Az ősember

By Bölsche

Bölsche nem volttermészettudós. Újságíró volt, aki népszerűsítette a természettudományt a maga idejében. Mintegy 50 könyvet írt, amiből hazánkban is tucatnyi jelent meg dr. Fülöp Zsigmond értő műfordításában. Persze mára már Bölsche ismeretterjesztő könyveinek alapjait jócskán átírta a tudomány, könyvei tudományos szempontból elavultak. Ám stílusa, íráskészsége cseppet sem fakult. Ha nem korszerű ismereteket várunk el tőle, hanem könyvét egyfajta tudománytörténeti utazásként fogjuk fel abban a szemléletben, ahogy 100 évvel ezelőtt tekintettek az emberi őstörténetre, az nem fog csalódni a könyv olvastán.

• Language: Magyar
• Publisher: Digi-Book Magyarország Kiadó Kft.
• Release date: May 22, 2019
• ISBN: 9789634746010

Book preview

Wilhelm Bölsche

AZ ŐSEMBER

fordította:

dr. Fülöp Zsigmond

BUDAÖRS, 2019

DIGI-BOOK MAGYARORSZÁG KIADÓ

www.digi-book.hu

ISBN 978-963-474-601-0 EPUB

ISBN 978-963-474-602-7 MOBI

© Digi-Book Magyarország Kiadó, 2019

a mű eredeti címe:

Der Mensch in der Tertiärzeit und im Diluvium

Első kiadás: 1909

első magyar kiadás: 1920 körül

a borító a willendorfi Vénusz (25.000 évvel ezelőtti

ismeretlen művész alkotása) részletének felhasználásával készült

Az e-kiadás szerzői jogi megjegyzései

Ennek az e-könyvnek a felhasználási joga kizárólag az Ön személyes használatára terjed ki. Ezt az e-könyvet nem lehet ismételt értékesítésre továbbadni, sem továbbértékesíteni; nem lehet többszörözni és tilos más személynek továbbadni! Ha szeretné ezt az e-könyvet más személyekkel is megosztani, kérjük, hogy minden további személy számára vásároljon újabb példányokat. Ha Ön úgy olvassa ezt az e-könyvet, hogy azt nem vásárolta meg, vagy nem az Ön személyes használatára lett megvásárolva, úgy kérjük, hogy küldje azt vissza a http://www.digi-book.hu címre és vásárolja meg ott saját példányát. Köszönjük, hogy tiszteletben tartja ennek a szerzőnek és kiadónak a fáradságos munkáját.

ELSŐ RÉSZ

A harmadkor és a diluvium ősembere

Mindnyájan ismerjük a Robinson történetét. Fiatalabb éveinkben lélegzetünket visszatartva követtük e páratlan hős csodálatos kalandjait, akinek a sorsa abban állott, hogy a kultúrának minden eszközétől megfosztva a világtengernek egy magános szigetére vetődött ki, hogy mint „első ember" a maga munkájával vesse meg újból ennek a kultúrának az alapjait. Követtük őt, amint az első kést, az első lapátot és az első ekét újból kigondolta és elkészítette, amint azon fáradozott, hogy mesterségesen megcsinálja az első tüzet, amint hajlékot teremtett magának és fatörzsből csónakot vájt ki; míg aztán végre ráakadt egy második emberre, egyelőre ugyan csak egy meztelen vademberre, aki azonban csakhamar segítője és barátja lett.

Robinsonnak ez a története eredetileg nem volt gyermekmese. Felnőtt, érett emberek is sokat foglalkoztak vele és sokféle gondolatra indította őket. Bizonyára mindenki volt már egyszer abban a hangulatban, hogy egész fényes kultúránkat inkább tehernek érezte. Ilyenkor szinte szeretne az ember kibújni a bőréből, hogy az idegeit ismét egészségesekké tegye. Az ilyen hangulatban szinte szerencsésnek látjuk Robinsont, akinek szabad volt mindent újból elveszítenie, hogy az eredeti természeti alapon újult erővel nekifogva, maga építse fel újból az egészet. Mint költői kép szép is lehet ez. Ám egy nagy tévedés rejlik benne. Ha kultúránknak bizonyos túlfinomultsága és idegeink fölösleges túlterhelése olykor lehangolnak és kifárasztanak is bennünket, mégis csak ennek a kultúrának vívmánya az is, ami rajtunk valóban segíteni tud. Egy kis értelmes életmód fogja eltüntetni a bajunkat, nem pedig az egész kultúrának olyan tönkremenése, hogy mindent újból kelljen kezdenünk. Nevetünk a filozófuson, aki azt hiszi, hogy a világot váltja meg avval, ha a cipőjét maga talpalja és így nem láthatjuk a jövő ideális emberét Robinsonban, akinek még egyszer arra kell irányítania egész értelmét, hogy hogyan csináljon tüzet.

De a „Robinson-esetnek" van egy másik oldala is, ami nagyon érdemessé teszi arra, hogy a felnőtt ember még egyszer foglalkozzék vele. Egy nagyobb szabású valóságos történetre emlékeztet bennünket, mely modern kultúr-tudományunk legizgalmasabb kalandjai közé tartozik: és pedig emberi kultúránk történelmi kezdeteire. Az emberiség mint egész - melyet ma már nem tekintünk valami természetfölötti dolognak, hanem természetes fejlődés eredményének ismertük meg - ez az emberiség időtlen idők előtt egyszer maga is hasonló helyzetben volt, mint Robinson. Ő is oda volt dobva a földre, mint valami elhagyott szigetre és mindent, amivel ma kultúreszközök formájában bírunk, úgy kellett a kemény barázdából kidolgoznia. Itt kap a Robinson története mélyebb szimbolikus értéket. Bizonyos vonásokkal szolgál, melyeknek ama nagy régi képre is jelentőségük van.

A kártyák persze nem egészen egyenlők. Robinson már egy magas kultúrából kerül ki, sokféle emlékezést hoz magával; az igazi ősember pedig ebben az értelemben még semmit se tud. Ám Robinson is nagyon jól van jellemezve abban, hogy bár egy buja kultúrában nőtt fel, de éppen e kultúrának legegyszerűbb alapjairól, melyekről pedig első sorban van szó, majdnem sejtelme sincs. Nem tudja, hogyan lehet tüzet csinálni bonyolult segédeszközök nélkül, nem tudja, hogyan készül egy cserépfazék vagy hogy miként csináljon az ember magának egy ruhadarabot: mindent magának kell újból feltalálnia, noha ő már a kultúra gyermeke. Hányunknak lenne ugyanez a sorsa, akik pedig tudományos vizsgákat állottunk ki! A dolgok tehát ismét csaknem teljesen fedik egymást.

Nézzük azonban, hogyan jár el Robinson mindjárt a maga helyzetében. Szigeten van, ahol rajta kívül csak ásványok, növények és állatok vannak, de senki hozzá hasonló. Az első pillanatban tehát a tulajdonságai ugyanolyanok mint ezeké. Mint az ásvány követi a nehézkedés törvényét: a hajótörés után a hullám úgy hagyta őt ott a parton, mintha ásványdarab lett volna. Mint az állatnak és a növénynek, neki is táplálékra van szüksége, neki is búvóhelyre vagy fegyverre van szüksége, mint az állatnak. Ha elgondoljuk, hogy egy nyúl, egy disznó vagy egy farkas vetődnék így partra, a nyúl a karmaival mindjárt lyukat kezdene ásni a földbe, hogy hajléka legyen, a disznó gyökereket kotorna ki az ormányával, az éhes farkas fogait vicsorítva menne vadászni. Az embernél teljesen hasonló szükségleteket találunk, de rögtön észreveszünk nála egy különleges közvetítő utat, melyet a szükségletei kielégítéséhez igénybe vesz - melyet csak ő vesz igénybe. Valami szerszámot keres magának.

Egyenesen magától értődő, hogy legelőször is egy husángot tör le magának, hogy védekezzék vele; hogy felkap egy alkalmas követ, hogy a támadója felé dobja. Az ilyen kövek felkapásánál válogatni fog. A különösen jól megmarkolható és hegyes kő tőr és kés gyanánt fog szolgálni. Evvel fogja azokat a gyökereket is kiásni, melyeket táplálékul megkíván. De ugyan miért jár éppen ezen az úton?¹

Először egy külső okot veszünk észre. Az ő emberi teste bizonyos szempontokból sokkal rosszabbul van berendezve, mint az előbb említett állatoké. A fogazata nem olyan éles, mint a farkasé, a lábaival nem tud úgy kaparni, mint a nyúl. Viszont a keze mintha csak arra volna teremtve, hogy a tárgyakat megfogja és célszerűen mozgassa, tehát hogy „szerszámokat" kezeljen vele. Abban az értelemben, ahogyan a nyúl meg a farkas a szerveiket értékesítik, azt gondolnánk, hogy az ember ennek a kéznek a segítségével úgy mászik, mint egy majom. Az ilyen mászó életnek azonban útjában áll a lába. Ez a láb, járásra berendezett láb, bár a ló patás lábához képest nagyon középszerű. Azonban mint eldobandó köveknek vagy kőkéseknek a megragadója szinte univerzális hasznú ez a kéz, mely elfelejteti mind a többi hiányosságokat.

De ki adja neki a szerszámot, ki tanítja meg ennek szakszerű alkalmazására? A külső kéz mögött áll a még sokkal fontosabb belső szerv: az agyvelő. Ebben az esetben a nagy emberi agyvelő, amelyik bizonyos következtetéseket tud levonni, bizonyos logikával dolgozik, amelyik bizonyos célokat és következményeket át tud tekinteni. A kőből, a bunkóból levonja a következtetést, hogy ezeket így meg úgy lehet fölhasználni s a köveket a céljuknak megfelelően keresi ki, hogy kés vagy ásólapát vagy emelő legyen belőlük, a sok közül a leghasználhatóbbat választja ki céljához. Amint észrevette, hogy egy bizonyos kőfajta alkalmasabb a többinél, attól kezdve mindig ilyenekre fog vadászni; az embert esetleg még messzire is utána küldi, vagy pedig ott bírja megtelepedésre, ahol e kövek gyakoriak.

Egyet mindenesetre meg kell mondanunk: ha csak ennyire nézzük a dolgokat, akkor a Robinson cselekedete nem emelkedik valami abszolút magasságba afölé, amit bizonyos állatok olykor szintén meg tudnak csinálni. A majom keze is nagyon hasonlít az emberéhez s az agyveleje is elég magas fejlettségű. Biztosan meg van állapítva, hogy bizonyos körülmények között ennek az agyvelőnek a kombináló képessége a majmoknál is annyira megy, hogy bunkó módjára marokra fogott ágakkal védekeznek, köveket görgetnek le a támadóikra, sőt alkalmilag egészen szerszámszerűen használnak fel emelőnek egy-egy követ vagy ágat. Azt mondhatnánk, hogy az ember csupán szabályszerűen és főfoglalkozásként. űzi azt, amit a majom csak ritkán és szükségből csinál, aminél megint figyelembe veendő lenne az, hogy az ember nélkülözi a majomszerű mászás védelmi előnyét és a majomfogazat nagy éles tépőfogainak a fegyverét, tehát kénytelen egyéb képességeivel nagyobb mértékben élni. Azonban az összehasonlításnál lehetetlen figyelmen kívül hagynunk, hogy az ember agyveleje sokkal bonyolultabb és munkaképesebb, mint akár a legmagasabb rendű majmoké. Nem abban az értelemben ilyen, mintha egészen elütne a már ott meglévő kezdeményektől: hiszen szerkezetének minden lényeges vonásában mindenképen csak egy nagyon magasan finomult és megerősödött állati agyvelő. De mindenesetre oly nagy és aránylag oly erős, hogy abban a szerszámvonalban sok mindenfélét várhatunk az embertől, amihez a majommal való hasonlat már nem volna elegendő.

Világos azonban, hogy Robinson a legegyszerűbb szerszámjainak előállításánál csakhamar egy második lépést is tesz. A kikeresett köveket és ágakat nemcsak a természet által nyújtott állapotukban használja fel szerszámokul és fegyverekül, hanem a céljaiknak megfelelően kezdi őket megmunkálni és átalakítani.

A köveket szétüti egymáson, hogy meglehetősen éles széleket kapjon, melyek késpengéül szolgálhatnak. A természetes ágon evvel a kőkéssel faragcsál, hogy minél alkalmasabb bunkó legyen belőle. Egy ágnak a végére kőhegyet erősít s így ebből a kétféle anyagból egy nagyon hatásosan egyesített fegyvert kap: a dárdát. Világosan látható, hogy ezek a cselekvések az agyvelő bonyolult kombinációiból erednek. Nemcsak a véletlenül kapott követ használja fel fegyverül vagy szerszámul, hanem a természet adta alakú kőben meglátja a még célszerűbb alakot s mesterséges megmunkálással igyekszik ezt kihozni belőle. A dárda megteremtésénél a természet által adott két eszközből lesz egy harmadik, amilyen eszköz erre a célra eddig nem volt a természetben. Természetesen az állatvilágban is vannak esetek, amikor adott természeti anyagokat maguk az állatok alakítanak át bizonyos célokra, például mikor a hód az ő híres töltés-építéseinél valóságos hegyesen végződő pillérekké rágja körül a fatörzseket. De éppen az előbb említett ama legmagasabb példában a már valóban emberies szerszámhasználatról a majmoknál, ahol már adva van a kéz, az agyvelő már nagyon fejlettnek látszik és közvetlenül beálló személyes értelmi kombinációk gyakran és egészen kétségtelenül megnyilvánulnak, mindeddig sohasem figyeltek meg ilyen valódi szerszámjavítást. Soha senki sem látta még, hogy egy majom a követ egy másikkal törte volna szét, hogy kés legyen belőle, hogy faágat kőkéssel körülvagdosott volna vagy éppenséggel hogy ágból és kőből dárdát készített volna.

Amint azonban Robinson egyszerűen követi ezt az utat, csakhamar látjuk őt olyan dolgokra áttérni, melyekről abszolút bizonyossággal állíthatjuk, hogy ezeket soha semmiféle állat sehol el nem érte. Mikor Robinson köveket kövekkel hasít szét, fát dörzsöl és kapar, magától rábukkan csillogó szikrákra és izzó fűrészporra. Új agykombinációk rávezetik a mesterséges tűzcsinálás eme lehetőségének rendkívüli fontosságára s a továbbiakban aztán erre alkalmas közvetlen, állandóan hozzáférhető szerszámokra és módszerekre. A mesterséges tűzhelyláng lesz egyik legnagyszerűbb szerszáma, ezentúl oly hasonlíthatatlanul fontos, hogy joggal mondhatjuk: csupán evvel emelkedett föl ismét igazán minden magasabb kultúra első alapzatához. Gondoljunk arra, mit jelent ez a mesterséges láng mint meleg, mint világosság, mint a sütésnek, főzésnek, aszalásnak a lehetősége, gondoljunk arra, hogy végeredményben ettől függ a cserépedények készítése, sőt csirájában a fémek értékesítése is olvasztás útján.

Mellékesen meg akarom jegyezni, hogy a Robinson történetének az ifjúság számára készült sokféle átdolgozásában meglehetősen hiányos az egyes őskultúrfokok visszahódításának sorrendje és a módja nem mindig éppen a legjobb és leglogikusabb; kívánatos lenne, hogy éppen a mi korunk számára ezt a folyamatot szimbolikus értelemben megint helyesen állítsák be.

Robinson azonban nem mindig csupán a létért való küzdelem nyers szükségmunkáival fog foglalkozni. Miután a legnehezebb dolgokon szerencsésen túlesett, neki is, a magánosság kemény pionírjának, maradnak üres pihenő órái is. És megint valami sajátszerűen emberi dolog fog nála érvényesülni.

Szerény eszközeivel is meg fogja szerezni az életnek valamilyen ékességeit és díszeit. Fáradtsággal megszerzett hajlékát, még ha ez csupán egy természetes barlang is a mészsziklában, olykor az erdőnek egypár tarka virágjával fogja megszépíteni. De még ebben sincs semmi olyan, amivel nagyon fölülmúlná az állatot. Ausztrália lugasmadarai is a szerelem idejére épített úgynevezett menyegzői lugasaikat mindenféle csinos, színes fényűzési dolgokkal ékesítik: fénylő kövecskékkel, kék bogyókkal és rikító piros virágokkal. De Robinson itt is tovább megy, amennyiben szerszámának birtoklását a szép egyszerű örömeivel köti össze. A bokorról letört boton csinos díszítéseket csinál avval, hogy kőkésével a kéregnek egyes részeit lehámozza. Egy darab szarvas-agancsnak, melyből késnyél lesz, olyan alakot igyekszik adni, hogy állatfejnek nézzen ki. Ha van egy kis tehetsége a rajzoláshoz, akkor egy darab faszénnel vagy vörös agyaggal időtöltésből mindenféle vázlatokat fog rajzolni lapos kövekre. A szobrászatnak és festészetnek ezek a kezdetei megint csak olyan dolgok, amiket soha semmiféle majom még nem produkált. Valami melódiát is fütyül Robinson; erre a madár is képes; de aztán, ami megint különleges dolog, a szerszámai segítségével valami kezdetleges tilinkót állít elő. A „művésznek" ezekről a vonásairól a legelterjedtebb Robinsoniádák gyakran egészen megfeledkeznek, pedig még az átlagembernél is bizonyára az a ritkábbik eset, hogy ne örüljön a muzsikának és ne legyen legalább egy kis talentuma a rajzoláshoz.

De a magánosság és sorsának egész helyzete bizonyosan ráviszi őt az ilyen órákban valamire, amire a legtapasztaltabb állat is aligha tett szert valaha: gondolkozni fog az általános lét komoly kérdéseiről, az istenről, a világról. Eleinte megborzongatja, de aztán meg is vigasztalja ez a mélyebb tudatosság, mely mindig minden vallásnak és minden filozófiának az alapkövét képezte. Az elmélyedésnek erre a vonására az összes Robinsoniádák mindig súlyt helyeztek s világosan megjelenik ez azokban az alkalmi igaz történetekben is, melyek a regények alapjául szolgálnak.

Mindenesetre úgy fog feltűnni a dolog, mintha éppen ezek az utóbbi vonások határozottan csak a már magas fejlettségű kultúremberre volnának jellemzők, amilyennek Robinson is tulajdonképpen el van gondolva; ellenben a szimbolikus vonatkozás a minden kultúrának még az elején lévő valóban kezdetleges ősemberre, úgy látszik itt csődöt mond. Annál jelentősebb lesz azonban az a másik alak, aki már a legrégibb Robinson-mesében is a kép kikerekítése céljából oly ügyesen állítódott oda a kultúrember-Robinson mellé: Péntek, a meztelen természeti ember. Péntek olyan embertörzshöz tartozik, amelyik még ma is a kultúrának aránylag nagyon nagyon alacsony fokán áll. Míg a föld bizonyos területein az ember a kultúrának szinte szédítő magasságára hágott föl, addig ezek a törzsek a sors, különös rendelése folytán a mai napig is többé vagy kevésbé mereven megállották jóval ama csúcs alatt. Evvel különben csak egy olyan jelenség ismétlődik meg, amilyet az állat és növényvilágban is mindenütt megfigyelhetünk és amelynek az alapján látjuk csak tulajdonképpen az alakoknak ezt a változatos képét: a legfejlettebb csúcsok mellett, legalább is hosszú időn át, megmarad önállóan egy csomó alsóbbrendű sarj is. Végül persze a fölemelkedett annyira árnyékba szorítja az alul elmaradottat, hogy ez elbukik, mint ahogyan előbb vagy utóbb az igazi természeti népek, a „vadak" is szükségképen áldozatul esnek majd a kultúrának. Mikor a Robinsont először megírták, akkor még nem tudták, hogy éppen annak a földrésznek a szívében, melynek parti szigetei közül az egyiket teszi meg a legenda Robinson szigetének, vagyis Dél-Amerika tropikus belsejében, még most is élnek ilyen természeti népek a lehető legkezdetlegesebb állapotban. Szimbolikus szempontból legfeljebb az lenne még előnyösebb, ha a történet Ausztrália szárazföldjén játszódnék le, ahol Péntek valami ausztráliai néger lehetne.

De vegyük megint figyelembe, hogy e két látszólag oly nagyon különböző embernek, a kulturált Robinsonnak és a meztelen vadember Pénteknek, milyen föltételek mellett válik logikailag lehetségessé az együttélése és végül a valóban kiadós együttműködése. Akármilyen furcsán hangzik is: Robinsonnak az összes eddig említett kulturális „újra-meghódításai" között valójában nincsen egyetlenegy se, mellyel már Péntek is ne bírna. Neki is van emberi keze, emberi agya és szerszáma, ez utóbbi olyan fejlettségben, hogy nemcsak a természet által készen nyújtott anyagokat keresi ki e célra, hanem ezeket már meg is tudja munkálni; a mesterséges tűzcsinálást is régen ismeri, bár természetesen az a távolabbi perspektíva, mellyel ez a tűz szolgál, éppúgy nincs kitöltve számára, amint pillanatnyilag nincs a Robinson