Rendszerújra

By Dragomán György

Rendszerek és kitörési pontok fűzik össze kötetté Dragomán György tizenöt év terméséből válogatott novelláit. Feltételezett vagy valóságosnak tűnő rendszerek: nyitottak és zártak, politikaiak, természetiek vagy technikaiak. És a kitörési pontok, a szabadulás lehetőségei. Múlt, jelen, jövő.

Dragomán szenvedélyes történetmesélő, sakkmesterként mozgatja a figurákat a királytól a gyalogig: fantázia és láttató erő, éles vágások, meglepő fordulatok jellemzik a Rendszerújra minden darabját. Új könyvében megint a szabadság a tét, a rendszerek jönnek és mennek, épülnek és pusztulnak, de a legfőbb kérdés mindig az, hogy mit tehet bennük, alattuk vagy éppen felettük az ember. Újra meg újra meg újra.

• Language: Magyar
• Publisher: Magvető
• Release date: Nov 12, 2018
• ISBN: 9789631438086

Book preview

BorítócimszovegMagveto_Logo2018

© Dragomán György, 2018

Magvető

Könyvkiadó és kereskedelmi Kft.

www.magveto.hu

www.facebook.com/magveto

[e-mail]

Felelős kiadó Dávid Anna

Felelős szerkesztő Dávid Anna

Korrektor Schmal Alexandra

A borítót Szilágyi Lenke fényképének

felhasználásával Pintér József készítette

Műszaki vezető Takács Klári

Elektronikus verzió

eKönyv Magyarország Kft., 2018

www.ekonyv.hu

e-könyv Nagy Lajos

ISBN 978 963 14 3808 6

Fiaimnak

Menedék

A fekete hegedűs rám néz, azt mondja, hiába titkolom, tudja jól, hogy mióta csak elhozott magával apámtól ide, az elhagyott üveggyárba, vissza akarok szökni az öreghez, épp csak nem visz rá a bátorságom, félek, hogy nem sikerül, és elkap, és megver a vasvonójával, félek, hogy összetöri a csontokat a kezemben.

Rám mosolyog, elöl mind ezüstből vannak a fogai, azt mondja, nem akar erőszakkal itt tartani, menjek, ha menni akarok, itt és most felajánlja nekem, hogy elenged. Azt mondja, játsszunk egyet, legyen, mondjuk, bújócska, ha úgy el tudok bújni előle, hogy meg ne találjon, akkor mehetek isten hírével, de ha nem, akkor az eredeti alku szerint maradnom kell, amíg ki nem telik a hét hosszú esztendő.

A tenyerébe köp, felém nyújtja, hogy csapjak bele, tudom, hogy kell, én is a tenyerembe köpök, kezet fogunk, nagyon puha a kézfogása, csak ahol a vonó kidörzsölte, ott olyan kemény a bőre, mint a kő. Várom, hogy elengedje a kezem, de nem engedi el, a fogása felkúszik a csuklóm köré, a másik kezében ott egy faszéndarab, megnyálazza, gyűrűt rajzol vele a kisujjam köré, elengedi a kezem, a faszenet a földre dobja, csizmasarokkal széttapossa, szénporos nyálat köp a földre, azt mondja, most már mehetek. Ő most szépen eljátszik egy nótát, aztán elkezd keresni, amíg a hegedű szól, addig lesz időm elbújni, lesz időm menedéket keresni.

Felugrik a törött üvegekből rakott, embernél magasabb halom tetejére, megáll, megrázza magát, oldalra fésüli a szakállát, az álla alá illeszti a hegedűt, rám kacsint, azt mondja, menjek már, mire várok, aztán lehunyja a szemét, és játszani kezd.

Tudom, hogy futnom kéne, rohannom, ahogy csak visz a lábam, de mégse indulok el, pár lélegzetvételnyi ideig még muszáj nézzem a hegedűst, ahogy a sarkain ringatózva játszik, vasalt talpú fekete csizmája alatt recseg és ropog a nagy üveghalom, a szakállába font kicsi csengők és gyöngyök és gyűrűk is meg-megcsendülnek. Vadul játszik, ahogy a behunyt szemére nézek, látom, hogy a szemhéjai mögött lassan ide-oda fordulnak a szemgolyók. Ettől hideg áram fut végig rajtam, lábujjhegyre állva, óvatosan elindulok a régi lépcsőház felé.

Négykézláb mászok fel a szétmállott betonlépcsőn, úgy megyek fel az üveggyár padlására, ott mindent beborít a finom kvarchomok, örvénylik, ahogy belelépek, olyan apró szemű, hogy nem is marad benne nyoma a lépéseimnek, egyenesen a kéményhez megyek, a kémény körül kiszakadt zsákokban áll a homok, a mészkő, a faszén. Itt fogok elbújni.

A hegedűs nagyon hangosan játszik, tisztán idehallatszik, ezt a nótát jól ismerem, a tengerről szól, arról, hogy kavarnak örvényt benne a forgószelek, hogy ragadják el és törik deszkákra a hajókat. Még csak a felénél tart, még bőven van időm.

Először egy homokkal teli zsák előtt állok meg, beledugom a kezem, kérem a homokot, bújtasson el, rejtsen el engem. A homok megmozdul az érintésemtől, azt zörgi, nem lehet.

Átlépek egy mészköves zsák elé, két kézzel megfogok egy-egy mészkövet, langyosak a padlás melegétől, kérem a köveket, bújtassanak el, rejtsenek el engem. A kövek összekoccannak, azt csattogják, nem lehet.

Harmadiknak egy szeneszsák előtt állok meg, átnyúlok a szakadáson, be a fekete szén közé, érzem, hogy mállik és porlik az ujjaim között, azt kérem a széntől, bújtasson el, rejtsen el engem. A széndarabok recsegnek, az erdőről énekelnek, arról, hogy milyen volt, amikor sűrű szálfák voltak, arról, hogy milyen volt, amikor a rejtekadó sötét erdő ágait rázta a forgószél.

Tudom, hogy menedékre találtam. Beugrok a szeneszsákba, bokáig belesüllyedek, ringatni kezdem magam a hegedűs zenéjének a dallamára, a szén lassan elnyel, térdig, derékig, hónaljig, akkor eszembe jut, hogy nem fogok levegőt kapni, kinyúlok, megfogom a kémény mellé támasztott régi, törött üvegfúvó pipák közül az egyiket, a számhoz illesztem, felfele tartom, a szeneszsák egészen elnyel, ropogva zárul össze az arcom fölött a fekete szén. Behunyom a szemem, az erdőt látom, sűrű és sötét, átjárhatatlan, a hegedű hangja is csak alig jut ide el, de azért hallom, hogy a hegedűs megcifrázza a végét, aztán egy vad, hosszan zengő vonórántással abbahagyja a dalt.

Elképzelem, hogy megrázza a szakállát, kinyitja a szemét, és körülnéz. A széndarabok körbevesznek, ropogva összezárulnak körülöttem, mint a fakéreg, a pipán keresztül lassan szívom az üvegízű levegőt, azt gondolom, hogy a hegedűs itt nem fog megtalálni soha.

Átkelés

Itt állsz a határ előtt, készülsz az átkelésre.

Van pár dolog, amit nem árt, ha tudsz előtte.

Láthatod, ez a határ nem olyan, mint a többi.

Nem is rendes határ.

Van itt minden, vascölöpök, betonoszlopok, villanypóznák, közöttük hol drótháló, hol vassodrony, hol szögesdrót, hol ruhaszárító kötél, egyes szakaszokon deszkapalánk, máshol omladozó téglakerítés, betonfal, láncok, kábelek. Hosszú részeken csak csíkban kiszórt fehér krétapor jelöli, sorba rakott kavicsok, kövek, tégladarabok, aszfaltrögök. Van, ahol az egész csak egy földbe karcolt vonal.

Mindegy is, hogy miből van, a lényeg, hogy két részre ossza a világot, hogy elválassza az itt-et az ott-tól.

Arra kell, hogy tudd, hogy átlépted.

Arra kell, hogy tudd, mikor kell összeszedned a bátorságod.

Sok mindent hallottál arról, hogy mi van a határon túl, van, aki azt mondja, csupa rossz, van, aki azt, csupa jó, van, aki azt, hogy félelmetes és nevetséges dolgok keverednek ott egymással, minden kiszámíthatatlan, semmi se olyan, mint az innenső oldalon.

Attól félsz, az átkelés meg fog változtatni. Akik átmentek, mind megváltoztak.

Mégis át akarsz menni, mert kíváncsi vagy.

Amikor átérsz a túloldalra, azt várod majd, hogy egy csapásra minden megváltozzon. Azt hiszed, hogy attól, hogy odaát vagy, megváltozik a fű színe, megváltozik az ég, megváltozik a föld. Azt várod, hogy egy csapásra minden más lesz, úgy, mintha elvágták volna a valóságot, úgy, mintha egyik valóságból a másikba léptél volna át, mintha egy csapásra átkerültél volna az egyik létezésből a másik létezésbe.

Nem ez történik.

Állsz majd a túloldalon, teszel pár lépést, körbefordulsz, visszanézel a határ túlsó oldalára, fel az égre, le a földre, azt hiszed, hogy nem is történt semmi változás, minden ugyanolyan maradt, ugyanolyan ízű a levegő, ugyanúgy fúj a szél, ugyanúgy hullámzik a fű. A pocsolyák tükrében ugyanúgy tükröződik vissza az ég üressége. Azt hiszed, hogy még mindig ugyanott vagy, nem érted, hogy minek a határ, mint ahogy azt sem, hogy minek a határa. Végül újra elszánod magad, hátat fordítasz a határnak, leszegett fejjel, sietős léptekkel nekiindulsz megint. Egy darabig hallod, hogy a szél az oszlopoknak csapdossa a dróthálót, megzörgeti a madzagokra fűzött üres konzervdobozokat, de többé már nem nézel vissza, mész tovább.

Minden, amit látsz, ismerősnek tűnik, annyira, hogy határozottan azt érzed, jártál már itt. Ez a meggyőződésed minden lépéssel erősödik: egyszer már álltál ezen a dombháton, egyszer már lenéztél innen a völgybe, egyszer már végigjöttél ezen az ösvényen, egyszer már láttad ezt az ég felé nyúló, nagy fekete fát, egyszer már rátértél a töredezett aszfalttal borított útra, egyszer már elmentél ezek mellett az épületek mellett, egyszer már belestél a bedeszkázott ablakok résein, egyszer már láttad ezeket a szétdobált tárgyakat.

Közben pedig tudod, hogy igazából még egyszer se, soha. Amit érzel, az emlékezés délibábja, nyugtalanító, viszketős érzés, a fantomfájdalmat képzeled ilyennek. Mintha figyelne valaki, mintha te figyelnél valakit, akit pedig nem is látsz, mintha folytonosan mozgást érzékelnél a szemed sarkából, de sosem lennél képes arra, hogy elég gyorsan kapd oda a fejed ahhoz, hogy meglásd, mi is az. Szédülni kezdesz, de nem forog veled a világ, inkább valahogy körülötted fordul el, kiránt a valóságból, azt érzed, hogy itt vagy és nem vagy itt, és ettől mintha a valóság is megváltozott volna körülötted, mintha nem lenne többé azonos önmagával.

Mész előre, és azt érzed, hogy egy hajszálrepedés keletkezett a világ szövetén, nem is egy, hanem megszámolhatatlanul sok, a repedések vonzzák a kezed, mint az ablakkereten a felhólyagzott festék rései, jó érzés lenne odanyúlni, befeszíteni alá a körmöd, lehántani a fa korhadó felületéről, hagyni, hogy széttörjön az ujjaid között és a földre pörögjön.

Elképzeled az érzést, látod is a tenyereden a lehántott festékdarabot, éppen csak a színét nem tudod meghatározni, nem fehér és nem szürke és nem fekete és nem átlátszó, darabokra törik a tenyereden, homokká foszlik, vékony, örvénylő spirálokba fonódva ömlik át az ujjaid között. A szédülés a föld felé ránt, mintha megbotlanál, majdnem elesel, belekapaszkodsz valamibe, de nem tudod, hogy mi az, mintha elvesztették volna a nevüket a tárgyak, mintha mindent elfelejtettél volna, mintha nem volna neve többé semminek.

Azért sem állsz meg, botladozva lépkedsz tovább, előre és felfele, mintha ködben járnál, vagy név nélküli, sűrű szürkeségben, mintha örökre eltévedtél volna, úgy mész előre, előre és felfele. Semmit sem tudsz, vagyis csak azt tudod, a semmit, és azt is tudod, hogy ez az igazi határ, ha át akarsz jutni a túloldalra, akkor most nem szabad megállnod, mert akkor tényleg itt maradsz örökre, nyelv nélkül, önmagad nélkül, minden nélkül.

Vakon botorkálva mész tovább. Nem tudod, mennyi ideig tart, mintha az idő is megszűnt volna. Nem vagy ott, sehol se vagy, mert nincs hol lenned.

A lényeg, hogy ne állj meg. Ha elég sokáig mész, akkor átérsz majd. Hirtelen fogsz visszakapni mindent. Megint ott leszel, és nemcsak te, minden más is, és semmi sem olyan lesz, mint amilyen volt, de hogy pontosan milyen, azt csak akkor tudod meg, ha már odaértél. Akkor majd állj meg, és nézz körül újra.

Lokátorállomás

Kereszt

Tiszta időben fentről, a kereszt mellől, a villanypózna legtetejéről Árendás néha egészen a völgyzáró gát taváig ellátott, még az országhatár is látszott onnan, meg a régi demarkációs vonal is. De Árendás csak ritkán mászott fel egészen a pózna tetejére, legtöbbször csak odáig ment fel, ahonnét a bombázás levitte a lokátortányérokat, azt onnan is jól lehetett látni, hogy jönnek-e aznap kuncsaftok, semmi szükség nem volt arra, hogy felmásszon még az ingatag villanypóznára is, és összekátrányozza a ruháját meg a tenyerét.

Az aznapi első látogató még vagy két kilométerre volt, Árendás nem vette elő a messzelátót, a járásából anélkül is látta, hogy egy középkorú nő lehet. Tudta, hogy bőven elég ideje lesz még megteázni, begyújtotta a primuszfőzőt, elővette a bádogbögrét.

Már a második bögrével is félig megitta, mire az asszony felért, egy kicsit fiatalabb volt annál, mint amennyire Árendás saccolta, eléggé zihált, a fekete kendője is félrecsúszott.

Árendás felállt, eléje ment, odanyújtotta neki a bögrét: – Igya meg, ettől majd megnyugszik – mondta. – Egyébként meg Isten hozta.

Az asszony elvette a bögrét, beleszagolt, aztán lassan iszogatni kezdte a mézes mentateát. Amikor a tea elfogyott, a fekete szvettere ujjába törölte a száját, visszaadta Árendásnak a bögrét. – Igaz, amit mondanak? – kérdezte.

Árendás vállat vont. – Nem tudom – mondta. – Én csak egyszer láttam. De ha már itt van, mindjárt meglátja maga is. A pénzt elhozta?

– Igen – az asszony odanyújtotta Árendásnak a borítékot. – Hoztam mindent, ami kell.

Árendás bólintott, a borítékot nem bontotta ki, csak a zsebébe gyűrte, tapintásra is érezte, hogy nagyjából megvan az összeg. – Akkor vegye elő a benzint. Anélkül nem fog menni.

Az asszony levette a válláról a szürke vászon hátizsákot, kicsatolta a bőrszíjas csatokat, elővett három kétliteres műanyag kóláspalackot, mindegyik zavaros, zöldes folyadékkal volt tele, egymás után odaadta mindet Árendásnak.

Árendás a lába mellé tette a palackokat a földre. – Ez vagy negyedórára elég lesz – mondta. – Ha azalatt nem látja meg, akkor már végleg elment. Mikor történt a haláleset?

Az asszony arca megrándult, amikor megmondta a dátumot.

Árendás bólintott. – Jól van – mondta. – Még bőven belül vagyunk a negyven napon – lehajolt, felemelte a palackokat, az egyiket a hóna alá vette, a másik kettőt a kezébe fogta –, jöjjön, segítsen feltölteni a generátort. – Elindult hátrafele, oda, ahol régen a bunker volt bebetonozva a sziklába, még mielőtt a gránátbombák szét nem szaggatták a vasbetont.

Lecsavarta a generátor üzemanyagtartályának fedelét, a sziklába vert alpinista szegről leakasztotta a rozsdás bádogtölcsért, a tartályba illesztette, aztán elkezdte tölteni bele az első üveg benzint.

– Ezt mindenkinek el szoktam mondani – mondta, mélyen beszívta a benzin csípős szagát –, a legtöbbször hiába, mert aki már idáig felmászott, az nemigen fordul vissza, mindegy, szóval mindenkinek el szoktam mondani, hogy jól gondolja meg, hogy akarja-e ezt az egészet, jól gondolja meg, hogy mit kérdez, mert a halottak nem hazudnak.

Az asszony erre csak bólintott, felemelte a földről a harmadik kólásüveget, kicsavarozta, elkezdte ő is tölteni befele a benzint a széles tölcsérbe.

Árendás vállat vont. – Maga tudja – mondta. Visszazárta a benzintartály fedelét, meghúzta a generátor indítózsinórját, a generátor elsőre elindult, a régi vasbeton falak maradványai visszaverték és felerősítették a kattogását.

Árendás elkísérte az asszonyt a lokátorterem bejáratáig, félrehúzta a deszkakeretre szögelt zöld sátorlapot, felgyújtotta a villanyt. A húszwattos égő pislákolva égett, de így is eloszlatta a lokátorterem sötétjét. Árendás a forgószék fele intett. – Menjen be, üljön le, tegye fel a fejhallgatót, a szemét meg semmilyen körülmények között ne vegye le a képernyőről, aztán ha meglátta azt, akit keresett, a mikrofonba beszéljen, a gép magától indul, és magától is fog kikapcsolni. A műszerfalhoz ne nyúljon, az nem működik – gyorsan, darálva beszélt, mint aki már legalább ezerszer elmondta ezt a szöveget, és nagyon unja. Elhallgatott, az asszonyra nézett: – Van kérdése? – kérdezte.

Az asszony megrázta a fejét, a nagy kerek lokátorernyőt nézte, az ernyő feketén tükrözte vissza az izzó gyenge fényét, zölden villant egyet, újra elsötétedett. Árendás félreállt az ajtóból: – Mindjárt kezdődik – mondta, megvárta, amíg az asszony bemegy, aztán leengedte mögötte a függönyt.

Visszament a teafőzőjéhez, lehuppant a régi szamárnyeregre, amit széknek szokott használni, nekidőlt a lapos sziklának, rágyújtott az aznapi első cigarettára, az eget nézte, a generátor hangosan kattogott. Árendás a lokátor nagy, kerek, zöldesen foszforeszkáló képernyőjére gondolt, arra, hogy milyen lehetett, amikor még rendesen látszott, hogy körbepásztáz a sugár, meg látszottak a vadászgépek, meg a légi forgalom, nemigen tudta elképzelni.

Árendás lassan fújta a füstöt, a cigaretta elfogyott, elpöckölte a csikket, egy másikat vett elő, rágyújtott, még mindig az eget nézte, a generátor füstjét gyorsan széthordta a szél, a kipufogógáz szaga is csak halványan érződött, Árendás azt gondolta, lehet, hogy délutánra vihar lesz.

A generátor kattogásának ritmusa egy idő után lassulni kezdett, Árendás akkor letette a cigarettáját a lapos kőre, amit hamutartónak használt, lenyúlt, elővette a tartóból a papírzacskót a vászon zsebkendővel, a generátor egy utolsót pöffent, aztán elhallgatott, Árendás hallotta, hogy bent, a lokátorteremben az asszony hangosan zokog, aztán felcsapódott a sátorlap, az asszony az arcára szorított kézzel jött ki, egész teste rázkódott a sírástól, Árendás feléje lépett, odanyújtotta neki a zacskót a zsebkendővel: – Vegye el – mondta –, tiszta, steril.

Az asszony nem nyúlt a kendő után, nem is nézett Árendásra, hanem szinte futott lefele, az ösvény fele, a hátizsákját is épphogy csak felmarkolta.

Árendás visszahajtotta a papírzacskót a kikeményített zöld zsebkendőre. – Pedig a zsebkendő benne van az árban – kiáltotta az asszony után, de tudta, az asszony ezért már nem fog visszafordulni, legyintett, visszatette a zacskót a többi közé, a fém iratszekrény oldallemezéből hajlított tartóba. – Mindegy, majd jó lesz a következőnek – mondta, felemelte a cigarettáját, mélyet szívott belőle. Felnézett, a villanypózna tetején a törött sílécekből készített kereszt enyhén imbolygott a lassan erősödő szélben.

Virág

Árendás a bombázás évfordulóján mennydörgésre ébredt, azt pedig a hálózsákjában fekve is látta, hogy tiszta, felhőtlen az ég. Gyorsan kimászott a vatelinnel bélelt narancssárga zsákból, belebújt a bakancsába, a vállára kanyarította a gyapjúkabátját, kimászott a sziklafal meg a régi bunker vasbeton falának maradéka közti szélvédett zugból, a vízhatlan vaskazettából a bezacskózott könnykendők mellől elővette a messzelátóját, aztán felmászott a sziklagörgetegre a lokátorterem bejárata fölé, onnan már látszott, hogy tele van fehér kondenzcsíkokkal az ég teteje, a vadászgépek apró háromszögletű kis pöttyök voltak csak a nagy kékségben, gyorsan távolodtak, Árendás nem is emelte a szeméhez a messzelátót, tudta, sok mindent úgyse látna.

Már épp vissza akart menni a zsákjához, de akkor meghallotta a motorzajt, a gép kelet felől közeledett, Árendás hunyorogva nézett a napba, a gép aztán közelebb ért, ez nem vadászgép volt, sokkal alacsonyabban is szállt, Árendás arra gondolt, hogy ilyenek lehettek a bombázók, a híradófelvételek jutottak eszébe, azok, amelyeken a gépek hasára rögzített kamerák nézőpontjából lehetett látni a bombakamrákból kihulló fekete hengereket. Próbálta elképzelni a robbanásokat, azt, hogy milyen lehetett, amikor remegett az egész hegycsúcs, és hogy vajon felnézett-e akkor bárki is a lokátorállomás legénysége közül, aztán persze mindjárt el is szégyellte magát, hogy ilyen ostobaságokat gondol, a bombázók éjjel jöttek, a lokátor személyzete meg a bunkerben próbálta átvészelni az egészet, a gépekből legfeljebb csak zöld pöttyöket láthattak a kerek radarképernyőkön.

Még mindig a bombázót nézte, a gép egyre közeledett, mindenfelől hallatszott már a motorzúgás visszhangja, és akkor egyszerre valóban fekete pöttyök szakadtak ki a gépből, Árendás érezte, hogy egy pillanatra elönti a félelem, egész, amíg rá nem jött, hogy mit is lát pontosan. – Ejtőernyősök – a megkönnyebbüléstől hangosan ki kellett mondania a szót, most már a szeméhez kapta a messzelátót, valóban