy tiszteletben tartja ennek a szerzőnek és kiadónak a fáradságos munkáját.

ELSŐ KÖNYV

Első fejezet

Hogyan fedezték fel az istenek eledelét?

I.

A XIX. század közepe táján jelent meg először nagyobb számban ebben a mi különös világunkban a jobbára öregedő embereknek az az osztálya, akiket pontos nevükön természettudósoknak neveznek, noha ők maguk rendszerint nem igen kedvelik ezt az elnevezést. Olyan kevéssé kedvelik ezt a szót, hogy a Természettudományi Közlöny hasábjain, amely folyóirat pedig kezdettől fogva legsajátosabb és legjellemzőbb orgánumuk, soha nem szerepelnek ezen a néven, sőt a nevezett folyóirat olyan gondosan kerüli állandóan ezt az elnevezést, mintha az valamely súlyosan illetlen kifejezés volna. A nagyközönség és a nagyközönség sajtója azonban ezzel mit sem törődik és „kiváló természettudós, „híres természettudós vagy „ismert természettudós" címen szerepelteti őket, valahányszor valamelyikükre ráterelődik a nyilvánosság fénye.

Annyi bizonyos, hogy úgy Bensington úr, mint Redwood tanár úr régen kiérdemelték e megjelölések bármelyikét, még mielőtt megtették volna azt a csodálatos fölfedezést, amelyről ez a történet szól. Bensington úr a tudományos akadémia tagja volt és régebben a vegyészmérnökök egyesületének elnöki méltóságát viselte. Redwood tanár úr pedig a londoni egyetem Bond street-i intézetében volt a fiziológia tanára, és állandó céltáblája az élve boncolást ellenző egyesület támadásainak. Mindketten kora fiatalságuk óta olyan életet éltek, amelynek folyamán mindennemű tudományos kitüntetésben bőséges részük volt.

Természetes, hogy külső megjelenésük, mint ahogy az igazi természettudósnál szinte magától értetődik, egyáltalán nem tett előkelő benyomást. Még a legszerényebb viselkedésű színészben is több a személyes előkelőség, mint az egész tudományos akadémiában. Bensington úr igen kicsiny és rendkívül kopasz, kissé hajlott járású úriember volt, aki aranykeretes pápaszemet és posztóból készült cipőt viselt, s ez a cipő számos tyúkszemére való tekintettel nagyobb számú hasítékkal volt ellátva. Redwood tanár úr külsejére nézve teljesen közönséges embernek látszott. Amíg rá nem bukkantak véletlenül az istenek eledelére - mert határozottan ezen a néven kell neveznem, - olyan elvonult életet éltek, minden kiválóságuk és tevékenységük mellett, hogy alig mondhatunk róluk valamit.

Bensington úr első nagy tudományos sikere az volt, amikor A nagyobb mértékben mérgező hatású alkaloidákról szóló fényes értekezése megjelent, ami pedig Redwood tanár urat illeti, ő annak köszönhette tudományos hírnevét - voltaképpen nem is tudom, hogy ezt a hírnevét minek köszönhette. De tudom, hogy nagy hírneve volt. Az ilyen hírnév csak nő, nő, és egyszerre megvan. Gondolom, hogy A reakcióidők méréséről szóló terjedelmes munkája, amely számos sphygmograph-diagramot tartalmazó ábragyűjteménnyel volt fölszerelve, adta meg emelkedő hírnevének az első nagyobb lökést.

A nagyközönség nagyon ritkán látta ezeket az urakat. Néha a szabad egyetem vagy a népszerű tudományos előadásokat rendező társaság ülésein láthatta Bensington urat vagy legalább is piruló kopaszságú fejét, gallérját és egy darabot a kabátjából és hallhatott egyes töredékeket abból az értekezéséből, amelyről Bensington úr azt képzelte, hogy ő azt úgy olvassa, hogy valaki megértheti. Arra ts emlékszem, hogy egyszer hallottam Redwood tanár úr egyik előadását, amikor az angol természettudományi társulat Doverben tartotta évenkénti vándorgyűlését és ezen, a C vagy D, vagy nem tudom, miféle szakosztály keretében, amely egy vendéglő helyiségében ülésezett, úgy bukkantam rá Redwood tanár úrra, hogy merő kíváncsiságból követtem két igen komoly külsejű hölgyet, akik papírba takart csomagot vittek kezükben és egy Billiárd fölírású ajtón át egy botrányosan sötét terembe botlottam be, amelynek sötétségében csupán Redwood tanár úr vetített képeinek vászonra vetett képei világítottak.

Néztem a vetített képeket, amint egymásután megjelentek a vásznon és hallottam, hogy valaki, aki nyilván Redwood tanár úr volt, beszél, de hogy mit beszél, azt nem hallottam. Az ő hangján kívül még a vetítő lámpa sercegését hallottam és azonkívül egy különös hangot, amelyet nem tudtam magamnak megmagyarázni. Puszta kíváncsiságból ott maradtam, amíg felgyújtották a lámpákat és csak amikor láttam, hogy a Természettudományi Társaság tagjai a sötétség védelme alatt süteményeket és szendvicseket majszoltak, akkor állapítottam meg, hogy ez okozta a különös hangot.

Redwood pedig, úgy emlékszem, folyton beszélt és Olyankor, amikor föl volt gyújtva a világosság, egy kis pálcával odabökött a vászonnak arra a helyére, ahol a képeknek kellett volna lenniük és ahol voltak is addig, amíg sötét volt. Úgy emlékszem rá, mint egy egészen közönséges külsejű, kissé idegesnek látszó, sötéthajú emberre, aki olyan benyomást tett a nézőre, mintha nem gondolna arra, amiről beszél, mert gondolatai éppen egészen máshol vannak elfoglalva, és aki azt, amit tesz, csupán megmagyarázhatatlan kötelességérzésből kifolyólag cselekszi. Bensingtont is hallgattam egyszer - a régi jó időkben - egy nevelésügyi értekezlet alkalmából Bloomsbury-ben. Mint a legtöbb kiváló vegyész és botanikus, Bensington úr is nagyon nagy súlyt helyezett arra, hogy milyen módszer szerint kell ezeket a tárgyakat tanítani, és úgy emlékszem, azt a javaslatot telte, hogy Armstrong professzor úgynevezett heurisztikus módszerének javított kiadását kellene alkalmazni, amelynek segítségével egy átlagos tehetségű és igen szorgalmas gyermek alig három vagy négyszáz font sterlingbe kerülő segédeszközök útján, ha minden egyéb tanulmányát elhanyagolja és ha egy kiváló tanító kizárólag vele foglalkozik, körülbelül tíz vagy tizenkét év alatt majdnem annyit megtanulhat a vegytanból, mint amennyit az ember azoknak a most annyira elterjedt egyshillinges tankönyvek valamelyikének áttanulmányozásával megtanulhat, amelyeknek létezését a tudományos világ annyira károsnak tartja.

Amint látják, tudományuk körén kívül mind a ketten egészen közönséges emberek voltak. Legfeljebb annyiban különböztek a közönséges emberektől, hogy kevesebb volt a gyakorlati érzékük. Ilyenek különben a természettudósok az egész világon. Ami nagy bennük, az a nagy közönség előtt állandóan rejtve marad és csupán a szakmabeli társaik állandó bosszantására alkalmas. Ami azonban nem nagy bennük, azt mindenki láthatja. Ami nem nagy bennük, az nagyon világosan látható, mert nincs még egy osztálya az embereknek, amelyben annyi volna a kisszerűség. Egész kis kör az csupán, amellyel személyesen érintkeznek; kutatásaik végtelen gondosságot és majdnem szerzetesi elvonultságot tesznek szükségessé; és ami ezenkívül még van életükben, az nem nagyon sok. Nincsen különösebb látvány, mint nézni egy ilyen furcsa, félénk, torzalakú, szürkehajú, fontoskodó kis felfedezőt, áld óriási dolgokat fedez föl és akit valamely lovagrend széles szalagjával nevetséges módon díszítenek föl, amint fogadóestélyén megvendégeli kollégáit, vagy a Természettudományi Közlöny kétségbeesetten felháborodott cikkeit olvasni a tudomány elhanyagolásáról, amikor őfelsége születésnapja alkalmából elfelejtenek kitüntetést adni valamelyik tudósnak, vagy pedig hallgatni azt, amikor az ázalag- tan egyik fáradhatatlan művelője az ázalagtan egy másik fáradhatatlan művelőjének munkájára nézve kritikai megjegyzéseit megteszi. Bizony ilyenkor erősen érezni, milyen kicsiny az ember.

És mégis milyen csodálatos, milyen jelentőségteljes a tudománynak az a korallszigete, amelyet ezek a kis „természettudósok" építettek föl és építenek tovább most is, mennyire telve van az az emberiség hatalmas jövőjének félig kialakult ígéreteivel! Ezek az emberek, úgy látszik, nem is jutnak tudatára annak, hogy ők voltaképpen mit csinálnak. Kétségtelen, hogy valamikor Bensington úrnak is volt valami halvány látomása, talán több, mint halvány látomása erről, amikor megválasztotta pályáját és az alkaloidáknak és rokonvegyületeiknek szentelte életét.

Ha nem lett volna ilyen inspirációjuk, ha nem érezték volna dicsőségét annak a helyzetnek, amelyet csak egy természettudós érhet el, melyik fiatalember szentelte volna életét az ilyen munkának, mint ahogy azt fiatalemberek megteszik? Nem, úgy kell, hogy legyen, hogy ők meglátták a dicsőséget, hogy megjelent előttük a látomás, de oly közelről, hogy elvakította őket. A látomás fénye elvakította őket, és ez szerencsénk, - mert ennek folytán életük hátralevő részén át nyugodtan tudják tartani a tudomány fáklyáját kezükben, amelynek célja az. - hogy mi lássunk!

II.

Azt az anyagot, amelyet Bensington és Redwood professzor közös munkálkodásuk eredményeképpen előállítottak, úgy hívom, hogy az istenek eledele; és ha tekintetbe vesszük, hogy mit csinált eddig ez az anyag és mit fog még egészen bizonyosan a jövőben csinálni, akkor ezt a nevet semmiképpen nem lehet túlzásnak tekinteni. így hát történetem egész folyamán állandóan ezzel az elnevezéssel fogom ezt az anyagot illetni. De Bensingtonnak nyugodt perceiben éppen olyan kevéssé jutott volna eszébe ezt az elnevezést használni, mint ahogy nem jutott volna eszébe, hogy a Sloane Street-en levő lakásából királyi bíborköntösben és babérkoszorúval a fején menjen az utcára. A kifejezés ugyan tőle való, de csak a bámulat első perceiben ragadtatta magát arra, hogy ezt az anyagot valóban az istenek táplálékának nevezze. Lelkesedése csupán egy óráig tartott, ennek leteltével elhatározta, hogy így viselkedni nevetséges. Amikor először gondolta ezt a dolgot, az óriási lehetőségek sorozata jelent meg lelki szemei előtt, - a szó legszorosabb értelmében óriási lehetőségek voltak ezek, - de miután egy kis ideig megdöbbenve elálmélkodott ezeken, végre egy erős elhatározással becsukta szemét a kilátások elől, mint ahogy azt minden lelkiismeretes természettudósnak meg kell tennie. Végre is ez a kifejezés: „az istenek eledele" rettenetesen fennhéjázónak, szinte szemérmetlennek látszott. Megdöbbent saját merészségén, hogy ezt a szót használta. De valami megmaradt benne abból a pillanatból, amely csillogóvá tette egy időre szemét, és ez a valami újból és újból kitört belőle időnként...

- Valóban kérem, - mondotta kollégájának, a professzornak, miközben két kezét egymáshoz dörzsölte és idegesen nevetett, - ennek a dolognak nem tisztán elméleti a jelentősége.

- Példának okáért, - mondotta, arcát közel hozva a professzoréhoz és hangját halkká változtatva, - ha az ember ezt eladná, megfelelő módon, esetleg óriási kelendősége lehetne.

- És pedig, - folytatta, miközben néhány lépést tett a szobában, - mint tápanyag, vagy legalább, mint valami, amit az ember a tápanyaghoz hozzáad... Természetesen föltéve, hogy elviselhető íze van. Ezt pedig nem tudhatjuk, csak azután, ha elkészítettük.

A szőnyegen a kandalló előtt megfordult és figyelmesen tanulmányozta posztócipőin a hasítékokat.

- Hogy mi legyen a neve? - mondotta, fölnézve, válaszképpen egy hozzá intézett kérdésre. - Ami engem illet, én a jó öreg klasszikus célzás híve vagyok. Az ilyesmi bizonyos ódivatú méltóságot ad a természettudománynak. Arra gondoltam... nem tudom, hogy ön nem fog-e nevetségesnek tartani... végre is, egy kis fantázia néha megengedhető... Herakleophorbia. Mit szól ehhez? A név azt akarja kifejezni, hogy esetleg egy Herkules erejével bíró embert lehet ezzel a táplálékkal nevelni. Végre is, talán valóban... De persze, ha ön azt hiszi, hogy ezt nem lehet... Redwood a tűzbe nézett és nem tett ellenvetést.

- Ön azt hiszi, hogy ez a név megfelelne?

Redwood komolyan biccentett fejével.

- Azt is lehetne mondani esetleg, hogy Titanophorbia, Titánok tápláléka... önnek talán jobban tetszik az előbbi név?... ön egész bizonyos abban, hogy ez az elnevezés nem kissé túl...

- Nem.

- Ó, ennek nagyon örülök.

Így hát Herakleophorbiának nevezték el ezt a szert, ezen a néven beszéltek róla kutatásaik egész folyamán, és ennek nevezték jelentésükben is, - abban a jelentésben, amelynek közzétételére sohasem került sor azon váratlan következmények folytán, amelyek a két tudós minden tervét halomra döntötték. Három hasonló anyagot állítottak elő, mielőtt rábukkantak arra, amelyet elméleti meggondolásaik megjósoltak, és ezeket a Herakleophorbia I, Herakleophorbia II és Herakleophorbia III névvel jelöltek. A Herakleophorbia IV az, amelyet én - a Bensington eredeti elnevezéséhez ragaszkodva - ebben a történetben úgy hívok: az istenek eledele.

III.

Az eszme Bensingtontól eredt. De ami rávezette öt erre az eszmére, az Redwood professzor egyik értekezése volt, amely a Természettudományi Értekezések Tárában jelent meg. Bensington tehát igen illendő módon Redwood professzor tanácsát kérte ki, mielőtt eszméjét tovább fejlesztette volna. Különben is ennek a kérdésnek a tisztázására legalább is ugyanolyan mértékben volt szükség fiziológiai kísérletekre, mint kémiaiakra.

Redwood tanár egyike volt azoknak a tudósoknak, akik különösen kedvelik az összefüggések grafikai ábrázolását. Azt mondhatnám, hogy Redwood állandóan függvényekben és azokat ábrázoló görbékben gondolkodott. Alig fejezte be a reakció-időkre vonatkozó hatalmas munkáját, nekifogott a növekedés problémájának tanulmányozásához. A diagramok és görbék vég nélküli sorozatát szerkesztette meg arra nézve, hogy hogy megy végbe különféle élőlények növekedése. A növekedés problémájáról írt értekezéseinek egyike vezette rá voltaképpen Bensingtont az eszmére.

Úgy volt, hogy Redwood elkezdett méréseket végezni egy csomó olyan dolgon, amik - nőnek. Kis cicákon, kis kutyákon, napraforgókon, gombákon, zöldségnövényeken, és - amíg felesége meg nem akadályozta ebben - csecsemő gyermekén. Kimutatta, hogy a növekedés nem állandó sebességgel megy végbe, vagyis, ahogy ő kifejezte magát, nem így:

hanem úgy, hogy igen rövid ideig gyorsan történik a növekedés, aztán hosszabb szünet következik, aztán megint rövid ideig gyors növekedés mutatkozik, aztán újból szünet. és így tovább, tehát valamely ilyenféle görbe szerint:

Kimutatta, hogy a növekedésnek ez az általános törvénye. Semmiféle élőlény nem növekszik egyenletesen állandó sebességgel. Az a látszata a dolognak, mintha az élőlényeknek úgyszólván erőt kellene gyűjteniük ahhoz, hogy nőjenek, aztán egy ideig erőteljesen nőnek, majd pedig egy ideig ismét várniuk kell, mielőtt tovább nőhetnének. A tudósok rendkívül burkolt és szakszerű nyelvén Redwood azt a feltevését juttatta kifejezésre, hogy a növekvés folyamata valószínűleg attól függ, hogy a vérben egy bizonyos szükséges anyag, amely csak igen lassan képződik, jelentékeny mennyiségben legyen jelen. Amikor azután a növekvés folyamata ennek az anyagnak a vérben jelenlevő készleteit elfogyasztotta, akkor a szervezetnek egy ideig szünetet kell tartania, mialatt a szükséges anyag lassan újra képződik. Hogy mi ez az anyag, azt Redwood nem tudta. Redwood ezt az ismeretlen anyagot a gépek kenéséhez használt olajhoz hasonlította. A növekvő állat - mondotta Redwood - úgyszólván olyan, mint egy lokomotív, amely bizonyos utat be tud futni, azután pedig meg kell olajozni, mielőtt tovább mehetne. (- De hát, miért nem lehetne ezt a lokomotívot kívülről olajozni? - mondotta Bensington, amikor ezt az értekezést olvasta.) Mindez - mondotta Redwood a tudósok laikusokra nézve annyira meglepő fordulatainak egyikével - talán új fényt vethetne a belső elválasztású mirigyek egynémelyikének rejtélyére.

Egyik későbbi értekezésében Redwood még tovább ment. Valóságos tűzijátékát rajzolta föl a görbéknek - valósággal olyanok voltak ezek a görbék, mint a rakéták fénypályái - és az ebben az értekezésben elmondottak veleje az volt - amennyire egyáltalán volt veleje -, hogy abban az időben, amelyet Redwood „növekedési fázisának nevezett, kiskutyák és kismacskák vére, valamint napraforgók és gombák nedve, bizonyos elemeik tekintetében a nyugalmi fázisban megállapítható összetételüktől eltérő összetételt mutat.

Bensington nézte a görbéket, nézte őket oldalról, nézte őket megfordítva, megállapította, hogy mi köztük a különbség, és egyszerre nagy csodálkozás fogta el. ö ugyanis nemrég azoknak a kutatásainak folyamán, amelyek arra irányultak, hogy megállapítsa, milyen alkaloidák gyakorolnak különösen élénkítő hatást az idegrendszerre, egy bizonyos ilyen anyagot igyekezeti tiszta állapotban előállítani. Már most igen valószínűnek látszott, hogy éppen ez az anyag az, amelynek jelenléte, vagy hiánya okozza az említett különbségeket. Amikor ez az eszme átvillant agyán, aranykeretű pápaszeme után nyúlt, reálehelt, gondosan megtisztította és föltette. Ezután ismét leült íróasztalához, de ahogy ceruzája felé nyúlt, karjával véletlenül lesöpörte Redwood értekezését a görbéket feltüntető ábraalapok tömegével együtt a padlóra. Megpróbált lehajolni értük, de testessége ebben megakadályozta és így négykézláb kuporodott le a padlóra, hogy a szétszórt lapokat összekeresse. Amikor így négykézláb kuporgott a földön, akkor jutott eszébe, hogy ezt az anyagot úgy kellene hívni: „Az istenek eledele"...

Mert értsék meg, ha neki igaza volt, és Redwoodnak is igaza volt, akkor azáltal, hogy az ember ezt az új anyagot injekció útján, vagy a táplálékhoz való hozzákeverés útján, bevinné a szervezetbe, ki lehetne küszöbölni a „nyugalmi fázis"-t, és ennek folytán, ahelyett, hogy a növekedés így menne végbe:

annak következőképpen kellene végbemennie: - követik a gondolatot, ugyebár?

IV.

Azon az éjszakán, amely Redwooddal való beszélgetését követte, Bensington alig hunyta be a szemét. Néha egy percig félálomba merült és ilyenkor olyasmit álmodott, hogy egy nagy lyukat fúrt a föld belsejébe és ebbe beleöntött sok-sok tonna súlyút az istenek táplálékából, és erre a föld elkezd mindjobban dagadni, az országok szétrepesztik határaikat és a földrajzi társaság, mint valami hatalmas szabócéh azzal foglalkozik, hogy bővebbre engedje ki az egyenlítőt…

Persze, hogy ez nevetséges álom volt, de jobban mutatja meg, hogy milyen nagy izgalom fogta el Bensington lelkét és milyen nagy értéket tulajdonított eszméjének, mint mindazok a dolgok, amelyeket éber állapotában mondott. Ha nem így volna, nem is említettem volna, mivel véleményem szerint általában nem érdekes, ha az emberek egymásnak álmaikat elmondják.

Különös véletlen folytán Redwood is álmodott valamit ezen az éjszakán. Álma a következő volt:

Úgy látta, mintha egy szakadék falán, amely olyan volt, mint egy óriási diagrampapíros, tűzzel lett volna felrajzolva ez a függőleges vonal, ö pedig - Redwood - ott állt az egyik planétán, egy fekete emelvényen, és előadást tartott arról, hogy miféle újfajta növekedés válik most lehetővé, mert eddig a növekedés, még a fajok, birodalmak, bolygórendszerek és világok birodalmában is így ment végbe:

És némelyik esetben még így is:

Ő pedig megmagyarázta hallgatóságának, hogy ezeket a lassú, sőt néha visszaeséssel járó módszereket most már hamarosan ki fogják küszöbölni az ö felfedezése segítségével.

Természetesen egy pillanatig sem akarom állítani, hogy bármelyik álom bármi tekintetben jelentőségteljes vagy jóslásszerű jellegű lett volna. Csak annyit akartam mondani ezzel, amennyit világosan és határozottan megmondtam.

Második fejezet

A kísérleti csirketenyésztő telep

I.

Bensington eredeti terve az volt, hogy ezt az anyagot, mihelyst csakugyan képes lesz azt előállítani, ebihalakon fogja kipróbálni. Az ember az ilyesmit először mindig ebihalakon próbálja ki; az ebihalak ezért vannak a világon. A megállapodás az volt, hogy Bensington fogja a kísérleteket elvégezni, nem pedig Redwood, tekintve, hogy Redwood laboratóriuma tele volt ballisztikus erőmérő készülékekkel és állatokkal.

Mihelyt Bensington elmondta unokanővérének, Janka kisasszonynak, hogy mi a szándéka, a nevezett hölgy azonnal bejelentette tiltakozását az ellen, hogy az ő lakásába nagyobb számú ebihalat vagy más hasonló kísérleti állatot vigyenek. Janka kisasszonynak nem volt ellenvetése az ellen, hogy Bensington a lakás egyik szobáját kísérleti laboratóriummá alakította át; a kísérleteket ugyan teljesen haszontalan időtöltésnek tartotta, de úgy gondolta, hogy más férfi iszik, és annál ez még mindig jobb. De az ebihalakba nem volt hajlandó beleegyezni. Ezek elpiszkítják az egész lakást. Bensington hiába próbálta meggyőzni, hogy a tudomány haladása előbbre való: Janka nem engedett és Bensington végre is engedett: lemondott az ebihalakról.

Ekkor azután eszébe jutott valami más. Csirkéken lehetne ezt a szert kipróbálni. Kísérleti csirketenyésztő-telepet kellene létesíteni. Persze, hogy ez sokkal jobb lesz.

Ezt a gondolatot előadta Redwoodnak és Redwood teljes mértékben helyeselte.

A fiziológusok, - mondotta Redwood, - nagy hibát követnek el azzal, hogy túlságosan kis állatokon kísérleteznek. Ez ugyanolyan helytelen, mintha egy kémiai kísérletet túl csekély anyagmennyiséggel végeznénk; a megfigyelési és kezelési hibák aránytalanul nagy befolyást gyakorolnak az eredményre. Szerinte igen fontos lenne, hogy a tudósok érvényesítsék jogukat arra nézve, hogy nagy anyagon kísérletezzenek. Ezért ragaszkodik ő is ahhoz, hogy az egyetem Bond streeti intézetében jelenleg végzett kísérletsorozatát bikaborjukon ejtse meg, noha az utóbbiak viselkedése a folyosókon, tanártársainak és a hallgatóknak néha kellemetlenséget okoz. De a görbék, amelyeket a kísérletek eredményeznek, rendkívül érdekes jellegűek, és ha majd publikálva lesznek, igazolni fogják elhatározását, ő a maga részéről úgy véli, hogy a legcélszerűbb az volna, ha az ember az összes fiziológiai kísérleteket cethalakon végezné, vagy ezekhez hasonló méretű más állatokon. De hát arra gondolni sem lehet, hogy az ember egy ennek megfelelő méretű akváriumot kapjon kísérletei céljaira. Hiszen nálunk a kormánynak nincs érzéke a tudomány támogatása iránt. Bezzeg Németországban, - stb. stb.

Minthogy Redwood el volt foglalva napról napra az ő bikaborjaival, a kísérleti csirketenyésztő-telep kiválasztása és fölszerelése teljesen Bensingtonra hárult. A költséget is egyelőre Bensington fedezte; ez volt a megállapodás, mindaddig, amíg e célra állami támogatást nem kapnak. Így hát Bensington idejének azt a részét, amelyet nem töltött a laboratóriumban, annak szentelte, hogy a Londontól délre fekvő vasúti vonalakon utazott ide és oda, hogy keressen valami kis törpegazdaságot, amely a csirketenyésztő-telep létesítésére alkalmas volna. Ugyanakkor hirdetést tett közzé több napilapban és a Természettudományi Közlönyben, amely szerint kerestetik házaspár, amely csirketenyésztésben járatos és hajlandó egy körülbelül másfél hold kiterjedésű kísérleti csirketenyésztő-telep teljes kezelését elvállalni.

Hosszas kutatás után végre talált egy ilyen kis gazdaságot Hickleybrow falu mellett, Urshot nagyközség közelében, Kent grófságban. Furcsa, elhagyatott házikó volt, vagy