Sasok a viharban II.: Sűrűsödnek a fellegek

By Viola Judit

V. Istvánt halála után a Nyulak szigetén helyezik végső nyugalomra. A gyászolók közt szörnyű hír terjed: a királyt talán meggyilkolták. A megüresedett trónra sokan vágynak, az Aba család nemes ifjai azonban mindössze egyvalamiben biztosak: figyelmeztetni kell a néhai uralkodó fiát, aki azonban merész tervet eszel ki, hogy kiderítse az igazságot, és már annak birtokában kerüljön fejére a korona. Ilyen helyzetben nem könnyű megmaradni igaz embernek...
A Sasok a viharban hősei előtt kalandokban bővelkedő, sorsdöntő idők állnak. Magánéleti konfliktusok és diplomáciai gondok nehezítik a család helyzetét. Ünnepek és hétköznapok, halál és születés váltja egymást, és egyikük életébe beköszönt a szerelem is.
Végleg megpecsételődhet az Aba család sorsa...

• Language: Magyar
• Publisher: Athenaeum
• Release date: Nov 17, 2017
• ISBN: 9789632937274

Book preview

cover.jpg

Viola Judit

Sasok a viharban II.

Sűrűsödnek a fellegek

ATHENAEUM

ATHENAEUM

BUDAPEST

Copyright © Viola Judit, 2017

Minden jog fenntartva.

ISBN 978-963-293-727-4

Elektronikus verzió: eKönyv Magyarország Kft.

www.ekonyv.hu

Fiaimnak, Józsefnek, Andrásnak, Dánielnek és Balázsnak

Első fejezet

img1.jpg Magyarország középső része zöld szőnyegként terült el a mélyben. Erdőket, hegyeket jelző sötétebb foltjai között sárga tarlók, barna szántók, világos rétek és legelők mutatták magukat. Sötét tetejű házacskákból álló falvak és a nagy víz kék szalagjához szorosan odatapadva, egy, a hegyre felkapaszkodott, nagyobb település látszott, ahol, mint apró rágcsálók, futkostak azok a fura kétlábúak, akiktől jobb óvakodni, mert veszélyt jelenthetnek. Buda városa felett két szirti sas keringett a magasban, egyre kisebb köröket írva az égre. A százszor látott képet egyszerre fekete fellegek takarták el előlük, szél támadt és vihar kerekedett. A madárpár nem rémült meg a mennydörgés és villámlás zajától, szokásuk szerint fölébe kerültek az augusztusi felhőszakadásnak, és magasan a víztől súlyos fellegek felett vitették magukat a légáramlatokkal, nem törődve az alattuk hulló jégesővel és az orkánnal.

Mindenki fedél alá húzódott, még a kóbor kutyák és macskák is biztonságba menekültek a fejüket kopoló és mindent eláztató eső elől. Egy jó óra múlva kiadták mérgüket, terhüket, s lassan oszladozni kezdtek a felhők. A vidék még csendes volt, csak a Nyulak szigetéről Budára vivő rév tájékán mozdult némi élet, így a két madár is arra kanyarodott. A révészház pajtájának fedele alatt úri népek húzódtak meg, akik még éppen átértek a folyón, de a várba már nem indulhattak el az idő miatt. Ott ragasztotta őket az égszakadás. Díszes ruhájukat, fényes ékszereiket féltették, no meg pompás paripáikat sem akarták kitenni a jeges esőnek, ami ebben a hónapban ritkaságnak számított. A domonkos apácák klastromában ma temették el István királyt, szeretett kishúga, Margit soror mellé. A királyi család jóval hamarabb átért a Dunán, a vihart már a várból nézhették. Az udvaroncok nagy része is megfelelő fedél alá jutott. Az Aba nembéli urak és kíséretük maradt utoljára, ők vesztegeltek a nádból vert tető alatt. Ahogy a lovaik összebújtak a menedékül szolgáló épület egyik végében, úgy ők is egy csomóban álldogálva tárgyalták az elmúlt napok izgalmas eseményeit. Ott volt Dávid úr, a nagy hatalmú határispán és fiai, Finta, Péter és Amadé. Nagybátyja, Lőrinc úr, aki a család dunántúli ágát képviselte. Karacs, Dávid leghívebb familiárisa és barátja, valamint Amadé elválaszthatatlan kísérői, Vilmos és Levente, akik a jászói tanulóévek alatt a kolostorba is követték urukat. És ott volt Árnyék, azaz Arnót, akit Finta szolgálatára rendelt Dávid úr. Őt Lőrinc is nagyon kedvelte és szívesen fogadta kíséretébe, amikor az ifjú gazdának nélküle kellett útra kelnie. Péter inasai, a többi vitéz és szolga távolabb, a hátasok mellett tereferélt.

– Még az idő is elhalt király urunkat siratja – jegyezte meg Dávid úr.

– Igaz, uram, de nékem Piros anyó mondása is eszembe jutott, hogy amikor erőszakos halállal múlik el valaki, akkor támad ilyen förgeteg és jégeső! – morogta a bajusza alatt Karacs.

– Van emberem a csepeli palotában – hajolt közelebb Lőrinc, és jelentőségteljesen felvonta őszes szemöldökét –, s ő azt mondá, hogy amikor a király szobáját takarították, s kiöntötték poharát a kőpadlóra, a legyek s darazsak, akik odagyűltek a tócsára, mind felfordultak!

– Méreg? – kérdezte Péter.

– Árnyék, jer s mondd, mit tudtál meg az asszonyoktól, akik urunkat mosdatták s a végső pompával felékesítették! – szólította Finta a fekete ruhás szolgát. Arnót közelebb lépett, meghajtotta pengevékony, hórihorgas testét és úgy válaszolt:

– Jobb füle mögött egy apró, de igen mélyre futó sebhely látszódott, amiből csekély vér és víz is szivárgott – mondta halkan, alig mozgatva száját.

– Tőr? – érdeklődött Karacs.

– Nem, beosonva magam is megnéztem. Gyiloknál sokkal vékonyabb s hosszabb valami, olyan, mint a bőrösök vagy nyergesek árja, vagy asszonyi ruhára való fibula tűje – felelte Árnyék.

– De ha leszúrták, akkor nem mérgezhették meg! – okvetetlenkedett Péter.

– Lehetséges, hogy többen is fenekedtek életére, egymástól függetlenül. Több ember és több érdek is kívánhatta halálát – jelentette ki Dávid úr. – De hogy lehet, hogy ennek még nem ment híre az udvarban? – kérdezte csodálkozva.

– Árnyéktól tudom, hogy érsek urunk megeskette a szolgálattévőket, hogy senkinek soha egy szóval nem beszélnek eme dolgokról – felelte Finta. – A mi szolgánkról nem tudott, így őt nem eskette meg, ezért szabadon szólhat.

– A sivatagi szentek aszott tökére mondom, hogy jobban teszi, ha ő is féket vet a nyelvére, mert eme tudás valamennyiünk halálát hozhatja! – horgadt fel Lőrinc. – Azok, akik István úr végét kívánták, úgy vélem, erősek s veszedelmesek!

– De kik, s miért törtek életére? – kérdezte rémült ábrázattal Péter.

– Hát – kezdett bele Lőrinc a válaszba, de előbb gondosan körülnézett, elég távol vannak-e a szolgák ahhoz, hogy egy hangot se halljanak a szavából –, itten vagyon elsőbben maga kegyes királynéasszonyunk, Erzsébet úrnő, ki alig várja, hogy a hatalom a kezébe kerüljön.

– Ok s alkalom egyként adódott számára, de talán mégsem tett ily dolgot – védte az úrnőt Dávid úr.

– No, nem saját kezével, de azért a fakó vászoncselédjéért nem tenném tűzbe a kezemet – morgott Lőrinc és Árnyék is bólintott rá.

– No és ott vagyon Anna úrnő, aki fiának, Bélának szeretné a trónust – töprengett tovább Dávid.

– Még maga a herceg is gyanúba fogható! – okoskodott Péter.

– Ő nem, semmiképpen! Ott voltam, amikor esküt tett a királynak! Jobban bízom benne, mint saját magamban! – csattant fel tiltakozva Finta, és olyan erővel csapott rá az egyik faoszlopra, hogy megremegett a tető.

– S mi van, ha Ottokár király maga küldött orgyilkost, hogy elégtételt vegyen a vesztett harcért? – kérdezte Amadé.

– A két cseh barát, akik Prágából jöttek, igen kurtán-furcsán eltűntek a király halálát követő futkosásban! – állapította meg Finta. – A révészek szerint külön csónak vitte őket valamerre, mert ők nem találkoztak velük.

– Nem akarok mindenkinél okosabbnak látszódni, de nem lehet, hogy magyar urak s bárók óhajtották István úr vesztét és új uralkodót a régi helyébe? – nézett kérdően nagybátyjára Péter.

– Meglehet – mordult oda Lőrinc. – Olyan moslék dolog ez, mint a Duna vize így vihar után – tette hozzá, és a vízre mutatott, ahol tört faágak, szénacsomók úsztak, sőt, még egy döglött kismacska puha, engedelmes testét is maga előtt hengergette a folyó árja.

– Két személyt bizton kivehetünk a gyanú alól: László herceget és hitvesét, Erzsébet-Izabella úrnőt – vetette közbe Amadé, Péter meg úgy bólogatott hozzá, majd leszakadt a feje a nagy helyeslésben. Mondani is akart valamit, de nagybátyja figyelmeztetően ránézett, erre csak megköszörülte a torkát, de még a füle is olyan piros lett, mint a vér.

– Még szerencse, hogy egy királyt is csak egyszer lehet megölni – kapcsolódott be Karacs is a beszélgetésbe, aki eddig egy szalmaszálat rágogatott és időnként meghúzgálta bajuszát.

– Megengeded, uram, hogy szóljak? – kérdezte Levente, az egykori molnárlegény.

– Bátran! – intett Dávid úr.

– Úgy vélem, nem lehetetlenség, hogy többen is a király életére törtek, s ha le nem döfik este orvul, másnap megholt volna a méregtől. Most aztán mindenkit bánt a lelkiösmeret, meg egymásra is gyanakodnak majd. Amondó vagyok, ha megfigyeljük a gyanúba vetteket, előbb-utóbb elárulják magukat. – Mind komolyan és helyeslően hallgatták a vitéz szavait, csak Vilmos vigyorodott el, de úgy, hogy mind a harminckét foga kilátszott.

– Megvesztél, hékám? Mit vigyorogsz, mint a fakutya, mikor ily gyászos és komoly dologról van szó? – pirongatta meg Karacs.

– Csak eszembe jutott a gönci serfőzőmester esete! Éjszakánként kijárt a serházba, és minden reggelre lerészegedett. A felesége meg az anyósa is megunták, és külön-külön eldöntötték, hogy megleckéztetik. Az anyós, aki ösmerte a füveket és növényeket, igen erős főzetet rakott a korsója aljára, hogy a hasa menjen tőle. A felesége meg megtöltötte a rocskát vízzel, és a félig nyitott ajtó tetejére tette, hogy amikor kifelé igyekezik pisálni, a fejére essen.

– És mi történt? – kérdezte megvidámodva Lőrinc.

– Megitta a sört, és szinte azonmód futnia kellett nekije, de a vizesveder fejen találta, el is ájult, lába eltörött és összvefosta magát. Reggel úgy találták, a saját mocskában. Amikor felépült s már járni is tudott, fogadást tett a templomban, hogy többé nem részegedik le disznó módjára. Azóta is állja a szavát. A két asszonyt meg furdalta a lelkiismeret, kényeztették, no meg egymást is hibáztatták. De a dicsőséget, hogy a korhely megjavult, mind a kettő magának tulajdonította. Azóta állandóan lesi egyik a másikát, nehogy valamelyikük kár tegyen a mesterben.

– Nemigen találom a hasonlóságot a mi ügyünk meg e történet között, de legalább egy kicsit felengedtünk a mesédtől – mosolyodott el Dávid úr. Kikémlelt a fedél alól, és megállapította, hogy a vihar elmúlt s lassan szedelődzködniük kéne.

– Apámuram, nem kellene-e László herceget beavatnunk abba, amit atyja haláláról tudunk? – kérdezte Amadé. Apja nagyot sóhajtott, majd kérdőn nagybátyjára nézett. Lőrinc rövid ideig gondolkozott, majd megrántotta lovagi övét, hátravetette a gyász miatt kibontott hajfürtjeit, és határozottan felelte:

– Amondó vagyok, hogy a jövendő királynak ezt tudnia kell. Bízzuk Amadéra, hogy szóljon véle erről. Fintát meg küldjük Béla herceghez, hogy felfedje előtte, amit itt beszéltünk. De másnak egy szót se. Ígérjétek! Az ország sorsa és életek múlhatnak rajta! – tette hozzá nagyon komolyan.

– Ígérjük! – felelték szinte egyszerre valamennyien. Amikor az urak mozgolódni kezdtek, a lovászok is meghúzták a csatokat és szíjakat a paripákon, és kivezették őket a tető alól az útra. Hiába esett le annyi rengeteg eső, a por beitta a vizet, csak a nagyobb mélyedésekben csillogott egy-egy apró tavacska, némelyikben még fehér jégdarabok mutatták, hogy valóságos ítéletidő csapott le a budai várra az elmúlt órában. Az Aba nembéli urak nyeregbe szálltak és közös trappban indultak neki a várba vezető emelkedőnek. Mindannyian el voltak foglalva a saját gondolataikkal, és még azt sem vették észre, milyen szépen felfrissültek a bokrok és a fák, még a fű is zöldebb lett az eső nyomán. A szolgákat meg Karacs szigorú tekintete tartotta kényszerű némaságban. Levente és Vilmos ugyan összepusmogtak, de csak óvatosan, inkább jelekkel, mint szavakkal próbálták megosztani egymással gondolataikat. Csak a vár alatti gyümölcsös roskadó almafái keltették fel Dávid úr érdeklődését. Nem ismerte ezt a fajtát, és elhatározta, hogy oltógallyat fog kérni belőle, ha sikerül megtudnia, kié ez a föld. Már ráfordultak a vízi kapuhoz vezető egyenesre, amikor Árnyék, tőle teljesen szokatlanul, lovát Lőrinc és Dávid úr közé kormányozta, és meggörbítve langaléta testét, gazdája fülébe susogott.

– Odanézz, uram! – Dávid úr felkapta a fejét, és csodálkozva látta, hogy a várbeli vitézek helyett az özvegy királynéasszony, Erzsébet úrnő kunjai adják az őrséget. Maga Adacs, a csapat vezére is ott terpeszkedett, és az apró emberek szokása szerint két karját hátratéve, lábujjhegyen hintáztatta magát, hogy nagyobbnak lássék. Amikor meglátta a lovasokat, csúfondárosan elmosolyodott és nagyot köpött elébük. Nem szólt egy szót sem, de így is viszketett a tenyerük a vitézeknek, különösen Vilmosnak és Leventének, akik már régóta, pontosabban a pécsi napok óta szerették volna móresre tanítani a puszták dölyfös fiát.

– Kezdődik! – súgta Lőrinc jelentőségteljesen rokona és barátja fülébe.

– Látom, de egy szót se többet – felelte Dávid. Annak rendje s módja szerint, mintha idegen lenne, megmondta nevét, rangját, és átvezette társait a kapun. Majd hátrafordulva, hangját jól kieresztve, hogy mindenki hallja, másnap estére meginvitálta rokonát és fiait egy családi együttlétre, amelyen felköszöntik Lőrinc urat, ki védőszentjének ünnepét nem tudta a gyász miatt illőképpen megülni. Az utcákon csendesség volt. A vihar, a temetés, no meg a közelgő napszállta otthonaikba takarította a polgárokat, parasztokat, kereskedőnépeket. Ahogy befordultak a városba, egyre fogyatkozott a csapat. Péter és nagybátyja saját házukba mentek, Fintát Béla herceg várta közös szállásukra. Amadé László herceghez igyekezett, várbeli lakosztályába, Dávid úr pedig családi örökségül kapott, emeletes palotácskájában akarta álomra hajtani a fejét. Könnyű hideg sültet evett vacsorára, bort is keveset ivott, a nyoszolyája is kedve szerint volt megvetve, mégsem tudott aludni. Csak forgolódott a kemény derékaljon, átkozta a besütő holdvilágot, de legfőképp ezt a gonosz helyzetet, amelybe családjával együtt belecsöppent.

Miért kell nekünk tudnunk, amit más még csak nem is sejthet? Ó, de nagy terhet raktál reánk, Uram! Amadénak lesz-e vajon gondja rá, hogy csak a herceg hallhassa szavait? Ha már a kapuban is a kunok állnak, a palotában sem szólhatunk szabadon. A királynéasszony kémei mindenütt ott lehetnek. Vajon ő mit tervez? Engedelmeskedik-e holt férje akaratának? S mi mit tegyünk? Kihez legyünk hűségesek? – így töprengett magában, és lassan, a hajnali őrváltás hangjai mellett elszenderedett. Álmában otthon volt, és tisztán látta a gönci hegyeket. Vára tornyában állt feleségével és édesanyjával. Nézték a tájat, amit soha nem tudott megunni, az erdők zöld taréját, a nagy tisztást, ahová Izabella úrnő kolostort álmodott, a mezőket, amelyeken élvezet volt vágtatni Katarinával és a fiaival. A kép békés volt, és szépséges volt. De hirtelen sűrű köd szállt le, szürke, gomolygó, mindent elborító, félelmetes. A két asszony a karjába kapaszkodott, Katarina sírni kezdett, őt magát pedig hatalmába kerítette valami félelmetes és rossz érzés. Nem volt gyáva ember, de érezte, hogy lúdbőrzik a háta. Hadonászni kezdett, hogy lásson valamit, de hiába. Végül szégyen ide, szégyen oda, segítségért kiáltott. Ekkor megszólalt mellette az édesanyja, azt mondta, hallgasson bele a csöndbe, s figyeljen nagyon. Engedelmeskedett, és akkor meghallotta a gönci templom harangját, amely egyre erősebben és erősebben csengett. Végül betöltötte a völgyet, a várhegyet, bekúszott az épületekbe, kiseperte a ködöt, s minden olyan tiszta volt, mint az álom kezdetén. Újra látta a kedves képet, érezte felesége karjának szorítását, de anyját már hiába kereste, eltűnt. Csak a hangját hallotta, a biztatását, amelyet életében is többször elmondott – bár elég paposan és idegenül hangzott a szájából –, hogy a harang szava mindig Istenről beszél, aki nem hagyja el az övéit. Erre fölserkent. Érdekes módon a megnyugvás, amelyet álmában érzett, ébren sem hagyta el. Ragyogó napsütés aranyozta be a szobáját, és olyan gondtalannak és szabadnak érezte magát, mint gyerekkorában, amikor Karaccsal engedélyt kaptak, hogy szabadon bóklásszanak az erdőkben, vagy Újvár mellett, a nádasban. Gyorsan felöltözött, és hirtelen elhatározással misére indult a közeli plébániatemplomba. Meg akarta őrizni és erősíteni az érzést, amely álmában eltöltötte, a biztonság, a remény és a bizalom élményét. Már javában zajlott a szertartás, elég sokan is voltak, éppen csak befért, és hátul, az ajtó mellett csöndesen megállt. A templom közepén ismerős hátat és vállat pillantott meg, meg egy sötét hajú fejet. Az alakkal egy vonalban, a fal mellett felfedezte Vilmost és Leventét is, és elöntötte az öröm, hogy Amadé is itt van, hogy ő is szükségét érezte, hogy Isten előtt megálljon. Meg is hatódott egy kicsit, hogy legkisebb gyermekének ugyanolyan srófra jár az esze kereke, mint az apjának. Mind a három fiát egyformán szerette és becsülte, s igazi ajándéknak tartotta őket. Nagy gondban volt, hogy miként ossza meg birtokait, hogy egyiküket se érje kár. Igazságtalannak tartotta volna, ha mindent Finta örököl, bár ez volt a szokás. Itt és most, a templomi áhítatban megerősödött benne az elhatározás, hogy Füzér és Gönc az elsőszülötté lesz, az Ung mellett épülő vár és Bodókő Péteré, de Újvár és Regéc Amadéra száll. Nagyanyja örökségével együtt ez biztos alapja lesz egy új bárói családnak.

A mise végeztével megvárta fiát a templom előtti terecskén. Az hamarosan fel is bukkant kísérőivel együtt, akik testőrként tolták el mellőle a kifelé tülekedő polgárokat. Amikor meglátta atyját, Amadénak megfényesedett arca az örömtől. Vilmos és Levente nagy beszélgetésben volt. Az egykori kőfaragó sérelmezte, hogy egy tímár állt mellette, akiből ugyancsak orrfacsaró szagok áradtak.

– A tímár az büdös! – jelentette ki Levente. – Te meg kőporos voltál, amikor a követ faragtad, én meg lisztes meg egérszagú, amikor a malomban emelgettem a zsákokat. Mellettem meg egy pékinas állt, s olyan jó liszt-, kovász- meg kenyérillata volt, hogy megéheztem tőle. Menjünk, vegyünk legalább egy perecet, mert kilukad a gyomrom! Urunk hadd beszéljen kedvére atyjával!

Engedélyt kértek Amadétól, és egy közeli sütöde felé vették az útjukat. Dávid úr és fia együtt indultak vissza a családi palotába, jó tíz lépés távolságból pedig Árnyék követte őket, aki a templomban is őrizte urát. Egy oszlop mellett meghúzódva tartotta szemmel, egy pillanatra sem lankadó figyelemmel. A girbegurba utcácskára nyíló kapu előtt megálltak, hogy bevárják Vilmosékat. A hangra Karacs dugta ki a fejét, és neheztelő fejcsóválással nézett urára és barátjára, amiért az szó nélkül és egyedül indult el a templomba.

– Szólottál már a trónörökössel? – kérdezte aggodalommal a hangjában Dávid úr.

– Nem, csak jeleztem, hogy hallgatózó fülek nélkül kellene beszélnem vele. Déli harangszó után ketten felkapaszkodunk a hegyre, ahonnan Gellért püspököt a mélybe taszították. A királynéasszony szerint az a kakukkfű, amelyik ott nő, sokkal erősebb és jobban tisztítja az ember vérét, mint a máshonnan szedett, s jobban űzi fájdalmát. Egyik lába ujja úgy megdagadt, hogy nem győz cipellőt húzni rája. László herceg megígérte anyjának, szed neki a növényből, hogy főzetet és párnácskát készítsenek belőle. A kíséret oda nem kapaszkodik fel, ott bátran szólhatunk.

– Bölcs vagy, fiam. Inteni akartalak, hogy légy óvatos, de látom, nem szorulsz tanácsra, megfontoltan cselekszel. Este, bátyád házában majd elmondod, mire jutottatok. No, jön már ez a két kenyérpusztító! – állapította meg, ahogy befordultak a vitézek a sarkon.

– Szó szerint, atyámuram! – mosolyodott el Amadé, mert a két elválaszthatatlan cimbora egy budai cipó utolsó darabjait próbálta betömni a szájába nagy sietve, hogy uraik elé ne teli szájjal álljanak. Dávid úr házába tért, fia pedig elindult kísérőivel a királyi palota felé. Árnyék is besietett a vastag tölgyfa kapun, aztán gondosan bereteszelte maga után.

Kora délután lovascsapat ereszkedett alá a várból, és a városkapun át a Duna mellett magasodó sziklás hegyhez igyekezett, amelynek tetejéről gyönyörű kilátás nyílt a vidékre, a végtelen rónára, másik irányban pedig a várost karéjozó hegyekre. Az elöl poroszkáló két lovasban László herceget és barátját, Amadét ismerték fel a kapuőrök, és nem is csodálkoztak rajta, hogy együtt látják őket, hiszen régóta elválaszthatatlanok voltak. Annál inkább elbámultak a kíséreten, amely egyrészt Adacs kun lovas testőrségéből, másfelől meg az Aba nembéli ifjú lovag kísérőiből állt. Az apró termetű pusztai lovak és a karcsú lábú arabus paripák legalább olyan különbözőek voltak, mint lovasaik. A kunok feketék és vágott szeműek, lóra termett, rövid lábakkal, övükön a tűzszerszámot rejtő tarsolyokkal. Hátukon keresztbe véve hordták az elmaradhatatlan íjat, a nyereg oldalán pedig a puzdrát, acélhegyű, horgas nyílvesszőkkel tele. Mellettük Vilmos és Levente ügetett fegyverhordozókhoz illő külsővel, és Karacs, aki engedélyt kért, hogy elkísérhesse neveltjét. A hat kun lovas körbevette őket, de csak vállig értek a magyar vitézeknek. A két úrfi előrelovagolt, s aztán kieresztett kantárszárral vágtára fogták paripáikat, láthatólag versenyeztek.

– Unom már a port nyelni, előre, legények! – adta ki a parancsot Karacs, és gyengén oldalba ütötte a sarkával lovát, az meg olyan gyorsasággal tört ki a kísérők közül, hogy majd felborította őket. Mire észbe kaptak, már tetemes előnyt szereztek Amadé vitézei. A királyfi kísérete nem hagyhatta annyiban a dolgot, ők is vágtára fogták hátasaikat, a kengyelben állva nyargaltak, igyekeztek utolérni emezeket. De bizony hiába biztatták hangos rikoltozással lovaikat, mire a hegy lábához értek, a két ifjú már nekiindult a tetőre vezető útnak. A lovaik kipányvázva egy fa alatt legelésztek, a három vitéz pedig, hátát egy nagy fának vetve, fűszálakat fonogatva várta őket, mintha ki tudja, mióta pihennének már azon az árnyas helyen. A vizestömlőt kínálgatták egymásnak, és látszólag tudomást sem vettek a lovaikról izzadva leugráló kunokról. Ezek egy távolabbi fa alatt szabadon engedték a jószágokat, megtörölgették a homlokukat, majd rövid pusmogás után Györök, a vezetőjük odaplántálta magát Karacs elébe.

– Ilyen lovakon, akiknek hosszú a lába, mint a szöcskének, nem nagy kunszt győzni! – mondta gúnyosan. – De vajh, gyalog is tiétek lenne a diadal?

Karacs végignézett rajta, szándékos lassúsággal, a fejétől a talpáig, aztán a talpától a fejéig, majd szánakozva felelt: – Mit akarsz, hisz olyanok vagytok hozzánk képest, mint kenyérhez a vakaró! Kötésig is alig értek, különösen eme két vitéznek – mutatott Leventéékre széles karmozdulattal. – A mi lábunk is hosszabb, nem csak a lovainké!

– A nyelved meg még inkább! – vágta rá a kun vitéz. – Csak a bátorságod nem elég hosszú vagy inkább nagy! – köpött elébük haragosan.

Karacs kérdőn felvonta egyik szemöldökét és társaira nézett. Egyszerre álltak föl és kihúzták magukat.

– Rendben van. Amíg a kis felség és urunk visszatér, tegyünk próbát. Puszta kézzel és gyalog. Mindegyikünkre jut belőletek kettő, így leszünk egyenlők erőben, azt gondolom. De akárki győz, ne légyen belőle harag, se háborúság! Rendben van?

– De mennyire – vigyorgott Györök és megnyalta a száját, mint amikor valaki előre élvezi a jó ízét az ételnek. – Aki egyszer földre kerül, az kiáll a küzdelemből – tette egyértelművé a szabályokat.

– Úgy lészen! – egyezett bele Karacs, Levente és Vilmos pedig komolyan bólintott hozzá. Néhány perc alatt egy kard hegyével vonalakat húztak a földre, kijelölték a küzdőteret, mint valami lovagi pályát, lerakták a szúró- és vágófegyvereket s az íjakat, és a két csapat felsorakozott egymással szemben.

Ekkor László herceg és Amadé már félúton voltak a hegytetőre vezető úton. A másik irányból lóval is járható, keskeny csapás vezetett fel a sziklás csúcsra, de ők a nehezebb gyalogösvényt választották, afféle erőpróbának tekintve a feljutást. Felsőruhájukat, köpenyüket és fegyvereiket az első, lélegzetet szakasztó emelkedő után lerakták egy bokor aljába, csak tőreiket tartották maguknál. Puha talpú lovaglócsizmájukban könnyedén tudtak haladni. Ahol az ösvény egyszemélyesre szűkült, ott a herceg haladt elöl, barátja pedig mindenütt a nyomában, hogy bármikor segítségére lehessen, ha szüksége lenne rá. Jó háromnegyed óra múlva, kipirulva, lihegve álltak meg a tetőn. Lábuk előtt hömpölygött a Duna, beláttak a várba, és a sziget fái között meg tudták különböztetni a Szent Mihály apátságot, a domonkos apácák egyházát, a ferencesek épületeit és az érsek palotáját. A királyi mulatólak és a keresztesek épülete rejtve maradt a szemük elől, hiába tudták az irányt, látni nem látták a házakat. Leültek egymás mellé a földre, és gyönyörködtek az elébük táruló látványban. A herceg elmosolyodott.

– És ez mind az enyém, vagy az enyém lesz! Én leszek a király!

– A tiéd, de mit kezdesz vele? – kérdezte Amadé. – Tengernyi földre és sok-sok alattvalóra kell gondot viselni, határokat védeni, ha kell, háborúzni. Ítélkezni, igazságot osztani.

– Majd megtanulom Béla hercegtől, aki idősebb és tapasztaltabb. Macsói bán is volt, országnyi földeket igazgatott, erős, bölcs, bátor. Ha már atyámtól nem tudtam tanulni, majd tőle fogok – felelte a herceg szomorúsággal a hangjában.

– Atyádról kívánok szólani veled. Jer, húzódjunk hátrább, hogy véletlenül se hallhassanak meg bennünket. – Feltápászkodtak és Amadé odább vonta a herceget egy nyeszlett vackorfa árnyékába, amelynek a tetejét féloldalasra formálta az uralkodó szél járása.

– Szomorú és rettentő dolgot kell mondanom! – kezdett bele a mondókájába. – Nekem s családom tagjainak tudomásom vagyon róla, hogy atyádnak többen is életére törtek. Hogy kik, azt nem tudjuk, de hogy mi módon, azt igen.

– Ne beszélj bolondokat, Amadé! Igen rossz tréfa ez, még tetőled sem tűröm el az ilyen beszédet! – csattant fel László.

– A valóság ez, nem mesebeszéd. Maga érsek urunk is tud róla, meg a szolgálattevő cselédek. De megeskette őket, hogy nem szólnak senkinek e borzasztó dologról.

– És anyám? Ő sem tud róla? – kérdezte felindultan a herceg.

– Nemigen. Hacsak… – tette hozzá egészen halkan, fejét lehajtva Amadé.

– Hacsak neki nincsen része benne! – vágott a szavába elszörnyedve László.

– Nem tudhatjuk. Semmit nem tudunk. Legalábbis semmi biztosat. Csak annyit, hogy királyunk poharában méreg volt, s füle alatt szúrt sebet leltek az öltöztető asszonyok. Ez a való. De hogy ki mi módon s mikor, ez talány marad.

– Gyalázat! Egy királyt megölni! És miért?

– Hát, atyám szerint minden a hatalomért történik.

– Akkor hát én is veszélyben vagyok! – ugrott talpra a herceg. – Én is várhatom a gyilkosokat, akik életemre törnek. Honnan tudsz te erről? – kérdezte kíváncsian.

– Atyám szolgája, Árnyék…

– Tudom, az a hórihorgas, ki mindig feketébe öltözik – bólintott László.

– A bátyámmal, Fintával tartott, aki Béla herceg kíséretének tagjaként meglátogathatta nemes atyádat. Nevéhez híven mindenütt ott volt, észrevétlenül. Ő hozta a hírt, amelyet első kézből szerzett. Érsek urunk nem tudhatta, hogy neki is tudomása van a gyilkosságról, így őt nem is eskethette fel a titok megtartására – fejezte be a beszédet Amadé.

A herceg izgatottan babrálta ruháját, majd tőrére csúszott a keze, és távolabb lépett barátjától. Kis idő múlva fel s alá kezdett járkálni a fa