Néhány szem parázs

By T. Igor Csaba

Kevesen vagyunk, s még tovább fogyunk,
kik hűséggel, népünkért dolgozunk.
Sokan kérdik: „mért vagytok ostobák?”
Csak hallgatunk és dolgozunk tovább.
Más bíztat: „Fordulj már végre el
e romtemplomtól, és gazdag leszel!”
De fog-szorítva tesszük, amit kell,
jutalom, megtorlás, nem érdekel.
Olyanok leszünk mint a parázsszemek!
Élesztünk tüzet, mely tán már elveszett.

• Language: Magyar
• Publisher: Underground Kiadó és Terjesztő Kft.
• Release date: May 10, 2018
• ISBN: 9786150019734

Book preview

cover.jpg

T. Igor Csaba

Néhány szem parázs

Egészséges emberek esetében nincs olyan, hogy jó, és nincs olyan, hogy rossz. Csak ideiglenesen. Mert a jóból akármikor lehet rossz és a rosszból is – szerencsés esetben – jó.

Íme az írás!

Néhány szem parázs

Első rész A tehénke

1. A kis Ioana

Az életben mindig másképp történik. Minden. Vagyis majdnem minden. Ott van például az Amariei házaspár tehene. De ez kissé hosszabb mese, és mivel közvetlenül befolyásolja ennek az elbeszélésnek a menetét, illendő részletesebben elmondani.

Tehát, akkor amikor az a fenenagy demokrácia beütött, vagyis végbement az a változás amely idevezetett ehhez a mai élethez, az akkor már idősödő házaspár még Arieseniben élt. Viszonylagos jólétben, tegyük hozzá. A jólét azért volt viszonylagos, mert sok mindenük nem volt, ami egy városi ember kényelméhez hozzátartozik, de ott, abban a hegyi faluban, ahol laktak, akkoriban másoknak sem volt sokkal többje. Megvolt például a saját házuk, hozzá egy darabka föld is, azon megtermett annyi, amennyi elég volt ahhoz, hogy ne kelljen naponta a boltba menniük élelemért. Állataik is voltak úgy, mint csirke, juh, kecske, tehén, hogy csak a haszonállatokat soroljam. És még volt valamijük: egy kis faház fent a hegyen, a kedvelt üdülőhely, Pádison. Oda nyaranta jártak az állataikkal. Ja igen, a méheket kifelejtettem. Nekik is kifejezetten jót tett a nyári hegyi levegő. Hát csak elvoltak, mint a befőtt az üvegben, sőt jól elvoltak. Igaz ugyan, hogy Petre ivott mint a kefekötő, vagy mint a gödény (a hollóhegyiek úgy mondják, hogy „göde"), de ez csak erősíti a mondás érvényességét, miszerint öreg alkoholistát már sokan láttak, de öreg drogost még senki. Ámbár, akkoriban még a mai értelemben vett kábítószerek ritkaságszámba mentek errefelé – bár úgy maradt volna(!) – és Petre bácsi elégedett is volt az ő szilvapálinkájával, savanyú borával.

Az is igaz ugyan, hogy ilyenformán majdnem minden ház körüli munka, de a többinek a nagyja is, Floricára maradt, de azt ő maga sem bánta. Így a befolyt pénzekkel is ő gazdálkodhatott. Amiből aztán természetesen Petrének is adott annyit, amennyit jónak látott, s amennyiből a ház ura szépen lerészegedhetett alkalom adtán. Az is igaz, hogy néhanapján ő maga, Florica se vetette meg az alkoholtartalmú folyékony táplálékot, de ki tudja hogyan, valamiképpen mindig sikerült neki mértéket tartani. Lehet, hogy ideje nem maradt a berúgásra a sok munkától.

Petre mindezt a törődést azzal hálálta meg, hogy nagyon szelíd ember volt. Sőt, minél többet ivott, annál szelídebb lett. Ellentétben némely, nem is kevés sorstársával, akik a pia hatására agresszívvé váltak. Ilyet is látott Florica eleget a környezetükben, mert az ivászat helyi jellegzetesség volt, sokan hódoltak neki. Hát elégedett volt az ő emberével.

A tragédiák sora éppen a változással kezdődött. Abból ugyan ők nem sokat érzékeltek ott fenn a hegyen, de ez a tény sem szolgált előnyükre.

Úgy történt ugyanis, hogy a változás utáni nyáron elkezdtek megsokasodni a mindenféle szélhámosok és csalók. Valóságos hadseregük szabadult a börtönökből a Ceausescu halálának ürügyén. (No, azokból, akik valóban politikai okból voltak odabent, alig néhányan szabadultak!) Egynéhány ezekből Ariesenibe is eljutott gyors és könnyű meggazdagodást remélve. Persze, a mások kárára. Lett aztán minden, „itt a piros, hol a piros" (még attól is loptak, aki csak nézte), uzsorás bankkölcsönök, meg a különböző piramisjátékok. Egy ilyenbe aztán beálltak Amariei-ék is. Rá is ment a házuk. Pedig óva intette őket Ionutz fiuk, aki jogász létére tudta, hogy mi rejlik az ilyen igérgetések mögött, de hiába. Olyan nagy volt a könnyű és gyors meggazdagodás kísértése, hogy nem tudtak neki ellenállni.

Később aztán Ionutz, aki akkor már helyettes főügyész volt Vigyázó megyében – akkoriban kezdte a szárnyaira kapni a hír – rendre elkapogatta a bűnösöket, de a ház attól sajnos nem jött vissza.

Florica és Petre aztán megtárgyalták az ügyet egy üveg pálinka mellett, s arra az eredményre jutottak, hogy talán még jó is nekik, az egyik házuk elvesztése, hisz úgyis öregszenek, ki tudja, meddig bírják még a kétlaki életet? Jobb lesz, ha mindenestől felköltöznek a hegyre, állataikkal egyetemben, miként Noé a maga idejében a bárkájába. Egy kis földdarab ott is volt egy védettebb völgyben, valamennyi ott is megterem. A faházat meg ki lehet bővíteni, nyaranta még turistákat is fogadhatnak. Abból is lehet egy kis jövedelem. Ionutz ugyan a fejét csóválgatta erre a nagy engedékenységre, de elvégre ő már amúgy is csak látogatóba jött – nagynéha – haza. Eleinte Vigyázóváron lakott, ott lett megyei főügyész, később egy miniszterasszony felvitte Bukarestbe. Szerette a nőket a fiatal ügyész és őt is a nők, ez így mindenkinek jó volt, csak az illető nők férjei berzenkedtek néha, de ez a világ kezdete óta mindig így volt és így is lesz.

Nosza, elindult az élet odafenn a hegyen is, eleinte kissé nehezen, de aztán mindinkább belelendült. A házhoz hozzáépített új szoba is kész lett még egy évnél is hamarabb, turisták pedig mindig is voltak arrafelé.

Ám, akinek nincs szerencséje, annak nincs szerencséje és punktum. Legalább is ők így látták az eseményeket akkor, amikor azok bekövetkeztek. Csak jóval később jöttek rá arra, hogy Istennek terve volt mind a bekövetkezett nyomorúsággal, s ezzel együtt természetesen, velük is.

Azt történt ugyanis, hogy beteg lett a tehén. Csak fogyott, csak fogyott, étvágya nem volt már, s valami kellemetlen, beteges hangokat hallatott, eleinte csak néha, később egyre sűrűbben, valósággal brekegett mint a béka. A teje persze elapadt. Ki kellett hívni az állatorvost is. Az jött is, kissé késve, de jött, ám szinte semmit nem tudott mondani azon kívül, hogy a tehén bizony beteg.

– Még várjunk egy kicsit!

Még vártak egy kicsit. Azalatt a tehén még betegebb lett. Mi baja? Az állatorvos nem tudta. Végül aztán csak az lett a végeredmény, hogy azt mondta, le kell vágni. Ki kell aztán vinni a dögkútra, mert ő nem felel ettől fogva semmiért.

Petre is szipogott, Florica pedig úgy sírt, mint a záporeső.

– Én nem vágom le! Nincs szívem hozzá! – mondta Petre.

Hát abban egyeztek meg, hogy kihajtják a szegényt a dögkúthoz, úgyis elpusztul. Tegyék ezt addig, amíg még egyáltalán tud járni.

Így is lett. Odaérve aztán a mélyedéshez, amit a falu akként használt, Petre elbocsájtotta a tehénkét, még meg is könnyezte.

Elindult visszafelé nagy bánatosan.

Lassan beesteledett. Ősz volt ekkor, s felhős idő, hamar este lett. A szegény állat szánalmasan őgyelgett jobbra-balra. Majd, mivel friss, zöld füvet látott valahol, meg a járkálástól ki is ürült valahogy, elkezdett legelni. Valahonnan egy kis embergyerek került melléje, egy kislány. Olyan tízéves-forma lehetett.

– Hát te mit csinálsz itt, tehénke – kérdezte – ilyen későn?

De az állat nem felelt.

– Milyen sovány vagy! Na! Én meg nagyon szomjas vagyok! Adsz egy kis tejet?

A fejési kísérlet nem sikerült. Hisz akkor már régen nem volt teje.

A kislány maga se volt jobb állapotban, mint a tehén. Iszonyúan fáradt lehetett, s hozzá még éhes és szomjas is.

Így álldogáltak egymás mellett egy ideig, nem tudván elhatározni magukat semmire. Aztán megint a kislány szólalt meg:

– Na, menjünk!

„Hova?" Kérdezte volna a tehén, ha tudott volna beszélni. De a kislány megértette a néma kérdést is, hiszen ő is a szenvedő emberkék közül való volt, és megfelelt rá.

– Hát haza! Hova máshova?

Aztán pontosított a gyermekek kristálytiszta logikájával:

– Oda, ahol Neked haza. Mert nekem már olyan nincs!

Itt aztán sírt is egy verset, amit a tehénke is megtámogatott egy „Múúúú!" hanggal. Rég nem jött már ki ilyen egészséges múgatás a szájából. De az oktalan állatok megérzik azt, ha valaki még náluk is árvább, s ahogy tudnak, megpróbálnak segíteni.

Elindultak hát, eleinte tétován, meg-megállva, majd mind határozottabban arrafelé, amerre a tehén sejtette az otthonát. Igaz, még sokszor meg kellett álljanak az úton, hiszen egyikük beteg volt, a másik meg nagyon kimerült. Azért reggelre csak hazaértek.

Petre és Florica is nagy szemeket meresztettek a csodálkozástól.

– Hazajöttél?! Hát ez meg hogy lehetséges?

A tehén határozottan jobban nézett ki, mint amikor elhajtották. Jobban is érezte magát. Ezt ugyan nem tudta kifejezni, de úgy Florica, mint Petre évek óta állatokkal foglalkoztak, azonnal meglátták rajta a változást.

Az eset annyira szokatlan volt, hogy még a helyi (megyei) újságok is megírták a ritka eseményt, hogy a tehén visszajött a dögkútról.

Különben a Doinitza (ez volt a tehén neve) életében valóságos változás állt be az átvirrasztott éjszaka idején. Attól kezdve ugyanis az egészsége rohamosan tért vissza. Az állatorvos is csodálkozva értesült a számára érthetetlen fejleményről. Pedig semmi csoda nem volt abban. Mindössze egy, az életben már számtalanszor előfordult történet ismétlődött meg újból: hogy az eszetlen állat, akit a közvetlen érzelmei irányítanak, megérezte, hogy van valaki mellette, egy lelkes lény, aki még talán nála is jobban rászorul a segítségre mert hogy fiatal, még előtte az élet, míg ő már régen élte az ő tehén-életét, s igyekezett korlátozott lehetőségei szerint megadni azt a segítséget. És ez egyúttal az ő életerejét is megnövelte, s meggyógyult.

De mi lett a kislánnyal?

Amikor Petre és Florica kellőképpen kicsodálkozták magukat a Doinitza váratlan és különös feltámadásán, végre észrevették, hogy ott áll egy szinte halotti fehér kislány, aki mindjárt összeesik.

– Hát te ki vagy? Kinek a küldötte? – kérdezte a férfi.

A gyermekecske mondott valamit, de azt alig lehetett érteni.

– Ugyan, halgass már ember! – szólt rá a praktikusabb és energikusabb Florica – hát nem látod, hogy mindjárt összeesik? Inkább gyere, fektessük le ide a padra, s fuss, hozzál abból a maradék puliszkából, meg egy kis tejet is melegíts hozzá, de szaporán, mert biztosan éhes, meg szomjas is!

A kislányt hát lefektették, be is takargatták a lehetőségek szerint. Aztán a tej, biz' az a kecskéktől való volt, meg a puliszka is megérkezett. Majd amikor evett egy kicsit, mert sokat nem tudott, a kis vendég azonnal el is aludt, ott a padon. Akkor Florica felnyalábolta, s bevitte a melegebb szobába, s rendesen lefektette.

Azután a házaspár megint kiment a tornácra, hogy egy pohár pálinka mellett a váratlan eseményeket megbeszéljék.

– Látod Petre, mégiscsak jó emberek kell hogy legyünk mi! Mert a Dumnyezeu nemcsak a tehenet gyógyította meg, pedig már az is egy kész csoda, hanem még egy unokát is küldött nekünk! Ahelyett, akit Ionutztól pedig már rég hiába vártunk.

Az ember csak valami olyat dünnyögött erre, hogy: „biztosan várják valahol! Nem is tudjuk hol, kik, s nem is a mi unokánk!"

Ez, a földhözragadt hétköznapi logika szerint feltétlenül gyakorlatiasabb véleménynek számított, mint a felesége által elmondottak. Ám végül mégis csak kiviláglott, hogy ismét az asszonynak volt igaza.

A kislány minden esetre elaludt – ekkor már délután volt – és másnap délelőttig fel se ébredt. Akkorra nagyjából kipihente magát, bár még mindig eléggé sápadt volt. Azért Petre most, hogy már Floricának se volt ellene kifogása, megint meg merte kockáztatni a kérdést, hogy kicsoda is ő voltaképpen, és hol lakik?

A leányka valami olyat válaszolt, hogy ő Hanne Borlay, de hogy hol lakik, arra nem mondott semmit. Az minden esetre érződött rajta, hogy nem anyanyelve a román. „Lehet, hogy valami turisták gyermeke"? Az ilyesmi nem volt ritkaság azon a vidéken, hiszen ott az az emberfajta bőséggel előfordult, igaz, hogy főképpen nyáron.

– De télen is – kottyantott bele Florica, aki nem állta meg, hogy ne szóljon.

De már arra a kérdésre, hogy hova akar hazamenni, kinek kell szólni, hogy jöjjön érte, először nem válaszolt, sőt még meg is rázkódott, mint aki valami kellemetlen, sőt undorító dologra emlékezik. Kicsivel később azt mondta, hogy nem tudja, merre kéne hazamenni, el is tévedne, de nem is akar hazamenni semmiképpen. Jól tudta pedig, hogy mit kérdeztek tőle, most már érződött, hogy tud ő románul, igaz, csak annyit, amennyit az iskolában tanítottak, meg amennyi az utcán ráragadt.

Az idős házaspár jó érzékkel nem erőltette a dolgot. Inkább még hagyták pihenni, amire nagy szüksége is volt, mert kiderült, hogy egy napot s egy éjszakát bódorgott az erdőben, míg hozzájuk eljutott.

„Ki tudja, mit láthatott az éjszakai erdőben, s miféle rémségeket képzelt hozzá? Csoda, ha nem akar róla beszélni?"

Megint elmúlt egy nap. Petre kezdett belejönni a nagyapai szerepbe. Floricában persze már régen buzgott az addig elfojtott szeretet, s most kiáradt a véletlen által hozzájuk sodort gyermekre. Egyébként Ioanának nevezték, mert így értették a nevet, amit mondott. Burlea Ioana.

Diófás kis város éppen a hegyek alján. Alig nagyobb mint egy méretes falu. Város voltát főképp a bányáknak köszönhette. Amely bányák a környéken mindenfelé találhatók voltak még a kommunista időkben. Maga a kisváros nem büszkélkedhetett ugyan ilyesmivel, de azért ott is voltak kisüzemek, amelyek persze, a környékbeli bányákhoz kötődtek. Volt például egy kicsi textilüzem, ahol az uránbányászok számára készült védő ruha. Az a kisüzem már a múlt század ötvenes éveiben is megvolt, s persze azóta se fejlődött semmit. Annyit is értek az ott készült védőruhák, mint a szenteltvíz. Vagy még annyit se, mert a szenteltvíz erejében legalább hittek néhányan, s az a hit segítette őket.

Borlay Menyhért minden esetre igyekezett tisztességesen végezni a munkáját, mint művezető mester. Elég jól is ment neki egy időben, még feleséget is hozott magának Segesvárról. Ott találkozott össze azzal a Hermann Helga nevű nővel egy olyan hivatalos látogatás idején, amit a textilgyárairól híres városban tennie kellett, valamiféle, akkor lehetséges fejlesztés céljából.

Aztán, mivel Helga szép volt, művelt is volt, hát össze is házasodtak. Némettanári állás éppen Diófáson is volt, de Helga franciául is tudott. Nemsokára megszületett Hanne is. És minden jó is lett volna, ha két esemény nem jön közbe. Az egyik ezek közül a kommunizmus bukása volt.

Az uránbányákat ugyan már a kondukátor bezáratta a maga idejében – azért voltak neki néha jó ötletei is – mondván, hogy semmi haszon nincs belőlük, kimerülőfélben vannak, és csak a sugárfertőzést növelik a nép között. Ami egyébként úgyis megvolt azon a vidéken bőségesen, kész csoda, hogy nem volt több rákos betegség és torzszületés, mint máshol az országban. Ez alighanem a védőitaloknak (tej, pálinka) volt köszönhető. A bányászok amúgy sem hosszúéletűek máshol sem, ha nem a sugárbetegség, akkor a szilikózis végzett velük hamar idő alatt, hát legalább igyekeztek kiélvezni azt az időt, ami nekik adatott.

Hát az uránbányákat bezáratta Ceausescu, de voltak ott a föld alatt még egyéb kincsek is. Általában és főleg nehézfémek, egyik mérgezőbb mint a másik. A védőruha tehát jól jött és, mivel mint mondtam a gyár népe igyekezett jól dolgozni, most amikor a sugárfertőzés a szokásos szintre csökkent, még használt is valamennyit.

Nem lett volna baj, de Helga asszony nem sokkal a kommunizmus bukása előtt megismerkedett egy férfiúval, s a megismerkedésből szerelem is lett, viharos gyorsasággal. És mindehhez még jött a hidegzuhany is, mert a textilgyárat is bezárták nem sokkal a változás után. Valaki alighanem kinézte magának, s olcsón akarta megkaparintani.

Menyhért uram már a Helga kalandját megsejtvén inni kezdett – mindenki azzal kúrálta a lelki betegségeit azon a vidéken, de sokszor a testit is – és amikor berúgott, agresszív lett. Ezt még tűrte Helga egy ideig, de amikor mindezek mellé még munkanélküli is lett a férje, mind gyakrabban tett neki szemrehányást. Amiből veszekedés, sőt verekedés lett, amiben hol az egyik, hol a másik húzta a rövidebbet.

Látták tehát, hogy ez így nem megy tovább, a kislány is nagyon megsínylette, hát egy szép őszi napon felmentek a hegyekbe (szerettek kirándulni), hogy valamiképpen megbeszéljék a vitás kérdéseket. A megbeszélésből veszekedés lett, abból verekedés, majd egy adott pillanatban Hanne egyszercsak eltűnt. Először nem is vették észre, csak verekedtek tovább mint a vakok. Abban, meg a részegségben aztán kifáradtak, s el is aludtak a sátorban, mint a tuskók.

Másnap felébredve látták meg, hogy a gyermek eltűnt. Keresték sokáig, de sehol nem találták. A rendőrségen is bejelentették, de a rendőrök se látták. Igaz, akkoriban még nem sokat tehetett a rendőrség.

Az események gyorsan követték egymást. Helga megunva a sok zaklatást, elment Németországba – az anyja már régen ott élt – s ott is maradt. Menyhért még meg-meglátogatta az éppen alakulóban levő új rendőrséget, de úgy egy hónap után közölték vele, hogy a kislánya végképp eltűnt, alighanem balesetet szenvedett az erdőben éjszaka kóborolva, meghalt s megették a medvék, vagy a farkasok. Mindkettő létezett azon a vidéken, a dolog egészen hihetőnek látszott. Aztán, teljesen egyedül maradva, Menyhért egy időre még jobban elzüllött.

Pádison, épp a hegy tetején ritkán jár a rendőrség. A hírek is lassan járnak. Főleg, hogy tél lett időközben, s főleg, hogy mint mondtam is, ez a rendőrség még új volt, s eléggé tapasztalatlan. Azért, becsületére legyen mondva, egyszer csak megjelent a körzeti megbízott az Amariei házaspárnál is. Körülnézett, kérdezősködött, Ioanát is látta.

„Ki az?"

„Az unokánk."

„Mi a neve?"

„Burlea Ioana."

Túl sokat nem okvetetlenkedett. Egyrészt látta, hogy a kislány jól érzi magát, otthonos az idős házaspárnál, a Burlea név meg éppenséggel gyakori volt a vidéken, hát ki tudja, melyik család gyermeke?

Másrészt nem is nagyon mert a híres Vigyázó megyei főügyész szüleinél zaklatni. Lehet, hogy sejtett is valamit? Ha sejtett, és ha amellett még szeme is volt a látásra, akkor biztosan összehasonlította magában a nyomorult munkanélkülit a voltaképpen igen szép életet élő idős házaspárral. Tudta, kinek az oldalára billent el a mérleg, s magában talán nyugtázta is, hogy jól van ez így.

Ioana természetesen elég gyorsan meglátta, hogy Petre bizony szintén iszik, mint a kefekötő. De azt is meglátta ám, hogy mekkora különbség lehetséges két alkoholista között. Mert, míg Menyhért egy-két pohár után durva lett és agresszív, addig Petre, minél többet ivott, annál szelídebbé vált.

Az iskolát már a közeli faluban folytatta. Hogy mit mondtak Floricáék a tanároknak és mit nem, azt nem lehet tudni, de az Amariei név ott is hatott. Különösen, hogy Ioana eleinte eléggé bénácska tanulónak bizonyult. (Persze, még nem tudott elég jól románul). Hát nem bántották. Évek múlva aztán csak kifejlődött, mint hernyóból a lepke, de akkor már senki se bolygatta a távoli múltat.

Hát így lett Amariei Petrének, s Floricának unokája ahelyett, akit Ionutz főügyész úr nem tudott megadni nekik.

2. Az út a semmibe vezet

A gyermekek, teljesen mindegy, hogy kicsik, vagy nagyobbak, csak a legritkább esetben tudják helyesen megítélni, hogy a szülők vitáiban, esetenként válásában melyik az, amelyik inkább hibás. (Mert, hogy valaki abban teljesen hibátlan legyen, olyan nincs is). Ioana se tudta, ez egészen természetes. Eddigi ismerőseim között például egyetlen egy sem akadt olyan, aki nem sokkal az események után jött rá az igazságra, akkor, amikor már semmiképpen sem lehetett rajta segíteni. Ámbár, még az is lehetséges, hogy a gyermek az ő gyermekeszével lát egyfajta igazságot, aztán később, amikor a dér már megcsípte, meglátja azt a másikat is, amelyik addig rejtve maradt előtte. És csak a két igazság együttesen adja ki a teljességet ebben is, mint általában mindenben.

Az a két hónap maga volt a pokol. A gyermek eltűnt. Helga pedig mind határozottabb lett. A rendőrségben egy pillanatig sem lehetett bízni. Hogy is lehetett volna, mikor még egy éve se múlt, hogy egyáltalán megalakult?

Ahogy az idő telt, Helga mind keményebb, mint távolságtartóbb lett.

De vajon mi is volt a kezdete mindennek a történésnek? Vagy inkább eseménysort kéne mondani? Hiszen nem egyetlen epizódról volt szó. És végülis egyészen egy bizonyos pillanatig igen jól megvoltak ők együtt. Egy bizonyos pillanatig.

Talán ott keresendő a tragédiájuk kezdete, hogy Menyhért, annak idején, nem figyelt, vagy talán inkább szándékosan mellőzte idős matematika tanárának a megjegyzését.

Miért mellőzte?

Forgó Dénes székely volt. És amellett akkor már nagyivó is. Mit jelent ez? Annak idején, még tanították a külünbséget e két kategória, a nagyivó és az alkoholista között. (Amelyhez egyébként még egy harmadik is társult, a dipszomán. De ezzel nekünk nem lesz dolgunk, hát nem is érdemes kielemezni.) Az alkoholista rendszeresen iszik, és már a kevés is megárt neki. Abbahagyni magától nem tudja, valódi függősége alakul ki, amely betegség és orvosi közbeavatkozást igényel. A nagyivó ezzel szemben időnként sokat iszik, máskor pedig eszébe sem jut a pohár, s ilyenkor bármely pillanatban abba képes hagyni ezt a szokását. (Más kérdés az, hogy általában nem szokta.)

Azokban az időkben, abban a hegyes zónában az etilizmus népbetegségnek számított. Több oka is volt annak, de mi nem vagyunk elmeorvosok, tehát megengedhetjük magunknak, hogy ne magyaráz-gassuk hosszan a dolog társadalmi és orvosi hátterét.

Forgó Dénes tehát efféle nagyivó volt. Ez a szokása akkor kezdődött, amikor, még ifjúkorában rajtakapta a feleségét egy végzős diákjával. Mármost: a székely férfiaknak megvannak a maguk szigorú erkölcsi elvei, kinek ilyen, kinek olyan, a közös vonás igazából az, hogy azokhoz az elvekhez szinte betegesen ragaszkodnak. Forgó tanár úr (akkor még tanár elvtárs) voltaképpen akár túl is tehette volna magát a felesége botlásán, hiszen egyszeri botlás volt, azelőtt soha nem fordult elő, azután meg…

Szóval, válás lett a dologból, Dénes meg előbb nagyivó lett, jóval később pedig – amikor már elkerült a diófási iskolából – alkoholista. Amitől csak nagyon későre szabadult meg és nagyon nehezen.

Ez a Forgó Dénes tehát, már az érettségi után, véletlenül találkozott az immár az életbe kirepült tanítványával, s akkor beszélgetett el vele. Hosszan. Az a fajta tanár volt, aki számára a nevelés nem ér véget az érettségi vizsgával.

Hát elmonta neki Menyhért, hogy technikumba jár és komolyan udvarol egy lánynak, s hogy ki és mi az a lány és hogy családalapítás következik.

– Német? – kérdezte Dénes, mert leginkább ez ragadt meg benne abból, amit Menyhért neki elmondott. – Vigyázz azért, mert úgy tűnik, hogy a német lányoknak egész más a hozzáállásuk egyes társasági normákhoz, mint nekünk. A szexhez például.

Volt idő, amikor e sorok írójának is volt alkalma tapasztalni a német lányoknak ilyen mentalitását, s akkor igen szigorú ítéletet alkotott magának azokról a lányokról. Forgó Dénes ebből a szempontból is toleránsabb volt. Ő csak másféle hozzáállásról beszélt. Ám a mi Menyhértünk mindezt elengedte a füle mellett. Miért? Talán azért, mert tudott egy s mást a tanára magánéleti problémáiról, talán másért? Ki tudja azt ma már?

Hát Helga asszony bizonyos idei házasélet után ugyanabba a hibába esett, mint annak idején a matektanár volt felesége. Nem látott ő abban hibát, csak egy kis szórakozási lehetőséget. Ám Menyhért zokon vette. Mind mérgesedett köztük a dolog attól fogva, egészen addig a napig, amikor – ki tudja, hányadszor már – megint veszekedtek, s verekedtek is. Mert Helga nem hagyta magát.

Így értek el oda, hogy egy kiránduláson ki tudja hányadszor már, megint egymásnak estek, s a kislányuk, Hanne, akkor már nem bírta tovább, szó nélkül otthagyta őket veszekedni a sátorban, ő maga pedig elment, maga se tudta, hová?

A kicsi Hanne meg sem próbált mérlegelni, neki egyszereűen csak elege lett. Ha valami könnyű és fájdalmatlan módját tudta volna az öngyilkosságnak, lehet, hogy azt választotta volna. A két öreg piással még valamelyes szerencséje is volt.

Ám de a szülők!

Ők bizony megszenvedték a leányka eltűnését. Ki-ki a maga módján.

Azután két hónapig tartó pokol következett mindkettőjök számára. Majd két hónap után a körzeti rendőr hozta a hírt, hogy biztos már, a gyermek nem fog előkerülni.

Újra eltelt egy pár nap és Helga egyszer csak bejelentette, hogy