Bacilusháború

By dr. Müller Vilmos

„…Végeláthatatlan sorban tudnám felsorakoztatni az orvostudománydicsőséges mártírjainak halhatatlanjait, akiknek szellemvilágábóllép ki e könyv főhőse: Fronius. Mindegyiknekhomlokán ott ragyog talán már születése pillanatában az égijel, a zseninek, az

• Language: Magyar
• Publisher: Fapadoskonyv.hu Kiadó
• Release date: Mar 9, 2016
• ISBN: 9789633770290

Book preview

DR. MÜLLER VILMOS

BACILUSHÁBORÚ

fapadoskonyv.hu

2014

Honlap: www.fapadoskonyv.hu

E-mail: [e-mail]

Borító: Rimanóczy Andrea

Borító: Rimanóczy Andrea

ISBN 978-963-377-029-0 (epub)

ISBN 978-963-377-030-6 (mobi)

© Fapadoskonyv.hu Kft.

ELŐSZÓ

A legtöbb olvasó rendszerint olvasatlanul lapozza át a könyv előszavát. Csak amikor a könyv végére érünk, hunyjuk be néhány pillanatra a szemünket és miközben még nem ébredtünk föl abból az álombódulatból, amelybe a könyv elringatott, önkéntelenül is felötlik bennünk a kérdés:

– Vajon produkál-e ehhez hasonló regényt maga az – Élet? Vagy csak az író fantáziája teremtette meg azt a színes mesevilágot, amely néhány órán keresztül fogva tartotta a lelkünket?

Éppen azért fűztem könyvemhez előszót, mert bizonyára sokan lesznek olvasóim között, akik összecsukva e könyv utolsó lapját, mint ahogy egy idealizált történelmi színdarab után hazamegyünk és felütjük a Lexikont, hogy végigolvassuk a színpadi hősnek „hamisítatlan" történetét, végig akarják böngészni az orvostudomány történetét, hogy vajon voltak-e valóban élő Froniuszok, akiket a saját koruk lenézett, kigúnyolt, félreértett, de akik minden megaláztatás és kálváriajárás dacára is feljutottak az emberiség legnagyobb jótevőinek oromzatára és akiknek nevei, mint örök meteorok ragyognak a világ Megváltóinak égboltozatán…

Vajon ki hinné, hogy volt valaha egy kor, amely meg akart tagadni egy tudóst, akinek az volt a „borzalmas bűne, hogy felfedezte a vérkeringést! Mert akármilyen jót is kacagunk ma fölötte, azt, amit ma minden elemi iskolás gyerek tud, még csak ötszáz év óta tudja a világ: azt ugyanis, hogy mire való a szívünk, hogy vér folyik az ereinkben, és hogy az a piros folyadék, amit Goethe „göttliche Saft-nak – „isteni nedv-nek nevezett, testünk gépezetének egyes-egyedüli hajtómotorja, és utolsó leheletünkig életünk fenntartója. És vajon ki hinné, hogy az ötszáz év előtti angol „tudósok e halhatatlan felfedezésért annyira nevetségessé tették saját honfitársukat, Harvey-t, hogy egész Angliában nem akadt egyetlen könyvkiadó se, aki a vérkeringés felfedezéséről szóló tanulmányát ki merte volna nyomtatni, úgyhogy – szégyenszemre – kénytelen volt elvándorolni Németországba, ahol 1628-ban, Frankfurtban, nagy nehezen sikerült örökbecsű felfedezésével megismertetni a világot…

De most búcsúzzunk el az orvostudomány egyik legnagyobb szellemétől, Harvey-től, és kukkantsunk be egy pillanatra egy száz év előtti „boszorkányper tárgyalására. Vajon ki ül ott a vádlottak padján? Egy egyszerű paraszti ember! És mi van a kezében? Egy darab szivacs! Mert ez a bűne: a szivacs! De van, mint „bűnjel, mellette még más valami is: egy hidegvízzel megtelt vödör, amelybe – Isten bocsá’ – bemártja az ő ördöngös szivacsát és ezzel dörzsöli le a hozzájött betegeket. És – csodálatosképpen – ezek a betegek ettől a hidegvízbe mártott szivacstól meg is gyógyulnak! Hát nem szemfényvesztés ez? Nem a legborzalmasabb ördögűzés? És a tekintetes bíróság – nagyon bölcsen – nem is ismer kegyelmet: kimondja, hogy a vádlott „embertársai megrontásában" bűnös, és ezért őt böjttel szigorított börtönre ítélte.

És ha nem volna olyan tragikus, hahotázni kellene: mit gondolnak, kérem, ki volt ez a megbélyegzett bűnös? Priesnitz – a vízgyógyászat tudományának halhatatlan megteremtője!…

Tekintetünk most egy pillanatra egy vasráccsal bekerített házra esik. Maga a ház sárgára van festve. Minden ablakán vasrostély. A házba, amely a világnak legszomorúbb lakóhelye, csak orvosi engedéllyel lehet belépni. A ház kapuján tábla – rajta felírás: ELMEGYÓGYINTÉZET. – És az egyik vasrácsos ablak mögött őrzik az emberiségnek egyik legáldásosabb ajándékozóját: a fájdalomnélküli műtétek halhatatlan felfedezőjének, Jacksonnak élőhalott testroncsát. Mi hozta őt vajon ebbe a borzalmas házba? Az, hogy felfedezte az éterrel való narkotizálást! De mert ezt akkor senki se akarta neki elhinni, nyakába vette a világot, kórházról-kórházra, klinikákról-klinikákra járt, és hogy bebizonyítsa, hogy éterrel tényleg el lehet altatni a beteget, százszor és ezerszer magamagán mutatta be a hitetlenkedő „tudósoknak" az éter kábító hatását. És mi lett a szomorú vég: a sok éter megmérgezte a szervezetét, tébolyodottá tette. A vértanúk isteni szenvedése lett az övé! De a műtőasztalon fekvő betegek milliói sohase fogják elfelejteni azt, hogy az ő elviselhetetlen kínjaik megváltásáért mártírhalált halt Jackson!…

De elég volt a lelki fájdalomból: vegyünk búcsút az élőhalottak birodalmától. Utunk most a kedvesen könnyelmű, örökké vidám „Sevillai borbélyok"-nak egy régi őséhez vezet: a franciaországi kis lavali falucska borbély-chirurgusához, Jean Vialot mesterhez, aki az Úr 1523. esztendejében egy apátlan-anyátlan, ágrólszakadt szegény 10 éves fiúcskát fogadott fel maga mellé inasnak. Azért esett éppen reá a Mester választása, mert a többi jelentkező felett egy óriási előnye volt neki: tudott írni és olvasni! Ez pedig, kerek négyszáz évvel ezelőtt, nem minden halandó embernek adatott meg! De a mi inasgyerekünk úgy jutott ehhez a tudományhoz, hogy amikor mindenkije elhalt mellőle, édesanyjának a bátyja, aki egy kis falucskában plébános volt, kegyelemből maga mellé vette és az estéli olajmécses pislákoló fényénél megtanította a mindenkitől elhagyott árvát az írás és olvasás irigyelt tudományára.

De mit tudjuk mi ma, mit kellett négy évszázad előtt egy borbélyinasnak megtanulni?! Figaro itt – Figaro ott – Figaro mindenütt, és a szolgálatkész Figaro alighogy befejezte a borotválást, már a másik székben várt rá egy bekötött fejű ember, akinek a rossz fogát kellett kihúzni. Amikor ezzel is elkészült, egy nagyon vérmes arcú ember csöngetett be a borbélyműhely ajtaján és hogy – Isten ments – elkerülje a gutaütést, a borbélymesterrel eret vágatott magán. De alig lette le kezéből az érvágó „bicskát" a borbély-chirurgus, már hívták is lóhalálában ki a faluba, mert valakinek eltörött a lába és neki kellett azt helyreigazítani, rongyokkal, meg jól ragadó enyves masszával bekötni, hogy az eltört csont összeforradjon. És amikor lélekszakadva visszajött a boltjába, sorfalat állt az üzlete előtt egy csomó jajgató ember, akiket a veszett kutya mart meg és akiknek vértől csepegő sebét kellett tüzes vassal kiégetni.

Ilyen „tudósok voltak néhány száz évvel ezelőtt a borbélymesterek! Mert hát ki hallott még akkor sebészorvosról?! Hiszen egyenesen lenézték és maguk közül kitaszították volna a nagytudományú „hivatásos orvosok azt a kollégájukat, aki kigúnyolva az orvosi hivatás magasztos szentségét, egy gennyedő sebhez még csak hozzá is merészkedett volna nyúlni! A régi korok „sebészei" a borbélymesterek voltak és – ne tessék, kérem szörnyűködni – a borbélyokon kívül még a – hóhérok is!

Ha nem feküdnének előttem az orvostudomány hiteles történetének könyvei, akkor magam is hihetetlennek tartanám, hogy például „a pozsonyi hóhér 1528-ban kéri a városi tanácsot, hogy engedjék meg neki a sebészi gyakorlatot és vegyék fel az orvosok céhébe, sőt mikor a nagyszombati egyetemen megkezdődött a rendszeres orvosi tanítás 1770-ben, az ottani hóhér fia, aki maga is gyakorolta az apja mesterségét, szorgalmasan látogatta a bonctani és sebészeti előadásokat…"

De nehogy azt higgyük, hogy csak az egyszerű, tanulatlan köznép fordult a hóhérhoz, ha valami súlyos betegség érte. „A hazai történelemnek oly kimagasló alakja – mondja szó szerint a történetíró –, mint Bethlen Gábor, ez a vezető lángész politikusaink és hadvezéreink között, amikor már se a német, se a morva, se a zsidó orvosok nem tudtak a baján segíteni, a halálra szánt ember végső vergődésében még egy kísérletet tett: elhozatja fejedelmi ágya mellé a lőcsei hóhért, „aki doktoros ember is volt és aki a fejedelem vízkóros lábait megvagdosta, hogy „a rossz nedvesség kiszivárkozzék. – Hiszen még Deák Ferenccel is megtörtént gyermekkorában – beszéli tovább a történetíró –, hogy amikor a nyaka megrándult, a dunántúli sebészkedő hóhérhoz fordultak vele, aki segített is rajta, de a kezelés után a nagy jövőjű gyermek arcát megveregetve, azt a jó tanácsot adta neki: nehogy még egyszer a keze alá kerüljön „nyakigazítás végett, mert az esetleg sokkal kellemetlenebb lesz.

A lavali kis borbélyműhelyben is efféle „sebész-tudományt" tanult ki a mi kis inasgyerekünk, aki közben szép szál borbélysegéddé nőtt, és amikor Monte Jean marsall katonákat toborzott a hadseregébe, beállt oda borbély-chirurgusnak. És a harctéren szorgalmasan is öntözgette az ellőtt lábú, levágott karú katonák borzalmas sebeit úgy, ahogy az öregebbektől tanulta: tűzön forróvá tett olajjal, ami persze a szerencsétlen sebesültek vérző csonkjait csak még fájdalmasabbá tette, és amelynek alkalmazására olyan ordításba törtek ki, hogy még a legkeményebb borbély-chirurgusnak is megesett rajtuk a szíve: a félig halálra vált katonák szívébe, kegyelemből, beledöfte a kardját, hogy borzalmas szenvedéseiktől minél hamarabb megszabadítsa őket…

De a mi borbélylegényünk nem bírta elviselni a „gyógyításnak ezt a kegyetlen és minden emberi érzést kicsúfoló módját. És amire nem tudták megtanítani az idősebb borbély-chirurgusok, arra rávezette őt az Élet legnagyobb varázslója: a Véletlen! Egyszer kifogyott tartályából az olaj. És nem volt mit ráönteni a tátongó sebekre! Mit tegyen? Kotorászni kezdett holmijai között, de nem talált ott semmi mást, mint egy nyerstojást, egy kis rózsaolajat, meg egy szemernyi terpentint. És mert tenni kellett valamit, hát feltörte a tojást, összekeverte a rózsaolajjal, meg a terpentinnel és ezt az egész keveréket, úgy, ahogy volt: hidegen, ráöntötte a katonák sebeire. És az eredmény csodálatos volt: a szerencsétlen katonák nemcsak hogy nem üvöltöttek, amikor ez a hideg keverék a sebükre csurgott, hanem jótékony enyhülést éreztek és egyetlen jajszó nélkül állták a mi borbélylegényünk újfajta kezelési metódusát, sőt pár hét múlva olyan tiszta lett a sebük, hogy még vissza is mehettek bajtársaikhoz a táborba – gyógyultan! Persze nagy lett erre a mi borbélylegényünk híre! Előbb maga a marsall hívatta magához és kézfogással gratulált neki. Majd kinevezte tábori „felcser-nek, ami akkor körülbelül olyan rang lehetett, mintha ma valaki egy nagy tábori sebészkórháznak a parancsnoka. De a híre egyre jobban terjedt és eljutott a táborban időző királyhoz, II. Ferenc Őfelségéhez is, aki maga is látni akarta a borbélylegényből tábori sebésszé előléptetett, alig huszonkét éves fiatalember „csodálatos gyógyításait, és amikor ezekről a saját királyi szemével is meggyőződött, egész hadserege szemeláttára levette melléről a legmagasabb kitüntetését és azt ennek a zseniális fiatalembernek a zubbonyára tűzte. De a háborúnak nagy sokára vége is lett, és II. Ferenc király nem feledkezett meg híres tábori orvosáról: a párizsi Egyetem „hírneves tanárainak óriási ellenzése dacára, akik kuruzslónak, kontárnak bélyegezték, mert legnagyobb bűnéül azt rótták fel neki, hogy még csak latinul se tud, ami pedig egy orvosegyetemi tanárnál a legkisebb követelmény, a mi borbélylegényünket kinevezte a párizsi Egyetem sebésztanárává.

Hogy ez a lángeszű, egyszerű borbély-chirurgus milyen felfedezésekkel ajándékozta meg az emberiséget, hallgassák csak meg: ő készítette legelőször a mai igényeknek is megfelelő műkezeket és műlábakat, amelyeket könyökben, csuklóban hajlítani, amelyekkel enni, inni, öltözködni is lehetett, ő készítette az első műfogakat, a nők elhízása ellen az első fűzőket, a kancsalság megszüntetésére a megfelelő szemüvegeket, a lúdtalpúak részére az első betétes cipőket, ő honosította meg a sebészetben az átvágott és vérző véredények átkötését, ő volt a plasztikai sebészet úttörője, a háború okozta folytonossági hiányokat ő tudta elsőnek pótolni új csont- és bőrrészek átültetésével és ő találta ki az elmésebbnél elmésebb sebészeti orvosi műszerek tömegét.

Sírjához minden évben elvándorolnak a világ leghíresebb sebésztanárai, hogy hódolatuk jeléül letegyék elismerésük koszorúját a borbély-chirurgusból lett legzseniálisabb sebész porladó hantjára. Sírkövén ez a sokatmondó felirat ékeskedik:

Itt nyugszik

AMBEOISE PARE

1510–1590.

Borbély és chirurgus.

II. Henrik, II. Ferenc rendelő orvosa,

IX. Károly első udvari chirurgusa,

a sebészet atyja.

* * *

…Végeláthatatlan sorban tudnám felsorakoztatni az orvostudomány dicsőséges mártírjainak halhatatlanjait, akiknek szellemvilágából lép ki e könyv főhőse: Fronius. Mindegyiknek homlokán ott ragyog talán már születése pillanatában az égi jel, a zseninek, az ingeniumnak, az örökkévalóságnak szent pecsétje, de olyan kevesek vagyunk mi, esendő földi halandók, akik meg is tudjuk érteni a Teremtés titkos rendeltetését, és nem gúnyszavakkal és ostorcsapásokkal, hanem az emberiség Megváltóit megillető Hozsannával fogadjuk a Jóságnak és Szeretetnek Földre küldött isteni követeit: az orvosokat…

Dr. Müller Vilmos

I. RÉSZ

Új népvándorlás

Odakünn a novemberi szél sírt, idebenn a ketreceikbe zárt tengerimalacok vinnyogtak, kutyák vonítottak és hátulsó lábukra ágaskodva, tépték fogaikkal vaskalitkáikat a majmok.

Ki, ki, a szabadba!

De a lakatok nem engedtek – a börtönben kell elpusztulni!

Most, mintha a szélorkánnal versenyre kelt volna az egyik csimpánz. Hatalmas koponyáján kiduzzadtak az erek, tompa orra kitágult, szájából habos tajték bugyborékolt kifelé, szemét az iszonyat vérvörösre festette. Mint a megtorpant bika, földre szegezte fejét, majd eszeveszett ugrással nekirontott a vasrácsnak, elülső lábának acélkörmeivel tépte a vasrudakat, hogy csak úgy rengett bele a ház. Torkán fülsiketítő hangorkán szakadt ki, melléből, mint ezernyi sípból, dübörgő hörgés tört elő. Most, egy pillanatra, abbahagyta a támadást, hátravágta a fejét. De iszonyú volt, ami a háttérből a szemébe vágott: ketrece egyik sarkában feküdt a társa, halálra váltan, égnek meredt, kifordult szemekkel, görcsösen kalimpáló lábakkal. Az élete párja, a felesége, akivel együtt hurcolták ide a fogságba, az egyetlen, aki miatt még eddig nem rohant fejével a vasrácsnak, hogy pozdorjává zúzza szét magát. És most ő is elhagyta volna?! Lehetetlen! Haldokló hitveséhez rohant, körülszaglászta, bezáródni akaró szemhéjait csókolva nyaldosta, orrába meleg levegőt fújt… hátha életet önthet még belé?! De hiába! A nehéz mancsok, amik annyiszor fonódtak hűségesen a nyaka köré, holtan hanyatlottak le – a szemek, amikből oly sokszor áradt felé vigasz, örökre lecsukódtak – a száj, amely annyi melegséggel hívta magához, végsőt vonaglott… Már nem volt ereje tombolni, odakuporodott a holttest mellé, belefúrta magát a még meleg testbe és görcsös zokogás között, fültépő ordítással sírta világgá rettenetes fájdalmát…

A többi ketrec állatfoglyai megrendülve hallgatták. Néma félelemben szorult össze a szívük, mindegyik magára gondolt: hátha holnap rájuk kerül a sor?! Szűkölve bújtak össze vasbörtönük sarkaiban, fogvacogva simultak egymáshoz, hang nem fért ki félelemtől összepréselt torkukon. Az ijesztő csöndben, amit néhány pillanatra zúgó viharként szakított félbe a csimpánz vad bömbölése, remegő szívük dobbanását lehetett hallani. Az anyák meleg ölükbe szorították megriadt kicsinyeiket, nyelvükkel simogatták ijedtségtől felborzadt szőrüket, átkarolták őket erős lábaikkal, a szívükhöz préselték didergő tagjaikat. Sehol egyetlen mukkanás, sehonnan egyetlen hang, csak kívülről sikoltott be a jeges novemberi szél, versenyt sírt a fel-felhördülő csimpánz borzalmas fájdalmával…

De a félelmetes csöndet egyszerre csak éles hang szakította félbe. Mindegyik felkapta a fejét, hogy lássa, ki meri kinyitni a száját, mikor leghatalmasabb társukat ily szörnyű csapás sújtotta. Kimeredt szemekkel bámultak a ketrec felé, ahonnan a hangok előtörtek: a majmok ketrece volt! A majomcsalád legidősebbje elősompolygott a sarokból, hirtelen a vasrácsozat elejéig ugrott, vadul megrázta azt, úgyhogy a csimpánz is abbahagyta szívtépő kitöréseit. Mindenki felágaskodott, lehányta magáról rátapadt magzatát. A ketrecek eleje megtelt riadt tekintetű