Perdrix apó

By Charles-Louis Philippe

Charles-Louis Philippe (1874–1909). Francia származású költő, és író. Első művei 1905 körül jelennek meg a Plume és a Bibliotheque de l’Association kiadásában. Stílusa teljesen egyéni, csodálatosan jellegzetes. Philippe mindössze kilenc könyvet írt,

• Language: Magyar
• Publisher: Fapadoskonyv.hu Kiadó
• Release date: Mar 9, 2016
• ISBN: 9789633762127

Book preview

CHARLES-LOUIS PHILIPPE

PERDRIX APÓ

REGÉNY

Fordította

CSERNA ANDOR

Honlap: www.fapadoskonyv.hu

E-mail: [e-mail]

Borító: Sós Zoltán

978-963-376-212-7

© Fapadoskonyv.hu Kft.

ELSŐ RÉSZ

ELSŐ FEJEZET

Az orvos így szólt.

– Úgy látom, szegény Perdrix barátom, jobb lesz, ha megmondom önnek az igazat. Immár egy hónap óta visel fekete pápaszemet, anélkül, hogy használna. Már most mit tegyünk? Legyen belátása, barátom. Itt csak egy dolog segít. hagyja abba egészen a munkát, mert különben a kohó lángja és mindaz, ami vele jár, végképpen megvakítja. Néha maga a pihenés is gyógyít, orvosság és műtét nélkül. A szemüveget azonban csak hordja továbbra is.

Így beszélt Edmond doktor, és szava nem tűrt ellentmondást, pedig a nyárspolgárok nagyon önfejűek. De az orvos ilyenkor rájuk kiáltott, mint egyszer egy parasztra:

– Ha nem akarja bevenni az orvosságot, hát, isten neki, forduljon föl!

Perdrix apó tehát csak ennyit mondott a vizsgálat után:

– Hát jól van, doktor úr, úgy teszek, ahogyan parancsolja.

Mikor aztán egyedül maradtak, kifakadt Perdrix anyó:

– Hát ez meg micsoda? Mi lesz most? Hiszen neked dolgoznod kell! Istenem, mi lesz velünk, ha nem dolgozol?

Az öregember türelmetlenül kiáltott rá:

– Talán még el is vernél.

Az asszony leült a kis padra. Erélyes, dolgos asszony volt, nehezére esett az egyhelyben való ülés és ezért, csakhogy valami mozgást is végezzen, időnként megcsóválta két öklére támasztott fejét, nézte az urát, várt és öntudatlanul ringatta a derekát. Az embere kinyújtott lábbal, lankadtan lecsüngő karokkal ült a széken, szótlanul bámult maga elé, szemét kalapjának lehajlott karimája védte a fény ellen.

A legjobb, ha nem szól semmit. Azzal szórakozott, hogy facipőjének hegyével kapargálta a padló kőkockáit, amely közé még a legtisztábban tartott házban is tapad mindig valami kis piszok. Ezt kapirgálta, ezzel foglalkozott. Igazán bolond eset. Egész világéletében sohasem volt beteg, és most éppen a szemére jött a baj! A facipőjére nézett. A nézésre szemébe nyilallt a fájdalom, könnyezni kezdett, mint mindig, ha huzamosabb ideig nézett valamire.

Egyszer este panaszkodott először:

– Nem tudom, mi lelt, ég a szemem.

A felesége így szólt:

– Biztosan beleugrott egy szikra, amint a vasat ütötted.

Mindenesetre különös volt, hogy mind a két szeme egyszerre kezdett fájni. A baj pedig napról-napra rosszabbodott, még pedig oly nagy mértékben, hogy végül is kénytelen volt kijelenteni:

– Nincs más hátra. meg kell kérdezni az orvost.

Az orvos valami folyadékot rendelt, abból kellett reggel és este hármat cseppenteni mindegyik szemébe. Mégsem használt semmit. Az emberek csak mulattak rajta. Mondta is akkor az öccse, Pierre Bous­set:

– Hallod-e, bátyám, miért nem tettél úgy, mint egykor az öreg Toiny: Annak is írt orvosságot a doktor és mondta a feleségének: „Aztán legyen rá gondja, hogy be is vegye." Mikor ismét meglátogatta a beteget és megkérdezte, hogy van, az asszony felelt helyette: Ó, doktor úr, a magunkfajta szegény ember nem veszi azt észre.

De meg, én édes istenem, mit tehet egy olyan kis papírdarab egy ekkora ember testében!"

Igen, igen, mulassatok csak. Edmond doktor is eljött újra és így szólt:

– Használja csak tovább a cseppeket. Meg kell figyelnem az esetet. Nyolc napig nem szabad dolgoznia, nehogy megerőltesse a látóidegeit.

Az öreg később megkérdezte a kis Jean Bous­set-től, Pierre fiától, aki már érettségiző diák volt:

– Mondd csak, Jean, mit jelent az „az esetet megfigyelni"?

A harmadik látogatás alkalmával Edmond doktor sötét szemüveget és további pihenést rendelt. A negyedik alkalommal pedig, tehát ma, megállapította, hogy a diagnózis immár nem kétséges, a betegség gyógyíthatatlan.

Így jön a baj, esőstől a munkásemberre. A tehetősebb polgárok nem is betegednek meg ennyire, holott ők ráérnének arra, hogy ápolják magukat. Perdrix apó öreg fejében ide-oda jártak a gondolatok, zümmögött a koponyája. A betegség röpködött benne, mint valami kövér légy, amely aztán letelepedett az agyában. A betegség volt az, ami mint valami bunkó, halántékon kólintotta, hogy le kellett horgasztania fejét. A betegség volt, ostoba szeszélyeivel, amelyek most a kőkockák vakarására is késztetik Megtört, mint valami öreg állat, mert vén állatok vagyunk valamennyien, dolgozz, dolgozz, te gályarab, ha pedig már nem bírod tovább, dögölj meg! Nem érzett semmit, csak egy gondolatot, amely azonban még túlságosan mélyen ült lelkében, semhogy szavakba foglalhatta volna, de mégis valósággal fizikailag hatott rá, úgy érezte, mint valami súlyos, nehéz tárgyat. Nem keringett, ahogyan a mi gondolataink szokták, hanem elbújt, meghúzódott minden szögletben, az izmok, a szövetrostok között, a karjaiban és a lábaiban, amelyekkel a kőkockák közé tapadt piszkot kapargálja, a fejében, amelyben világosan érezte, hogyan öli el a többieket, hogy a helyükbe telepedjék, mint valami ércóriás, mint a végtelen tenger egyhangú moraja.

– Már a disznók őrzésére sem vagyok jó!

Csak egyetlen egy dolog van számunkra: dolgozni. Ötven éven át hullatta le a kalapács hatalmas ütését az üllőre úgy, ahogyan kell, hiszen egész életünk nem más, mint egy kalapács, meg egy üllő. A teste azért még izmos volt, és az az erő, ami még megmaradt görnyedt hátában, alkalmas volna arra, hogy az élet üllőjén kalapáljon. A kovácsolt vassal akarjuk megkeresni kenyerünket, és minthogy a kenyér az élet, egész életünket fel akarjuk tenni az üllőre, hogy kenyerünk legyen. Most már nem is kapargált facipőjével a kőpadlón. Az ablakban álló székén ült, két öklét fogaihoz szorítva, mozdulatlanul, szótlanul, mint egy öreg, gubbasztó ragadozó állat, amely szenved, de nem akar panaszkodni. Pedig milyen nehéz dolog így csendben ülni!

Nem a szenvedésre gondolt: az ember valahogyan csak nélkülözheti a szeme világát, ha van miből élnie. Nem gondolt a vakok örökös éjszakájára, a világtalanokra, akik előtt a világ olyan, mint egy fekete, végtelen fal. Az orvos azt mondta: „Néha maga a pihenés is gyógyít, orvosság és műtét nélkül" Mit gyógyulás! A pihenéstől kellene meggyógyítania az orvosnak. És ha már igazán nem szabad dolgoznom, inkább semmit se lássak, mint csak a nyomorúságomat.

A ház és a kovácsműhely volt eddig egész élete. A ház régi, öreg ház volt, amilyent gyakran látni kis városokban, ahol a tetők lekonyulnak, mint a szemre húzott kalap karimája, mint a szélütött ember végtagjai

A homlokzatát két kis ablak tagolta szét, de ezek az ablakok nem engedtek valami sok világosságot a szobába. A vidéken olyan közönséges dolog a világosság, hogy arra nem is helyeznek valami nagy súlyt. A ház falán vaskarikák vannak, azokhoz kötik patkolásnál a lovakat. A ház kicsiny utcára nyílik, amely kertek tövében húzódik tovább. Egy melléképületben van a kovácsműhely és van a háznak udvara is, amelyben a sütőkemence, szemétgödör és a házinyulak ólja nyert elhelyezést. Az egész majdnem testünknek egy része, akárcsak régi szokásaink, mint a lábunk és a kezünk mozgása. A szoba nagy és sötét volt, tetején fekete gerendák húzódtak végig. A fal mentén, lábtól egymással szembeállított két ágy között csak egy szekrény szomorkodott; mindenfelé házieszközök hevertek, itt a burgonyás láda, amott az egyik ablak és az ajtó közt pad a vödörrel, emitt az ajtó és a másik ablak közt a jégszekrény és mindenfelé a régi székek, amelyek mindegyikének megvan a maga neve, a szoba közepén pedig a kerek asztal, amelynek szárnyait le lehet ereszteni és amely – ha senki sincs a szobában – olyan, mintha ő volna a háziúr. Az ágyakra piros vászonfüggöny borul, sárga virágok élénkítik, azért nem hat túlságosan csupasznak a szoba.

Harminc éven át kovácsolta a műhelyben a vasat. Csak harminchárom éves korában, amikor feleségül vette Françoise-t, nyithatta meg a műhelyét, mert egy kovácsműhely üzemben tartásához nagyon sok pénz kell, és nem mindenkinek van megtakarított vagyonkája. Itt tanulták ki a mesterségüket Jacques és François, a két fiú. Kemény dolog a patkolókovács mestersége, sőt veszedelmes is a ló rúgása miatt, de ha az ember erős, mindegy, hogy mi a mestersége, egyformán értékes mindegyik, csak meg tudja vele keresni a kenyerét. Egyébként nem is ment rosszul a soruk. Jacques-nak sikerült a vasúthoz kerülnie, ahol egészen a gépészi állásig vitte, mert kedve volt a munkához és szívesen dolgozott. François azonban egy kovácsmesternél volt alkalmazásban és szívesen felöntött néha a garatra, de ettől eltekintve nem volt rossz munkás. Tanoncokat is tartott, négy-öt évig voltak nála, amíg el nem érték azt a kort, hogy jó kereső állásba mehettek. A parasztok lovait patkolta, aztán a megpatkolt lovak gazdáival betért a korcsmába egy pohár borra. A polgárság körében is voltak jó üzletfelei, mert a felesége szolgáló volt, és a polgári családok szívesen juttatnak egykori cselédeiknek valami keresetet. Felvitte odáig a dolgát, hogy naponként megkereste a maga három frankját és tíz sou-ját, néha négy frankot is, ami már egész csinos bevétel ilyen kisembernél.

Úgy gondolt most mindezekre, mint elvesztett boldogságára, ebben a nagy válságban, amikor úgy érezte, hogy minden baj és szenvedés egyesül nála. Hiszen sejthette volna ezt egész életén át! De a munkásember nem előrelátó, minden jól megy, amíg erőben van, és aztán még mindig elég idő van ahhoz, hogy a későbbi időre gondoljon az ember. És minden agyban van egy kis üres hely a szerencsétlenség számára, hogy amikor egy napon megérkezik, legyen hová telepednie. Az ember szinte elcsodálkozik a hirtelen felszökkenő gondolatokom. Szokott erre járni két öreg ember. A férfi vak, mindkét szemére vak és nyugodt arccal halad felesége karján. Majdnem minden községet bejárnak a környéken. Mindenütt kapnak valamit, mert magunkfajta, derék, tiszta emberek. Beszélgetnek, és sem a férfi, sem az asszony nem tűnik fel különösebben senkinek. Mindenütt, mindig ugyanaz: egy napon csak megjött a szerencsétlenség. Azt szokták mondani „Mindenütt jók hozzánk, mert ismernek bennünket az emberek, de mégis csak szomorú a sorsa annak, aki koldulni kénytelen." Eszébe jutottak más koldusok: mindazok, kikkel valaha találkozott, azok, akiket látunk és azok, akiket csak sejtünk.

Valamennyien eszébe jutottak most, gondolatban végigkísérte őket útjaikon, amint koldulva községről-községre vándorolnak. Eszébe jutottak fehérszakállas öreg emberek, a hátukon nagy zsákkal, amely hátrafelé húzza őket; mégis, hogy felmásznak a meredek úton, milyen egyenes a derekuk. Eszébe jutottak tagbaszakadt ifjak, akik hosszú, erőteljes lépésekkel mérik az utat, pedig jobban tennék, ha dolgoznának; akik, s ez magától értetődik, szívesen térnek be