A lelked bennem

By Susanna Ernst

A Madison Spring-i rejtély.

„Ne félj, Matty! Veled maradok, megígérem!”
A kegyetlen gyilkosság áldozatává vált Amy utolsó gondolata ez volt.
Matt, aki gyerekfejjel tehetetlenül szemlélte kis barátnője megerőszakolását és meggyilkolását, huszonegy év múltán is képtelen feldolgozni a traumát. Bár sikeres masszőrként dolgozik - gyógyító mentalistaként különleges képességekkel rendelkezik -, végtelenül magányos. Ám egy napon találkozik egyik betegének autista lányával, Julie-val, s a kettejük között kialakuló, megmagyarázhatatlan vonzalom nemcsak különös élményeket ad, de közös emlékeket is feltár. Emlékeket abból az időből, amikor még nem is ismerhették egymást. Matt lassan rádöbben: rég meghalt gyermekkori szerelme egy másik testben él tovább. S miközben együtt próbálnak megküzdeni családjukkal, környezetükkel, hogy elfogadtassák a lehetetlent, a múlt árnya kísért a metszőn kék szemű gyilkos személyében...

• Language: Magyar
• Publisher: Athenaeum
• Release date: Jun 1, 2018
• ISBN: 9789632938004

Book preview

cover.jpg

Susanna Ernst

A lelked bennem

A Madison Spring-i rejtély

ATHENAEUM

ATHENAEUM

BUDAPEST

A fordítás alapjául szolgáló mű

Susanna Ernst: Deine Seele in mir

Copyright © 2011 Knaur ebook. 2012 Knaur Verlag.

An imprint of Verlagsgruppe Droemer Knaur GmbH & Co. KG

Fordította Szakál Gertrúd

Hungarian translation © Szakál Gertrúd, 2018

Minden jog fenntartva.

Elektronikus verzió eKönyv Magyarország Kft.

www.ekonyv.hu

ISBN 978-963-293-800-4

Peternek

– bárhol is légy –

Ki nem akar, nem enyészik,

Háza árva nem marad,

Frissen hajt a régi fényig,

Újra kicsíráz a mag.

Ki leszáll a mély sötétbe,

Ne féljen, hogy elnyeli:

Ha örömest visszatérne,

Ezer esély int neki.

Reszketsz mégis, látom én ezt,

Míg urnád magába zár:

Csak mert úgy aggaszt az élet,

Azért riaszt a halál.

Wilhelm Busch

Látszat és lét című kötetéből

(Insel Verlag, Lipcse, 1909,

N. Kiss Zsuzsa fordítása)

Prológus

Szokványos kedd reggel volt, egy újabb késő nyári, forró nap kezdete az aprócska faluban, Madison Springben. Mintha az egész világ egyetlen napraforgótábla lett volna.

Amerre a szem ellátott, ragyogó virágok nyújtózkodtak a nap felé. Sokaságuk tökéletes ellenpontja volt az égboltnak, mely azon a reggelen mintha közelebb lett volna, mint máskor.

Egyetlen kicsiny felhő sem homályosította el a kékséget, és a táj színei oly erőteljesek voltak, hogy egy jó festő bizonyára úgy döntött volna, kissé tompítja őket, hogy megőrizze a kép hitelességét.

Méz és száraz fű illata szállt a szélben.

A szalmaszálak zizegve hajlottak félre lépteik nyomán, vidám hangkavalkáddá olvadva nevetésükkel és a méhek döngicsélésével. Amy és Matt – még gyerekek voltak, a kilencet sem töltötték be. Örültek a nyári szünidőnek, a pompás időjárásnak és a közeli pataknak, mely hűsítő vizet és még több mulatságot ígért. Mindkettőjük édesanyja kenyeret és friss gyümölcsöt pakolt a táskájukba – bizonyára sejtették, hogy napnyugta előtt nem látják viszont gyermeküket.

Semmi intő jel nem figyelmeztetett a hamarosan bekövetkező szerencsétlenségre. Minden a legnagyobb rendben volt ezen a reggelen – Amy életének utolsó reggelén.

– Brrr… sugárhajtású repülő vagyok! – Matt két karját széttárva szelte át a virágtengert barátnője mögött cikázva.

– Még hogy sugárhajtású repülő! Egy béna csiga vagy, Matty. Fogadjunk, hogy megint én érek hamarabb a patakhoz! – Amy nevetve dobta hátra szőke copfjait.

– Fogadjunk! Bekapcsolom a turbóhajtóművemet, és ha elkaplak, addig csiklandozlak, amíg meg nem adod magad!

Felbőgő motort utánozva Matt gyorsabb tempóra kapcsolt. Amy felemelte a ruháját, és szorosan a fejébe nyomta a szalmakalapját, hogy ő is sebesebben tudjon futni. Elégedetten visított fel, miközben a langyos szélben ringatózó fenyők felé szaladt, melyek árnyékukkal csalogatták a gyerekeket.

A kis erdő szélén a lassan elnyíló levendula ontotta illatát. Édes, bódító illatával elnyomott minden más szagot.

– Mindjárt elkaplak! – kiáltotta Matt pajkosan, immár közvetlenül a lány mögött.

De Amy hangosan felkacagott.

– Csak szeretnéd! – szólt hátra, és futott, ahogy csak a lába bírta.

Ó, micsoda gyönyörű nap lesz ez! Fürdőruhát is vittek magukkal, de sem Matt, sem Amy nem tervezte, hogy fel fogja venni. Ez volt az egyik nagy titkuk: még mindig meztelenül fürödtek a patakban, mert ez egyszerűen jobb móka volt.

– Most már túl nagyok vagytok ehhez, vegyetek fel valamit! – figyelmeztették őket a szülők már előző nyáron is. Ám Matt és Amy más véleményen voltak. Szabadnak érezték magukat, és tudták, hogy senki nem látja meg őket… és a legjobb, tényleg a legeslegjobb barátok voltak. Úgyhogy nem is értették, mi baj lehetne ebből. Este majd, mint mindig, az utolsó pillanatban belemártják a fürdőruhájukat a patakba, többé-kevésbé kicsavarják, aztán hazasietnek, még mielőtt a vöröslő nap megérintené az erdők mögött a hatalmas hegy csúcsát, ez volt ugyanis az egyetlen időpont, amit a két gyerek ezekben a napokban ismert.

Szorosan egymás mögött futottak át a fákkal benőtt kis rézsűn, ami a falu határában elterülő földeket választotta el a pataktól.

Hirtelen, váratlanul történt. Mintha csak a semmiből csapott volna le valaki, a kislányt durva ütés érte. Nyomban elsötétült előtte a világ.

Amikor ismét magához tért, Amy olyasmi szagot érzett, amitől – még mielőtt képes lett volna pontosan azonosítani, és még mielőtt egyáltalán kinyithatta volna a szemét – öklendezni kezdett. Úgy érezte, hánynia kell, de nem tudott, ugyanis csupán egyetlen pillanattal azután, hogy kinyitotta a szemét, durva kéz ragadta meg a torkát, és könyörtelenül megszorította. Amyt nedves, meleg lehelet csapta meg, melynek izzadság, dohány, tömény szesz és beteges élvezet alkotta elegyét a kislány még csak meg sem tudta volna nevezni. Egyetlen szívdobbanásnyi idő alatt kirázta a hideg. A félelem pillanatok alatt rettegéssé nőtt benne.

Fogódzót keresett, de hiába hadonászott és kapálózott, védtelenül ki volt szolgáltatva a maszkos férfi erejének. Beszorulva a hűvös avar és a ránehezedő, túlságosan is forró test közé, égő fájdalmat érzett a lábai között. Rémülten ágaskodott fel, ujjait a földbe mélyesztve. De a vasmarok ismét a torkára szorult… ezúttal végzetesen.

Abban a pillanatban, amikor Amy utoljára érezte a saját lélegzetét, a félelem elillant a testéből.

Az egyetlen dolog, amit még látott, mielőtt elnyelte volna a sötétség, a fiú szeme volt. Nem kínzójának jeges, kék tekintete, hanem legjobb barátja lágy, barna pillantása. Egy fához kötözve, betömött szájjal Matt ült vele szemben. Legfeljebb egy méterre lehetett Amytől. Seb tátongott a halántékán, vér folyt végig az arcán.

Matt képtelen volt megmozdulni. Némán meredt Amyre. És mégis… a lány hallotta a segélykiáltását. Sőt, még a reszketést is hallotta a fiú képzelt hangjában.

Maradj velem! Kérlek, Amy! Maradj velem! Annyira félek!

Amy száműzte a fájdalmat a tudatából. Összeszedte maradék erejét, és a szavát adta.

Ne félj, Matty! Veled maradok, megígérem!

Azután elsötétült minden, és ez a sötétség sokkalta mélyebb és erősebb volt mindennél, amit Amy valaha látott. De ő már nem félt, és nem is fázott többé.

Kisvártatva rövid, éles villanás törte meg a kislányt körülvevő, áthatolhatatlan sötétséget – először csak elszórva, majd egyre sűrűbben –, és Amy előtt egyszerre lepergett rövid kis élete. Képek villantak fel, mintha egy régi film kockái lennének.

Látta magát, amint apja hátán lovagol, anyja ölében fekszik. Édesanyja nedves ruhával hűtötte Amy homlokát, miközben a vidám törpéről és a buta óriásról mesélt. Amy érezte a meleg tej és a frissen sült gyümölcstorta, a gabona és a friss széna illatát. Látta saját magát és Mattyt, ahogy a még mindig nedves tavaszi fűben fekszenek, és az eget bámulják – egy sárkány, egy oroszlán, egy autó –, szinte minden felhőbe beleláttak valamit.

Az égi formákat most egy új kép váltotta fel: Amy és Matt, amint alsóneműre vetkőzve fasámlin üldögélnek Amyék kertjében, miközben a két apa sűrűfésűvel próbálja eltávolítani a tetveket a hajukból. Azután Amy önmagát látta, amint zongorázik. Matt mellette ült, hallgatta, és rajzolt… mindig ugyanazt: a nagy közös álmukat.

Amy látta, amint kézen fogva rohan Mattyvel az iskolába. Mint mindig, most is siettek, de soha nem késtek el. És az összes képen látta a napot, amint melegen és fényesen süt le rá és a legjobb barátjára.

Amy gyermekkorának jelenetei teljes valójukban kibontakoztak. Könnyűszerrel takarták el a fájdalommal és félelemmel teli új élményeket. Amy nem akarta engedni, amit az elméje súgott: ezek a mámorítóan szép képek hamarosan véget érnek. Egyszerűen kihunynak és meghalnak, vele együtt.

Kétségbeesetten szívta magába kaleidoszkópszerű emlékeinek minden részletét, és a lét puszta erejével kapaszkodott beléjük.

Mattyvel kell maradnom. Nem hagyhatom cserben. Soha. Hiszen megesküdtünk egymásnak.

Egyesek dacnak neveznék, mások erős akaratnak, megint mások talán határtalan hűséget emlegetnének. Annyi szent, hogy ezek voltak a kis Amy Charles utolsó gondolatai, mielőtt visszatért volna a sötétség, hogy beburkolja a gyermeket, és könyörtelenül magával ragadja.

I. fejezet

Huszonegy évvel később

– Matt Andrews, magát az ég küldte! De jó, hogy ilyen hamar sikerült időt szakítania ránk! Kérem, fáradjon beljebb!

Finom kézmozdulattal beljebb tessékel. Ez alkalommal is a mozdulatai azok, amelyekre figyelmes leszek. Egyszerű öltözködése ellenére kecses nő benyomását kelti.

– Jó reggelt, Mrs. Kent! Ez csak természetes.

Lerázom a havat a cipőmről, és átlépek a lábtörlőre.

– Hol van a férje?

– A nappaliban, a kanapén. Erre tessék… – A lakás belseje felé int, azután előremegy.

A hívása nem jött épp jókor, három időpontot is el kellett halasztanom. De az olyan embereknek, mint amilyenek Kenték, egyszerűen képtelen vagyok nemet mondani. A masszőrként végzett munkám évei alatt ritkán volt szerencsém olyan szimpatikus emberekhez, mint Kristin és Tom. Egyszerűen nem vinne rá a lélek, hogy cserben hagyjam őket. Ebben a helyzetben meg pláne nem. Amikor nap mint nap ekkora terhet kell cipelniük.

Az előtéren át egyenesen a nappaliba jutunk. Itt eddig még csak egyszer jártam, de már akkor is rögtön magával ragadott a hely hangulata, barátságos légköre. Mint ahogyan most is.

A kandallóban vidáman lobog a tűz, a sötét parkettán meleg barna és zöld árnyalatú szőnyegek hevernek. Kávé és friss kenyér illata lengi be a helyiséget.

– Tom, drágám! Mr. Andrews van itt.

– Hála istennek! – Tom szavai úgy hangzanak, mint egy megkönnyebbült fohász. Nem látom őt, de sejtem, hogy eltorzulhat az arca a fájdalomtól, amikor meghallom a sóhajtását.

– Üdv, Tom! Maradjon nyugodtan fekve! – szólok oda neki.

Válaszul keserűen felnevet.

– Maga aztán igazán gonosz kis tréfamester! Ugyan mi más választásom marad?

A hangját a barna kanapé felől hallom, ami a szoba közepén áll. A háttámlától nem látom a páciensemet; csak a keze bukkan fel mögüle. Amikor megkerülöm a bútort, pillantásom azonnal a fiatal nőre vándorol, aki a földön ül. Kissé megriadok, mert most találkozunk először – bár már sokat hallottam róla.

Pizsamában ül a kanapé előtt, törökülésben, és folyamatosan ide-oda dülöngél. Nem látom az arcát, mereven a kandalló irányába néz, és monoton hangon dünnyög valamit magában.

Az autizmus egyik súlyos formája. Borzalmas lehet.

Megköszörülöm a torkom. A fenébe is! Nem lenne szabad látszania, hogy zavarba jöttem. Ez nem valami profi viselkedés. Mondj már valamit!

– Ez tehát a lányuk? – Költői kérdés; amint kimondom, máris érzem, milyen ügyetlenül fogalmaztam. Naná, hogy a lányuk! Ennél nagyobb hülyeség nem jutott volna eszedbe?

 Kristin ennek ellenére kedves hangon válaszol:

– Igen, ő a mi Julie-nk.

– Jó reggelt, Julie! – üdvözlöm a fiatal nőt, miközben az arcizmom megfeszül, olyan nehéz mosolyt erőltetnem az arcomra.

Julie. Milyen kedves név!

Tom arcán sajnálkozó, egyszersmind részvétkeltő mosoly jelenik meg.

– Ne várjon választ, Matt! Az a legvalószínűbb, hogy Julie még csak nem is hallja önt!

Megértő pillantással ereszkedem le a kanapé melletti fotelbe.

– Igen, Tom, tudom – mondom, majd egy ideig hallgatok. Egyszerűen azért, mert a helyzet ezt kívánja meg. – Tehát meséljen! Mi történt?

Tom mereven fekszik az ágyon. Még a beszéd is fájdalmat okoz neki, bár próbálja palástolni. Ujjait a bőrhuzatba mélyeszti.

– Lehoztam Julie-t, és leültettem ide. Természetesen megpróbáltam a lábaimat behajlítva nem derékból lehajolni, ahogyan ön is mindig tanácsolta, de valószínűleg még nem volt eléggé bemelegedve a hátizomzatom. Nem sokkal korábban ugyanis havat lapátoltam odakint. Ez a hajolgatás, tulajdonképpen olyan gyakran csinálom mindennap… nem értem.

– Ha tényleg lehajolt, akkor elsősorban nem a lábait terhelte, Tom.

Megilletődve néz hol a feleségére, hol rám. Azután a derekára mutat.

– Mindenesetre hirtelen éles fájdalom nyilallt… pontosan ide… és utána egészen a lábujjaimig hatolt.

Mialatt beszél, pillantásom a lányára vándorol. Ebben az ide-oda ringásban tulajdonképpen van valami megnyugtató.

Ismét eltelik néhány másodperc, mire észreveszem, hogy Tom befejezte a mondandóját, és az én reakciómra vár.

Gyorsan felállok, és kinyitom a kis bőröndömet, amit korábban letettem magam elé, a dohányzóasztalra.

– Ez úgy hangzik, mintha egy csúnya lumbágó lenne, Tom. Hacsak nem valami még rosszabb. Maga is tudja, hogy nem vagyok orvos, de jó lenne, ha pontosan meg tudná mutatni, hol fáj.

Tom nem lelkesedik az ötletért. Nagyot sóhajt.

– Ne féljen, nem fogok fájdalmat okozni!

Előkészítem a masszázsolajat, és segítek neki az oldalára fordulni a kanapén. Kristin is odajön, kihúzza a férje ingét a nadrág korcából, mialatt én egy kis olajat dörzsölök szét a kezem között, és bemelegítem a tenyeremet.

Tom izomzata teljesen merev. Összerezzen, amikor megérintem.

– Semmi baj. Szóljon, ha megtaláltam a megfelelő pontot! – mondom neki, de azután megérzem, még mielőtt kinyitná a száját.

– Az az!

– Igen. Pontosan ugyanott, ahol a múltkor is fájt.

Óvatosan masszírozni kezdem a két oldalát. Kissé ellazul, és most már mélyebb lélegzeteket vesz. Jó. A következő hír megint beléfojtja majd a lélegzetet, tehát a lehető legtovább húzom az időt. Ám az olaj hamarosan elfogy, és ezzel Tom kegyelmi ideje is lejár. Elővigyázatosan visszafordítom a hátára.

– Megtiszteltetés a számomra, hogy azonnal felhívott, de attól tartok, hogy ezúttal nem kerülheti el az orvosi vizsgálatot. Tisztáznunk kell, nincs-e porckorongsérve.

Szegény fickó úgy fest, mintha épp az imént ítéltem volna halálra. Ismét keserűen felnevet, közben a mennyezetet bámulja. Azután mindkét kezével kifésüli homlokából sötétszőke hajtincseit.

– Nem lehet porckorongsérv. Hogyan boldogulna Kristin nélkülem? – suttogja, inkább csak magának, mint bármelyikünknek. – Ha már én sem bírom felemelni Julie-t, neki hogy fog sikerülni?

A pillantásom megint a fiatal nőre siklik. Onnan, ahol most állok, a profilját látom. Tulajdonképpen egész csinos. Szabályos vonások, telt ajkak. Sötét, hullámos haja hosszan a vállára lóg. De hiányzik valami döntő fontosságú dolog. Teljesen kifejezéstelen az arca és furcsán üres, nem lehet felfedezni rajta semmilyen sajátos, személyes jegyet. Olyan, mint egy álarc. Igen. Mint egy lélektelen burok. Kirakati babára emlékeztet. De valahogy mégis… van Julie-ban valami elbűvölő. Kíváncsivá tesz.

Ismét elszakítom tőle a pillantásomat.

– Egyáltalán miért cipeli Julie-t? Nem lehet valamiképpen rábírni, hogy járjon? Úgy értem… tud járni, nem? – Szinte félve teszem fel a kérdést, és attól tartok, hatalmas bakot lövök, ám legnagyobb megkönnyebbülésemre Kristin azonnal bólint.

– De igen, természetesen. Julie kiválóan tud járni. De csak akkor, ha akar, és csak oda megy, ahova akar. Ez a le-fel hordozás a mindennapi rituálék közé tartozik. Mindig ezt csináljuk, kisbaba kora óta. Minden reggel és minden este. Ha nem tesszük meg, akkor meg sem mozdul. Már kipróbáltuk.

Tom is bólint.

– A jelek szerint számít rá, hogy mi hozzuk-visszük. És mi is azt szeretnénk, ha itt lenne lent, velünk.

Kristin lenéz a lányára, és megsimogatja a fejét.

– A beszéd is hasonlóképpen működik nála. Szinte soha nem beszél, de mi tudjuk, hogy képes rá. Néha mond valamit, de az olyan, mint amikor valaki álmában beszél. A szófoszlányok a saját kis világának darabkái. Számunkra nem bírnak értelemmel. Arra pedig, ha valaki megszólítja, valójában egyáltalán nem reagál.

Kristin összepréseli amúgy is keskeny ajkát, így az csupán egy leheletvékony egyenes vonallá válik. Nagyot sóhajt, és megvonja a vállát.

– Kívülállók számára nagyon nehéz nem feltételezni Julie-ról rossz szándékot, amikor újra és újra megszólítják, ő pedig egyszerűen nem reagál. De… ez már csak így van. Nem tudunk közel férkőzni hozzá. Természetesen ennek ellenére beszélünk a gyerekünkhöz. Néha-néha felvillan némi értelem a szemében. Olyankor tudom, hogy észrevesz. Olykor még ránk is mosolyog, de egyetlen másodperccel később ismét megmerevedik a tekintete, és Julie ismét messze jár. Nem olyan jó… érzés! – Kristinnek mégis sikerül őszintén mosolyognia.

– Mindegy – mondja Tom. – Egyetlen tiszta pillantása megér minden fáradságot. – Hirtelen eltűnődik. – Magának vannak gyerekei, Matt?

A személyes kérdés váratlanul ér. Megrázom a fejem.

– Nincsenek. Nincs feleségem, és gyerekeim sincsenek. – Még én is kihallom a saját hangomból a megkönnyebbülést. Tulajdonképpen miért?

Kristin felnevet.

– Mr. Andrews munkamániás, hisz tudod, drágám. És folyton történik valami a hátaddal. Egyáltalán nem adsz esélyt szegény embernek arra, hogy magánélete legyen. Elátkozza a napot, amikor felvett minket a betegei közé.

Most Tom nevet. Ami nem tűnik jó ötletnek, mert azonnal el is torzul az arca.

– Au! A pokolba!

– Megengedtem magának, hogy az én káromra szórakozzon, Tom? – Egyik kezemet a vállára teszem. – Jöjjön! Elviszem a rendelőbe. A kolléganőm, dr. Carter meg tudja állapítani, mi a baj a hátával.

Épp a kezemet akarom nyújtani felé, amikor a szemem sarkából látom, hogy valami hirtelen megmozdul. Julie. Felállt, és most átszeli a helyiséget.

– Hová megy? – Magam sem tudom, miért suttogva teszem fel a kérdést, de Kristin és Tom is éppolyan megigézve nézik Julie-t, mint én.

– A zongorához – jelenti ki a páciensem meglehetősen higgadtan. – Nagyon szeret játszani.

Hirtelen megváltozik az arckifejezésem, amikor felfogom a szavai értelmét.

– Julie zongorázik?

A kérdésemből egyértelműen kihallatszó döbbenetet egy pillanattal később már kínosnak érzem, de az újabb pillantás a gépiesen lépkedő teremtményre erőteljes kétségeket ébreszt bennem Tom állítását illetően. Julie egyenesen előrenéz; mintha mindenen átnézne, amit mi, többiek ebben a helyiségben látunk.

– Sőt fantasztikusan játszik – erősíti meg Kristin.

– Az orvosok azon a véleményen vannak, hogy Julie savant-szindrómás – teszi hozzá Tom.

– Savant? – ismétlem monoton hangon, és közben figyelem, ahogy Julie hátrahúzza a zongoraszéket, és helyet foglal rajta.

Most már Tom is csak suttogva beszél:

– Igen, a savantok… a tudók! Így nevezik azokat a kivételesen tehetséges embereket, akiknek van egy-egy nagyon jellegzetes képességük, anélkül, hogy ezt bárki megtanította volna nekik. Innen jön a név is, mert a jelek szerint tudnak dolgokat tanulás nélkül. Ezek az emberek gyakran komoly nehézségekkel küzdenek a hétköznapi életben, de egyes területeken szinte zseniálisak. Látta az Esőembert? Tudja, a filmet Dustin Hoffmannal?

Bólintok.

– Savantot játszott. Egyrészt állandó ápolásra szorult, másrészt zseni volt. Julie pontosan hároméves volt, amikor először leült a zongorához. Elkezdett játszani, mintha örökké ezt csinálta volna. Alig hittük el. A kezecskéi még olyan aprók voltak… épp csak hogy elérte a billentyűket. Olyan volt, mint egy csoda.

Nem lehet nem észrevenni a hangjából kihallatszó büszkeséget.

Szívesen hinnék Tom csodájában, de Julie kezei ernyedten hevernek az ölében; egyetlen ujját sem mozdítja.

Tomra pillantok, róla pedig Kristinre. Azok ketten mintha kizártak volna engem a látókörükből. Várakozással telve nézik a lányukat. Egyszerre világossá válik számomra, hogy az ilyen pillanatok rengeteget jelentenek számukra. Ezek jelentik a Julie-val töltött hétköznapok tetőpontjait. Mert ha az, amit mond, nem érthető, akkor talán a zongora lehet Julie hangja. Egy lehetőség, amelyen keresztül kifejezi magát. Világos, hogy a szülei áhítoznak erre.

Teljesen el vagyok merülve a gondolataimban, amikor egy újabb mozdulat ránt vissza az itt és mostba. Julie ujjai habozás nélkül elfoglalják helyüket a fekete-fehér billentyűkön, biztosan és határozottan. Játszani kezd… és a hátamon rögtön jeges borzongás fut végig. Ó, istenem!

– Ezt a dalt játssza a legszívesebben – suttogja Kristin a fülembe, de egyszerűen képtelen vagyok bármit is válaszolni.

Szinte földbe gyökerezik a lábam, úgy hallgatom Julie gyengéd játékát. A dallam törékenyen és ártatlanul csendül fel… és nagyon ismerős, számomra is. Miért pont ezt a dalt?! A gyomrom fájdalmasan összerándul, és feláll a karomon a szőr… Julie dallama ugyanis visszaröpít huszonegy évvel korábbra, az akkor még oly boldog gyermekkoromba.

Reszket a kezem. Amikor végre észreveszem, bedugom a nadrágzsebembe.

Julie tényleg tökéletesen játszik. Annyi odaadás van benne, és akkora ellentét feszül a dallam és a lány kifejezéstelen arca között, hogy hirtelen azt kívánom, bárcsak a lelkébe láthatnék. Ha képes elővarázsolni ilyen érzelmekkel teli hangokat, a maga módján egészen biztosan kivételes személyiség.

Az utolsó akkord sokáig visszhangzik a tágas szobában. Julie ujjai elszakadnak a billentyűktől, és a lány azonnal visszatér a monoton, hintázó mozgáshoz. Mintha valaki megcsípett volna, úgy riadok fel merengésemből.

– Ez igen! – Ez minden, amit képes vagyok kimondani.

Kristin és Tom arca csak úgy sugárzik a büszkeségtől. Csodálom őket a türelmükért és a Julie iránt tanúsított szeretetükért és önfeláldozásukért.

– Tényleg kiválóan játszik.

– Igen, valóban. – Tom bólint. Ám a mozdulat nyilván túl hevesre sikeredett, mert a mosolya fájdalomtól eltorzult arckifejezéssé változik. – A maga terve viszont sokkal kevésbé kiváló. Tényleg úgy gondolja, hogy el kell kísérnem a rendelőbe?

– Nem muszáj, Tom, de én ajánlatosnak tartom.

Kristin a fejét ingatja.

– Ugyan már, drágám! Nagyon kedves Mr. Andrewstól, hogy magával visz. Hozom a holmijaidat.

Tom a szemét forgatva felsóhajt, ám azután megadja magát, és hátat fordít nekem, hogy óvatosan felüljön.

Julie időközben felállt a zongorától, és visszajött hozzánk. Olyan némán, hogy csak akkor veszem észre, amikor már közvetlenül a jobb lábam mellett leül a padlóra. Még mielőtt tudatosulna bennem, mit teszek, már le is hajolok hozzá.

– Gyönyörűen játszol, Julie – suttogom, miközben tétován a vállára teszem a kezem.

Semmi. A legcsekélyebb reakció sem. Szinte csodálkozom azon, hogy meleg a teste. Nem kellene hidegnek lennie – legalábbis ennél hidegebbnek –, egy ilyen világtól eltávolodott, valószerűtlen lénynek?

Ám ekkor különös dolog történik: Julie váratlanul felém fordítja a fejét, és egyenesen a szemembe néz. Szája sarkában mintha mosoly játszadozna, és úgy tűnik, mintha mélyen a lelkembe látna. Olyan tisztán és megmagyarázhatatlan módon kihívón néz rám, hogy megrémülök. A szeme színe nagyon szép – világos, mégis finom zöld –, de a mögötte felvillanó fény az, ami egy végtelennek tűnő pillanat erejéig fogva tart. A pillantása újra meg újra belém hatol, valósággal belém ég. Nem bírom tovább elviselni, úgyhogy hirtelen felegyenesedem.

Julie azonnal visszazökken merev testtartásába, és nem sokkal később ismét hintázni kezd. A szívem majd kiugrik a helyéből.

Kristin, aki csak most tér vissza Tom zakójával és cipőjével, és a férje, aki hosszú ideje kétségbeesetten próbál felülni, mindebből semmit sem vesznek észre.

Kristinnek mégis szinte földbe gyökerezik a lába.

– Julie… magától… ült le oda? – dadogja.

Lenézek magam mellé.

– Igen.

– Hova? – kérdezi Tom. Szegény. Segítünk neki többé-kevésbé ülő helyzetbe tornázni magát.

Kristin csak ezután ad magyarázatot döbbent viselkedésére.

– Julie leült Mr. Andrews mellé. Közvetlenül a lábához.

Tom hitetlenkedő pillantást vet a feleségére.

– Ez annyira szokatlan? – érdeklődöm óvatosan.

– Nagyon szokatlan – mondja Tom. – Normális esetben távolságtartó. Különösen az idegenekkel szemben, de rendszerint velünk szemben is. A testi közelség nehézséget jelent Julie számára.

– De hiszen maga cipelni szokta őt – jegyzem meg.

– Igen. Bizonyos fokú közelséget, ami már rutinszerűvé vált, megenged. De önmaga tulajdonképpen soha nem keresi a testi kontaktust.

– Biztosan véletlen volt – felelem, és megvonom a vállamat. – Végül is pont ott állok, ahol ő ült korábban.

– Hm, lehetséges – motyogja Tom. Kristin nem mond semmit. Még egy ideig némán bámul rám, majd megrázza a fejét, mintha meg akarna szabadulni a gondolataitól. Aztán segít a férjének felvenni a cipőjét.

Két oldalról támogatjuk Tomot. Lassan, nagyon lassan, gyakori szüneteket közbeiktatva haladunk az autóm felé.

Havazik. Megint. Idegesen söpröm félre a hajamat a homlokomból. Bármennyire szeretem is a havat, éppannyira utálom, amit az olvadó hópihék a fáradságosan kiegyenesített tincseimmel tesznek. Lelki szemem előtt megjelenik egy díjnyertes királypudli képe. Attól tartok, néhány perc múlva sokkal jobban fogok rá hasonlítani, mint szeretnék.

Amikor beindítom régi Fordom motorját, és a lehető legóvatosabban elindulok, Tom felnyög. Görcsös testtartásából és állának mogorva rándulásából rosszra következtetek.

A visszapillantó tükörben látom, hogy Kristin még sokáig áll az ajtóban, mielőtt visszamenne a házba, ahol az elkövetkező órákat nyilván a férjéről érkező hírekre várva és reménykedve fogja eltölteni.

Amikor a fehér spalettás kis kék épület előtt ismét leparkolom az autómat dél körül, alig húzom be a kéziféket, Kristin máris feltépi az anyósülés felőli ajtót. Sugárzó arccal nyújtja kezét a férje felé, ám annak arckifejezése semmi jót nem ígér.

– Nincs okunk örülni, drágám – szögezi le Tom csüggedten, még mielőtt Kristin bármit is kérdezhetne. – Porckorongsérvem van, és a következő hetekben feküdnöm kell. Épp csak megúsztam a műtétet.

Ismét megtámogatjuk mindkét oldalról, ám az erős fájdalomcsillapítónak köszönhetően, amit a kolléganőm, Megan adott be neki, pillanatnyilag legalább valamennyire képes mozogni.

A nappaliban Tom elfoglalja a helyét a kanapén. Tekintetem a fiatal nőre tapad, aki továbbra is a parkettán ül, a kandalló előtt, és saját ritmusában ringatózik.

– Nem tudna az elkövetkező időszakban idelent, a földszinten megágyazni Julie-nak?

A kérdésem a jelek szerint olyan naiv, hogy Kristin elnéző mosollyal ajándékoz meg. Tom, aki épp lehunyt szemét dörzsölgeti, szintén felsóhajt. Rezignáltnak tűnik.

– Nem, az sajnos nem lehetséges – magyarázza Kristin nyugodt hangon. – Az autisták gyakran extrém módon ragaszkodnak a szokásaikhoz, tudja? Ha valahol máshol állítanánk fel Julie ágyát, előfordulhat, hogy éjszakákon át képtelen lenne elaludni. Az is elképzelhető, hogy súlyos hisztérikus rohamot kapna, arra ugyanis hajlamos.

– Ó, értem – felelem. Meglehetősen ostobának érzem magam. – Ez az oka annak a rutinnak, amiről beszélt?

Egyetértő bólogatás.

Pontosan tudván, hogy ez a néma pillanat köztünk csak egy utolsó halogatás az elkerülhetetlen felé vezető úton, kettejükre nézek. Kimerültnek tűnnek. Semmiképpen sem fogom ezeket a kedves embereket magukra hagyni siralmas helyzetükben. És a lányukat, Julie-t sem. Még egyszer mély levegőt veszek, mielőtt közlöm velük a döntésemet.

– Amíg a férje ismét egészséges nem lesz, naponta kétszer eljövök, és segítek önnek, Mrs. Kent. Reggelente le tudom hozni Julie-t a lépcsőn, este pedig visszaviszem, ha ez a napirendje szempontjából fontos. Jelentene ez egy kis segítséget?

Kristin először rám mered, majd Tomra. Az viszonozza a pillantását, ám néhány másodperc elteltével megrázza a fejét.

– Ez tényleg kedves öntől, Matt, de nem engedhetjük meg magunknak. Sajnos.

– Ó, nem, dehogyis – hárítom el gyorsan. – A rendelőbe menet egyébként is az önök háza előtt vezet el az utam, és így legalább az ön állapotát is ellenőrizhetem, Tom. Nem kérek pénzt! Egyszerűen csak szívesen segítenék önöknek és Julie-nak. Természetesen csak akkor, ha beleegyeznek.

Tom döbbenten néz fel rám, azután felnevet.

– Matt, ha ilyen segítőkész marad, soha nem fog meggazdagodni!

– Na, milyen szerencse, hogy nem szerepelt a terveim közt, hogy gazdagon haljak meg! – felelem zavartan. Egyébként is: minek az a sok pénz? Egyedül vagy!, uszít ráadásul egy eretnek hang a bensőmből.

– Tehát elfogadja az ajánlatomat? Olyan félreeső helyen laknak, hogy nem is nagyon látok más megoldást, és tényleg szívesen elvállalom.

Kristin még egyszer lopva a férjére pillant, azután már nem ellenkezik.

– Ez nagyon kedves öntől, Mr. Andrews – mondja meghatottan, és valósággal a karomba veti magát. Össze kell szednem magam, hogy kezelni tudjam ezt a hirtelen, váratlanul jött közelséget. Mindig ez van, amikor valaki őszintén kifejezi, hogy rokonszenvesnek tart – egyszerűen nem tudok rá megfelelően reagálni.

Amikor hátralép, megváltozik a tekintete. Ami az imént még udvariasnak vagy legfeljebb szívélyesnek volt nevezhető, most szinte már szeretetteljes. Egy dolog biztos: Kristin számára én már többé nem csupán a férje fizikoterapeutája vagyok, hanem egy barát is, aki az elkövetkező hetekben felkarolja őt és a lányát.

Ahogy az várható volt, most sem sikerül túl sokáig állnom a pillantását, zavaromban megint hátrasöpröm a hajam a homlokomból. Kristin arckifejezéséből rájövök, hogy most először tűnt fel neki a halvány sebhely, ami a jobb halántékomtól, a hajam tövétől egészen a szemöldökömig húzódik. Gyorsan visszaengedem a hajam, és inkább a farmerom zsebébe gyömöszölöm a kezem.

– Igazán nincs mit. Tényleg szívesen segítek.

II. fejezet

Még ugyanazon az éjszakán, miután álmatlanul hánykolódtam az ágyamban, a laptopom előtt ülve találom magam. Julie az oka. A vele való találkozás valamiképpen felkavart. Bár tulajdonképpen mindig is érdekelt az embertársaim sorsa és a személyiségük – hiszen ez is része a szakmámnak –, még soha senkivel nem találkoztam, aki ennyire izgalmas és titokzatos lett volna, mint Julie. Az a lehetőség, hogy a jövőben napi kapcsolatba kerülök vele, különös módon vonz, de egy kicsit idegessé is tesz.

Az interneten az autizmusról szóló szakirodalmat böngészem. Megtudom, hogy a betegségnek a legkülönbözőbb formái léteznek, és hogy Julie a jelek szerint ennek a fejlődési rendellenességnek valóban egy különösen súlyos formájától szenved.

Egyszerűen nem tudom kiverni a fejemből – ahogy ott ült, közvetlenül a lábamnál, és valahogy mégsem volt jelen. Valamit csak észlel a környezetéből, ha ilyen jól tud zongorázni, nem? Honnan van ez a tehetsége?

Csalódottan állapítom meg, hogy az elérhető cikkek közül egyetlenegy sem ad elfogadható magyarázatot arra, honnan veszik ezek az úgynevezett savantok a hihetetlen tudásukat. „Tisztázatlan jelenség – ezt olvasom mindenütt, vagy azt, hogy „nem áll rendelkezésre elegendő kutatási eredmény.

Julie-ra mindenesetre nem illik a klasszikus autizmus egyik formája sem.

Megkülönböztetünk kora gyermekkori autizmust, ami már az első életév előtt feltűnik a kisbabáknál, és az úgynevezett Asperger-szindrómát, ami általában csak a harmadik életévtől mutatkozik meg, és a kora gyermekkori formánál sokkal kevésbé súlyos.

Julie esetében nagyon korán felállították a diagnózist, ezt Tom mesélte a rendelőbe menet. A kora gyermekkori autizmus esetében általában súlyos szellemi fogyatékosság észlelhető. Az érintettek gyakran egyáltalán nem tanulnak meg rendesen beszélni vagy normálisan mozogni. De Julie-nál ez mintha másképp lenne. Igaz ugyan, hogy csak oda megy, ahova akar, és összefüggéstelen megnyilvánulásainak jelentését általában még a szülei sem tudják megfejteni, mégis teljes mértékben birtokában van a korrekt beszéd és mozgás képességének. És mindez annak ellenére, hogy az autizmus kora gyermekkori változatában szenved.

Többórányi kutatás után belátom, hogy a viszonylag egyszerű raszterek egyike sem írja le helyesen Julie esetét, és úgy döntök, hogy inkább Kristinnek és Tomnak teszem fel a kérdéseimet. Julie huszonegy éves, és a szülei már majdnem ugyanennyi ideje foglalkoznak intenzíven vele és a furcsaságaival. Ott ülök tehát közvetlenül a forrás mellett, és azokat az orvosi szakkifejezéseket, amelyektől csak úgy hemzsegnek ezek az internetes oldalak, javarészt úgysem értem.

A lábaim már elgémberedtek, amikor végre félreteszem a laptopot, lekapcsolom a kanapém mögötti állólámpát, és visszabújok a jó meleg ágyamba.

Ám bármilyen fáradt vagyok is, nem tudok pihenni. Míg az imént még Julie képét láttam magam előtt, addig most újra meg újra egy másik arc bukkan fel lelki szemem előtt, és lehetetlenné teszi, hogy álomba merüljek. Amy.

Miért kellett Julie-nak épp ezt a dalt játszania? Még a címét sem tudom, de számomra ez mindig Amy dala marad. Hányszor eljátszotta nekem, mert annyira szerettem! Az ő ujjai ugyan nem olyan tökéletesen ütötték le a billentyűket, mint ma Julie-éi, de annak idején Amy is nagyon tehetségesnek számított a korához képest, és engem elbűvölt a játéka.

Egyébként is nagyon meghatározta a gyerekkoromat, mivel mindennap szinte reggeltől estig a közelemben volt. Most ismét pontosan látom magam előtt. A nevetését, a vidám kék szemét, melyben életöröm csillogott, a szeplőit, hosszú szőke copfjait.

Megint itt van, néhány másodpercig hagyom, hogy magával ragadjon, és átadom magam az emlékeknek. Ám mint mindig, valahányszor megengedem ezt magamnak, a szívem kisvártatva olyan erősen és gyorsan kezd verni, hogy az már fáj. Erős nyomást érzek a mellkasomban, és hamarosan elakad a lélegzetem. Vajon képes leszek valaha túltenni magam ezen?

Még mielőtt az utolsó emlékek is előtörnek Amyről, rám tör a pánik. Reszkető ujjakkal tapogatom ki az éjjeli lámpámat, és felkapcsolom.

A fényben minden kép egy csapásra eltűnik; az árnyak, melyek képzeletemben felém nyúlnak, most semmivé foszlanak, és ismét képessé válok mélyen beszívni a levegőt. Oldalra fordulok, és egyenesen a kislámpa sárgás fényébe nézek. A villanykörte pislog, már az utolsókat rúgja. Az éjjeliszekrényem legfelső fiókjában van kéznél tartalék égő.

Szomorúan felsóhajtok, amikor ismét tudatosul bennem, milyen állapotban vagyok. Nem valódi ez a mosoly, egy cseppet sem valódi. Ugyan mi a vicces abban, ha egy érett, harmincéves férfinak még éjjeli fényre van szüksége ahhoz, hogy elaludjon? Ez hatalmas ostobaság, és mindennél szánalmasabb. Vagy talán normális dolog az, hogy a mai napig képtelen vagyok olyan filmeket megnézni, ahol az egyik ember fájdalmat okoz a másiknak? Olyan jeleneteket, amelyekről természetesen pontosan tudom, hogy megrendezték és eljátszották őket, és hogy nem valódiak. Nem reálisak… és ennek ellenére nem tudom elviselni!

Az egyik nagy napilapban olvastam egyszer azt a kérdést, amire sajnos pontosan tudom a választ: „Összetörhet az ember lelke?" – Igen, összetörhet, akár néhány másodperc alatt is!

Továbbra is a megnyugtatóan pislákoló matt fénybe bámulok. Egy idő múlva megkönnyebbülten tapasztalom, hogy elnehezülnek a szemhéjaim, és hogy a fáradtság ismét megpróbálja beseperni a győzelmet a félelmeim fölött.

Amikor a rá következő reggelen végighajtok a Kenték házához vezető hófödte úton, azon tűnődöm, hogy Kristin és Tom miért döntött épp úgy, hogy mindentől ilyen távol választanak lakóhelyet. Julie-nak állandóan szüksége van a megszokott környezetére, ahogy tegnap megtudtam. Ez különösen Kristin számára már eleve a mobilitása rendkívüli korlátozását jelenti. Tudom, hogy néhány évvel ezelőttig az ország északkeleti részén, egy kisváros szélén laktak, és szabad akaratukból döntöttek ennek a kis vidéki háznak az idillje és egyúttal magányossága mellett.

Azzal a szilárd elhatározással, hogy alkalomadtán megkérdem őket, miért döntöttek így, megnyomom a csengőt.

– Üdv, Matt! – fogad Kristin barátságosan. A bizalmas megszólítás még kissé szokatlan számomra, de tulajdonképpen egészen jólesik. Tegnap este úgy döntöttünk, hogy a jövőben is folyton „Mr. Andrews-t és „Mrs. Kent-et mondani egyszerűen túl merev és körülményes lenne. Kristin a füle mögé simítja sötét haját, és gáláns kézmozdulattal beljebb tessékel.

– Jó reggelt, Kristin! Na, hogy van a páciens? – kérdezem, miközben leveszem a kabátomat.

– A kanapén aludt. Nehéz éjszakája volt, miután lassan elmúlt a fájdalomcsillapítók hatása. Fél négy körül adtam neki még egy tablettát, most elég jól van.

Miután Tomot is üdvözöltem, és őt magát is megkérdeztem, hogy van, Kristinnel felmegyünk a keskeny lépcsőn az emeletre.

Julie a szobájában ül, egy szőnyegen. Kristin már felöltöztette, és vastag copfba fonta a haját.

Amikor megpillantom, nem bírom ki mosolygás nélkül. Egyértelműen látszik, hogy az anyukája csinosította ki, mert a legnagyobb jóindulattal sem tudom elképzelni, hogy Julie ruhaválasztása – az ő korában és az ő szépségével – bármely más körülmények között egy rózsaszín, kötött, macimintás pulóverre és egy fehér kordbársony nadrágra esett volna.

Ő Tom és Kristin kislánya, éppúgy, mint régen – döbbenek rá. Mivel Julie az egyetlen gyermekük, ők ketten talán még azzal is megpróbálkoznak, hogy külsőre a lehető legtovább kislányszerűen hasson. Ez a gyanúm be is igazolódik, amikor – most először nappali fénynél – alaposabban szétnézek Julie szobájában.

Bár Julie már fiatal felnőtt volt, amikor a