Brooke: A testem a börtönöm

By L. J. Wesley

Egy baleset, ami mindent megváltoztat. Brooke emlékek nélkül a saját testének börtönébe kerül. A kezelések hatására lassan visszatérő emlékei meggyötrik a lelkét. Vajon miként viseli ezt az időszakot? Ugyanaz az ember lesz, aki volt? Van még bármiféle jövő Brooke számára?

• Language: Magyar
• Publisher: L. J. Wesley
• Release date: May 26, 2018
• ISBN: 9786150023076

Book preview

nap

L. J. Wesley

Brooke: A testem a börtönöm

2018 © Takács László (L. J. Wesley)

Minden jog fenntartva!

A borítót tervezte: Takács László

Borítóhoz használt kép forrása: gettyimages

Szerkesztés és korrektúra: Barna Hajnalka

ISBN: 978-615-00-2307-6

www.facebook.com/ljwesley85

www.ljwesley.hu

Az alábbi történet a képzelet szüleménye. A történet szereplői és helyszínei kitaláltak. Bárminemű egyezés valós személyekkel, eseményekkel vagy helyszínekkel kizárólag a véletlen műve…

Első rész

Első nap

Hol vagyok? Mi történt velem? Ki vagyok? Nem tudom mozgatni a lábam. A kezemet sem. Nem tudok megszólalni. Semmim nem mozdul. Mégis. A szememet sikerült kinyitnom. Lássuk csak! Elég sötét van, talán éjszaka lehet. A fejem mellett valami gép csipog, és azt hiszem, egy cső van a számban. Kórházban lennék? Mi a fene történhetett velem? Miért nincs itt valaki, hogy megmondja, mi történik?

– Doktor úr! Nézze, nyitva van a szeme!

Ezt ki mondhatta? Nem ismerős a hangja.

Basszus, mi ez a fény? 

Áh, már látom. Fehér köpeny. Gondolom, doktor. Belevilágított a szemembe. Kösz, hapsikám, marha jól esett.

– Sajnálom, asszonyom. Ez csak egy önkéntelen reflex. A pupillái nem reagálnak, továbbra is kómában van.

– Brooke! Ébredj fel, kincsem! Kérlek!

Brooke… tippre ez én leszek. A nővel közel állhatunk egymáshoz. De mennyire? Talán ő az anyám? Vagy esetleg a barátnőm? Mindenesetre szomorúnak hangzik. Talán még sír is. Ebben nem vagyok biztos.

– Lecsukom a szemét, hogy ne száradjon ki.

– Köszönöm, doktor úr.

Remek, most aztán tényleg nem látok semmit. Ráadásul nem tudom újra kinyitni a szemem. Túl gyenge vagyok; túl fáradt, és túlontúl zavaros minden. Vajon el tudnék aludni? A szemem végül is már csukva van, és ágyban fekszem. Csak ki kéne kapcsolnom a gondolataimat, akkor biztos sikerülne. Hogy tudom kikapcsolni az agyamat, ha jelenleg az az egyetlen, ami működőképes? Úgy érzem magam, mint egy rab. Az is vagyok. Rab lettem, és a testem a börtönöm.

Második nap

Persze, nem biztos, hogy eltelt egy egész nap, de az én fejemben akkor is második nap lesz. Amikor ébren vagyok, próbálom kinyitni a szememet. Egyelőre nem sikerült, de próbálkozom.

Körülöttem minden csendes; senki nem törte meg a szobámban honoló hangtalanságot. Legalábbis, mióta megébredtem, egészen biztosan nem. Pedig biztos vagyok benne, hogy emberek vesznek körül. Rengeteg ember. Hallom a zsibongásukat az ajtó mögül: rohannak, kiabálnak, sírnak. Ők legalább tudják jelezni, hogy valami bajuk van; én nem. A testem ugyanis továbbra sem engedelmeskedik az akaratomnak, így csak fekszem, mint egy darab fa. Elkeserítő gondolat.

Ez meg mi volt? Mintha az ajtó nyílna.

– Szia, Brooke!

Ez férfihang, de nem ismerős. Átkozott emlékek!

– Beszéltem tegnap anyáddal. Mondta, hogy kinyitottad a szemed. Most nagyon reménykedik. Szerinte ez annak a jele, hogy hamarosan felébredsz. Még ha a doki szerint nincs is semmi változás.

Mert az orvosok nem veszik észre, ami a szemük előtt történik. Ébren vagyok. Itt vagyok.

– Tudod, nem terveztem, hogy bejövök ma. Igazából azt sem terveztem, hogy valaha is bejövök. Csak sajnos gyenge vagyok, nem tudtam nemet mondani anyádnak. Szó szerint könyörgött, hogy jöjjek és beszéljek hozzád, mert hátha felébredsz. Mi mást tehettem volna? Nem zúzhatom szét a reményeit. Ő nem tehet semmiről.

Ki lehetsz te? És miért érzem azt, hogy gyűlölsz, vagy legalábbis haragszol rám? Mit tettem, mit ártottam?

– Miért csinálom ezt? Miért jöttem ide és beszélek hozzád? Soha nem hittem ebben. Kómában vagy, nem hallasz. Csak saját magamnak okozok fájdalmat azzal, hogy idejövök.

Akkor menj el! Nem akarom, hogy bárki szenvedjen miattam. Menj el, hagyj békén, ne beszélj hozzám! Úgysem emlékszem rád. Még saját magamra sem emlékszem. Menj el, ne is gyere vissza!

– Tizenöt év, Brooke. Már tizenöt éve ismerjük egymást. Még gyerekek voltunk, amikor találkoztunk. Emlékszel még rá, hogy történt? Beköltöztetek a szomszédba, közvetlen az után, hogy elváltak a szüleim. Istenemre, soha nem láttam még olyan szépet. Hetek teltek el, mire meg mertelek szólítani.

Tizenöt év? Hogy felejthetek el tizenöt évnyi ismeretséget, barátságot… vagy szerelmet? Miért nem emlékszem rád? Mi a fene történt velem?

Harmadik nap

Iszonyú fájdalomra ébredtem ma. Olyan volt, mintha ezer és ezer tűt döftek volna a fejembe. Szerencsére ezt nem csak én éreztem. Az egyik rám kötött gép veszett sípolásba kezdett, aztán jött valaki. Hallottam a sietős lépteit, ahogy visszhangot vertek a szobában. Nem szólt semmit, csak matatott valamit, a fájdalmam pedig elmúlt. Szerettem volna visszaaludni, de nem ment. Pedig ezúttal még álmodtam is. Nem tudom felidézni, hogy mit és miről, de álmodtam.

Aludnom kell, álmodnom kell! Az álmok jelenthetik a kulcsot az emlékeimhez.

– Szia, hugi!

Nahát, új látogató! „Hugi"… Ezek szerint testvérem is van, aki a hangjából ítélve nőnemű. Szia, nővérkém! Nem akarod elmondani, hogy mi a helyzet velem?

– Telefonált az orvosod, és említette, hogy rohamod volt. Anya meg nem mer bejönni, mert fél, hogy pont akkor kapsz egy újabb rohamot, amikor ő is itt van. Tudod, hogy azt már nem bírná a szíve. Így is alig bírja.

Hát bocs; sajnos nem tudom szabályozni. Egyébként is, miféle roham? Csak baromira fájt a fejem.

– Remélem, Jim nem szemétkedett veled. Hallottam, hogy végre meglátogatott. Ami azt illeti, ideje volt. Bármi is történ köztetek, a felesége vagy.

A felesége. Tehát akkor a tegnapi fickó a férjem? Kíváncsi lennék, hogy hogy néz ki. A hangja tetszett. Mondjuk, azért arra is kíváncsi lennék, hogy mi lehetett az a szörnyű tett, ami miatt nem akart meglátogatni. Kórházban vagyok, az istenért! Ilyenkor csak meg lehet bocsájtani, nem?

– Biztos, nem néztél mostanában naptárat, úgyhogy szólok, hogy ma van a születésnapom.

Boldog születésnapot, nővérkém!

– Mi lenne, ha eme jeles alkalomból felébrednél?

Egy hosszú percig síri csönd uralkodott a szobában, amibe csak a gépek szüntelen pittyegése vitt valamiféle életet.

– Nem? – szólalt meg végül a nővérem leplezett csalódottsággal. – Kár! Akkor keresek valami jó drága ajándékot, amit majd szépen megveszel nekem, ha végre kijössz innen. Nehogy azt hidd, hogy megúszhatod!

Fent vagyok, úgyhogy nincs drága ajándék! Vegyétek észre, hogy ébren vagyok!

– Szeretlek, hugi! Nemsokára újra jövök, oké? Addig igyekezz meggyógyulni!

Igyekszem, nővérkém. Biztos, én is szeretlek, csak még nem emlékszem rá. De esküszöm, hogy fogok!

Negyedik nap

Álmodtam az éjjel. Azt mondják, hogy csak olyan emberekről tudunk álmodni, akiket már láttunk, így biztos vagyok benne, hogy ez nem csak egy szimpla álomkép volt. Emlékek voltak. Villanások egy réges-régi napról. Álmomban újra gyerek voltam, és valakinek a születésnapját ünnepeltük; talán a nővéremét. Lehet, hogy ő volt az a szőke, angyalarcú kislány, akinek tiara volt a hajába tűzve. Emlékszem egy hatalmas tortára is, és egy egész hegynyi ajándékkupacra. Egy hadseregnyi nevető, rohangáló, ugráló gyerekre. Felnőttekre, akik mosolyogva nézték a játékot. Bizonyára köztük voltak a szüleim is. Bár emlékeznék rájuk!

– Szia, drágám!

Ó, ez anyám lesz. Úgy látszik, sikerült kihevernie a megrázkódtatást, amit a fejfájásom okozott.

– Hogy érzed magad? – hallottam nagyon közelről a hangját. Talán felém hajolhatott, esetleg meg is érinthetett; vagy az is lehet, hogy megpuszilt. Ezt nem tudhatom. – Tegnap nagyon rám ijesztettél, de a doktor szerint az ilyen rohamok teljesen természetesek, és néha megtörténnek.

Na, látod! Ne aggódj miattam! Már nem fáj semmim. Legalábbis fizikailag.

– Képzeld! Tegnap megünnepeltük Alice születésnapját. Aj, Brooke… – sóhajtott fájdalmasan. – Nem hiszem, hogy volt már ennyire komor és szomorú születésnapi party a világon. Tudod, hiányoztál közülünk. Neked is ott lett volna a helyed.

Ott lettem volna szívesen, elhiheted. Ha ott lennék, talán emlékeznék. Meg persze, ha ott lennék, akkor nem feküdnék egy kórházi ágyon, és ti nem hinnétek azt, hogy kómában vagyok. Beszélgetnénk, innánk, jól éreznénk magunkat. Talán még gúnyolódnék is a nővéremen, hogy megint idősebb lett. Alice. Legalább már tudom a nevét. Ha álmomban valaki szólítja, tudni fogom, hogy ő az én nővérem.

– Apád továbbra sem akar bejönni. Sajnálom, drágám. Azt mondja, hogy nem akarja ilyen állapotban látni a kislányát. Elhiszed, ha azt mondom, hogy minden nap imádkozik miattad? – kérdezte szomorkásan, mégis fel tudtam fedezni a hanghordozásában egy cseppnyi derűt, mintha az imádkozó apám képe mosolygásra késztette volna. – Te is tudod, hogy ez nagyon nagy szó tőle, hisz’ soha nem volt vallásos. Egyszerűen nem tudok nem elmosolyodni, amikor azt látom, hogy térdel az ágy mellett, és imádkozik egy olyan istenhez, akiben nem is hisz.

Látod, ezen én is csak mosolyogni tudnék. Persze, most ez sem megy, de nagyon édes tőle. Azért szeretném, ha bejönne. Lehet, rá lenne szükségem, hogy beindítsa az agyam, és végre visszaszerezzem az emlékeimet. Kérlek, próbáld rábeszélni!

– Most megyek, épp csak beugrottam. Szeretlek, Brooke! – sóhajtott hosszan. – Küzdj, pihenj és gyere vissza hozzánk! Tudod, hogy várunk rád.

Tizedik nap

Mi ez az őrjítő sípolás? Állítsa le végre valaki! Éppen elég rosszul érzem magam így is. Miért szédülök? És miért ver ilyen gyorsan a szívem?

– Doktor úr, jöjjön gyorsan!

Ez kinek a hangja lehet? Nem hiszem, hogy rokon. Még sosem hallottam.

– Mi történt? – trappolt oda az ágyamhoz valaki, eléggé sietősen.

Ez a doktor. Az ő hangját már felismerem. Sajnos az arcát még nem volt szerencsém látni, de a hangja alapján jóképűnek képzeltem el.

– Fibrillál.

Hogy mit csinálok? Várj, emlékszem erre a szóra. Valami kórházas műsorban volt, és ha jól rémlik, nem jelent túl jót.

– Adjanak neki egy epi-t és kérem a tappancsokat!

Tappancsok? Basszus, azt az áramos izét? Nehogy már agyoncsapass, ember!

– Töltés kétszázra! – utasított valakit a doki. – Hátra!

Á, a francba! Ez fájt.

– Töltés újra kétszázra! Hátra!

Ááá! Hogy rohadnál meg! Csak egyszer keljek fel innen, ezt visszakapod!

– Szinuszritmus. Jól van, kislány – fújta ki a levegőt a doki, mintha hatalmas megkönnyebbülést jelentett volna a számára, hogy nem patkoltam el. – Ne ijesztgessen többé! – pirított rám. – Félóránként nézzen be hozzá! – beszélt szerintem a nővérkéhez. – Attól tartok, ez hosszú éjszaka lesz.

– Igenis, doktor úr.

Ó, anyám! Még mindig zsibog, ahol megcsaptatok. Várjunk csak egy kicsit… Éreztem az áramot. Ez, hogy lehet? Nem úgy volt, hogy nem érzek semmit? Lehet, hogy csak nem próbálták elég intenzíven? Nincs véletlenül kéznél egy gondolatolvasó? Lenne némi megbeszélni valónk. Azt hiszem, ideje lenne újra alávetni pár vizsgálatnak.

Tíz nap. Őrület, hogy már tíz napja úgy fekszem itt, hogy senki nem tudja rólam, hogy tulajdonképpen ébren vagyok. Anyám minden nap bejön, de nincs közös témánk. Talán akkor se lenne, ha tudnék válaszolni neki. Apámmal nem tudom, mi a helyzet, mert ő még mindig nem hajlandó bejönni hozzám, így róla nem nyilatkozhatok.

Akárhányszor magába szippant az álom, mindig az a régi születésnapi zsúr elevenedik meg a szemeim előtt. Egyre többet és egyre tovább álmodom, így már azt is biztosan tudhatom, hogy Alice születésnapját ünnepeltük; talán a nyolcadikat. Abban is biztos lehetek, hogy jó hugicához méltóan kibontottam néhány