Szerelemre teremtve: A McCarthy család I.

By Marie Force

Maddie Chester elhatározza, hogy elhagyja otthonát a Gansett-szigeten, ahová csak rossz emlékek kötik, és ahol csúnya pletykák terjednek róla. Egy nap éppen kerékpárral megy munkába, hogy takarítson a McCarthy’s Resort Hotelben, amikor Gansett „tékozló fia” Mac McCarthy fellöki őt. Mac azért megy vissza a városba, hogy segítsen apjának a családi vállalkozást eladni, és esze ágában sincs, hogy sokáig maradjon. Amikor fellöki Maddie-t, aki súlyos sérüléseket szerez, beköltözik hozzá, hogy ápolja, és segítsen gondot viselni a nő pár hónapos kisfiára. Hamarosan rájön azonban, hogy a villámlátogatással kapcsolatos tervét súlyos veszély fenyegeti.

• Language: Magyar
• Publisher: Ulpius Baráti Kör
• Release date: Nov 29, 2018
• ISBN: 9786155617843

Book preview

cover.jpg

Marie Force

Szerelemre

teremtve

A Gansett-szigeti McCarthy család

1. könyv

Művelt Nép Könyvkiadó

Budapest

A mű eredeti címe: Maid for love

Fordította: Tóth Attila

Copyright © 2011 by HTJB, Inc.

Cover designer Kristina Brinton

Hungarian translation © Tóth Attila, 2016

(© Művelt Nép Könyvkiadó, 2016)

ISBN 9786155617836

Maddie Chester elhatározza, hogy elhagyja otthonát a Gansett-szigeten, ahová csak rossz emlékek kötik, és ahol csúnya pletykák terjednek róla. Egy nap éppen kerékpárral megy munkába, hogy takarítson a McCarthy’s Resort Hotelban, amikor Gansett „tékozló fia", Mac McCarthy fellöki őt. Mac azért megy vissza a városba, hogy segítsen az apjának a családi vállalkozást eladni, és esze ágában sincs sokáig maradni. Beköltözik a fellökés következtében súlyos sérüléseket szerző Maddie-hez, hogy ápolja, és segítsen a nő néhány hónapos kisfia körül. Hamarosan rájön azonban, hogy a villámlátogatással kapcsolatos tervét súlyos veszély fenyegeti.

Ez az e-könyv kizárólagosan az ön személyes használatára van. Nem szabad eladni, vagy odaadni másoknak. Ha azt szeretné, hogy mások is elolvashassák, mindenkinek vásároljon egy-egy példányt! Amennyiben úgy került önhöz, hogy nem vette meg, vagy nem az ön számára vásárolták meg, akkor küldje vissza, és vásároljon egy példányt belőle! Köszönjük, hogy tiszteletben tartja a szerző fáradságos munkáját. Ha bizonyos részeket idézni szeretne a szövegből, akkor kérjük, hogy előtte vegye fel a kapcsolatot a szerzővel a következő címen: [e-mail].

A regény minden szereplője kitalált figura, a szerző képzeletének szülötte.

www.mariesullivanforce.com

A Gansett-szigeti McCarthy család-sorozat

1. könyv: Szerelemre teremtve

2. könyv: Szerelembe bolondulva

3. könyv: Szerelemre készen

4. könyv: A szerelem hálójában

5. könyv: Szerelmet remélve

6. könyv: A szerelem évszaka

A szerző előszava

Számomra a világ kedvenc pontja a Block-sziget, alig húsz kilométerre Rhode Island déli partjától. Parányi földdarab, közepén egy nagy sós tóval, és mintha megrekedt volna a múltban. Nem találunk rajta közlekedési lámpát vagy kórházat. Az internetkapcsolat enyhén szólva bizonytalan, és kész művészet szállodai szobát kapni, vagy autóval feljutni a kompra úgy, ha hónapokkal előre nem foglalunk helyet. Amit viszont találunk, az a béke, nyugalom, tengerpart, sziklák, furcsa üzletek, és az a hangulat, amely megnyugtatja a lelkünket.

A sziget már az óta fontos szerepet játszik az életemben, hogy kisgyerekként megérkeztem a szüleim hajóján. Egy főiskolai románc is ideköt, és most minden évben családunk kedvenc nyaralóhelye. Sehol nem voltam még, ahol ennyi ihletet kaptam volna, mint itt. A Block-sziget gyakran bukkan fel könyveimben, és úgy gondolom, csak idő kérdése volt, hogy megteremtsem az én saját változatomat, és az legyen egy sorozat helyszíne. Megszületett tehát a Gansett-sziget és a McCarthy család. „Gansett" a Rhode Island-i Narragansett-öböl sapkájának csúcsa, és az egyik kedvenc helyem, ahol egy szép nyári napot el lehet tölteni.

A Szerelemre teremtve a sorozat első könyve. A második a Szerelembe bolondulva, míg a többi a Szerelemre készen, A szerelem hálójában, a Szerelmet remélve és A szerelem évszaka, de több is lesz még a Gansett-szigetről.

Szeretek visszajelzést kapni olvasóimtól. A következő címen vehetik fel velem a kapcsolatot: [e-mail].

Köszöntöm önöket a Gansett-szigeten! Remélem, hogy élvezni fogják Mac és Maddie történetét. Figyeljenek a végén, mert bepillantást kaphatnak Joe és Janey történetébe is, a Szerelembe bolondulva cselekményébe.

Marie

A néhai Bob Broz, gyermekkorom

„Nagy Mac"-je emlékére

1. fejezet

Madeline Chester kivette kilenc hónapos kisfiát a bölcsőből, és megnézte az óráját. Tizenöt percen belül egy szállodában kellett lennie, mert kezdődött a délelőtti műszakja. A pelenkacsere után odaadta Thomasnak a cumisüvegét, és nagyon örült, hogy a kicsi már maga meg tudja tartani.

A fiúcska boldogan sikkantott, ami mosolyt csalt Maddie arcára.

‒ Ízlik, mi, barátocskám?

Miközben a két tömzsi lábacska ott rugdalódzott csípője mindkét oldalán, szorosabban fogta a babát, és megpróbálta megfésülni a puha, szőke haját. Megragadta a pelenkázótáskát, a szatyrát, amellyel munkába járt, kivette az ebédet a hűtőszekrényből, és megindult az ajtó felé. Az udvar szemközti oldalán, a hátsó terasz szúnyoghálós ajtaján át bement a testvére házába.

‒ Jó reggelt ‒ köszönt hangosan.

‒ Itt vagyok ‒ szólt ki Tiffany a nappaliból, ahol három baba és egy csomó játék között ült. Az egyik baba a saját lánya, Ashleigh volt, aki csak egy hónappal született korábban, mint Thomas. A másik kettőre Tiffany a házi bölcsődei munkája részeként vigyázott.

Maddie megpuszilta Thomast, fülébe súgta, hogy mennyire szereti, majd letette a szőnyegre a többiek közé.

‒ Késésben vagyok, mint mindig.

‒ Menj csak, mi itt jól elleszünk.

‒ Háromra visszajövök.

‒ Szia, várlak.

Tiffany napközben ingyen vigyázott Thomasra, cserébe Maddie háromtól hatig átvette tőle a napi felügyeletet arra az időre, amíg ő táncot tanított a stúdiójában az alatt a lakás alatt, amelyet Maddie tőle és férjétől, Jimtől bérelt. A feszített program nyomán Maddie igencsak elfáradt minden hosszú nap végére.

Felpattant esetlen formájú, öreg kerékpárjára, és elindult a McCarthy’s szállodába, a sziget másik oldalán lévő Gansett Innbe. Órájára nézett, és meglepetten látta, hogy mennyire kiszámította az időt.

Mac McCarthy a komp magasan lévő kormányállásából figyelte, ahogy a sziget északi partjának sziklái feltűnnek, és az ismerős szorítást érezte mellkasában. Már pusztán a látvány lenyűgözte, ahogy közeledett a szigethez, ahol felnőtt.

‒ Sosem lehet megunni, ugye?

Mac gyerekkori legjobb barátja, Joe Cantrell kapitány működtette saját tulajdonú vállalkozását, Gan­sett virágzó kompüzletét.

‒ Micsodát? ‒ kérdezte Mac.

‒ A sziget felbukkanását. Mindig izgalommal tölt el, ahogy kibontakozik a ködből.

‒ Még akkor sem, hogy már annyiszor láttad?

‒ Még mindig imádom.

Mac figyelmesen vizsgálgatta régi barátját. Az idő múlása kisebb ráncokat vésett Joe barna szeme sarkába, és szőkés hajában is olyan, ezüstös csíkokat lehetett felfedezni, amelyek még nem voltak ott az ő utolsó hazalátogatásakor.

‒ Sosem gondolsz rá, hogy jobb lett volna valami mással foglalkoznod? ‒ kérdezte. ‒ Kicsit világot látni?

Joe nagyot szívott aromás cigarettájából, és a nyitott ajtón át kipöckölte a hamut.

‒ Hová mentem volna, és mit kellett volna tennem?

‒ Ezek a rudacskák egyszer még megölnek ‒ jegyezte meg Mac, és a cigarettára mutatott.

‒ Nem korábban, mint a napi húsz órán át végzett munka.

‒ Ez talált ‒ mondta Mac, és kuncogott.

‒ Be akarsz számolni szerető édesanyádnak a kórházban töltött éjszakádról?

‒ Ki van zárva! Teljesen maga alatt lenne, és most erre van legkevésbé szükségem.

Joe nevetett.

‒ Mit ér meg neked a titoktartás?

Mac olyan pillantással nézett rá, amelyről remélte, hogy kellőképpen fenyegető.

‒ Nem mernéd megtenni.

‒ Tehát, mi történt?

‒ Az orvosok azt mondják, hogy pánikroham volt; túl kevés alvás, túl sok munka, túl sok stressz. Arra utasítottak, hogy legalább egy hónap szünetet tartsak a gyógyulás érdekében.

‒ Partnereid hogyan fogadták a hírt?

‒ Nem túl jól. Átkozottul sok a munkánk, de boldogulnak vele, amíg vissza nem megyek.

Mac és partnerei olyan céget vezettek, amely irodahelyiségeket alakított át Miamiban új bérlők számára.

‒ És a barátnőd? Roseanne, ugye?

‒ A volt barátnőm. Úgy döntöttünk, hogy egy darabig jegeljük a kapcsolatot. És akkor e-mailt kaptam anyámtól, hogy a papa eladja a McCarthy’st… Mondtam a mamának, hogy segítek kicsit kipofozni a helyet.

‒ Még mindig nem tudom elhinni.

Mac vállat vont.

‒ Nem dolgozhat az idők végezetéig, és egyikünk sem akarja átvenni a helyét.

‒ Hogy van a húgod? Nem láttam egy ideje.

Mac a közömbös kérdés ellenére tudta, hogy barátja Janey iránti érzésében semmi közömbösség nincsen.

‒ Továbbra is úgy epekedsz iránta?

Joe vállat vont.

‒ Még nem találtam olyat, akit jobban kedvelnék.

‒ Daviddel már eljegyezték egymást. Talán ideje lenne másutt próbálkoznod.

‒ Talán. ‒ Olyan mosolyt eresztett meg, mint ami annak idején népszerűvé tette őt a lányok között a középiskolában, amit az óta nem vett észre, hogy fiatal szívét Janey McCarthynak adta. ‒ Még nem ment férjhez.

‒ Joe…

‒ Nem fogok gorillajelmezben megjelenni az esküvőn, hogy elraboljam, vagy valami hasonló.

Mac barátja arckifejezését vizsgálgatta: a színlelt közömbösség és a reménytelen vágyódás keveréke volt.

‒ Ez úgy hangzik, mintha már kitervelted volna.

‒ Nem kell aggódni, nincs gorillajelmezem. De arra gondoltam, hogy esetleg egy kutyára szert tehetnék.

Mac elnevette magát, mivel Janey a sziget állatorvosa mellett dolgozott.

Joe a kikötőgát mellett bekormányozta a negyvenméteres kompot a sziget déli kikötőjébe.

Mac figyelte, Gansett városa hogyan válik egyre inkább láthatóvá; a forgalmas kikötő, a Beachcomber Hotel tájékozódási pontként szolgáló, fehér épülete az óratornyával és tornyocskáival, a Victorian Portside fogadó, a butikok és a pólókat árusító üzletek sora, a South Harbor étterem, a Mario’s pizzéria, vagy a fagylaltüzlet, ahol az első csókot lopta Nicki Petersontól a nyolcadik osztályban.

Ott nőtt fel, ezért az emlékek sokáig visszatartották. Amikor végre elhagyta a helyet, többé már nem gondolt rá, és csak időnként látogatta meg a szüleit. Valahányszor hazatért, mindig számolta a perceket, hogy mikor mehet el újra. Ez lesz a leghosszabb ottléte az óta, hogy tizennyolc évesen elment a főiskolára. Azon tűnődött, mennyi idő után fogja el majd újra a legyűrhetetlen mehetnék.

Sós levegő, dízelolaj és rothadó hínár szaga ‒ az otthon aromái ‒ szállt a levegőben, és felkavarodott tőle a gyomra. Ki nem állhatta a rothadó hínár szagát.

‒ Gyere hátra velem! ‒ mondta Joe.

Mac a komp farában állva figyelte, hogy Joe a gépek erejével és a segédfúvókákkal hogyan manőverezi át ügyesen a kompot a lehető legkisebb résen, és áll be a helyére.

‒ Téged nézve az egész átkozottul könnyűnek tűnik.

‒ Tényleg nem nehéz, főleg ha az ember már vagy ezredszer csinálja.

A komp rögzítése után a korlátnál állva figyelték, a teherautók, személykocsik és turisták hogyan hagyják el egymás után az aznap Gansettre érkező első hajót.

‒ Nyáron a péntek és szombat estéket még mindig a szigeten töltöm ‒ mondta Joe, ahogy Mac összeszedte holmiját. ‒ Gyere el a Beachcomberbe, ha kedved van egy vagy két sört bedobni.

‒ Ott leszek. ‒ Mac megrázta Joe kezét. ‒ Öregem, nagyon jó újra látni téged.

‒ Régóta nem találkoztunk.

‒ Úgy van.

De ahogy Mac a nyüzsgő gansetti várost figyelte, az jutott eszébe, hogy ez az idő talán nem is volt olyan hosszú.

Hatalmas hátizsákjával a Main Street felé tartva, emberek tömegén verekedte át magát. Megállt, hogy egy kerékpáros családot elengedjen, majd folytatta útját az emelkedőn, és teljesen lekötötte az izgatott nyüzsgés.

Tőle balra, rendezett sorokban személykocsik, furgonok, és utasokat szállító teherautók várakoztak, hogy felhajtsanak a délelőtt kilenckor induló kompra, és megtegyék az ötvenperces utat Rhode Island szárazföldi partjáig. Joe alkalmazottai úgy mozogtak, mint egy Forma–1-es istálló olajozott gépezetként tevékenykedő személyzete, kirakták az árut az érkező kompból, és bepakolták az új szállítmányt. A szigetre mindent komppal vittek, az élelmiszerektől kezdve az üzemanyagig és a tejig. Nyáron, amikor a sziget harminc étterme és bárja teljes kapacitással működött, minden komp újabb rakomány sört, bort, tömény italt, friss tengeri ételeket, krumplit, zöldséget és tiszta terítőt szállított.

Egy emelővillás targonca, amely raklapon üdítőitalokat vitt, kis híján elütötte Macet.

‒ Elnézést ‒ kiáltotta a vezető egy mosoly kíséretében.

Mac barátságosan intett neki. Lement a rakodóterületről, és tekintetét a Beachcomberre, a város jelképes épületére szegezte. Hirtelen felfigyelt egy Range Roverre, amelynek kürtje hápogó hangon szólt; az autót sárgára festették, úgy dekorálták, mintha kacsa lenne, és még egy csőrt is raktak a motorháztetőre. Nevetett a JSTDKY rendszámon, majd lelépett a járdáról a Main Streetre.

Váratlanul éles fájdalom hasított bal lábába, ő pedig elterült az úton.

Egy másodpercig csak feküdt ott, miközben megpróbált levegőt venni, és összeszedni a gondolatait. Közvetlenül mellette egy fiatal nő feküdt, akinek a kerékpárját mindjárt eltapossa egy furgon, és utána ő lesz a következő. Figyelmen kívül hagyta a bokájában égő fájdalmat, és felpattant. A kisteherautó pár centire állt meg a nő mellett. Ahhoz azonban nem volt elég gyors, hogy megakadályozza a teherautót a kerékpár eltiprásában.

Leguggolt, hogy segítsen a nőnek. Mivel esés közben felcsúszott a blúza, észrevette a remek idomokat, és figyelmeztetnie kellett magát, hogy a lány megsérült. Nehezen kapkodta a levegőt, és az eséstől légzési zavarai lehettek. Gyorsan megigazította a nő blúzát, hogy eltakarja a határozottan telt mellet.

‒ Maradjon nyugton! ‒ mondta. ‒ Ne végezzen hirtelen mozdulatokat, mert attól csak rosszabb lesz.

Ijedt, karamellszínű szempár meredt rá.

Ahogy egymásra néztek, és a tekintetük találkozott, az olyan volt, mintha egy mozdony robogott volna át rajta. Mi a fene lehet ez? A hosszú haj, amely ugyanolyan színű volt, mint a szem, legyező alakban szétterült, a nő térdén, könyökén és kezén lévő sérülésekből pedig ömlött a vér. Mac összerezzent, és azt kívánta, hogy bárcsak óvatosabb lett volna.

A nő arcán könnycseppek folytak végig.

Mac odanyúlt, hogy letörölje őket, és ujja megremegett, ahogy végigsimított a puha bőrön.

A sérült szeme tágra nyílt, és úgy tűnt, nem is lélegzik.

‒ Vegyen levegőt! ‒ mondta Mac.

Mindenáron el akarta vinni a nőt a körülöttük összegyűlt tömeg fürkész tekintete elől, ezért a karjába kapta, és felemelte a járdáról.

Az csak valami elképedt hangot hallatott, majd egy fájdalmas nyöszörgést, ahogy sérült lába hirtelen behajlott.

‒ Mi… mit csinál?

‒ Egy kedves ismerősöm, Libby vezeti a Beach­combert. A gansetti tűzoltóság önkéntes elsősegélynyújtója. Odaviszem, és ő majd bekötözi a sebeit. A fejét is megütötte?

‒ Nem, csak a karomat és a lábamat. ‒ A nő felfelé fordította a tenyerét. ‒ És a kezem.

Mac gyomra felkavarodott a sérült kéz látványától.

‒ Istenem, nagyon sajnálom. ‒ A sérülttel a kezében átment az úton a szállodához. ‒ Nem figyeltem, hogy hová lépek.

A nő újra szabadulni akart az erős szorításból.

‒ Dolgozni kell mennem, ezért jó lenne, ha most le tudna tenni. Kérem…

‒ Ilyen állapotban nem mehet dolgozni. Hiszen vérzik.

‒ Mennem kell, különben kirúgnak.

A ficánkoló és vonagló mozdulatok hatására a kerek hátsó idomok Mac hasának nyomódtak, ettől különös érzések ébredtek benne.

Méltatlankodva megszólalt.

‒ Hajlandó lenne nyugton maradni?

‒ Senki nem kérte, hogy vigyen ‒ hangzott a nő válasza, aki nyilvánvalóan félreértette a méltatlankodó hangot.

‒ Nézze, most nem tehetem le, és engedhetem útjára úgy, hogy mindenütt vérnyomokat hagy. Engedje, hogy bekötözzék, és utána meglátjuk, mit lehet tenni.

‒ Kirúgnak ‒ suttogta a lány, és a szemében újra könnycseppek gyűltek.

‒ Hol dolgozik? Felhívom őket, és elmondom nekik, hogy balesetet szenvedett.

‒ Nem fogják elhinni. Nyavalyás gazemberek.

‒ Nagyon meggyőzően tudok beszélni.

Kettesével vette a Beachcomberhez vezető lépcsőket, és nem vett tudomást a lábába belenyilalló fájdalomról. A terasz tele volt reggeliző emberekkel, a karjában tartott nő pedig a mellkasába fúrta az arcát. A főpincér standjánál Libby után érdeklődött, mire odavezették az előcsarnok másik oldalán lévő irodához.

‒ Mac! ‒ Libby mosolyogva ugrott fel a székről. ‒ Nem is tudtam, hogy hazajössz! ‒ Rápillantott a karjában tartott nőre, akinek arcát eltakarta a hosszú haj. ‒ És a barátnődet is hozod. Remélem, nem akarod azt mondani, hogy ellógtál és megnősültél?

‒ Nem éppen. Kis balesetünk volt az utcán.

Libby megnézte a nő lábát, meglátta a vért, és máris előbújt belőle az elsősegélynyújtó.

‒ Hozd ide! ‒ Rámutatott az irodai díványra.

‒ Nem akarom teljesen összevérezni a díványát ‒ mondta a sérült.

Libby felkapott néhány törülközőt, és leterítette őket.

Ahogy Mac letette utasát, a nő melle hozzáért a karjához, ennek hatására a vágy új hulláma söpört végig rajta. A homokóra formájára emlékeztető alakzatról azok a kivágott, és szép lányokat ábrázoló képek jutottak eszébe, amelyeket gyerekkorában az apja garázsában látott. Betty Boop{1} vonásaiból azonban sem volt ezen a teremtésen, aki ép kezével elhúzta haját a csinos arcáról.

‒ Maddie! ‒ kiáltott fel Libby. ‒ Mi történt?

Maddie Macre mutatott.

‒ Valaki nem figyelt, hogy hová lép, és lelökött a kerékpáromról, amely már ócskavas.

Libby hátul összekötötte vállig érő, sötét haját, és előráncigált egy elsősegélykészletet az íróasztala alól.

Mac a kis iroda ajtajában álldogált.

‒ Akarja, hogy telefonáljak a munkahelyére, és tájékoztassam őket, hogy ma nem megy be?

‒ Csak annyit mondjon, hogy késni fogok. Nem hagyhatok ki egy teljes műszakot.

Aznap egyértelműen nem dolgozhat, de Mac nem akart vitatkozni vele ‒ egyelőre.

‒ Hová telefonáljak?

‒ A McCarthy’s fogadó, és a gondnokságot kérje!

Mosolygott magában, előhúzta a mobiltelefonját, és emlékezetből beütötte a számot. Maddie meglepett arckifejezéssel figyelte.

A nőt nézte, és kérte a gondnokságot.

‒ Ethel? Szia, én vagyok Mac McCarthy.

Maddie elképedten felszisszent a dupla sokktól, ahogy a nevet hallotta, és a fertőtlenítő folyadék is rákerült a mély vágásokra.

A férfi súgva megkérdezte tőle:

‒ Mi a vezetékneve?

‒ Chester ‒ mondta összeszorított foggal.

‒ Mac McCarthy, te kis ördögfióka ‒ mondta Ethel. ‒ Hogy vagy mostanában?

‒ Remekül. És te?

‒ Nem panaszkodhatom.

‒ Még öt perce sem voltam a szigeten, amikor az egyik takarító alkalmazottatokat lelöktem a kerékpárjáról.

‒ Látom, hogy még mindig csak a baj van veled ‒ jegyezte meg Ethel a rá jellemző kacagás kíséretében. ‒ Melyiket?

‒ Maddie Chestert. Most itt van velem a Beach­comberben, és elég csúnyán megsérült. Libby vette őt kezelésbe, de nem hiszem, hogy ma be tud menni.

Maddie haragos tekintettel nézett rá.

Ethel mélyet sóhajtott.

‒ Rendben, ha azt mondod, hogy nem dolgozhat, akkor kerítek a helyére valakit.

‒ Köszönöm, Ethel. Átugrom beköszönni, de ne mondd meg a mamámnak, hogy itt vagyok. Nem tudja, hogy jövök.

‒ Teljesen magán kívül lesz az örömtől. Nagyon jó, hogy itthon vagy.

‒ Köszi.

‒ Nem erre kértem ‒ csattant fel Maddie rögtön a telefonbeszélgetés végén.

‒ Tényleg azt hiszi, hogy ilyen gyalázatosan összevagdosott kézzel takaríthat ma? Nem is beszélve a karjáról és lábáról.

‒ Igaza van, Maddie ‒ mondta Libby, ahogy éppen egy hatalmas gézlapot rakott a Maddie lábán lévő, csúnya sebre. ‒ Egy órán belül kegyetlenül fájni fog.

‒ Már most is fáj ‒ mondta Maddie fintorogva.

Arcából minden szín eltűnt, szája megrándult a fájdalomtól, és Mac számára gyötrelmes volt az érzés, hogy a szenvedésének ő az oka. A nő észveszejtő alakja ellenére is határozottan törékeny benyomást keltett, leszámítva a kezét, amely durva volt, és egyértelműen kemény fizikai munkára utalt.

‒ Egy vagy két hétig most határozottan kímélned kell a kezed ‒ folytatta Libby. ‒ Nagyon könnyen csúnyán elfertőződhet, ha valami bekerül ezekbe a nyílt sebekbe.

Maddie behunyta szemét, és újra lehajtotta fejét a díványra.

‒ Istenem ‒ suttogta. ‒ Mihez kezdek most?

Istenem, istenem, én istenem. Ezeket a szavakat ismételte egymás után, ahogy Maddie a slamasztikára gondolt, amelybe belekerült, vagy inkább amelybe Mac McCarthy lökte őt. Attól a pillanattól kezdve, amikor felpillantva meglátta a férfit, ahogy föléje hajol, ismerősnek tűnt. De mert minden figyelmével a sérüléseire koncentrált, képtelen volt nevet kapcsolni a jellegzetes archoz. A közel húsz év alatt, amióta gazdája a gansetti középiskola csapatát egészen az állami baseballbajnokságig vezette, a jóképű fiúból oltári férfi lett.

Szurokfekete haj, amely picit göndörödik a gallérnál, csillogóan kék tekintet, széles váll, jól kivehető mellizom… Azok után, hogy mennyit meresztgette rá a szemét az iskolában, szinte hihetetlen, hogy nem ismerte fel azonnal. Nem, ez ki van zárva. Már épp elégszer nevezte a szüleit csirkefogónak ahhoz, hogy bármit is akarjon Mac McCarthytól.

Leszámítva a szeme alatti karikákat és szürkés arcszínét, a férfi maga a tökély. Mrs. McCarthy szüntelenül a hozzá tartozó, öt szeretett férfiról dicsekszik, és tőle tudja, hogy Mac Dél-Floridában él.

Annak idején, amikor öt évvel felette járt az iskolában, még azt sem tudta, hogy ő létezik. És most, amikor először megpillantotta, és igazán észrevette, tökéletes képet kaphatott minden baja okozójáról, hatalmas melléről. Már magától a gondolattól kedve lett volna meghalni.

Azt kívánta, hogy bár el tudna tűnni, vagy valahogyan eltüntethetné maga mellől Mac McCarthyt.

Kinyitotta szemét. A férfi még mindig ott volt, és ott tornyosult felette.

‒ Nem kell itt lennie ‒ mondta. ‒ Magam is el tudok menni innen.

‒ Hazakísérem.

‒ Nem szükséges.

‒ Az én