Ménkű!

By Miklós Ezzer

Mit tegyen egy miniszterelnök, ha pincéjében váratlanul egy szellem jelenik meg? Kihez forduljon egy ország vezetője, ha ez a szellem az egykori pártállam vezetője volt, s mint olyan zavarokat kelt hősünk viselkedésében és gondolkodásában? Mi köze van egy meteornak az országban váratlanul felbukkanó és látszólag összefüggéstelen eseményekhez? Hogyan kell szellemet űzni, s ennek milyen következményei lehetnek? És egyáltalán, mit tegyen Nyilván Valter, történetünk főhőse, ha régi harcostársa mobil telefonokat eszik, ha a parlament elnöke váratlanul munkásőr dalba kezd, ha a közszolgálat hírhedt műsorvezetőjére kóros nevetőgörcs támad élő adásban. 

Tündérország vezetője parádésan taktikázik, s hívei és párttársai tapsvihara közepette végrehajtja a legkülönösebb rendszerváltást, amit a történelem eddig feljegyezhetett. Mindeközben megtudhatjuk, hogy miért lopott pálinkát az államelnök, mire valók a portrészobrászok, valamint azt is, hogy szellem szellemnek jó barátja.  

Nem győzzük hangoztatni az olvasónak, hogy bármiféle hasonlóság létező személyekre vonatkozólag a véletlen műve csupán! 

• Language: English
• Publisher: Publishdrive
• Release date: Feb 13, 2019

Book preview

Miklós Ezzer

Ménkű!

A könyvben szereplő személyek és események a képzelet szülöttei. Minden hasonlóság vagy egybeesés kizárólag a véletlen műve, vagy rosszindulatú kombináció következménye lehet csupán, amelyért a szerző semmilyen tekintetben sem vállal felelősséget.

Ménkű!

Váratlan tragédia

A miniszterelnök unatkozott. És nem csak úgy egyszerűen, mint egy tisztes családfő a vasárnapi ebéd után a tévé előtt délutáni meccsére várva, hanem, mint a rossz diák az iskolában, akinek az órák alatt már messze, a vakáción túl kalandoznak a gondolatai. Hiába erőltette meg magát, hiába nézett meredten az interpelláló arcába, képtelen volt egyetlen szót is felfogni abból, amit az ellenzék képviselője mondott. Igyekezett összerendezni magát, hogy azt a fájdalmas semmit, amit unalomnak szokás nevezni, ne érezze végre. Minden ilyen alkalomkor az volt a bevett és bevált szokása, hogy visszagondolt a nap eseményeire, és az így visszanyert képekből lépett aztán tovább – immár szabadon. Ez a technika – meglátása szerint - olykor zseniális gondolatokhoz vezette el. Feltéve, ha valamelyik frakciótag, vagy asszisztens nem toppant mellé valami jelentéssel, vagy őrült ötlettel. Az – amellett, hogy kizökkentette a gondolatmenetéből – valamelyest meg is ébresztette, s az üléseken 2-3 ilyen zökkenő átsegítette azon, hogy ájult alvásba zuhanjon. Most azonban nem mutatkozott rá remény, hogy valaki is felrázza őt egyre mélyülő közönyéből. Még az ülésteremben is érződött, dacára a légkondicionálásnak, hogy odakint már a legforróbb nyár tombol, s az egész ország a folyók, és tavak hűvösére vágyik. A nagyteremben sem tartózkodtak túl sokan, és ő sem ücsörgött volna peches kollégái között, ha az egyik elvetemült ellenzéki nem interpellálta volna meg harmadszorra is közvetlenül az ő személyét, s a szabályok szerint ezért a felvetésre személyesen kellett válaszolnia. Amikor kiderült, hogy július bajszán – szeretett ilyen saját maga gyártotta népies képeket használni – be kell mennie a Parlamentbe, ráadásul még valamit reagálnia is kell a „piszmag" (ez is saját találmánya volt!) ellenség kérdésére, azonnal meghozta a döntést. Felkérte egyik ügybuzgó titkárát: emlékeztesse, hogy az őszi ülésre készüljön el az új házszabályi rendelet, miszerint a három interpellálás után a miniszterelnök saját hatáskörében dönthet, hogy ő maga, vagy valamelyik helyettese válaszol.

A magas többségű parlamenti pozíció mindig kényelmessé tette a kekeckedők orvtámadásának visszaverését. Az ellenzék viszont, mintha csak megérezte volna, hogyan lehet a legjobban felbosszantani, állandóan a házszabály paragrafusait bújta, s ha lelt egy kiskaput, azonnal betámadott rajta. A lehető legképtelenebb helyzeteket teremtették, amikor valamelyik kormányterv ellen lázadoztak, obstruáltak, leveleket szórtak a karzatról, internetes mémeket gyártottak, kikötötték magukat a bejárathoz, vagy – ha a kikötést tiltó határozat született – oda szerveztek fél napig tartó sajtótájékoztatókat, egyszóval mindenáron borsot akartak törni a Párt vezetőjének orra alá. Végül a kormányfő úgy döntött, hogy ellencsapatot szervez, amelyik ugyanolyan tüzetes vizsgálat alá veszi a házszabályt, és egyetlen nagy törvénycsomaggal kigyomlálja azt a sok gazt, amelyre az ellenzék alapozhatott. Jogászok kicsi, de felkészült csapata dolgozott az új házszabályon, ám a végeredmény - minden alaposság dacára, vagy talán éppen annak okán – nem lett kielégítő. A jogászok azt a módszert választották – s ebben is a miniszterelnök bölcs útmutatását követték -, hogy a támadható passzusokhoz pirossal odaírták: mire vetemedhet az ellenzék. Ezzel kívánták a betámadást még csírájában elfojtani. Mivel alaposak, szorgalmasak és meglehetősen kreatívok voltak, mi több évtizedes gyakorlattal rendelkeztek - hiszen a Párt sem volt mindig kormányon – sikerült csaknem minden passzushoz legalább egy tucat destrukciót felvenniük. Világos volt, hogy ha így folyik tovább az új házszabály munkálata, akkor a végén a törvény csak a címéből fog állni, mert egyetlen elemét sem lehet úgy megfogalmazni, hogy azt valaki ne fordíthassa a maga javára. A kormányfő méregbe gurult, és azonnal magához rendelte a jogi műhely vezetőjét azzal a gyilkos gondolattal, hogy először agyba-főbe regulázza, majd lealázza a sárga földig, kibelezi, végül elveszi tőle a stallumot, és benyomja egy feneketlen mély iroda legmélyére jogtanácsosnak. Minekutána azonban minden fontos pozícióba saját legrégebbi párttársait, barátait és lekötelezettjeit helyezte, hamar felfogta, hogy egyetemi barátját, Májer Józsefet kellene kínzócölöphöz kötnie. Egykori szobatársa – és ezeknek az évek során csak nőtt a számuk – régi elv-és barátja volt. A mérge, ahogyan jött, úgy illant azonnal el. Mi több kellemes érzéssé változott benne a szerethető gondolat, hogy a barátok, és a párttársak szoros jelenléte akadályozza meg a hirtelen indulattal jövő döntéseit. Summa summárum, a házszabály teljes átalakítása elmaradt, ehelyett ad hoc-módon módosítgatta azt a Párt frakciója, amikor arra égető szükség mutatkozott. És most mutatkozott. Egyfelől az utóbbi időben már nem volt túl nagy kedve a parlamenti csörtékhez, másfelől a rekkenő hőség az ország házába jövet is arra ingerelte, hogy megbújjon a családdal és néhány szóba jöhető cimborával valamelyik tengerparti nyaralóban. Még egy ilyen lehetőséget nem fog megadni az ellenzéknek, hogy 40 fokos nyári melegben, talpig öltönyben vitatkozzon valamiről, amin úgy sem fog változtatni. És Nyilván Valter miniszterelnök, ha valamit nagyon nem szeretett, az a felesleges dolog volt, s ennél már csak a vitatkozás állt előkelőbb helyen a nemszeretem-listáján. Most, hogy így gondolatban jól kidühöngte magát, kicsit visszatért az életkedve is. Körülnézett a meglehetősen foghíjas teremben, és az interpellációra adandó válaszon merengett. Mivel gőze sem volt róla, hogy mit akadékoskodik a szemüveges-szakállas kecske (Mekk Eleknek nevezte magában a zöldpárti képviselőt), ezért úgy döntött, hogy megmarad a régi, jól bevált taktikánál, ami abból állt, hogy bármilyen érdemleges magyarázat helyett egyszerűen csak elküldte a bánatba az ellenfelét. Ezt különben is szívesen gyakorolta, mert rögtönözve, a legkreatívabb és válogatottabb módokon tudta sértegetni politikai ellenfeleit, ezzel egyszersmind a táborát is feltüzelve. Nagyjából már készen is állt rá, hogy szánalmas kérődzőnek és konspirátornak fogja nevezni az interpellálót, de az csak mondta a magáét. Mivel még legalább 3 kíméletlenül hosszú percig beszélhetett Mekk Elek, ezért Nyilván úgy döntött, hogy papírjaiba mélyed. Ez egyfelől a felkészült szakpolitikus képét mutatta a sajtó és pártársai számára, másfelől kellemes kikapcsolódásnak ígérkezett. A miniszterelnöknek és munkatársainak volt néhány édes kis titkuk, és ezek közé tartozott a papírokba mélyedési trükk is. Már az alakuló ülés utáni első nagy vitanapokat követően arra kérte titkárait, hogy szerkesszenek számára olyan szakanyagnak látszó papírköteget, amely valójában a sajtó rövid cikkekbe gyűjtött anyagát tartalmazza, amolyan napi hírtörténeti silabuszt, amelyben a fontos eseményektől a színes hírekig mindent megfigyeltek, kigyűjtöttek és a miniszterelnök szája íze szerint tettek fogyaszthatóvá. A sajtófigyelő csapat remek munkát végzett, még arra is felhívta Nyilván figyelmét, hogy a sajtókarzatról ki lehet szúrni, ha éppen a labdarúgó NB I eredményeit és a tabellát nézegeti a kormányfő, miközben - mondjuk - a gázár-támogatásról vitázik a T. Ház. Ezért aztán néhánymilliós beruházással a karzatot áthelyezték a másik oldalra. Ez egyszerre több kedvező eredménnyel is járt. Az új sajtókarzatról legfeljebb csak a Webb-teleszkóppal lehetett volna kifigyelni, hogy mit olvas a miniszterelnök, ugyanakkor azon az oldalon sokkal kisebb helyre kellett bezsúfolódnia a sajtó munkatársainak, akik így csaknem egymás ölében ülve-állva lökdösődhettek, hallgatták egymás bélmozgását, alig megértve, hogy mi zajlik alattuk. Magához a karzathoz egy különbejáratú, szűk folyosón lehetett eljutni, s ez lehetőséget nyújtott az újságírók és a képviselők teljes elszeparálására, amit Nyilván azonnal a gyakorlatban is kiviteleztetett. Persze a sajtómunkások morgolódtak, egyiknek-másiknak be kellett vonni a belépési engedélyét is, de végül – ha kénytelen-kelletlen is – megbarátkoztak a helyzettel. Ennek áldásos következménye az lett - mert a sajtómunkás is csak olyan állat, amelyik nem szereti a szűk karámot - hogy a karzaton egyre kevesebben maradtak, s helyette a hivatalos sajtótájékoztatókra mentek el, elsősorban a kormánypártéra. Ott aztán mindenki megkapta a hivatalos anyagokat, s egyre ritkábban fordult elő, majd teljesen elmaradt a kalózkodás is. A kalózkodás elharapózó és kellemetlen gyakorlata szerint a riporterek az ülésről kiszédelgő, kissé elbambult képviselőket mikrofonvégre kapták egy-egy jól irányzott, célzott kérdéssel, s mire az magához térhetett volna, már mondott is valami méretes ökörséget, vagy deprimálót. Az sem volt jó taktika a kalózokkal szemben, ha az ember meg sem nyikkant, csak elinalt, mert akkor a kamera arra adott bizonyítékot, hogy a kellemetlen kérdés elől menekül a kormánypárti képviselő. De Nyilvánt azt dühítette fel a legjobban, ha valamelyik frakciótag szöges ellentétben válaszolt azzal, ami a kormány vagy a frakció direktívája volt. És bizony egy akkora frakcióban, mint a Párté, akadt nem egy tökfej is. Ezeket a miniszterelnök a vezetőség szűk körében csak nyomógépeknek hívta, akik még arra sem voltak felhasználhatók, hogy a kormány terveit egyéni indítványként beadják az ülésen, de a kezükre mindig lehetett számítani a szavazásnál. A kalózok néhány hét alatt megfigyelték, hogy kik a nyomógépek, és tendenciózusan ezeket a képviselőket rohanták le. A karzati elkülönítés ezen is segített. És végül, de nem utolsó sorban, az átalakításra ki lehetett írni egy csinos kis pályázatot, amit aztán a Párt egyik árnyékcége nyert meg, így a cégvezető, a Párt és maga a miniszterelnök is szép summával gazdagodott közpénzes források felhasználásával.

Most, amikor a nyár minden gyarló embert elcsábít, Nyilván Valter is megengedte magának, hogy beletekintsen az „aktacsomóba, s ehhez elmélyült ábrázatát kellett felöltenie. A belpolitikai szösszeneteket csak átfutotta, hiszen azok nagy részét saját kormánya gyártotta az ő bölcs útmutatásai alapján, az ellenzéki sajtó meg en block nem érdekelte, vagy csak feldühítette. A külpolitika sem volt túl izgalmas, meglátszott, hogy közeledik az uborkaszezon. Nyilván tovább lapozott méghozzá kettőt, mert a kultúra rovat gyerekkora óta hidegen hagyta, annál jobban szerette a sportot! De mielőtt a focihoz ért volna vetett egy pillantást a színes hírekre is, és az egyik felkeltette az érdeklődését. „Az elmúlt éjszakán – írja a rövid összefoglaló – szokatlanul aktív meteormozgás volt megfigyelhető Délkelet-Európa térségében, így hazánkban is. Egy eddig ismeretlen és csak a jelenséggel együtt felfedezett üstökös közelítette meg a Földet, sűrű meteorzáport zúdítva a légkörbe. Az első becsapódásokra Fiume környékén lettek figyelmesek a csillagászok, majd áthúzódva Magyarországon végül Romániában, valahol a Snagovi-tó környékén dobta ki végső terhét. A leglátványosabb becsapódásra azonban Szolnok térségében került sor. A rendkívüli fény és hanghatásokkal járó jelenség semmilyen személyi és anyagi kárral nem járt. A robbanások helyszínén az MTA szakemberi a nap folyamán végeznek kutatásokat. Nyilvánnak eszébe jutott az előző éjszaka, amikor „kis háza verandáján üldögélt szűkebb baráti körben. A villanásokra valahol a badacsonyi szürkebarát és a tokaji sárgamuskotály szürcsölgetése közben lettek figyelmesek. Sován házelnök, aki mindig a legrosszabbat sejtette ott is, ahol csak a legjobb volt, azonnal felugrott és telefonálni kezdett, hogy megtudja a belügyminisztertől, vajon nem terroristák robbantottak-e a városban. Az a kellemetlen helyzet állt elő, hogy Fodor Sándor belügyminiszter éppen Sován mellett kosztolt és borozott, így a nagy ijedelemből egy röpke pillanatra nagy röhögés lett. Aztán már „mindannyiunk Sándora kért jelentést a fény és hangeseményről. A beosztottai nyakukat törték a nagy igyekezetben, hogy gyorsan informálódjanak, mert nem szerették volna, ha a kormányfő magánrendőrsége megelőzi őket. Nyilván Valter a korábbi személyi szolgálatra kinevelt testőrségéből alakította meg nem kis pénz allokálásával a Különleges Egységek Központját, azaz a KEK-et, amely attól kezdve presztízs harcot vívott a hivatalos rendőrséggel. Fodor belügyminiszter minden igyekezete ellenére egyre több feladattal bízták meg a KEK-et, míg a rendőrségtől módszeresen vonták el a pénzeket. Fodor ennél fogva rendkívül ingerlékeny lett, és ingerültségét csak fokozta, ha emberei bénáztak, ahelyett, hogy szabatosan elmondanák a tényállást. Most is ez történt, mert sem a fővárosi parancsnok, sem az országos helyettes nem tudott azonnali magyarázatot találni a nagy durranással járó villanásra, de akadt olyan megyei parancsnok, aki nem látott-hallott semmit sem. Egyedül a Szolnok-Bereg megyei rendőrfőnök állt elő valami érdemlegessel, miszerint: „Jelentem, becsapott itt a környéken valami bazi nagy izé, de nem látni tüzeket!" Fodor mindjárt helyre tette beosztottját, hogy a bazi nagy izé hová fog becsapni nagy hirtelen, ha nem tud valami konkrétummal szolgálni, de azt a szolnoki főrendőr már nem hallotta meg, mert a térerő azonnal és órákra megszűnt létezni. Így aztán az a furcsa, és messze nem jellemző helyzet állt elő, hogy az ország csúcsvezetése nem volt kellőképpen informált. Mivel azonban egy fél óra elteltével sem csörgött egyikük telefonja sem, és a köztévé sem szakította meg adását, a dolog lassan nyugvópontra jutott, s végül a társaság egy kis nótázást követően szétszéledt. Nyilván még egy darabig fent volt, arra gondolt, hogy leballag a pincébe egy kis borkóstolásra, de a sárgamuskotály csalós volta kiütközött rajta, és ellenállhatatlan álmosság fogta el. Csak most reggel a parlamentben, éppen interpelláció közben értesült róla, hogy mi is történt valójában.

- Becsapott a ménkű – dörmögte az orra alatt – s bár ő úgy vélte, hogy nagyon-nagyon halkan mondta, de a körülötte lévők sápadtan kapták a tekintetüket feléje. Mi több, még az ellenzék Mekk Elekjében is bennrekedt a szó. Az ellenzéki képviselő éppen az utolsó, megrendítő kérdéseinek egyikénél tartott, miszerint: „Megmagyarázná a miniszterelnök úr, hogy miért zárolta azt a temérdek sok pénzt?, amikor tisztán, hangosan megszólalt Nyilván Valter: „Becsapott a ménkű! E mondat éles, metsző és jéghideg csendet bocsátott a jelenlevőkre, aztán egy meglehetősen furcsa, de változatosnak semmiképpen sem nevezhető pár, illetve tri-beszéd vette kezdetét. A sort Mekk Elek kezdte a meghökkent kérdéssel: Pardon? Mire a házelnök helyettese felemelve a kezét leintette: Pardon! Tekintetét a képviselővel együtt a kormányfőre szegezte, aki most körülnézett a teremben. Valahogy az egész olyan ostobának tűnt. Mindeközben valami furcsa kábultság vett erőt rajta, hogy ne mondjam bambaság. Bávatagon pislogott kettőt, majd váratlanul felemelte a kezét és a pulpitus felé intett.

- Pardon – mondta váratlanul. Mire a házelnök helyettese egy pardonnal erősítette meg a hallottakat. Nyilván bólintott, majd a levezető elnök bólintott egyet Mekk Elek irányába jelezve, hogy folytathatja beszédét. Az ellenzéki képviselő lakonikusan megjegyezte, hogy „Pardon, és beszédét két további dörgedelmesnek szánt, de bizonytalan hangon elmondott kérdéssel fejezte be. A miniszterelnök mögött összenevettek a Párt mamelukjai, mert az ellenzéki támadásnak ez a zseniális aknamunkája hatékonynak bizonyult. Még Mekk Elek párttársai is elfelejtettek tapsolni, és a csendet csak a kormánypárti kuncogás törte meg. Nyilvánnak már nem volt ilyen jó kedve, mert a tompultsága csak nem akart elmúlni, és valami súlyos függönyön át hallotta a levezető elnök felkérését, hogy válaszoljon az interpellációra. „Csakis a tegnap esti borozgatás lehet az oka – gondolta magában – és érezte, hogy most aztán igazán szüksége lesz hatalmas rutinjára, amelyet a politika lövészárkaiban eltöltött 25 év során szerzett meg. Mivel a feje még mindig nem tisztult ki, ezért lassan, komótosan szedegette a papírjait, és olyan méltóságteljesen emelkedett szólásra, hogy azt az angol királynő is megirigyelhette volna. A paplanszerű mély csöndben szinte kívülről hallotta a saját szavait.

- Ménkű nagy kecske, képviselő úr – hörögte. Ön becsapott, hiába mekeg – folytatta száraz ajakkal, majd nem bírva tovább, hirtelen lehajolt, hogy a fejéhez több vér tudjon eljutni. A művelet bámulatosan gyors eredményt hozott. Agya ismét kitisztult, mintha elfújták volna azt a váratlanul jött rohamot, ami jó, ha egy percig tartott. Az attrakció természetesen nem maradt hatás nélkül. A házban lévő képviselők egyike sem tudta később pontosan felidézni, hogy mi is történt valójában. A Párt frakcióvezető-helyettese úgy emlékezett, hogy a miniszterelnök nagyon indulatosan ménkű nagy hazudozónak nevezte ellenfelét, és gyermekecskének azt az igyekezetet, amivel tetemre hívta, majd elegánsan meghajolt. Mekk Elek ezzel szemben azt állította, hogy Nyilván vén bakkecskének titulálta őt, majd hátat fordítva a szebbik felével is bemutatott az elképedt ellenzékieknek. A törvénynapot levezető elnök szerint a miniszterelnök kétértelmű hasonlataival hallgattatta el ellenfelét, majd lehajolt a leejtett tolláért. De akárhogy is volt, a kormánypárt képviselőitől nagy tapsot kapott. A váratlanul jött siker ellenére Nyilván azonnal elhagyta a termet és a dolgozószobájába sietett.

A miniszterelnök régi motoros volt már, karrierjét hihetetlen akaraterejének, munkabírásának és ragyogó emberismeretének köszönhette. A nagyon mélyről indulók dacával felvértezve tört át minden akadályon kezdve mindjárt szerencsétlen családnevének keresztjével. A Fejér megyei Nyilván família legnagyobb gyermeke a keresztségben a Ferenc Valter nevet kapta, és a falu kisiskolájában csak Ferkónak nevezték. A nevén egyetlen osztálytársa sem gúnyolódott azok után, hogy az első viccelődőnek kiverte két fogát. Ugyanezen metodika alapján