A rádiumkirály

By Ujj Gyula

„Ekkor megmozdul a föld és ott, ahol a tankok sora már egyszer áthaladt, az ellenséges csapatok kellős közepén egy sor hosszúkás, teknősbéka alakú vasszörnyeteg emelkedik ki a földből. Gyilkos gázokat lehel maga körül, s gépfegyverrel kaszálja le az ellen

• Language: Magyar
• Publisher: Fapadoskonyv.hu Kiadó
• Release date: Mar 9, 2016
• ISBN: 9789633768402

Book preview

UJJ GYULA

A RÁDIUMKIRÁLY

Regény

Honlap: www.fapadoskonyv.hu

E-mail: [e-mail]

Borító:: Rimanóczy Andrea

978-963-376-840-2

© Fapadoskonyv.hu Kft.

I. KÉT JÓBARÁT

A virágok mosolyában, a verőfényes tavaszi nap sugaraiban fürdik Budapest. A hatalmas üvegtáblák sziporkázva szórják, ezer színben villogtatják a napfényt, mely lágyan csókolgatja sima képüket. A Duna part felől virágillatot hoz a szellő.

A Rákóczi sugárúton, a földalatti villamos egyik följárójából körülbelül harmincöt éves, magas, karcsú férfi lép elő. Torday Zoltán író, aki tizenöt éve nem látta szülővárosát, Budapestet. Megáll, körülnéz. Naptól barnított arcán kellemes meglepetés tükröződik, kék szeméből rajongással teli tekintet sugárzik, amint az élettől duzzadó, forrongó, zsibongó világvárost szemléli. A szeme örömtől csillog. Nem csoda, hiszen míg ő a világot járta, Budapest sokat fejlődött. Miután kiheverte a háború pusztításait, az utolsó két évtizedben újból versenyre kelt a nagy nyugati metropolisokkal. Lakossága most már több mint két millió. A házrengeteg Pesten a Rákosmezőn, Budán pedig a Lágymá­nyoson és a hegyek oldalain vett végeláthatatlan kiterjedést. A város dunaparti középpontját széles, hatalmas sugárutak kötik össze a síksággal. A nyílegyenes utcákon emberek százezrei, járóművek tízezrei nyüzsögnek. Eltűnt a régi nagyvárosok fülsiketítő lármája. Az utcákat sima, rugalmas anyag borítja, amelyen sem a nedvesség, sem a napsütés nem okoz változást. Lábdobogás, kerékzakatolás és patkócsattogás nincs. Lovat már csak az állatkertben lehet látni. De a benzinbűzt köpködő gépkocsi is eltűnt, helyette kizárólag a könnyedén és zajtalanul gördülő elektromobilok végzik a személy- és teherforgalom egy kis töredékét; az igazi óriási forgalom lenn zajlik a föld alatt.

A világváros alatt egy másik város terül el: a gépváros. Alagutak százai szelik keresztül-kasul a vá­rosrengeteget. Az egyiken a közúti villamos halad. Megállói, illetőleg azok feljárói nem az utca testébe ékelődnek, mint régen, hanem a fölöttük levő ház fülkeszerű mélyítésében vannak. A másik alagúton a pályaudvarhoz közlekedő gyorsvonatok rohannak tova. A pályaudvar üvegcsarnokai alatt felbuknak a mélyből s közvetlenül a vonatok mellett állanak meg.

Torday bejárta Budapestet. Az ismerős városrészeket apróra megnézegette, vajon mi bennük az új, mi maradt úgy, mint régen. A Duna parton megragadta figyelmét egy hirdetés:

„Turán Várában" ma 19 órakor dr. Szentkirályi Árpád előadást tart a sugárzó anyagokról.

– Dr. Szentkirályi Árpád! – ismétli magában a nevet, mintha a csengésében gyönyörködnék. – A gellérthegyi intézet radiológusa! Meghallgatom. Ő lesz az első ember, akit meglátogatok.

Átsétált az Erzsébet hídon. Majd a gellérthegyi fogaskerekű mellett húzódó szerpentin útra tért. Módja lett volna háromféle járómű között is választani, de ő látni akarta azt a képet, amit szeretett szülővárosa nyújt a közepén emelkedő hegy tetejéről.

Torday éppen akkor ért a hegy tetejére, amikor a lenyugvó nap aranykoronát szőtt a János-hegy feje köré. A Gellért-hegy nyugati lejtőjén berendezett repülő-állomás előtt sétált el, ahol a városi földalatti vasút és a hegy körül felkígyózó fogaskerekű végállomása van.

A hegy tetején levő rom célszerűen átalakítva, hatalmas épületnek adott helyet. „Turán Vára" nevet viselte büszke homlokzatán. Aki belépett ősmagyar és hun vasvitézektől őrzött kapuján, egyszerre ott találta magát a roppant turáni népfaj bölcsőjénél. Tovább haladva, látta, mint hajtják uralmuk alá a fél világot, hogyan alkotnak hatalmas birodalmakat. Közöttük volt dicsőségük tetőpontján, együtt sírt velük a nemzetpusztító sorscsapásokon. Látta elsüllyedni a hatalmas hun, kun, besenyő nemzeteket és számos ma már nevükről sem ismert testvéreinket. Végül megláthatta, hogy a késő utódok miként forgatják a jövő fegyverét: a természettudományokat keltető észt. Az épület keleti oldalán fizikai és kémiai laboratóriumok, s a hozzájuk tartozó múzeumok, szertárak és könyvtárak álltak. Félkör alakú végződésében egymás fölött két hatalmas előadóterem van. Fölöttük egy óriási gömb, amelynek belsejében az egész csillagos égholt látható. A nyugati oldalon pedig Európa egyik legszebb csillagászati intézete áll. Az egykori vár hatalmas kőtornya még 50 méterrel emelve lett az óriási messzelátó tornya. Ez a csillagvizsgáló mindenkor nyitva áll az érdeklődő közönség számára, ellentétben a Széchenyi hegyivel, amely csak az avatottak előtt nyílik meg.

Torday végigjárta az intézetnek a közönség számára hozzáférhető részeit. Szemlélő körútját az előadóteremben fejezte be. Hatalmas, patkó alakú helyiségbe lepett, amely legalább kétezer hallgatónak szolgait ülőhellyel. A hosszú, sima, fehér anyagból készült előadóasztalon különféle készülékek sorakoztak. A falakon fekete és fehér táblák, órák, vetítő ernyők és egyéb, laikus emberek előtt ismeretlen műszerek vannak kifüggesztve. A hófehér falak félgömb alakú mennyezetbe görbülnek, amelyről célszerűen elosztott hélianit lámpák szolgáltatják a terem árnyékmentes fehér világítását.

Mély harangkongás jelezte a 19 órát. Néhány perc múlva vakító fényár ömlik el az előadó asztalon, s az egyik oldalajtón belép Dr. Szentkirályi Árpád, a radiológia tanára. Magas termetű, méltóságteljes megjelenésű férfi. Hullámos sötét haja hátra simul a nyílt homlok fölött, mely az egyébként nagyon komoly arcnak kellemes derűt kölcsönöz. Könnyed meghajlással üdvözli a megjelenteket. Amint beszélni kezd, mintha meleg hullámok hömpölyögnének, s érces hangja kellemes zengéssel tölti be a termet.

– A rádium fölfedezését követő évtizedekben – mondotta a többek között – sikerült az összes fizikai, kémiai és csillagászati jelenségeket egy alaptüneményre, az elektron és az archion kölcsönös vonzására visszavezetni. De magának a rádióaktivitásnak a lényege hatalmas kérdőjelként meredt a tudomány elé. Hogyan lehetséges az, hogy bizonyos anyagok atomjai több ezermillió évig hordják magukban elrejtve a rengeteg ősenergiát, s akkor, amikor órájuk elérkezett, könyörtelen sorsuk szétpattantja, megöli őket, hogy holttestükből új atomokat, új világokat formáljon? S mindenek felett, mi az elektron? Mi az archion? Honnan van az őket egymáshoz közelítő rettenetes erő? Csupa olyan kérdések, amelyek előtt fél évszázadig tehetetlenül áll a tudomány. Pedig ezek megoldása után jutunk el csak a radiológia igazi nagy kérdéséhez, hogy vajon a technika értékesítheti-e valaha az atombomlást. Ami egyértelmű azzal, hogy tudunk-e valaha rádiumot készíteni. Ez a radiológia igazi nagy problé­mája. Mert ha ez meglesz, akkor egy ezer lóerővel dolgozó mozdony egész napi anyagszükségletét a mozdonyvezető a mellényzsebében elviheti. Az ötvenezer tonnás hajóóriás pedig tíz tehervonat szén helyett né­hány kilogramm rádiummal megteheti útját Amerikába és vissza. Egyetlen vasúti kocsi el tudna hozni annyi rádiumot, amennyi fővárosunk egész évi erőszükségletét fedezné. S mire lesznek képesek a repülőgépek, ha megkaphatják a súlytalan hajtóerőt!

A tanár kis szünetet tartott. A hallgatók delejes tekintettel tapadtak a tudós komoly, szép arcára, várva szavai folytatását.

– De vajon beáll-e a rádium valaha az ember igavonói közé? Erre azt mondhatom: igen, ha tudunk nem sugárzó anyagból sugárzót készíteni. Most tehát az a kérdés, lehetséges-e ez?

Eddigelé minden tudományos kísérlet meddő maradt, amely az anyag átváltoztatását célozta. De hol állnak a mi eszközeink a természet iszonyú erői mö­gött! Hiszen mi legfeljebb néhány méteres villanyszikrát tudunk előidézni, míg a természet roppant műhelyében ugyanannyi kilométeres villámok pattognak szét csak úgy eltévedt energiák révén, mint a kovácsműhely üllőjén kalapált vastömbről a szikrák.

Vajon versenyre tudunk-e valaha kelni mi emberek a természet mérhetetlen erőivel? Az összehasonlítás vigasztalan képet nyújt. De azért ne essünk kétségbe! A tudomány sok olyan feladatot megoldott már, amely emberi erő számára lehetetlennek látszott. Várjunk és reméljünk! Eljöhet egy nap, amelyen végigharsog a Földgömbön az örömhír: megvan a rádiumkészí­tés titka! S ez a nap új világtörténelem határköve lesz! Új technika, új kultúra, új emberiség lép a mostani helyére! S elérkezik az emberiség legnagyszerűbb kora: a rádiumkorszak.

Szentkirályi ezzel befejezte előadását és kifelé indult. Torday utána sietett s a szomszéd te remiben utolérve, megszólította. Szentkirályi megfordult s örömteljes meglepetéssel kiáltott fel:

– Zoltán, te itt? Ez aztán a kedves meglepetés!

Karon fogta barátját s a fantasztikus eszközökkel megrakott termeken át bevezette szobájába.

Ott elbeszélték egymásnak az elmúlt tizenöt év eseményeit. Később a tudós felvezette vendégét a csillagvizsgáló torony egyik erkélyére. Némán gyö­nyörködtek a pihenő természet költői csendjében. Felülről a csillagos ég nézett le rájuk ezer szemével, alattuk az alvó város terült el.

Éjfél régen elmúlt, amikor Torday elhagyta a tudományok csarnokát, amelynek számos ablaka még akkor is belevilágított az éjszakába.

II. A FELFEDEZÉS

A nap már besütött a szobába, mikor Torday felébredt. Ablaka alatt ezüstösen csillogott a Duna. Túlnan pedig a roppant város zöld tetői csillogtak a reggeli harmatban. Még jóformán fel sem öltözött, amikor megszólalt a csengő s az öreg Zsuzsi Szentkirályi névjegyét hozta. A tanár derült arccal lépett a szobába.

– Hogy aludtál? – kérdezte, miután helyet foglaltak egy kis dohányzóasztal mellett.

– Nagyon jól! Hiszen itthon vagyok!

– Nekem meg különös álmom volt. Rádiumtelepet fedeztem fel a Bakony bércei közt. Oly dúsat, hogy eltörpülnek mellette a világ eddig ismert összes rádiumbányái. A legnagyobb külföldi pénzfejedelmek vetélkedtek a bányaengedélyért. Már csak a szerződés alá­írása volt hátra, amikor – sajnos – felébredtem.

– Hm. Te külföldi pénzkirályokról álmodol! Van itthon is elég! Én még álmomban sem engednék hazánk kincseiből egy morzsát sem idegen tőke számára.

– Nem osztom a nézetedet, barátom. Inkább parlagon heverjen olyan mérhetetlen természeti kincs, mint tisztességes polgári haszonnal dolgozó külföldi vállalat gyümölcsöztesse?

– Feltétlenül! Akárhogyan zsákmányoljon is az itthoni tőkecsoport, amit az összerabol, az itthon marad, és ismét visszakerül a nép kezébe, még pedig hatalmas tőkeerő alakjában. Amit azonban külföldre adunk, az sohase kerül többé vissza, sőt az állandó gazdasági harcban ellenünk fordul… De mit is beszélek én neked, hiszen diákkorunkban éppen te szónokoltál erről nekünk, a szocialistáknak! Hát azóta elfelejtetted az elveidet?

– Ah az elvek! Az elvek, barátom, olyanok, mint a kristályok: kemények, de merevek és törékenyek.

– De a sziklákat, ugye, gyémántkristállyal fúrjátok!

Szentkirályi mosolyogva felelt:

– Jól van fiam, becsületes Kátó!

Tordayra diáktársainak hajdani, félig megtisztelő, félig gúnyolódó elnevezése varázsütés gyanánt hatott. És halkan azt kérdezte:

– Miért mondod ezt, Árpád? Talán csak nem gúnyolódol?

– Legkevésbé sem. A legnagyobb tisztelettel és a legőszintébb önzéssel mondottam, – felelte a tanár.

– Nem értem!

– Nem álom a rádiummező, hanem komoly valóság!

– Ne tréfálj, Árpád.

– Egyedül vagyunk? – kérdezte a tanár hallatott hangon, óvatosan körültekintve.

– Bátran beszélhetsz, senki se hallja – felelt Torday.

– Rádiummezőt ugyan nem találtam, de van annál sokkal nagyobb, sokkal értékesebb felfedezésem. Kezemben van az anyagátalakítás titka!

Torday tekintete a Szentkirályi szemébe meredt.

– Komolyan beszélsz?

– Komolyan! – mondta Szentkirályi s arcáról ünnepiesség sugárzott, – Megvan a titok, még pedig olyan formában, amilyenről ezelőtt álmodni sem mertünk. De tudom, hogy az emberek ezt a minden eddiginél hatalmasabb természeti erőt ismét csak egymás gyilkolására használnák. Ha pedig a titkot nem adnánk ki a kezünkből, akkor olyan küzdelem indulna meg érte, ami még az életünket is veszélyeztetné.

– Nem csalódol? Szinte szédülök, ha a következményekre gondolok.

– Bizonyítékot akarsz? Nézd nyakkendőmben ezt a tűt.

Torday csak akkor vette észre a ragyogó ékszert. Diónyi, kékesfehér színű, áttetsző, csillogó drágakő volt a tű feje, sokszögletűre csiszolva. Közepén egy nagyobb, sima, gömbölyű résszel.

– Találsz valami különöset rajta? Ugye nem? Ez a fényes nagy kő új anyag, dielit a neve. Közepén a domború rész egy kis reflektor gyűjtőlencséje.

A tanár visszatette a tűt a nyakkendőjébe s megnyomott hirtelen egy titkos rugót, mire a kő domború részéből ragyogó fénykéve csapódott Torday arcába, aki megrettenve hunyta le szemét. Szentkirályi ekkor a szoba falára világított, és bár a nap is besütött, fehér kör jelent meg az erős fénynyaláb nyomán. A dielitkristály maga pedig a belsejéből kiinduló fényben szikrázva, sziporkázva szinte égni látszott és kékesfehér ragyogásával semmiféle drágakő nem vehette volna fel a versenyt.

– Rádiumlámpa, – mondta Szentkirályi a csodálkozástól elnémult Tordaynak.

– Abban a parányi tűben?

– Igen, fél gramm rádium van benne, helyesebben kalcinium. S ez elegendő arra, hogy kétszáz gyertyafénnyel világítson három hónapig egyfolytában.

– S a kalciniumot te készítetted?

– Igen. Ez az első sugárzó anyag, amit ember e földön az elemeiből rakott össze.

Torday ámulva nézett barátjára s elhalkult hangon mondta:

– Kezedben tartod az emberiség sorsát! Világmegváltó lehetsz, vagy…

– Igen! Világmegváltó szeretnék lenni! Úgy, hogy a megváltott világból kitöröljem a gyilkolás fogalmát!

– Nagyszerű, fenséges terv! De roppant nehéz. Ha gazdagságot, vagyont akarnál, ha világhatalmat szeretnél, könnyű volna a dolgod. De így!

– Nekem már megvan a tervem hozzá. De hűséges segítőtársra van szükségem, aki tulajdonképpen intézné az ügyet, úgy, hogy én egészen a háttérben maradhassak. Én csak egy embert ismerek, akire titkomat rá merem bízni, s az te vagy!

Torday szeme a földre siklott. Meghatottan szólalt meg:

– Kedves barátom!

Szentkirályi megölelte Tordayt és így folytatta:

– Nagy feladat az, amit magadra vállalsz, ha velem tartasz. Te legjobban tudod, hogy a világpolitiká­ban még ma is milyen óriási feszültségek vannak, s hogy azok előbb-utóbb kirobbannak. Ezért, sajnos, a hadsereget kell támogatnunk a nagy leszámolásig. Harcot kell viselnünk, hogy békét teremthessünk. De a mi háborúnk nem lesz olyan borzasztó, mint az eddigiek voltak: nem fogunk nyakig vérben gázolni, s nem fog haldokló milliók átka a fejünkre zúdulni. Határozd el, akarsz-e harcolni a nagy és szent ügyért, magadat névtelenül feláldozva az emberiség boldogságáért? Akarsz-e lemondani hírnévről, vagyonról, mindenről, ami emberi szívnek kedves lehet? Akarsz-e járni aknamezők fölött, tudva azt, hogy mindig, mindenütt, levegőben, földön, föld alatt, vízben száz halál leselked rád, s minden pillanatban megnyílhatik a pokol torka, hogy elnyeljen? Akarsz-e átgázolni mindenen, ami utadban áll, testvér, barát, rokon, vagy bárki legyen az? Akarod-e átélni a legborzasztóbbat, – ha netán kellene, – százezrek halálos vergődését előtted, a te kezedtől? Én már elszántam magamat mindezekre. Neked adok gondolkodási időt. Ha igen–

– Nem gondolkodom, akarok!

A két férfi szótlanul, hosszan, melegen szorított kezet egymással, őszintén és mélyen egymás szemébe nézve. Szent esküvés volt ez, nagyobb és komolyabb, mint amilyet valaha két ember egymásnak tett.

Fogadalmuk megpecsételése után az alaptőke megszerzése került szóba. Ez nehéz kérdés volt. A vagyonreform óta egyes emberek kezében nincs akkora tőke, amekkora nekik kellene. Az államkincstárból pedig alig remélhettek valamit nyilvános ellenőrzés nélkül. Hosszabb tanácskozás után abban állapodtak meg, hogy elkezdik a munkát saját, nem nagy tőkéjükkel, esetleg kölcsönpénzzel. S ha már pozitív eredmé­nyeket tudnak felmutatni, valamilyen formában igénybe veszik az államkincstár segítségét. Szentkirályi éppen menni készült, amikor halkan kopogtak. Torday feltárta az ajtót, s ott állt előttük a tavasz minden üde szépségével, varázsával, egy ifjú leány. Utcai ruhában, kalappal fején s kezében nagy csokor gyöngyvirággal. Mintha hirtelen illatos légáramlat csapott volna be a sorsdöntő kijelentésektől terhes levegőjű szobába. Egyszerre gyöngyvirágillattal telt meg minden zug, s a két férfi lelke, kik néma gyönyö­rűséggel szemlélték a jövevényt. Torday meghajtotta magát és tréfás mosollyal így szólt:

– Üdv a tavasz tündérének!

A leány mentegetőzve szólalt meg:

– Ugye, én most megzavartam önöket.

– Dehogy, kis húgom – szólt Torday. – Sőt a legjobbkor jöttél. Íme, – fordult Szentkirályihoz, – az én kis húgom, Ilonka. Dr. Szentkirályi Árpád, az én legjobb és nagyra becsült tudós barátom.

– Igazán örülök – szólt Ilonka, s tekintete a fiatal tudós szemébe villant. – De már én ismerem a tanár urat. Gyakran és mindig nagy élvezettel hallgatom előadásait.

Elbeszélgettek egy ideig. Ilonka szellemesen, élénken vezette a társalgást. A tanár nem titkolható érdeklődéssel figyelte a leányt, akiben minden megvolt, ami egy fiatal férfit leköthet. Sötét hajkoronával övezett arca a komoly okosságnak és a fiatalos életkedvnek tökéletes harmóniáját mutatta. Szemei a tengerszemhez hasonlóan mérhetetlen mélységet sejttettek a belenézővel, színük percről-percre változott, s úgy tükrözték lelki hangulatának változásait, mint a mély hegyi tó vize az eget.

Később Szentkirályi meghívta Tordayékat a tudományos intézetbe aznap estére.

– Érdekes égi esemény tanúi lehetünk – mondta.

– Hallottam róla, – felelt Ilonka.

– Együtt felmegyünk a csillagvizsgálóba. Közben betekinthetünk az én műhelyembe is.

– Nagyszerű lesz! – örvendezett Ilonka.

– Így rabolod a barátom drága idejét, – korholta húgát Torday.

– Raboljon belőle, amennyit akar, – szólt fénylő tekintettel Szentkirályi.

– Nono, csak őszintén! – szólt Torday. – Mit szólnak ehhez nagy céljaid?

Szentkirályi elkomolyodva mondta:

– A nagy, komor hegyek is a napsugár felé emelik fejüket.

Ilonka elpirult. Lehajtotta a fejét. Aztán újra felemelte és szemeit lassan, bársonyosan húzta végig a tudós arcán.

Amikor Ilonka Szentkirályi távozása után szobá­jába sietett, majdnem összeütközött Zsuzsával. A jó öreg cseléd a kislány születése óta van a házban. Ilonkát nagyon szerette, az is őt, s most, hogy sietségében kissé megijesztette, kedves cirógatással becézgette:

– Ne haragudj Dadikám, hogy rád ijesztettem, de nagyon sietek. Dr. Szentkirályi tanár meghívott bennünket csillagot vizsgálni. Olyan közelről fogom látni a Szaturnuszt, mint most téged. Nem is képzeled, milyen nagyszerű tudomány a csillagászat! Te csak annyit tudsz, hogy „Hét csillagból áll a Göncöl szekere", pedig ha tudnád, hogy nem hét, de hét milliónál is több csillagból áll!…

Felkacagott, s eltűnt szobája ajtaján. A vén cseléd csak nézte és mély fohászkodással folytatta útját az ebédlő felé.

– Csakhogy végre nevetni látom a lelkemet! – mormolta. – Csakhogy végre jókedve van!

III. EGY EST AZ OBSZERVATÓRIUMBAN

A nap már lenyugodott, amikor Tordayék beléptek Turánvár kapuján. Szentkirályi laboratóriumába vezette a vendégeit. Itt különböző érdekes kísérleteket, műszereket és preparátumokat mutatott be. Többek között százezerszeres nagyításban előállította a kristályok keletkezésének lefolyását. Mutatott folyadékot, amely az ember szeme előtt népesül be parányi élőlé­nyek millióival. Majd besötétítette a termet, s egy láthatatlan villamos kapcsolót csattantott el. Átható, sziszegő zúgás töltötte be a termet.

– Egypólusú dinamógép hangja ez. Igen nagyfeszültségű áramot állít elő, Röntgen-sugarak készí­tésére, – magyarázta. – így. Most keressük meg szemünkkel a kis fénylő foltot.

Halvány, zöldes színű kör jelent meg előttük. Közepén kis sötét folt, körülötte szabályos hatszög alakban sorakozó, elmosódó pontok.

– Röntgen-mikroszkóp. Ezzel a ma embere megláthatja az atomokat és a molekulákat. Azok a kis sötét foltok a vasoxid részecskéi tizenötmilliószoros nagyításban.

Szentkirályi lámpát gyújtott, átvezette vendégeit a szomszéd szobába. Ott rámutatott a fal mellett sorakozó henger alakú gépekre.

– Itt vannak a dinamógépeim, – folytatta. – Tíz kis gőzturbina. Mindegyik olyan dinamót hajt, amelyik percenként ötvenezer fordulattal kilenc millió voltos áramot termel. Ha láncba kapcsolom őket, akkor kilencven millió voltot kapok. Ezzel már versenyre kelhetek nemcsak az égiháború pusztító hatalmával, hanem a Természet nagy laboratóriumának alkotó­erejével is.

– És a hő meg a roppant nyomás? – kérdezte Torday.

– Az is megvan,– felelte Szentkirályi. – Ahol villamosság van, ott minden van. De kellett ide még valami, sokkal fontosabb: olyan anyag, amelyik ennek az iszonyú villamos erőnek ellenáll. Szülőföldem, a Balaton vidéke szolgáltatta ezt a különös, soha nem sejtett anyagot. A Badacsony tetején egyszer hirtelen vihar lepett meg. Egy kis sziklabarlangban húztam meg magamat, míg az égiháború elvonult fejem fölött, amelynek borzalmát a villamos felhő közelsége is fokozta. Villám sújtott le közelben, az egykori kráter mindig nedves mélyedésébe. A vihar elvonulása után a villámcsapás tölcsérében kis, üvegszerűen átlátszó, kékesfehér színű kődarabot találtam, amely csodálatos épen maradt a szörnyű tűzforgatagban. Hazahoztam, hogy megvizsgáljam. Kiderült, hogy egészen új, merőben ismeretlen elemet tartok a kezemben. Csodálatos tulajdonságai vannak. Többek között, teljesen immúnis a villamossággal szemben, ennélfogva más elemekkel nem vegyül; a villamos áram nem képes átjárni, tehát úgyszólván abszolút szigetelőanyag. Olyan feszültsé­get bír el, amely a legkeményebb szigetelő anyagokat pozdorjává zúzza. Ezért adtam neki a dielit nevet. Eleinte azonban nem tudtam vele mit kezdeni. Hő, villamosság, hatástalanul pattannak le róla, a sugárzások pedig úgy haladnak át rajta, mint a tiszta világéteren. Keménysége négy fokkal nagyobb a gyémánté­nál. Végre rájöttem, hogy roppant finom porrá őrölhető, s ez a por, több ezer atmoszféra nyomás alatt összesajtolva, visszakapja eredeti szilárdságát. Ezzel minden kezemben volt, amire szükségem van. Két nyarat töltöttem azzal, hogy gyűjtsek belőle annyit, amennyit lehet. Felkutattam a krátert, az egész tetőt, megmásztam a kopasz oldalfalakat, feltúrtam a kőgörgetegeket, s így sikerült annyit összegyűjtenem, hogy ezt a sorozatot előállíthassam.

Szentkirályi e szavakkal a fal mellett sorakozó tíz darab, alig másfél arasz hosszúságú kékesfehér színű hengerre mutatott, amelyek átlátszók voltak és át- meg át voltak szőve a villamos vezetékek ezreivel. A hengerek közepén fémrúd nyúlt keresztül, amely az egyik oldalon kis csiga alakú gőzturbinában tűnt el.

– Mintha kristályüvegbe foglalt óraművek volnának, – jegyezte meg Torday.

Miután végignézték a tudományos látnivalókat. Szentkirályi egy ízlésesen berendezett társalgóba vezette vendégeit. Ott egy kis asztalkán művészi összeállítású színes rózsacsokor állott. Szikrázva világított. A középső virágok bíborszínű sugarakat szórtak körül, amiket kellemesen egészített ki a kehely enyhe zöld fénye.

– Íme, itt van a rózsa, amelynek nincs illata, – szólt mosolyogva Szentkirályi.

Ilonka néma bámulattal állott a ragyogó virágok előtt, majd halkan megszólalt:

– Milyen kár, hogy a természet ilyet nem produkálhat, s mi csak mint különlegességet csodálhatjuk meg egy ilyen nagy tudós jóvoltából.

– Nem is képzeltem, hogy a komoly fizikus ennyi kedvességet tudjon összegyűjteni, – mondta Torday.

– S hogy a reális tudomány embere illúziókkal veszi magát körül, – folytatta Ilonka.

Szentkirályi mosolygott.

– Éppen azért, mert tudományom nagyon reális, fontos az illúzió. Boldogságunk nem attól függ, hogy milyen a világ valójában, hanem attól, hogy milyennek érezzük.

A laboráns jelentette, hogy a csillagászati tünemény megkezdődött. Szentkirályi felvezette vendégeit a csillagvizsgálóba, s közben elmondotta, miről van szó. Ma teljesül a csillagászok régi vágya: a Szaturnusz egy fényes állócsillag előtt vonul el.

Fenn a torony tetején Szentkirályi messzelátóhoz vezette vendégeit, beállította, s eléje ültette Ilonkát.

– Jaj, de szép! – ujjongott Ilonka. – Aranygolyó lebeg ezüstkerekek belsejében. Előtte ragyogó gyé­mántcsillag. Mintha csak ez vonná maga után titokzatos erővel, s az ezüstkerekek láthatatlan síneken gördülnek tova. El is tűntek a látótérből.

– No, most majd itt tartjuk őket: megindítjuk a teleszkóp óraművét, – mondta Szentkirályi. – Az aranygolyó a Szaturnusz. Az ezüstkerekek az ő gyűrűi, a gyémántszem pedig előtte az Aldebarán csillag. A világok születésének mikéntje áll előttünk, s nyitott könyv gyanánt olvashatjuk le a Szaturnuszról a világteremtés nagy művét.

Jó ideig gyönyörködtek az égi látványosságban. Szentkirályi magyarázgatott nekik. Majd halkan így szólt Ilonkához:

– Nem szeretne egyszer elrepülni arra, Ilonka?

A lány halkan, álmodozó hangon felelte:

– Most is repültem, a szavai nyomán…

Minthogy az égi látványosság egyelőre megszűnt, Torday hazamenést indítványozott. Búcsúzáskor Ilonka melegen fogott kezet Szentkirályival.

– Sohasem fogom ezt az estét elfelejteni! – mondta és szeme összevillant a tudóséval.

Tordayékat kedves meglepetés várta otthon: egy kis asztalkán Szentkirályi világító rózsái álltak, bíborkelyheikből csodásan tündöklő fényt hintve a kis leányszoba hófehér bútoraira. Ilonka elbűvölve lépett közelebb a ragyogó csokorhoz. Torday halkan mormogta: „Szentkirályi!" – Ilonka bátyjára emelte égő tekintetét, majd Zsuzsihoz fordult s csak annyit mondott:

– Zsuzsi, erre nagyon vigyázzon! Ezentúl ez vilá­gít nekem.

Ilonka ezen az éjjelen sokáig nem aludt, Szentkirályira gondolt, ébren álmodozva.

Szentkirályi ezalatt még mindig ott ült szobájában és ablakából kinézve elmerengett a csillagos égboltozaton. Még sohase érezte úgy, mint ma, hogy mennyire egyedül van. Az a sok-sok fényes csillag mind azt beszélte: nézd, mi mindnyájan egyedül kóborolnánk a világűr sötét végtelenében, ha nem volnának bolygóink, akik hűségesen kísérnek bennünket a mérhetetlen semmiség úttalan utain és hogy el ne pusztítsa mellőlük társainkat a világűr dermesztő ölelése, saját keblünk melegét áldozzuk fel nekik.

Szentkirályi felállt, elcsattantott egy kapcsolót, mire az összes ablakokra függöny borult. Úgy érezte, hogy fázik, bekapcsolt tehát egy kis elektromos kályhát Azután az íróasztalához ült. Kulcsa egy olyan fiók zárjában csikordult meg melyet évek óta nem nyitott fel. Óvatosan húzta ki és egy kis medaillont vett elő. Két fénykép volt abban: Szentkirályi korán elhalt szülei. Elérzékenyülve nézte azt a szép fiatal asszonyt, aki oly korán elment s itt hagyta forrón szeretett férjét s drága, egyetlen kis fiát. Fülébe csengnek most a rég homályba borult, majdnem elfelejtett búcsúszavak: „Kis fiam! Szeress, hogy szeressenek!"

A tanár szeme elhomályosult. S amint így nézte a drága vonásokat, azok kezdtek lassanként megelevenedni. A szemek ragyogtak, az arc megszínesedett, az ajkak vérpirosak lettek. Mintha már beszélnének is. – „Sohasem felejtem el a mai estét– Szentkirályi végig simította kezével égő homlokát s föltekintett. – Mi ez! Kié ez az édesen csilingelő hang?… Kinek a vonásai ezek itt?… – A tanár maga előtt látta Ilonka alakját, oly elevenen, mintha most lépett volna elő a szoba homályából. Pillantása ekkor a másik képre esett, mely atyja vonásait tükrözte vissza. Hallani vélte utolsó tanácsát is: „Fiam, soha ne téveszd szemed elől életed kitűzött célját! A tengerész is biztosan járja az óceán határtalan síkjait, ha szeme állandóan a mozdulatlan sarkcsillagon függ.

A cél, a cél!… Íme, itt ragyog előtte. Nagyobb, szebb, mint amit ember valaha maga elé tűzhetett. Szemét behunyta, s a szabadjára engedett fantázia őrült gyorsasággal hordta eléje zűrzavaros képeit. Csodaszép tájakat látott maga előtt. Smaragdszinű végtelen mezőt, hajnali harmatban hajladozó fákat. Csillogó habos kék vizet. Majd vad sziklákkal, szakdékokkal teleszórt vidékeket. Akná­kat látott maga körül felrobbanni, amik évszázados tölgyeket, sziklatömböket szórtak a magasba. A levegőben röpködő fehér galambok egyszerre csodálatos acélszörnyekké változta k át, tüzet, gyilkos gázokat, pusztulást lehelve maguk körül… Most egy férfi mosolygó arca közeledik felé. Mosolya vigyorgássá fajul s hirtelen tőrt ránt elő, hogy szívébe mártsa azt, Szentkirályi úgy érezte, mintha már érintené a hideg acél hegye, amikor egyszerre forróság járta át minden tagját, mert közte és a sátán rémalakja között ott állott fehér arccal védő karokkal, leomló sötét hajával – Ilonka. Oly közel, hogy hajával homlokát érinté, lehelete ott perzselt az ajka körül…

A kronométer csengőjére tért magához. Felállt, végigsimította homlokát.  – Eh, mi bajom nekem? –

Órájára tekintet. Persze. Hiszen a csillagátvonulás miatt nem feküdt le. Elindult a csillagvizsgálóba.

Amint a torony tetejére ért, tekintete egy vörös fényű csillagra esett, amely most bukkant fel a már szürkülő keleti égboltozat alsó peremén. A Mars volt, a régiek háborús csillaga.

– Mit akarsz velem, te véres csillag? Még neked is van számomra mondanivalód? – mormolta magában. Lassan megindult, hogy itt hagyja a beszédes csillagokat, melyek ma neki éppen eleget mondtak. A nap ragyogva készült felkelni. A függő kertek felől balzsamos illat szállt feléje. Lassan kezdte visszanyerni erejét. Körülsétált a teraszon, majd tekintete a Várhegy felé irányult, s lelki szemei előtt megjelent egy villa, amelynek magasan fekvő ablakait e pillanatban aranyozták meg a felkelő nap sugarai. Egy percig állt ott csupán; akkor búcsút intve csak ennyit suttogott: „Isten veled!" Aztán lefelé indult, hogy gőzturbinái éles sivítását hallgassa.

IV. KÉT KIHALLGATÁS

Torday másnap kihallgatásra jelentkezett a királynál. Megjelenésének nyíltan bevallott célja volt, hogy beszámoljon utazása közben szerzett külpolitikai tapasztalatiról. Csakhamar rátért azonban Szentkirályi korszakalkotó felfedezésére. A király feszült érdeklődéssel hallgatta az előterjesztést és legmelegebb támogatását helyezte kilátásba.

Pár nap múlva Szentkirályi meghívást kapott a királyhoz, hogy mutassa be utolsó művét.

A király kitüntető melegséggel fogadta a tudóst.

– Kedves tanár úr, – kezdte – hallottam, hogy ön megszüntette a lehetetlenséget.

– Még nem. Ehhez felséged segítségére van szükségem.

– Nos, lássuk hát, mi az, ami többé nem lehetetlen.

Szentkirályi elmondta felfedezésének történetét és előadása végén így szólt:

– Engedje meg felség, hogy mély tisztelettel átnyújtsam az első, emberkéz által előállított sugárzó anyagot! – Azzal elővette tokjából a világító melltűt. Rugóját megnyomva, megvilágította vele a terem egyik homályos sarkát s azután a király kezébe adta azt. Az egy