Királycsel

By John Maddox Roberts

Időszámításunk előtt 70-ben, Pompeius és Crassus konzuli évében, egy hétköznapinak induló reggelen különös események sora veszi kezdetét

Decius Caecilius Metellus, az előkelő plebejus arisztokrata család legifjabb tagja, nyomozása során újabb és újabb holttestekre bukkan. Szerelmi kalandjai is egyre bizarrabb fordulatokat vesznek.

Miközben fejében lassan összeállnak a kirakós darabkái, rá kell jönnie, hogy egy olyan összeesküvéssel van dolga, amely nem csupán a saját életét fenyegeti, de magát a római köztársaságot is.

Vajon túléli-e az ifjú Decius élete első nyomozását? Megtalálja-e az igaz szerelmet a hírhedt szépség, Claudia Pulchra karjai között? Vajon képes lesz-e megmenteni az államot, és megőrizni családja hírnevét?

Az Edgar Award díjra jelölt híres krimisorozat első kötete letehetetlenül izgalmas olvasmány, a köztársaság kori Róma lenyűgöző színfalai között.
Az ifjú Decius pedig a krimiirodalom egyik legszórakoztatóbb figurája, akinek megvan az a különleges képessége, hogy valahogy mindig magához vonzza a legszebb nőket, és a legnagyobb veszélyeket. (Néha a kettő egyutt jár, különösen Decius, a Nyomozó esetében.)

• Language: Magyar
• Publisher: Ulpius Baráti Kör
• Release date: Nov 28, 2018
• ISBN: 9786155617287

Book preview

cover.jpg

JOHN MADDOX ROBERTS

KIRÁLYCSEL

SPQR I.

A mű eredeti címe: The King’s Gambit

Fordította: Verebics Éva Petra

Előkészületben: SPQR II, A Catilina összeesküvés

Copyright © John Maddox Roberts, 1990

Hungarian translation © Verebics Éva Petra, 2017

(© Művelt Nép Könyvkiadó, 2018)

ISBN 9786155617287

Barátaimnak, Martha Knowlesnak és Ken Roynak, történelmi tudásukért és nagyszerű társaságukért

1.

Amióta beválasztottak a huszonhatok testületébe, minden reggel az atriumomban fogadom a vigilek parancsnokát. Ma is így történt. Nem vagyok korán kelő típus, így a hivatalommal járó egyik kötelezettségemet sem éreztem annyira terhesnek, mint éppen ezt. Sötét volt odakint, és még az ügyfeleim sem kezdtek befelé szállingózni.

A vigilek csapata álmosan ült az atrium fala melletti padon, bőrvödreik a lábuk mellett, miközben öreg ajtónállóm vizezett, savanyú, forró bort szolgált fel nekik.

– Nem történt tűzeset az éjjel, praefectus! – jelentette

a parancsnok. – Legalábbis ebben a kerületben nem.

– Az isteneknek legyen hála! És máshol a városban?

– Volt egy nagy tűz a Circus mellett. Tisztán láttuk a Viminalis csúcsáról. Talán még most is ég.

– Milyen irányból fúj a szél? – kérdeztem riadtan. Ha a Circus és a folyó közti olajraktárak egyikéről volt szó, délre az egész város lángokban állhatott volna.

– Északról.

Megkönnyebbülten sóhajtottam fel, és felajánlottam egy kecskét Iuppiternek, hogy ma egész nap a boreas fújjon.

– Még valami? – kérdeztem.

– Két háztulajdonos jelentett betörést – felelte a vigil ásítozva. – És találtunk egy holttestet a szír patika és Publius borkereskedése közti sikátorban.

– Gyilkosság?

– Megfojtották. Minden valószínűség szerint íjhúrral. Felvertük Publiust, és ő azt mondta, az áldozatot Marcus Agernek hívták, és az elmúlt két hónapban a borkereskedés fölött bérelt egy szobát.

– Szabad vagy felszabadított?

– Felszabadítottnak kellett lennie, mert néhány emberem azt állította, felismerték benne a trák tőrözőt, aki korábban Sinistrus néven harcolt. Bár az elmúlt két évben nem állt ki az arénában. Talán sikerült annyit félretennie, hogy megvásárolhatta belőle a szabadságát.

– Akkor nem túl nagy veszteség. Macro bandájához tartozott, vagy valamelyik másikhoz?

– Tudomásom szerint egyikhez sem – válaszolta a vigil vállvonogatva.

– Ezzel csak nekem okoz több bosszúságot. Akkor most nyálazhatom végig az állami gabonasegély-listákat, hogy ellenőrizzem, tényleg ebben a városrészben volt-e a hivatalos lakóhelye. Aztán meg kell próbálnom felkutatni a korábbi tulajdonosát. Hátha igényt tart a holttestre.

Mindent összevetve nem helyeslem a gladiátorok felszabadítását. Egy olyan ember, aki élete java részét engedélyezett gyilkolással töltötte, nem valószínű, hogy könnyen bele tud helyezkedni a felelősségteljes polgár szerepébe. Általában a szabadon engedésük utáni néhány hónapban elverik minden megtakarított pénzüket, majd feliratkoznak gabonasegélyre, hogy aztán valamelyik bandához csapódjanak, vagy testőrnek szegődjenek egy politikus mellé.

Mégis hálás voltam, hogy most csak egy gyilkosság történt, amelynek utána kellett néznem. Egy-egy olyan éjszaka után, amely a bandák zavargásaival telt, nem ritkán akár tucatnyi, vagy még annál is több holttestet találtak reggel a Subura hátsó sikátoraiban. Épp most értek véget

a plebejus játékok. A város jellemzően csendes volt egy-egy nagy ünnep után. Legalábbis egy-két napig biztosan.

Akárki vagy is, tudnod kell: hiába volt Róma ez idő tájt a fél világ úrnője, hozzávetőleg olyan elvadult hely volt, mint egy nílusi pigmeus falu. Világszerte városok százaiban őrizték római katonák a rendet, miközben Róma utcáit egy árva katona sem őrizte. Tiltotta a hagyomány.

A várost ehelyett az utcai bandák tartották irányításuk alatt. Ezek pedig egy-egy befolyásos család vagy politikus védelmét élvezték, akik olyan feladatokkal bízták meg őket, amelyek nem egyszer kimerítették a bűntény fogalmát.

Elbocsátottam a vigileket, hogy végre álomba merülhessenek (már csak erre vágytak), majd sietősen fogadtam a klienseimet. Mindez még pályafutásom hajnalán történt, így még csak néhány kliensem volt: néhány, a családom által felszabadított rabszolga, egy elbocsátott katona abból a légióból, amelyben rövid ideig én is szolgáltam, végül egy vidéki háztulajdonos egy olyan plebejus családból, amelyik hagyományosan a Caeciliusok védelme alatt állt. Előfordulhatott volna az is, hogy egy kliensem sincs, ám apám úgy tartotta: egy férfinak, aki éppen az első lépéseket teszi meg a közszereplővé válás útján, feltétlenül szüksége van néhány kliensre, akik minden reggel hűségesen megjelennek a lépcsőin, és méltósággal ruházzák fel a ház urát. Ma is patrónusukként köszöntöttek és érdeklődtek, hogy igénybe kívánom-e venni valamely szolgálatukat. Még hosszú évek választottak el attól, hogy valóban szükségem legyen kliensek kíséretére, de nem volt mit tenni, ez volt a szokás.

Ajtónállóm kis nyalánkságokat hozott nekik, amelyeket kendőikbe csavartak, majd mindannyian felkerekedtünk, hogy látogatást tegyünk az én patrónusomnál. Ő pedig nem volt más, mint az apám, idősebb Decius Caecilius Metellus, e büszke és ősi név viselője, akit azonban kivétel nélkül mindenki csak Csapottorrúnak nevezett, amióta szembejött vele egy kimber kard a Vercellae melletti síkságon. Ez még akkor történt, amikor Marius parancsnoksága alatt szolgált. Azóta is arról a hadjáratról beszélt, nem utolsósorban saját érdemeinek tulajdonítva az elsöprő győzelmet. Néhanapján, a sokadik pohár bor után beismerte, hogy talán Marius is érdemel némi elismerést.

Apám, aki lelke mélyéig ősi római volt, a bejárathoz láncolva tartotta janitorát, „ajtónállóját", bár mindenki láthatta, hogy a férfi bokagyűrűjéhez kapcsolódó láncszem valójában csak egy kampó volt, amelyet a jóember bármikor leakaszthatott.

– Ifjabb Decius Caecilius Metellus és kliensei megérkeztek, hogy tiszteletüket tegyék patrónusuknál – jelentettem be.

A rabszolga beengedett minket az atriumba, amely már amúgy is zsúfolásig telt apám más klienseivel. Ami azt illeti, bámulatos mennyiséggel bírt belőlük. Abban az évben városi praetor volt, ami nagy méltóságú hivatalnak számított. Két év múlva a konzuli székért fog indulni, és az olyan embernek, akinek számtalan bő lére eresztett beszédet kell tartania, szüksége van a megfelelő nagyságú rajongótáborra is. Az aznap reggel jelen lévő férfiak közül sokan pusztították azzal a hangszálaikat, hogy kitörő ujjongással üdvözölték az apám ügyvédi pályafutása alatt a bíróságon elhangzott összes jó érvelését és agyafúrt megfogalmazását. A mai nap is bírósági nap volt: apám lictorai már készenlétben álltak, vesszőnyalábba tűzött bárdjukra támaszkodva. Tegyük hozzá, apám ebben az évben csak elnökölt ahelyett, hogy vád- vagy védőbeszédeket tartott volna, ami nagy megkönnyebbülést jelentett minden jelen lévő fül és gége számára.

A helyiség megtelt a szokásos városi pletykák morajlásával: az alacsonyabb származásúak kocsiversenyekről és párviadalokról beszélgettek, a jobban szituált polgárok pedig bel- és külpolitikáról, vagy éppen finoman szólva vakmerő és kötekedő hadvezéreink tetteiről. Kicserélték a legutóbbi omenekről szóló híreket, hogy aztán ezeket a kocsiversenyzők, gladiátorok, politikusok és hadvezérek viselt dolgaira vonatkoztassák. Sok szó esett a Circus melletti nagy tűzről. Minden római polgár a tűz halálos fenyegetésében él.

Végül csak megjelent a nagy ember. A tógája olyan fehér volt, amilyen csak egy candidatusé lehet, leszámítva egy széles bíbor csíkot. Más modern politikusokkal ellentétben apámat nem kísérték testőrök vagy egyéb tagbaszakadt, a néhai Marcus Agerhez hasonló alakok. Álláspontja szerint szenátorhoz nem méltó, ha úgy jár-kel, mint aki fél a polgártársaitól. Azért azt hozzá kell tenni, hogy csak csekély számú politikai vagy személyes ellensége volt, így nem is volt valós veszélynek kitéve. Miután köszöntötte néhány fontosabb kliensét, jelezte, hogy lépjek hozzá közelebb. Kölcsönösen üdvözöltük egymást, aztán meglapogatta a vállam.

– Decius fiam, jó híreket hallottam a huszonhatok testületében végzett munkádról.

Az idős embert csalódottá tette a katonai pálya iránt tanúsított közönyöm és a rátermettségem teljes hiánya. Kizárólag azt a kötelező minimumot voltam hajlandó letölteni a seregnél, amely már képesített a közhivatalok betöltésére, majd egy jelentéktelen sebesülést kihasználva felmentésemet kértem, hogy visszamehessek Rómába, és ott is maradhassak. Ám most, hogy végre belekezdtem civil pályafutásomba, apám újra hajlandó volt tudomást venni rólam.

– Teszem, ami a kötelességem. És úgy veszem észre, van érzékem a szimatoláshoz.

– Ha már erről van szó – intett apám, mint aki megpróbálja lesöpörni utóbbi megjegyzésemet –, ugye tisztában vagy vele, hogy erre a célra ott vannak az alárendeltjeid? Kizárólag azokra a feladatokra kellene korlátoznod a tevékenységedet, amelyek méltók a rangodhoz: feladatod a közösségre veszélyes egyedek letartóztatása és a szenátus tájékoztatása vizsgálódásaid eredményéről.

– Néha gazdag és magas rangú embereket kell kikérdezni, apám – magyaráztam. – Azt vettem észre, hogy az ilyen emberek máshogy beszélnek egy hozzájuk hasonlóan nemesi származásúval, mint tennék azt egy jöttment szabadossal.

– Ne nézz baleknak, fiatalúr! – mondta apám szigorúan. – Még élvezed is, amit csinálsz. Sosem sikerült igazán legyűrnöd az alacsony rangú társaság és kétes tevékenységek iránti hajlamaidat.

Beleegyezőn megvontam a vállam.

Talán nem árt, ha ezen a ponton elmagyarázok néhány dolgot: a mostanihoz hasonló modern időkben, amikor elmosódni látszanak a társadalmi különbségek, talán már nem teljesen világos a fenti párbeszéd jelentősége. Mi, Caecilius Metellusok, ősi és hihetetlenül szerteágazó, magas rangú család vagyunk. Csakhogy elődeink pont annyira későn érkeztek meg Rómába, hogy épp lecsússzanak a patríciusi rangról. Így családom a nemesség plebejusi rétegéhez tartozik. Ez az én ízlésemnek épp megfelel. Betölthetjük a legmagasabb állami tisztségeket is, viszont nem kell szenvednünk azoktól a rituális korlátozásoktól, amelyeket a patríciusoknak el kell viselniük. Tehát ami a karrierlehetőségeket illeti, csak néhány papi hivatalból zártak ki bennünket, ezért viszont külön hálásak lehetünk. A papi kötelezettségek csak elvonják az embert a közügyektől, ráadásul sosem viseltem olyan papi hivatalt, amelyet ne gyűlöltem volna.

Apám, még mindig állva, elfogyasztotta a reggelijét, amelyet egy rabszolga tálcán nyújtott elé. A reggelije két szelet sózott száraz kenyérből állt. Egy pohár víz segített neki abban, hogy mindez le is csússzon. Kétség nem férhet hozzá, hogy ősi, kőbe vésett római erényről beszélünk. Azt azonban be kell látnunk, hogy nem nevezhető kielégítő tápláléknak egy olyan ember számára, aki aztán az egész napját a szenátusban tölti kemény munkával. Én ezért inkább még a saját ágyamban elfogyasztottam a magam sokkal táplálóbb reggelijét. Apám soha nem felejtett el emlékeztetni rá, hogy barbár szokásokat űzök, ami csak a görögök vagy a keletiek esetében fogadható el. Ki tudja, talán ezzel magam is hozzájárultam a köztársaság bukásához… Akármi is az igazság, a mai napig az ágyban reggelizem.

Szerencsére bírósági nap volt, így apám nem várta el, hogy elkísérjük az ő patrónusa, Quintus Hortensius Hortalus ügyvéd, nagyra becsült szónok és hétpróbás gazember reggeli fogadására. Ehelyett csak a basilicáig csatlakoztunk a lictorai által felvezetett kíséretéhez. Így biztosítottuk, hogy bevonulása kellőképp ünnepélyes és méltóságteljes legyen, még mielőtt belevetné magát az aznapi pereskedések lármájába. Ahogy végre helyet foglalt elefántcsont székében, elindulhattam vissza a Forumra, hogy mielőtt végképp átadnám magam a napi munka feladatainak, köszöntsem az ismerősöket, és csevegjek egy keveset. Ez számos esetben meglehetősen időrabló tevékenységnek bizonyult. Én egyelőre politikai pályafutásomnak csak

a kezdetén álltam, tehát önmagamban nem voltam túlságosan jelentős figura. Apám azonban praetor volt, akiből egyszer még konzul is lehet, így mégis sokan keresték a társaságomat.

A nagy és sokszínű Rómán belül is a Forumot szeretem a legjobban. Már gyerekkoromtól kezdve szinte mindennap töltöttem itt valamennyi időt. Csekély számú, nem önkéntes távollétem alatt is a Forum volt az, amely után a leginkább sóvárogtam. Abban az időben, amiről most írok, a Forumon bámulatos kuszaságban váltogatták egymást a templomok – némelyik még fából –, a kereskedők bódéi, a jövendőmondók sátrai, a szónoki emelvények, elmúlt háborúk emlékművei, az áldozati madarak dúcai. Ideális hely a lebzselésre és a pletykálásra a világ kellős közepén. Mára természetesen már csak egy nagy márványegyüttes az egész, amelyet egyetlen család dicsőségére emeltek. Semmi sem maradt abból az ősi törzsi gyülekező- és kereskedőhelyből, amelyet egykor annyira szerettem. Azért örömmel jelenthetem, hogy a galambok az új emlékműveket éppúgy megtisztelik, mint tették azt a régiekkel.

Eszembe jutott reggeli fogadalmam, így elindultam Iuppiter templomába a Capitoliumra. Az a hír járta, hogy sikerül kordában tartani a tüzet, így áldozatomat egy galambra redukáltam. Személyes jövedelmem csekély volt, és hivatalom sem járt túl sok kenőpénzzel, így muszáj volt vigyáznom a kiadásaimmal.

Tógám egy redőjét kapucniként a fejemre húztam, és beléptem az ősi épület homályos, füstös belső terébe. Ebben a templomban szinte éreztem a néhai Caeciliusok jelenlétét. Ők még a fából és nádból épült Rómában éltek, amely egykor ezeken a halmokon állt, és ebben a templomban végezték szertartásaikat. Persze arról a templomról beszélek, amilyen ez a legutóbbi felújítások előtt volt, mielőtt egy Zeusz-templom másodosztályú másolatává változott volna.

A galambomat átadtam a szolgálatban lévő papnak, aki annak rendje és módja szerint megölte a madarat Iuppiter vélt megelégedésére. A rövid szertartás közben észrevettem, hogy egy férfi áll mellettem. A fejére húzott tóga miatt csak annyit tudtam megállapítani, hogy valószínűleg fiatal, talán velem egykorú. Tógája a legkiválóbb minőségű anyagból készült, szandálját pedig a patríciusok elefántcsont félholdja díszítette a bokájánál.

Amikor elhagytam a templomot, a férfi sietősen a nyomomba eredt, mintha beszélni akart volna velem. Kint, a tágas oszlopcsarnokban, ahonnan a legszebb kilátás nyílik a városra, mindketten felfedtük fejünket. Az arca ismerősnek tűnt, ám a még mindig szinte gyermekien fiatal arc feletti ritkuló haj lódította meg igazán a memóriámat.

– Üdvözöllek, Decius, a kiváló Caeciliusok közül! – mondta, miközben átölelt és megcsókolt. A csókolózást minden római polgárnak el kell viselnie, aki részt kíván venni a közéletben. Az a benyomásom támadt, hogy ebbe az általában futó és felszínes gesztusba most több melegség szorult a kötelezően szükségesnél.

– Én pedig üdvözöllek téged, Gaius Julius Caesar!

Még a minket elválasztó fátyolon keresztül is látom, hogy mosolyogsz. Ám a római történelem legismertebb neve akkor még egyáltalán nem volt híres. Abban az időben az ifjú Caesart legfeljebb kicsapongásainak elképesztő száma és változatossága, vagy éppen szertelen adósságai okán ismerték. Azonban mindenki legnagyobb meglepetésére egyszer csak feltűnő érdeklődést kezdett mutatni az állampolgári ügyek iránt, majd pedig ringbe szállt a quaestori címért, mégpedig az egyszerű nép szószólójaként. Demokratikus eszményei nem kevés fejtörést okoztak, hiszen a Juliusok ősi nemzetsége – bár már generációk óta nem termett egyetlen kiemelkedő közszereplőt sem – mindig az arisztokraták pártján állt. Az ifjú Caesar szakított a családi hagyománnyal, amikor a néppártiakat választotta. Az igazsághoz azonban hozzátartozik, hogy nagynénjének férje éppen az a Marius volt, akinek szolgálatában apám a már említett becenevét szerezte. Bár a vérszomjas öregember konzulsága utolsó éveiben rettegésben tartotta Rómát a néppárt vezetőjeként, mégis számtalan csodálója maradt a városban és egész Itáliában. Az is eszembe jutott, hogy Caesar Cinna lányát vette feleségül, aki viszont Marius mellett volt konzul. Igen, az ifjú Gaius Julius Caesar valóban megérdemelte a figyelmet.

– Szabad érdeklődnöm nagyra becsült atyád egészsége felől? – kérdezte.

– Egészséges, mint egy trák harcos – feleltem. – Ma van a bírósági napja. Amikor otthagytam, a basilica épp tömve volt szenátorokkal, akik vissza akarják szerezni mindazt, amit Sulla elkobzott tőlük.

– Na, ennek az ügynek a rendezése évekbe fog telni – jegyezte meg Caesar csípősen.

Amikor még nagyon fiatal férfi volt, Sulla (aki akkoriban dictator volt) megparancsolta neki, hogy váljon el Ci­nil­lától, Cinna lányától. Caesar, példátlan személyes integritásról tanúságot téve, megtagadta ezt, és Sulla haláláig Róma elhagyására kényszerült. Ez a fajta nyílt ellenállás rövid időre ünnepelt emberré tette, csakhogy eseménydús napok voltak ezek Rómában, és a túlélők nagy része már csaknem megfeledkezett róla.

Közösen ereszkedtünk le a Capitoliumról, aztán Caesar az úti célom iránt érdeklődött. Különös érdeklődéssel viseltetett ügyes-bajos dolgaim iránt. Tegyük hozzá, amikor éppen valamilyen hivatalra pályázott, Gaius Julius olyan szeretni való és simulékony tudott lenni, mint egy örömlány a Suburából.

– Mivel úgyis a közelben vagyok – válaszoltam –, gondoltam, benézek Statilius gladiátoriskolájába. Ki kell vizsgálnom egy férfi halálát, aki valószínűleg ebből a Ludusból került ki.

– Egy gladiátorét? Az ilyesféle söpredék kimúlása valóban méltó ok egy közhivatalnok drága idejének pocsékolására?

– Méltó, amennyiben egy szabadosról beszélünk, aki ráadásul rajta van a gabonasegély-listán.

– Egye fene, talán igazad van. Akkor viszont engedd meg, hogy elkísérjelek. Úgyis szándékomban állt végre ismeretséget kötni Statiliusszal. Hiszen egy napon majd mindketten aedilisek leszünk, és ebben a minőségünkben mi felelünk majd a játékokért. Akkor majd nagy szükségünk lesz ezekre a kapcsolatokra – mosolyodott el, és megveregette a vállam, mintha bizony évszázados jó barátok lettünk volna, és nem szinte idegenek.

Statilius gladiátoriskolája egy nyitott udvar volt, amelyet barakkszerű épületek vettek körül négyzet alakban. Három sorban álltak egymás mögött a kamrák a harcosok számára, akikből egyszerre akár ezret is képeztek itt. A Statilius család az amphiteátrumi sportok mellett kötelezte el magát. Az iskolát pedig olyan fegyelemmel irányították, hogy még az elmúlt három év rabszolgalázadásai idején is nyitva maradt, jól képzett kardozók seregét biztosítva ezzel az ünnepi játékokra.

Megálltunk a porticusban, és egy ideig élvezettel figyeltük a harcosok gyakorlatozását az udvaron. A kezdők csak egy cölöppel harcolhattak, a gyakorlottabb versenyzők viszont már egymás ellen is, bár csak gyakorló fegyverekkel. Csak a veteránok vívhattak igazi kardokkal. Mindig is nagy rajongója voltam a Circusnak és az amphiteátrumnak. Olyannyira, hogy katonai szolgálatom előtt magam is vettem vívóleckéket ebben az iskolában. A Ludus Statilius ott állt, ahol ma Pompeius színháza található. Ahogy most visszaemlékezem, azon a reggelen talán épp azon a helyen álltunk, ahol aztán huszonhat évvel később Gaius Julius a halálát lelte.

A gyakorlatvezető odalépett, hogy üdvözöljön bennünket. A roppant ember testét bronzlemezekből álló köpeny takarta, a hóna alá csapott sisak pedig akkora volt, mint a vigilek vizesvödre. Az arcán és a kezén több volt a seb, mint egy szökött rabszolga hátán. Hajdanvolt napok bajnoka.

– Segíthetek valamiben, uraim? – kérdezte udvarias meghajlással.

– Jómagam Decius Caecilius vagyok a huszonhatok testületéből. Lucius Statiliusszal szeretnék beszélni, ha házon belül van.

Az edző rabszolgáért kiáltott, hogy szaladjon, és hozza ide a ház urát.

– Draco vagy a samnis iskolából, igaz? – kérdezte Caesar. Az oktató bólintott. A nevét persze ismertem, hiszen éveken át hírességnek számított, ám sosem láttam sisak nélkül. – Kilencvenhat győzelmed volt, amikor tíz évvel ezelőtt elhagytam Rómát – folytatta Caesar.

– Százhuszonöttel vonultam vissza, uram. Plusz öt munera sine missione.

Engedd meg, kedves olvasóm, hogy elmagyarázzam ezt a kifejezést, amely azóta már nem forog közszájon. Mielőtt törvényileg betiltották őket, a munera sine missione olyan játékokat takart, amelyben nem kevesebb, mint száz férfi

harcolt egészen addig, amíg csak egy maradt talpon. Néha egymás után harcoltak párban, néha mindenki mindenki ellen. Ez az ember ötöt élt túl ezekből, és akkor még nem számítottuk a százhuszonöt párharcát. Talán ez segít megmagyarázni, hogy miért örültem volna, ha az ilyen embereket inkább elzárják ahelyett, hogy közhivatalt töltenek be. Míg Statiliusra várakoztunk, Draco és Julius a játékokról beszélgettek. A sportoló, korántsem meglepő módon, az élet-halál harc színvonalának rohamos romlására panaszkodott.

– A régi szép időkben – mondta, miközben öklével úgy csapott a mellére, hogy belecsendültek a kis bronzlapok – mi még teljes fegyverzetben harcoltunk. A tehetségünktől és a kitartásunktól függött a küzdelem sikere. Most fedetlen mellkassal harcolnak, és a mérkőzés már azelőtt véget ér, hogy valójában elkezdődött volna. Nemsokára oda jutunk, hogy meztelen rabszolgákat löknek be az arénába, hogy öljék meg egymást mindenféle előzetes kiképzés nélkül. Ebben így már egy csepp tisztesség sincs. – Azt figyeltem meg, hogy még a legelfajzottabb embereknek is van valamiféle elképzelésük a tisztességről, amelyhez aztán váltig ragaszkodnak.

Megérkezett Statilius egy görög ruhát és homlokpántot viselő férfi kíséretében, aki nyilvánvalóan az iskola orvosa volt. Statilius magas férfi volt, rangjához méltó tógában. Bemutatta az orvost, aki a pompás Aszklépiodész névnek örvendhetett. A magam részéről lényegre törőn Marcus Agerről kérdeztem Statiliust.

– Sinistrusra gondolsz? Igen, itt volt egy ideig. Harmadosztályú tőröző. Pár évvel ezelőtt eladtam valakinek, aki testőrt keresett. Hadd nézzek utána gyorsan a feljegyzéseimben. – Elviharzott az irodájába, miközben Caesar és én az edzővel és az orvossal csevegtünk.

A görög egy ideig vizsgálgatta az arcomat, majd azt mondta:

– Látom, a hispánok ellen harcoltál.

– Tény és való – mondtam meglepve. – Honnan tudod?

– A sebhelyed – monda, miközben a jobb alsó állkapcsomon végigfutó szaggatott vonalra mutatott. A mai napig ott van, és a megszerzése óta eltelt hatvan évben folyamatosan kínozza a borbélyaimat. – Azt a sebet egy katalán vetődárda ejtette – tette hozzá a görög, és hódolatteljes tetszésnyilvánításunkra várva összefonta mellén a karját.

– Igaz ez? – kérdezte Julius. – Mikor volt ez, Decius? Sertorius lázadása alatt?

– Igen – vallottam be. – Katonai tribunus voltam nagybátyám, Quintus Caecilius Metellus parancsnoksága alatt. Ha valami nem vonja el a figyelmemet, és nem fordítom el a fejem, az a dárda átszállt volna egyenesen az arcomon. Rendben, Aszklépiodész mester, hogyan találtad ki?

– Nem találgattam – mondta a görög önelégülten. –

A jeleket mindenki látja, csak tudni kell olvasni belőlük. A katalán hajítódárdának fűrészes éle van, és ezt a sebet épp egy ilyen él ejtette. Látszik az is, hogy alulról felfele lőtték. A katalánok gyalog harcolnak, ám ez az úriember elég magas rangú ahhoz, hogy lóháton induljon a csatába. Ezenfelül épp megfelelő az életkora ahhoz, hogy fiatal tisztként részt vehetett Pompeius és Metellus hispániai hadjárataiban néhány évvel ezelőtt. Tehát a napnál is világosabb, hogy az elmúlt években, Hispániában szerezted a sérülést.

– Mi ez? – kérdeztem szertelen jókedvvel. – A szofisztika valami újabb formája?

– Éppen egy könyvön dolgozom, amely az összes elképzelhető háborús sérülés leírását és kezelésének módját mutatja majd be. Sebészekből álló csapatom és jómagam Róma, Capua, Szicília és Gallia