Tizenkilenc levél

By J.L. Perry

Mit tennél, ha életed nagy szerelme nem emlékezne rád?
Egy férfi megpróbálja újra meghódítani igaz szerelmét, aki egy baleset következtében kómába esett.
"1996. január 19...sosem felejtem el. Azon a napon ismerkedtünk meg. Én hétéves voltam, ő hat. Azon a napon költözött a szomszédunkba, és aznap köszöntött be a szerelem az életembe.
Aztán bekövetkezett a tragédia. Tizenkilenc nappal az esküvőnk után balesetet szenvedett, ami örökre megváltoztatta a világunkat. Amikor felébredt a kómából, nem emlékezett rám, kettőnkre, a szerelmünkre.
És akkor kezdtem leveleket írni neki. Az életünk történeteit. Arról, ahogy megismerkedtünk. A boldogabb időkről, és mindarról, amit együtt éltünk át. Az életünk túl szép volt ahhoz, hogy elfelejtse".
Ha szereted Nicholas Sparks Szerelmünk lapjai című romantikus regényét, nem tudod majd letenni
J.L. Perry TIZENKILENC LEVÉL című ellenállhatatlan, érzelmes művét, ami 2018-ban megnyerte az ausztrál romantikus írók az Év Romantikus Regénye díját. Megnevettet és megríkat majd.

• Language: Magyar
• Publisher: Ulpius Baráti Kör
• Release date: Aug 5, 2020
• ISBN: 9786156022431

Book preview

cover.jpg

Jodi Perry

TIZENKILENC LEVÉL

Ulpius Baráti Kör

Budapest

A mű eredeti címe: Nineteen Letter

Fordította: Alföldi Zsófia

Copyright © Jodi Perry, 2017. First published in the English language in Australia in 2017 by Hachette Australia.

This Hungarian language edition is published by arrangement with Little, Brown Book Group in the United Kingdom.

Hungarian Translation © Alföldi Zsófia, 2020

© Művelt Nép Könyvkiadó, 2020

ISBN 9786156022431

Az e-book formátumot előállította:

img1.png

www.bookandwalk.hu

EGY

Jemma

A nedves, bánatos reggelen a rádiós ébresztőóra hangos bömböléssel jelzi, hogy ideje felkelni.

Kicsit szomorkás a hangulatom. Rossz érzéssel tölt el a gondolat, hogy többé nem tölthetem minden éber pillanatomat káprázatos férjemmel. El se tudom hinni, hogy véget ér a közös szabadságunk. Utálom, hogy ma reggel újra dolgoznom kell, és elhagyom a kis buborékot, amelyben Braxtonnal az elmúlt négy hetet töltöttük.

Az esküvőig teljesen lefoglalt minket a karrierépítés, az álomotthonunk felépítése, és a különleges nap megszervezése. Mintha minden összeesküdött volna az együttlétünk ellen. Miután a pap összeadott minket, nagy szükségünk volt a kettesben töltött időre.

– Reggelt, Mrs. Spencer.

Az oldalára hengeredik, és meleg, szexi testéhez húz. Pontosan tizenkilenc nappal ezelőtt esküdtünk örök hűséget egymásnak, azóta is lebegek.

– Reggelt, Mr. Spencer. – A homlokának támasztom a homlokomat. – Nem állok rá készen, hogy visszamenjek dolgozni. Nem bírom elviselni a gondolatot, hogy az egész napot nélküled töltsem.

Braxton nevetve a foga közé veszi lebiggyesztett számat.

– Én ugyanígy érzem, édes. Túl gyorsan véget ért a szabadság. Két hónapot kellett volna kivennünk, és nem egyet.

Az elmúlt tizenkilenc évben a hétköznapjaim állandó szereplője volt, ennek dacára elönt az izgalom, ha arra gondolok, mit tartogat a közös jövőnk.

Akkor ismertem meg Braxtont, amikor a szomszédba költöztem a szüleimmel. Még gyerekek voltunk, de azóta elválaszthatatlanok vagyunk. Ő számomra az egyetlen. Mindig is az volt, és mindig is az lesz. Nemcsak életem szerelme, de a legjobb barátom, lelki társam és az egyetlenem.

Hihetetlenül elragadó a filmcsillagkülsejével. Beletúrok homokszőke hajába, a tekintetem végigkalandozik tökéletes arcvonásain; nagy kék szeme kiemeli napsütötte bőrét. A mosolyától elgyengül a térdem. Egészen enyhén szabálytalan elülső foga semmit sem ront fogpasztareklámba illő mosolyán.

Amikor rájön, hogy nézem, szexi vigyor jelenik meg az arcán, amit imádok. Bal arcán helyes gödröcske válik láthatóvá. Mind a mai napig elolvadok tőle, mégis a belső szépsége hat rám leginkább.

– Még mindig jelenthetek beteget – vetem fel egy pillanatra felélénkülve, de valójában tudom, hogy lehetetlen. Hétfő délelőtt fontos ügyfél érkezik hozzám, és még fel is kell készülnöm.

– Ha nem lenne ma délelőtt egy átkozott megbeszélésem, azt kérném, tedd meg – mosolyog.

– Hiányozni fogsz.

– Te is hiányozni fogsz nekem, Jem. Az elmúlt négy hét maga volt a mennyország.

Felsóhajtok.

– Bármit megadnék, hogy újra Kauain legyünk.

A hajából az arcára vándorolnak az ujjaim, és megsimogatom. Mindig a kedvenc helyem volt a tengerpart. Ezért néz az álomotthonunk az óceánra. A partnak csapódó hullámok megnyugtató hangja ringat álomba minden este, és reggel a tengeri levegő finom illatára ébredek… katartikus. Egyebek között ezért is esett a választásunk Hawaiira – a fenséges partszakasz egyik gyönyörű villájára Tunnels Beachen –, hogy itt töltsük a házaséletünk első két hetét.

– Én is – vet rám sóvár pillantást. – A karácsonyi szünetben visszaviszlek oda, ígérem.

– Isteni lesz. – Az ujjam hegye végigtáncol a kulcscsontján, aztán a vállán. Végigsiklik izmos hátán, mire felnyög.

Újra felsóhajtok, arra gondolok, hogy karácsonyig még tíz hónap van hátra, de előttünk áll az egész élet, hogy a hawaiihoz hasonló kedves emlékeket gyűjtsünk.

Kiszabadítom a lábam a lába alól, és várok egy kicsit. Nem akarom itt hagyni. Elkínzottan kifújom a levegőt – azt hiszem, jobb, ha szaladok zuhanyozni.

– Szeretnél társaságot?

Felém nyújtja a kezét, a hátára gördül, és magával ránt. Én nevetek, ő pedig a szemöldökét vonogatja. Lovagló ülésben a derekára ülök, a szájára tapad a szám. A zuhanyozás várhat. Sokkal fontosabb, hogy a férjemmel szeretkezzem.

Előrecsúszom és felemelkedem. Erős kezével megragadja a csípőmet, és egyszerre nyögünk fel, amikor ráereszkedem.

Egymás szemébe nézünk, lassan ringatózom rajta.

– Szeretlek, Brax.

– Én is szeretlek, Jem. Nagyon.

A kezem után nyúl, összekulcsoljuk az ujjainkat. Mindig erős köztünk a kötelék, de amikor így összekapcsolódunk, teljesen eggyé válunk. Soha nem unom meg az érzéseket, amelyeket kivált belőlem.

Néha bűntudatom van, amiért ilyen tökéletesek vagyunk együtt. Egyik barátunknak sincs ilyen kapcsolata, mint nekem és Braxtonnak. Ami köztünk van, az megbonthatatlan. Időnként elborítanak az iránta érzett érzéseim. Nem tudom, hogy lenne képes bármelyikünk is tovább élni a másik nélkül.

* * *

Épp az utolsó ecsetvonásokat végzem a sminkemen, amikor észreveszem Braxtont a tükörben. Az ajtókeretnek támaszkodva figyeli, ahogyan készülődöm. Félmeztelen, szürke melegítőnadrágja lazán lóg a csípőjén. Felgyorsul a szívverésem, a tekintetem végigpásztázza meztelen mellkasát, a törzse minden egyes kidolgozott izmát, a derekánál kezdődő tökéletes V alakot, kockahasát. Az egyik kedvenc foglalatosságom őt nézni a garázsban kialakított kis otthoni edzőteremben, miközben mozog. Szerintem nem is tudja, mennyire szexi. Úgy nőtt fel, hogy észre sem vette, mennyire ájuldoznak tőle a lányok. De én észrevettem.

Újra a szemére siklik a tekintetem, és az arcán ülő rajongástól szaporábban ver a szívem. Az igaz szerelem, amit ez iránt a férfi iránt érzek, felemészti az idegeimet. Euforikus.

– Mióta állsz ott? – kérdezem, és mosolyra húzódik a szám.

– Csak a gyönyörű feleségemet csodálom. – Szeretem hallani, hogy a feleségének nevez.

Ellöki magát az ajtókerettől, és felém lépked. Átöleli a derekamat, magához húz. Halk sóhaj tör föl belőlem, miközben az ajka végigvándorol a nyakamon. Félrehajtom a fejem, hogy jobban hozzáférhessen.

– Már így is késében vagyok – zihálom.

– Bárcsak ne kellene elmenned. – Forró lehelete nyomán libabőrös leszek.

– Én is azt szeretném.

– A következő nyolc óra egy örökkévalóság lesz.

– Tudom jól – sóhajtok egyetértőn.

Végigsiklik a nyelve a fülem mögötti érzékeny részen, mire végigfut a hideg a gerincemen. Szándékosan csinálja.

– Ne szervezz programot ma estére, mert elviszlek vacsorázni.

– Elviszel? Hová?

– A Tengeri Kunyhóba – mormolja, és beszippantja a fülcimpámat.

– Mi a különleges alkalom?

– A napfordulónk.

Tágra nyílt szemmel nézek a szemébe a tükörben.

– A micsodánk? – Vadul kavarognak a gondolataim. Miféle napforduló?

Maga felé fordít, és apró fekete dobozt húz elő a zsebéből.

– Ezt ma este akartam odaadni, de meggondoltam magam. Boldog tizenkilencedik napfordulót, kedvesem.

Enyhén remegő kézzel veszem át a dobozt. Ekkor jut eszembe, hogy tizenkilenc napja házasodtunk össze, és hatalmas mosoly terül szét az arcomon. A tizenkilences szám mindig különösen fontos volt a számunkra.

Elöntik a szememet a boldogság könnyei, kinyitom a dobozka tetejét. Fehérarany nyaklánc van benne, rajta gyémánttal kirakott tizenkilences függő.

– Ó, Braxton, ez gyönyörű. Imádom… imádlak.

Mosolyogva a fülem mögé simít egy hajfürtöt.

– Alig várom, hogy veled éljem le az életemet, Jem.

– Akárcsak én.

Elszorul a torkom, érzem, hogy könnyek fojtogatnak. Az arcomat legyezem, már nincs idő megigazítani a sminkemet.

Elveszi tőlem a dobozkát, és kiveszi belőle a nyakláncot.

– Fordulj meg, és fogd fel a hajadat. – Engedelmesen a fejem búbjára fogom hosszú barna hajamat, hogy bekapcsolhassa a nyakláncot a nyakamon. – Tökéletes – mondja, és röpke puszit nyom a nyakszirtemre.

Megérintem a függőt, és megcsodálom a tükörben.

– Köszönöm… Kincsként fogom őrizni.

Újra átöleli a derekamat, a vállamra támasztja az állát, a tekintetünk találkozik a tükörben.

– Tudod, azon gondolkodom…

– Az veszélyes lehet.

Oldalba bök, és én felnevetek.

– Azt akarom, hogy ne szedd tovább a tablettát.

Felgyorsul a szívverésem, szembefordulok vele.

– Tényleg?

– Igen. Ideje, hogy újra megpróbáljuk, Jem. Látni akarom, hogyan növekszik benned a kisbabánk.

A szemem alá nyomom az ujjamat, hogy felitassak egy elkóborolt könnycseppet.

– Én is szeretném, de mi lesz a munkámmal? Most vettünk fel egy második jelzálogot, hogy felépítsük ezt a házat… szükségünk van a pénzre.

Kifújja a levegőt, aztán folytatja.

– Tudom, milyen sokat jelent neked a karriered, de túl sok energiádat szánod erre a gazember Andrew-ra. Mindketten tudjuk, hogy nem becsül meg téged. Miért nem gondolkodsz el egy saját belsőépítész cég létrehozásán, amit otthonról intézhetnél? Így itt lennél, vigyázhatnál a fiunkra, és közben azzal foglalkozhatnál, amit szeretsz.

– Vagy a lányunkra – mosolygok.

– Az a fontos, hogy egészséges legyen, a neme nem számít.

Lehajtom a fejem, rám törnek annak a bizonyos napnak az emlékei. Nagyon szeretném, de félek.

– Nem beszélhetjük meg ma este vacsora közben? Andrew leharapja a fejemet, ha nem leszek hamarost az irodában.

– Inkább ne!

Megpróbálom kisimítani a ráncokat a homlokán. Imádom, hogy ilyen oltalmazó. Utálja, ahogy a főnököm bánik velem, de soha nem szólna bele, mert tudja, mennyire szeretem a munkámat.

Mire elkészülök, enyhül az eső, de Braxton ragaszkodik hozzá, hogy kikísérjen, nehogy megázzam.

– Viszlát – köszönök el ímmel-ámmal, amikor megáll az autó mellett.

– Ne hagyd, hogy Andrew a szükségesnél tovább bent tartson.

– Nem fogom – mondom, és megcsókolom. – Sok szerencsét a megbeszéléshez. Biztosan tetszeni fog nekik az új terv.

– Nagyon remélem. – Kinyitja a kocsi ajtaját, és közelebb tartja az esernyőt, így óv az esőtől. – Óvatosan vezess, lehet, hogy csúszik az út.

– Vigyázok. Ne aggódj.

– Ha rólad van szó, mindig aggódom, Jem. Az én dolgom, hogy vigyázzak rád.

Beülök, és rámosolygok.

– Szeretem, hogy ennyire szeretsz.

– Ez soha nem fog megváltozni – kacsint, és becsukja a kocsi ajtaját.

Nehéz szívvel puszit fújok felé, és kitolatok a felhajtóról… Máris hiányzik.

* * *

Óvatosan hajtok, de azért gyorsabban, mint általában munkába menet. Tudom, hogy nem kellene, mivel az esőtől csúszik az út, de összeszorul a gyomrom a sok munka miatt, ami egy hónap távollét után vár rám. A gondolat, hogy ma reggel szembe kell néznem Andrew hangulatával, gyorsan tönkreteszi a nyugalmat, amit a távollétében éreztem. Percről percre jobb ötletnek tűnik Braxton ötlete a saját iroda nyitására.

Magamban mosolyogva elismétlem a szavait. Könnyedén megérintem a hasamat az ujjam hegyével. Semmit sem szeretnék jobban, mint újra az ő gyermekét érezni a hasamban.

– A francba – motyogom magamban, amikor újra megnyílnak az égi csatornák. Teljes sebességre kapcsolom az ablaktörlőt, de szemlátomást ez is kevés. Alig látom az előttem haladó autót. Összerándulok, amikor megszólal a telefon. Jobb kézzel erősen markolom a kormányt, a másik kezemmel átnyúlok az utasoldali ülésre, a telefont keresve vakon turkálok a táskámban.

Tudom, Andrew keres, hogy hol vagyok. Negyedórája ott kellene lennem. A gondolattól is összeugrik a gyomrom.

Egyetlen pillanatra veszem le a tekintetem az útról, és lepillantok a kijelzőre. Tapogatózva megpróbálom fogadni a hívást. Egy duda dühös hangja és kerékcsikorgás üti meg a fülemet. A fejem balra pattan, és a testem hevesen oldalra csapódik. Fülsiketítő a fém undorító csikorgása.

Átcikáznak rajtam a Braxtonnal közös életünk képei, érzem, hogy a testem jobb oldala összezúzódik. A fejem a vezetőoldali ablakhoz vágódik, szétrobbanó üveg hangját hallom.

Ó, istenem, nem akarok meghalni.

– Braxton… Braaaax – kiáltom, elnémul körülöttem minden, és belehullok a sötétbe.

KETTŐ

Braxton

Belekortyolok az erős feketekávéba, és kinézek a panorámaablakon. A kedvenc bögrémből iszom. Jem vette nekem nyolc évvel ezelőtt az első hivatalosan együtt töltött Valentin-napra. A rajta lévő felirat még mindig mosolyt csal az arcomra: Nagyon helyes vagy, megtarthatlak?

A bögre belseje elszíneződött a sok kávétól, az elején a szív egy része az idők során lekopott, de imádom, és mindazt, amit képvisel. Közel sem annyira persze, amennyire a feleségemet.

Az óceán alig negyven méterre van tőlem, de az eső úgy zuhog, hogy nem látok el odáig. A gyomromban kellemetlen szorítást érzek, és nem tudom, miért. Nem aggódom a délelőtti megbeszélés miatt; bízom benne, hogy a megállapodás a zsebemben van. Valami mégsem stimmel.

Talán csak nem tetszik, hogy Jemma odakint van ebben az időben. Tudom, néha úgy érzi, megfojtom, de ez csak azért van, mert szeretem. Soha semmit vagy senkit nem szerettem ennyire. Mintha a lelkem hiányzó darabja lenne.

Előveszem a zsebemből a telefont, és kikeresem a számát. Valószínűleg elég nagy volt a forgalom ma reggel az eső miatt, de mostanra biztosan beért a munkahelyére.

A telefon egyenesen az üzenetrögzítőre kapcsol, de nem aggódom. A főnöke nagyképű seggfej, így Jemma valószínűleg kikapcsolta a telefont, nehogy bajba kerüljön. Andrew néha úgy beszél Jemmel, hogy legszívesebben kitekerném a nyakát, de tudom, hogy a feleségem szereti a munkáját, és én azt akarom, hogy boldog legyen.

Megnyitom az üzenet ablakot, és írok neki.

Csak kérdezem, hogy biztonságban megérkeztél-e a munkahelyedre. Baj, hogy máris hiányzol? Mert hiányzol. Alig várom a ma esti randevúnkat. Remélem, nagyszerű napod lesz. Hívj fel, ha lesz rá lehetőséged.

Megkönnyebbülés lesz, ha biztosan tudom, hogy jól van. Ma délelőtt a nyerő formámat kell hoznom. A megállapodás sokat jelent nekem és az üzlettársamnak, Lucasnak – pont erre az áttörésre van szükségünk, hogy feljebb léphessen a cégünk.

Tudom, hogy dugó lesz az úton, ezért a konyhába megyek, a kávé maradékát termoszba öntöm, fogom az aktatáskámat, és az új bevásárlóközpont terveit. Ez az első alkalom, hogy Lucas és én eltértünk a ház- és irodaépület-tervezés megszokott portfóliójától. Ha sikerre visszük, ez lesz az eddigi legnagyobb üzletünk, és a kis építészcégünk a nagyok ligájában játszhat.

Még fiatalok vagyunk Lucasszal, és hosszú karrier áll előttünk, de ettől még vágyunk a nagy áttörésre. Ezért küzdünk. Nyolc évvel ezelőtt ismerkedtünk meg az egyetemen, és azonnal megkedveltük egymást. Nem csak az üzlettársam, olyan, mintha a bátyám lenne. Friss ötletekkel rukkolunk elő, és nem félünk feszegetni a határokat. Ezért tudunk előnyre szert tenni a versenytársainkkal szemben – mondhatni, látnokok vagyunk. A csontjaimban érzem, hogy izgalmas idők várnak az L&B Épülettervezésre.

Ha ma tető alá hozzuk a megállapodást, Jemmának többé nem muszáj dolgoznia. Bár szereti, amit csinál. Kivételes szeme van az apró részletekhez, és máris az ország legmenőbb belsőépítészei közé tartozik.

Hát nem őrület, hogy még a pályafutásunk is kéz a kézben jár? Én lakóházakat tervezek, Jemma a berendezést alkotja meg. Ezt nem terveztük, de újabb ok, amiért tökéletesen összeillünk.

Megcsörren a telefon, arra számítok, Jem száma jelenik meg a kijelzőn, de Lucas hív.

– Szia, haver – mondom, és a fülemhez tartom a telefont. – Épp indulok.

– Ezért hívlak. Én öt perccel ezelőtt indultam el. Borzasztó a forgalom. Csúnya baleset történt a Main és a Riley sarkán. Elég súlyos lehet, mert mind a két irányban lezárták az utat. Elterelték a forgalmat.

Erősödik a kellemetlen érzés a gyomromban. Jemma épp erre jár dolgozni. Igyekszem magabiztos hangon válaszolni.

– Most indulok. Remélhetőleg legalább az egyikünk idejében odaér.

Újra hívom Jemmát, de megint rögzítőre kapcsol, úgyhogy üzenetet hagyok: Jem, én vagyok. Hívj fel, amint ezt megkapod. Tudnom kell, jól vagy-e.

Igyekszem leplezni a rémületet a hangomban, de sejtem, hogy nem sikerül. Mindig is védelmeztem, és ez nem változik.

Visszacsúsztatom a telefont a zakómba, fogom az aktatáskámat, a hónom alá veszem a hengert a tervrajzzal, és megragadom a termoszt. Késő éjszakáig néztem át az utolsó vázlatot, hogy biztosan tökéletes legyen. Tudom, hogy az ügyfeleinknek tetszeni fognak az eredeti terven tett kiegészítéseim.

Az órámra pillantok, és az ajtó felé indulok. Jemma egy órája és húsz perce indult el. Próbálom győzködni magam, hogy túlreagálom, és valószínűleg épen és egészségesen a munkahelyén van.

De akkor miért áll görcsben a gyomrom?

A zuhé enyhe szitálássá enyhül, miközben keresztülvágok a ház előtti gyepen. A kocsi tetejére teszem a termoszt, és a kulcsot keresem a zsebemben. A hátsó ülésre teszem az aktatáskát és a tervrajzot, becsapom az ajtót, leveszem a tetőről a termoszt.

Egy autó áll meg mögöttem a felhajtón, és én megtorpanok. Nem akármilyen, hanem rendőrautó. Belém markol a félelem, a feleségem képe villan fel a fejemben, a bensőmben pokoli rettegés tombol. Az agyam azt mondja, nyugodjak meg, ne essek ok nélkül pánikba, de a szívem már tudja, hogy rossz hírt kapok.

– Mr. Spencer? – A rendőrtiszt kiszáll az autóból, és közeledik. Tudja a nevemet, és ez nem nyugtat meg. A szívem majd kiugrik a helyéről, legszívesebben elmenekülnék, hogy ne kelljen hallanom, amit mondani készül. Mély levegőt veszek, és benntartom, míg pár méterre tőlem megáll. – Maga Braxton Spencer?

Elakad a szavam, de ezúttal sikerül legalább bólintanom.

– Martin közrendőr vagyok. Sajnálom, hogy nekem kell tájékoztatnom – mondja, és a vállamra teszi a kezét. Az összes levegő elhagyja a testemet, miközben arra várok, hogy folytassa. – A felesége balesetet szenvedett.

Esküszöm, érzem, ahogy minden szín kimegy az arcomból, a lábam megroggyan. Lucas szavai úsznak be szédülő fejembe. Elég súlyos lehet, mert mind a két irányban lezárták az utat. Elterelték a forgalmat.

A termosz kiesik a kezemből és tompa puffanással ér földet a felhajtón. Homályosan érzem a nadrágom szövetét átitató folyadék forróságát. Mintha lelassulna körülöttem a világ, és a rendőr megragadja a karomat, hogy megtámasszon.

– És… jól van? – Nem vagyok benne biztos, hogy hallani akarom a választ, de tudnom kell.

– A mentő a helyi kórházba szállította.

– Oda kell mennem. Súlyosak a sérülései? És… életben van? – dadogok.

– Ezt csak az orvosok tudják megmondani, Mr. Spencer. Én csak azt tudom, hogy áthajtott egy stoptáblán, és oldalról belerohantak a kocsijába. Ki kellett vágni az autóból, de igen, életben volt.

Remegő kézzel megdörzsölöm az arcomat, azt hiszem, mindjárt rosszul leszek.

– Sajnálom, Mr. Spencer. Ezt utálom a legjobban a munkámban. Ha akarja, beviszem a kórházba.

– Kérem.

Ez nem történhet meg. Alig két órával ezelőtt szeretkeztem a feleségemmel, és nemcsak a mai estét, hanem a jövőt is izgatottan vártam. Családot akartunk alapítani. De most az álmaink és a reményeink egy szempillantás alatt bizonytalanná váltak.

Lecsukódik a szemem, az ülésnek támasztom a fejem a rendőrautó hátuljában. Nem szoktam imádkozni, e pillanatban mégis pontosan ezt teszem. Bármit megtennék, hogy megvédjem a szerelmemet. Bármit.

Kábának érzem magam.

Kérlek, istenem, tedd, hogy jól legyen! Csak legyen jól.

* * *

– Braxton – hallom, miközben a kis teremben járkálok, ahová a kórházba érkezésemkor bevezettek. Mindjárt megőrülök, válaszokra vagy hírekre várok, bármire. Felkapom a fejem, Jemma anyja, Christine viharzik be a szobába. – Ó, Braxton! – kiáltja, a karomba hanyatlik, és hisztérikusan zokog a mellkasomon.

Jemma az egyetlen gyermeke, természetes, hogy vigasztalan, de én is keményen igyekszem összeszedni magam, és ez most nem segít.

A kórházba vezető útra sem emlékszem. Mintha a pokol tornácán hánykolódnék, képtelen vagyok józanul gondolkodni. Homályosan emlékszem, hogy amikor megérkeztünk, a rendőr megkérdezte, szeretnék-e kapcsolatba lépni valakivel.

– A szülei – motyogom. Rajtam kívül csak ők vannak neki.

Nem lehet olyan gonosz az univerzum, hogy elvegye tőlem, amikor még csak most kezdődött a közös életünk férjként és feleségként. Lehetséges ez?

– Lehet már tudni valamit? – kérdezi Christine, és kibontakozik a karomból. – Nekem nem mondanak semmit.

– Még nem tudok semmit. – Miután az ápolónő ebbe a szobába vezetett, azt mondta, az orvos hamarosan itt lesz, és beszél velem, de azóta semmi sem történt. Egy átkozott szó sem hangzott el.

Megnézem az órámat, még csak húsz perc telt el, de örökkévalóságnak érzem. Ebben a pillanatban egy hajszálon függ minden, ami kedves nekem.

Pár perccel később újra kitárul az ajtó. A szívem őrült ütemben ver. Nem tudom, készen állok-e. Tudnom kell, hogy van, de belekapaszkodom a feltevésbe, hogy ha nincs hír, az jó hír.

Meglátom Jemma apját, Stephent, aki komoran, kifulladva áll az ajtónál, és elönt a megkönnyebbülés.

– Te mit keresel itt? – csattan fel Christine, és összehúzza a szemét.

Ők ketten valaha olyan házasságban éltek, amelyet irigyeltem, most pedig képtelenek megmaradni egy helyiségben. Pontosabban Christine nem tud megmaradni ott, ahol Stephen van. Az esküvői fogadáson a terem két távoli végébe kellett ültetnünk őket. Jemma anyja azzal fenyegetőzött, hogy nem jön el, ha Stephen közelébe akarjuk ültetni. Nehéz látnom, mit tesz ez az ellenségeskedés Jemmel; szereti a szüleit, de utálja, hogy kénytelen részt venni ebben a drámában. Ez nevetséges. Stephen elszúrta, de megbánta, amit tett. Ő jó ember. Mindig is kedveltem. Nem arról van szó, hogy elnézem, amit tett. Hibát követett el, méghozzá hatalmasat, de ebben Christine is benne volt, és nem igazság, hogy mindannyian szenvedünk miatta. Különösen most, hogy Jemre kellene figyelnünk.

– Ő az én lányom is, Chris. Jogom van itt lenni.

– Ugyan! – fújtat Christine.

Otthagyom Jemma anyját, odamegyek az apjához, és kezet rázunk.

– Még nem mondtak semmit. Remélhetőleg az orvos hamarosan tájékoztat minket.

Stephen lehajtja a fejét.

– Ó az én kicsi lányom… az én tökmagom – suttogja.

A könnyeimmel küszködve nézek rá. Biztosan rendben lesz. Más végeredményt pillanatnyilag nem tartok lehetségesnek.

HÁROM

Braxton

– Ezt nem bírom – motyogom, és kimegyek a folyosóra, egy ápolónőt vagy orvost keresek, bárkit, akitől válaszokat kaphatok. Egy kicsit a másik kettőtől is szeretnék távol lenni. Christine egy székre rogyva sírdogál. Stephen megpróbálta vigasztalni, de a nő olyan gyilkos pillantásokat vetett rá, hogy inkább visszavonult a szoba másik sarkába. Christine gyötrődik, de nem ő az egyetlen. Egyikünk sem tudja, milyen állapotban van Jemma, de mindenképpen a szeretetünkre és támogatásunkra lesz szüksége. Utálja, hogy mivé lett a valaha összetartó családja, és felzaklatja az állandó civakodás.

Egyenesen a nővérpulthoz megyek, és mosolyt erőltetek magamra. A nővér felnéz a számítógép képernyőjéről.

– Korábban behozták a feleségemet, Jemma Spencert. Autóbalesetet szenvedett. Lehet valamit tudni az állapotáról? Nagyon hálás lennék, ha segítene, már majdnem fél órája várunk. Bármit, kérem.

Együttérző mosolyt vet rám, és valamit pötyög a billentyűzeten.

– Pillanatnyilag épp a traumatológus csapat vizsgálja. Megnézem, tud-e önökkel beszélni valaki.

Traumatológus csapat. Mintha kést mártottak volna a szívembe.

– Van rá mód, hogy láthassam? – Valószínűleg megrémült, és tudom, hogy szeretné, ha vele lennék.

– Pillanatnyilag nem, Mr. Spencer. Sajnálom. Amint lehet, hívok valakit, és tájékoztatjuk.

Elkeseredésemben legszívesebben ráüvöltenék, és követelném, hogy azonnal vigyen Jemmához. Szerencsére a józanabbik felem győzedelmeskedik. Hiszen ő csak a munkáját végzi.

– Köszönöm.

Megfordulok, megdörzsölöm az orrnyergemet, és visszamegyek a gyötrelmek zsúfolt szobájába; már a gondolattól is fulladozom, hogy visszatérjek oda. Megállok, néhányszor körözök a vállammal, magányosnak és elveszettnek érzem magam. Mindig Jemma volt az én sziklám; minden nehézséggel együtt néztünk szembe. Ironikus módon arra vágyom, hogy megvigasztaljon, ámde nem én szenvedtem autóbalesetet, és nem én vagyok egy istenverte kórházban a baleseti sebészek kezei között.

Még elveszettebbnek érzem magam, amikor szembesülök Jemma szüleinek reménykedő tekintetével.

– Attól tartok, még nincs hír.

Christine a kezébe temeti az arcát, és tovább zokog.

– Mi tart ilyen sokáig? – kérdezi az apja.

Bárcsak tudnám. A szívem mélyén tisztában vagyok vele, hogy súlyosak a sérülései, de az eszem nem képes felfogni. Nem tudom, mennyit bírok még el, vagy milyen sokáig tudom fegyelmezni magam.

Tizenöt gyötrelmes perc múlva végre belép az orvos. Kérlek, add, hogy jó hír legyen! Tudom, hogy szalmaszálba kapaszkodom; ha nem lenne súlyos, akkor nem lennénk itt.

– Üdvözlöm, doktor Bolton vagyok. Én vezetem a baleseti sebész teamet, amelyik Jemmát kezeli – mondja, és egyesével külön-külön ránk néz.

– Braxton Spencer vagyok, Jemma férje. – Megfogom a felém nyújtott kezét. – Hogy van?

– Súlyosak a sérülései. – Bukfencezik a gyomrom, és összeszorul a szívem, de ez azt jelenti, hogy legalább életben van. Minden pozitívumba bele kell kapaszkodnom; csak így fogom kibírni. – Foglaljanak helyet.

– Én Stephen vagyok, Jemma apja. – Megrázza az orvos kezét, és Christine-re mutat. – És ő a feleségem, Christine.

– Volt felesége – csattan fel Christine.

Gyorsan ránézek, leplezetlen dühvel megrázom a fejem, miközben leülök.

– Sajnálom, Braxton – mondja, és a combomra teszi a kezét. – Nagyon sajnálom.

Nem figyelek rá, az orvosra összpontosítok.

– Sikerült stabilizálnunk az állapotát – tájékoztat.

Idegesen végighúzom a kezem a nadrágomon. Nem hangzik jól, de e pillanatban őszintén nem érdekel, milyen állapotban kapom vissza. Csak visszakapjam.

– Hogy érti, hogy „stabilizálták az állapotát"? – kérdezi Stephen.

– Időnként magához tér, majd újra elveszti az eszméletét. Úgy tűnik, ödéma keletkezett az agyában, belső vérzése van, belső sérülései és törött csontjai. Nyugtatókat kapott, és most kerül sor további CT-re és MRI-re.

– Jézusom. – Az apró reménysugár, amelybe a rendőr megjelentése óta kapaszkodom, gyors ütemben vékonyodik. – De azért túljut rajta, ugye?

Részvétteljes pillantást vet rám.

– Meglehetősen kétes a kimenetele. A következő negyvennyolc óra kritikus, de biztosíthatom, mindent megteszünk, hogy megmentsük a feleségét.

Felfogom az orvos szavait, de képtelen vagyok válaszolni. Negyvennyolc óra? Nem tudok addig várni. Már az elmúlt negyven perc is teljesen kikészített. Eluralkodik rajtam a teljes pánik. Nem veszíthetem el, ez egyszerűen lehetetlen. Megdörzsölöm a mellkasomat nehéz szívem fölött. Nélküle nem tudok lélegezni. Nekem ő a levegő.

Rendbe fog jönni. Nincs más lehetőség.

* * *

Eltelik egy óra, és mi még mindig további tájékoztatásra várunk. Mennyi ideig tart egy ilyen vizsgálat? Amióta az orvos elment, képtelen vagyok egy helyben maradni, folyamatosan fel-le mászkálok. Hamarosan ösvényt vágok a linóleumba.

Megszólal a telefon, és kizökkent a gondolataimból. A kijelzőn Andrew neve jelenik meg. Nyilván tudni szeretné, miért nem ment Jemma dolgozni. Nem jellemző rá, hogy felhívjon, nem végződött jól, amikor legutóbb megtette. Jemma kivett egy szabadnapot, és amikor Andrew nem talált meg valamit az irodában, felhívott engem. Kijelentette, ha nem lesz ott egy órán belül, és nem keresi meg, akkor kirúgja. A szokásához híven túlzott, és örültem, hogy végül őszintén kimondtam a véleményemet. Szerencsés, hogy olyasvalaki dolgozik neki, mint Jemma, és ő ezt pontosan tudja. Ez volt az első és utolsó alkalom, hogy a fülem hallatára így beszélt vele.

Nagy kedvem volna hozzá, hogy ne vegyem fel, de tudom, hogy Jem nem akarná.

– Andrew – szólok bele a telefonba fáradt hangon. Lehetőséget sem adok rá, hogy válaszoljon. – Jemma munkába menet autóbalesetet szenvedett. Ma nem megy dolgozni.

– De nekem szükségem van rá – csattant fel. Elkeseredetten felsóhajt, bennem pedig felmegy a pumpa.

– Ez lehetetlen.

– Hétfőn várhatom?

– Nem, hétfőn sem megy. – Ezen a ponton legszívesebben lecsapnám, de Jemma kedvéért újra erőt veszek magamon. – A kórházban vagyunk. Nem tudom, mikor dolgozhat újra. – Azzal leteszem a telefont. Ennél több magyarázat nem tartozik rá.

Épp készülök visszacsúsztatni a telefont az öltönyöm zsebébe, amikor újra megszólal. A hüvelykujjam az elutasítás gombra csúszik, de Lucas száma jelenik meg a kijelzőn. Jézusom, a megbeszélés!

– Hol a pokolban vagy? – süvölti a telefonba. – Már egy órája próbállak elérni. Kérlek, ne mondd, hogy még mindig a dugóban vesztegelsz. Nem tudok tovább falazni neked. Szükségünk van a tervekre.

– Lucas. – Annyira örülök, hogy hallom a hangját, még akkor is, ha kiabál. Merítenem kell az erejéből, különben mindjárt szétesem. Kimegyek a folyosóra. – Sajnálom, haver. Telefonálnom kellett volna… de kiment a fejemből.

– Jézusom, Brax! Kiment a fejedből? Mi történt?

– A kórházban vagyok.

– Hogyan? – Kis ideig hallgat. – Miért?

– A baleset – nyögöm rekedten. – Jemma volt.

– Baromság… az nem lehet.