Az állatok maszkabálja

By Jandácsik Pál

Egy civilizált, antropomorf állatok uralta világban újabb brutálisan meggyilkolt, bundájától megfosztott áldozat hullájára lelnek a rendőrök.

Cesar Darlington németjuhász nyomozó tehetetlen az ügyben - egyetlen segítsége a pszichopata szfinx macska, Dr. Lex Siegfried lenne, akit ő juttatott rácsok mögé. De vajon hihet-e a doktor meséinek?
Mindeközben Arthur, a róka és Christie, a fekete párduc, a nem mindennapi páros a barátaikkal készülnek szórakozni, de a város felé tartó viharfelhők a halloweeni maszkabált véres rémálommá változtatják mindenki számára.

„Ha fiatalabb lett volna, keresztüllövi az ajtót. A tapasztalat és az évek azonban megfontoltabbá tették - nem eshetett baja civileknek. Ráadásul, ha tényleg a Virágos Gyilkos van odakinn, akkor többet nyer azzal, ha élve kapja el azt a rohadékot.”

Jandácsik Pál első regénye egy sötét, ismeretlen, mégis hátborzongatóan ismerős univerzumot fest le. A karakterek, habár állatok, soha sem tűntek ennél emberibbnek, a gyilkos után folytatott hajsza pedig még soha nem volt ennél idegtépőbb.
Az ország első furry regénye nem szűkölködik sem vérben, sem pedig erőszakban; a kérdések pedig megállíthatatlanul záporoznak, egészen a legutolsó oldalig.

• Language: Magyar
• Publisher: Athenaeum
• Release date: Apr 18, 2016
• ISBN: 9789632935522

Book preview

cover.jpgimg1.jpg

ATHENAEUM

BUDAPEST

© Jandácsik Pál, 2016

Elektronikus verzió: eKönyv Magyarország Kft.

www.ekonyv.hu

ISBN 978-963-293-552-2

Teremte azért az Isten az ő nemek szerint való

földi vadakat, és barmokat az ő nemek szerint,

 és a földön csúszómászó minden állatokat az ő

 nemek szerint: és látá Isten, hogy az jó volna.

(1Móz. 1,25)

Azután monda az Isten: Teremtsünk embert a

mi ábrázatunkra, és a mi hasonlatosságunkra: és

 uralkodjék a tengernek halain, az égen repdeső

 madarakon, a barmokon, és mind az egész földön,

 és a földön csúszómászó minden állatokon.

(1Móz. 1,26)

Tigris, tigris, csóvafény

Éjszakáknak erdején,

Mily kéz adta teneked

Szörnyü és szép termeted?

(William Blake: Tigris – Kosztolányi Dezső fordítása)

Előszó

A furry [ejtsd: förri] hallatán sokan összeráncolják a szemöldöküket, holott valószínűleg már találkoztak vele. A művészeti stílus alatt antropomorfizált, vagyis emberi gondolatokkal, viselkedéssel és fizikummal – emberi felsőtesttel, de állati fejjel, mancsokkal és farokkal – rendelkező állatokat értünk. Ha a magyar viszonylatokat nézzük, gondoljunk csak a Macskafogóra, de egyesek ide sorolják az Oroszlánkirály négylábú szereplőit is.

Bár a furry jelentése bolyhos, szőrös, a művészeti stílus nem csupán emlősöket ábrázol emberinek, hanem madarakat, de akár képzeletbeli figurákat, például sárkányokat is. A művészi szabadság miatt teljesen egységes ábrázolás nincsen, a legtöbb furryalkotó mégis, méreteiket tekintve majdnem egyformának látja a különféle állatfajokat. Noha a furry napjainkban leginkább egy interneten alapuló szubkultúraként ismert, valójában sokkal ősibb: vegyük például az ókori Egyiptom állatfejű isteneit, Básztetet (macska) vagy Anubiszt (sakál).

A művészeti stílus az Amerikai Egyesült Államokban a legnépszerűbb. Egy egész iparág épült rá, ami összefogja a furryben alkotó művészeket. Ahogy Magyarországon az AnimeConok, úgy Amerikában az AnthroConok látogatottsága is óriási.

A furry kifejezőeszköze elsősorban grafikai alapú. Számtalan rajzoló alkot benne szerte a világon; európai körökben érdemes kiemelni Juan Díaz Canales és Juanjo Guarnido spanyol alkotópáros Blacksad című képregény-sorozatát, ami az állatszereplők ellenére felnőtt olvasókat megszólító krimi, felidézve a hidegháború amerikai félelmeit. Ékes példa rá, hogy a téma nem feltétlenül könnyed; a furryművek egy bizonyos ágában az erőszak és a szexualitás is gyakran boncolgatott kérdés. Ez érvényes a szóban forgó regényre is!

Az Állatok maszkabálja című alkotás egy állatszereplőkkel dolgozó krimi/thriller, a benne leírt szexuális tartalom és erőszak miatt erős idegzetű olvasóknak ajánlott!

Első fejezet

USA (United States of the Animals{1}),

október 30.

Korán köszöntött be az október végi este. A neonfényes városra úgy ereszkedett le, akár egy fekete, szárnyas ragadozó. Hideg volt, az északi szél nyomasztó esőszagot hozott, ennek ellenére az utakon rengetegen siettek ügyes-bajos dolgaikra. A betonon elmosódott csillagokként fénylettek a járművek lámpái és az éjszakában bóklászó állatok szivárványszínű szemei.

Pára csapódott le egy autószerviz bejáratán, majd összekeveredett a benzin gőzével. A gumiszagú épületbe egy kigyúrt dobermann érkezett, feszülő atlétáján keresztül tökéletesen kidolgozott izmainak valamennyi dombja látszott. Vastag nyakán szegecsekkel kivert nyakörvet viselt. Alkoholtól vizenyős orral szippantotta magába a kátrány szagát. Mindkét oldalán egy-egy gyanúsan fiatal, lengén öltözött nőstény gepárd állt – valószínűleg ikrek –, akik félő kéjjel tapadtak a karjaira.

A dobermann füttyentett egyet. Az egyik autó alól előgurult Cecil, egy izmos, termetes oroszlán. Szakadt munkásruhát viselt, amin nagy, fekete betűkkel domborodott az „Állatok királya" felirat. A sörénye kócos volt, ennek ellenére nagyon büszke volt rá. Sok nőstény tett megjegyzést szőrének bársonyosságára, ahogyan az a rámenős cicalány is, aki előző nap flörtölt vele.

– Mi a helyzet, Doddie? – dörmögte, miközben megtörölte roppant mancsait.

– Jöttem a kicsikéért. Készen van? – kérdezte a dobermann, majd belemart az egyik gepárd fenekébe, aki erre remegve felszisszent.

– A csajokat viszed el egy körre?

– Akár többre is – villogtak Doddie fogai, világos farmerja keményen duzzadt. – De holnaputánra is kell a kocsi, mert buliba vagyok hivatalos.

– Csak nem az a sakál? – forgatta Cecil a szemét.

– De igen. De nem ez a lényeg, hanem a verda.

– Ott van hátul.

– Mennyivel lógok?

– Csak egy sörrel, Doddie. Cimboráknak az ilyesmi nem kerül fizetségbe.

Kezet fogtak, majd a Mustanghoz csörtettek. Cecil közben a csinos nőstényeket mustrálta, levetkőztetve őket a szemével. Nem kellett megerőltetnie a fantáziáját, a kidudorodó mellbimbók miatt azt a következtetést vonta le, hogy a vékony blúz alatt nem viselnek melltartót.

Doddie betessékelte az egyik gepárdot előre, a másikat hátra, majd ő is beült a kocsiba meglazított nadrágjával. Cecil a vacogó nőstényekre pillantott; nem tudta, hogy a hideg miatt remegnek-e vagy a félelemtől, esetleg a várakozó kéjtől. Talán mindhárom tényező szerepet játszott.

– Nem túl fiatalok?

– Már tüzelnek – ugatta Doddie, majd megragadta az egyik mancsával a kormányt, míg a másikkal a mobiljáért nyúlt. Intett egyet Cecilnek, és kivezetett a szervizből.

A reggelbe nyúló éjszakázások nagyon kimerítették Cecilt. Kicsit irigykedett Doddie szabadságára, bár nem rendelkezett olyan heves vérmérséklettel, mint ő. Rendszerint egy kapcsolatot csak addig hagyott életben, amíg szexuális kielégülése származott belőle, utána pedig más nőstény felé fordult, nem leplezve elveit. Nem ringatott senkit naiv ábrándokba, mert ő sosem volt még szerelmes, talán csak a négykerekűekbe. Azokat becézgette, simogatta. Lenyűgözte az autók alakja, gyorsasága, egész mechanikus lénye – úgy hitte lelkük van.

A fekete Mustang nyomaira pillantott, és fütyörészve a dolgára indult. Már készült kitenni a „Zárva" táblát, mikor furcsa illat csapta meg: virágok, talán illóolaj aromája keveredett a benzines párába. Először azt hitte, hogy Doddie csinos partnerei tértek vissza, azonban egy sötét, hosszú ballonkabátot viselő, csuklyás alak állt a felhajtónál mozdulatlanul.

Cecil nyugodtan feléje dörmögött:

– Sajnálom, de éppen zárok. Ha problémája van a kocsijával, jöjjön vissza holnap – indult meg az idegen felé, azonban félúton megtorpant, amikor észrevette az illetőnél a hegyes tárgyat.

Cecil pofája egy pillanatra elzsibbadt a döbbenettől, de utána gúnyosan elvigyorodott, és egy nagy franciakulcsot kapott fel a földről. – Ha bunyózni akarsz, öreg, rossz állattal kezdtél ki. Nem hinném, hogy egyenlő erőviszonyokkal rendelkezünk – sárga szemei fenyegetően égtek.

Aztán Cecil tompaságot érzett a jobb vállánál. Először azt hitte, hogy az izomláz kínozza újra az egész napi szerelés után, de kissé meglepődve ekkor csepegést hallott. Ahogy maga alá pillantott, mintha sűrű olajon állt volna, melegség öntötte el a tappancsait.

A néma alakra tekintett, akinek másik kezében egy pisztoly volt. A fegyver újra felszisszent, mire Cecilt csípni kezdte a mellkasa. Viszketés gyötörte, majd végre felfogta a támadást, és vicsorogva megindult az ismeretlen felé. Magasba lendítette a franciakulcsot, de hirtelen megtorpant. Vér folyt végig kancsalító szemei előtt, le az orrára, ami aztán az eltátott szájába ragadt.

Cecil eldőlt, akár egy talapzatáról ledöntött szobor. Egyenesen az egyik imádott négykerekűjének motorházába zúzta a fejét, miközben sötét vére elmosta a ruháján díszelgő, fekete betűket.

Második fejezet

A nap vöröse épphogy kigyulladt a háztetők felett, amikor a csendes városon egy fehér Volkswagen haladt keresztül. Tulajdonosa, Tim nagyon megnyerőnek találta a színét, mert illett a saját külsejéhez. Tim fiatal tigris volt, méghozzá albínó. Csökkent pigmentációja miatt szőre halvány krémszínű, a pofájánál szinte teljesen fehér volt. Kölyökkorában zavarta különös külseje; zebrának gúnyolták a többiek, ezért mindig vörös ingeket és fekete nadrágokat viselt. A középiskolában sikerült magára találnia, miután egyik fotográfus barátnője felkérte őt néhány egzotikus aktképre. Tim akkor már szálkás volt, a maga erőteljes vonásaival jóképű, az átlagosnál magasabb, fekete-fehér mintázatával igazi jelenség. A fotók megjelenése után hirtelen sztárrá vált, és azon kapta magát, hogy a fél iskola „belészeretett".

Amikor megszerezte a jogosítványt, elhatározta, hogy csak fehér autót fog vezetni. Azonnal kapott az alkalmon, amikor az interneten talált egy tízéves, jó állapotban lévő Volkswagent. Megvette a kocsit, de az elkövetkező két hétben egyre több hibát vélt felfedezni, és a műszerfalon egymás után villantak fel a vészlámpák. Úgy tűnt, a használt Volkswagen nem akarja elfogadni új gazdáját. Szerencsére hallotta, hogy egy megbízható, az árakat rugalmasan kezelő, aranymancsú szerelő dolgozik a város másik végében, így kora reggel útra kelt.

Ahogy elhaladt a Vadkan kocsma mellett, látta, hogy az ajtaját vaskos lánc zárja le. Vasárnap volt, de biztos forrásból tudta, hogy az elhivatott oroszlán ilyenkor is dolgozik. Nem múlhatott el nap, hogy Cecil ne foglalkozzon imádott négykerekűivel. Akár az orvos a páciensei esetében, ő sem halaszthatta el a gyógykezelő szerelést.

Tim prüszkölt egyet, amikor a letekert ablakon keresztül beszippantotta az olajszagot. Az orrlyukaiba beleszökött egy másfajta illat is – furcsa volt, egy cseppet sem illett a helyhez. Rózsaszín szemeivel körbepillantott, hátha meglátja a szerelőt, azonban csak jégmarta négykerekűeket látott, amik elhagyatottan álltak a hideg, reggeli fényben.

A nagymacska nem látta a „Rögtön jövök táblát. Biztos volt benne, hogy a szerelő nem mehetett messzire és ő sem sietett sehová. Elővett egy újságot, és olvasni kezdte az előző napi híreket időtöltés gyanánt, bár már alaposan átrágta magát rajtuk. „A madárinfluenza újabb áldozatokat szedett, „Anita Dubois bevallotta, hogy farkas volt a nagyapja, „Az elnök szimpatizál a rókákkal, „Az afrikai oroszlánok tiltakoznak, „Vörös riasztás a hétvégére: megérkezik a tél, „Lecsapott a Virágos Gyilkos".

Ismerte a mondást: csak az számított jó hírnek, ha nem volt hír. Az újságoknak majdnem kétharmada mindig valami borzalmas dolgot közölt az olvasókkal: természeti katasztrófát, járványokat, gyilkosságot, benzináremelést, adókat. Néha leadtak egy-egy szaftos sztárpletykát, hogy az olvasónak maradjon ideje az irigykedésre is. Számára csak egy igazán értékes oldal volt az újságban: a keresztrejtvény. De azt sajnos már megfejtette.

Elővette hát a Playzoo-t. A címlapon egy festett szőrű, nőstény jaguár pózolt. Mindig is volt benne egyfajta ellenszenv a kutyafélék iránt, különösen azért, mert kölyökkori gúnynevét is farkasoknak köszönhette. Tim éppen ezért csupán a nagymacskákhoz vonzódott. Annak is örült, hogy Cecil oroszlán; kutya mancsaiba nem szerette volna adni a kocsiját.

Nagyon belemerült az erotikus képek nézegetésébe. Mire feleszmélt, már lassan egy óra is eltelt, és még mindig nem látta a tulajt. Összehajtotta az újságot, betette a kesztyűtartóba, majd a karórájára nézett. Újra megcsapta orrát a különös illat. Kiszállt végül a kocsiból, és szólongatni kezdte a tulajdonost.

– Hahó! Van itt valaki?

Beljebb lépett a szervizbe és megkerülte a kocsikat.

Ekkor látta meg.

Egy rózsaszín test feküdt a kocsik között. Vére az aszfaltra száradt, és lemoshatatlanul beleivódott. Az oroszlán fennakadt, bamba szemmel meredt a semmin túlra. Végtagjai kicsavarodtak akár egy rongybabának, állkapcsa félig nyitva állt, kiöltött nyelve a földhöz tapadt. Feje szőrös volt, de a teste többi része csupasz. Hiányzott róla a bundája! Megkopasztott sörényének gyér maradékán vér vöröslött.

Egy gyilkosság sem tűnt ilyen borzasztónak a tévében. A hullák sem voltak büdösek. Az újságban egy ilyen tettet természetesebben közöltek. Hiába tömte a média tele Tim fejét borzalmakkal, a valóság csupasz igazságával semmi sem érhetett fel. Az állat nem evett reggel semmit, mégis feljött valami a gyomrából.

Ahogy elővette a mobilját, és a rendőrség számát bepötyögte, azt is elfelejtette, hogy miért is jött a szervizbe.

*

Cesar, a németjuhász gondterhelten csóválta a fejét. Szürke ballonkabátjának pereme véres lett, miután túl közel hajolt az áldozat teteméhez, hogy szagmintát vehessen róla. Még mindig meg volt fázva, de taknyos orrán keresztül is érezte az émelyítő virágillatot.

– Valaki belekkel ír üzenetet, valaki vérrel, valaki pedig… – jegyzetelt mellette Diego, az egyik vadászkutya-kollégája.

– Valaki virágillatot hagy maga után.

– Pedig elhiheti Cesar, utánam sincs rózsaillat a klotyón.

– A Virágos Gyilkos műve.

– Idióta név. Ki találta ki?

– Mit számít az? – csóválta a fejét a középkorú nyomozó.

Jól tudta, ha valóban a Virágos Gyilkos csapott le ismét, akkor ez egy újabb zsákutca. Az átható virágillat mellett semmit sem fognak találni a helyszínen. Semmiféle DNS-t, egy árva szőrszálat sem, aminek a segítségével azonosítani tudnák a támadót. Legalább a faját.

Az egész iroda kísértetet kergetett. Wyatt, a patkány, aki az őrsön kriminálpszichológusként dolgozott, hetek óta próbálta összerakni a gyilkos profilját.

Wyatt csak egyetlen dologban volt biztos: a gyilkos semmiképp sem lehet macskaféle.

Cesar visszaemlékezett arra a beszélgetésre, amit a patkánnyal folytatott. A támadás az összes áldozatot szemből érte; ez a nyíltság nagymacskákra nem jellemző, így nem tartották valószínűnek, hogy ebbe a fajba tartozott volna az elkövető – bár kivételek mindig akadtak. Ragadozó volt. Végzett egy hiúzzal és egy birkával. Bár az egyik húsevő, másik növényevő volt, mindkét állat a tél közeledtével nagyon dús bundát növesztett, amitől a gyilkos megszabadította őket. Egy szőrmeimádó, szadista mancsai végeztek velük, aki a „kíméletes gyorsaságból következtetve nem vérszomjból, hanem a  „szuvenír, vagyis a bunda megszerzéséért ölt. Kölyökkorában fajtalankodhattak vele a szülei – állt Wyatt aktájában. Csakhogy jelenleg senkire sem tudták ráhúzni ezt a profilt, az őrsön csupán egy hasonló esettel találkoztak. A nyúzópengét nem sikerült azonosítaniuk, és a gyilkos eszköz egy ugyancsak ismeretlen típusú lőfegyver volt.

Cesar elhatározta, hogy szembenéz az elkerülhetetlennel. Csupán egyvalakiről tudott, aki azért mészárolt le állatokat, mert féltékeny volt a bundájukra.

– Azt gondolja, hogy dr. Lexnek van egy… rajongója? – kérdezte Diego.

– Egy elég ügyes rajongója – Cesar undorral húzta el a száját, majd oldalra pillantott.

A csapat egyetlen macskatagja Boris, a szervál volt. Ő beszélt a nagymacskával, aki megtalálta az áldozat hulláját, mivel a kopók nem tudták szóra bírni.

– Bunkó, rasszista dög – gondolta a németjuhász.

Tim szemei vizenyősek voltak, szemlátomást rosszul érezte magát. Bár az előzetes profil kizárta a nagymacskákat, Boris valószínűleg a tegnap estéről kérdezte az albínót, mert Cesar látta, hogy a mobiljának híváslistáját mutogatja. Szerencsétlen, nagyon kikészült. Cesart is megdöbbentette az eset, de nem rázta meg különösebben, mivel az oroszlán volt a harmadik, hasonló módon meggyalázott hulla. Cesar nem hitte volna, hogy ilyen sokáig eltart a nyomozás. Csak a hullák száma nőtt, de az adatoké nem.

– Minél több az áldozat, annál inkább érzem úgy, hogy szar munkát végzünk – jelentette ki a németjuhász.

– Bűntudata van? – kérdezte Diego.

– Ha eredményre jutottunk volna, ez a szerencsétlen még ma is élne.

– De az ő hullája talán meg fog menteni másokat.

Cesar tudta, hogy mire céloz a kopó.

– Erről hallani sem akarok! – csóválta mérgesen a fejét.

– Az irodában türelmetlenek, uram. Nem hiszem, hogy ártana az ügynek a dolog.

– A jó zsaru a terepen dolgozik! A gyilkosokat nem csodamasinák kapják el!

– Gyilkos lenne? Dr. Wyatt szerint inkább művész.

– Mondja ezt el annak a szerencsétlennek is, aki ott fekszik a hullazsákban. Wyattnek minden sorozatgyilkos csak egy újabb fejezet a könyvébe, amivel kitörölhetem a seggemet a retyón!

– Ezt ne hangoztassa neki.

– Ha őszinte lenne a világ – vette elő a dohányát –, akkor nem tartana a társadalmunk itt.

– Ha őszinte lenne a világ, már rég legyilkoltuk volna egymást – mosolygott közben Diego.

– Zöldfülű újonc – Cesar rágyújtott.

Egy pillanatig nem szólaltak meg, hallgatták, hogy mit duruzsol Dr. Wyatt a tigris fülébe.

– Azt beszélik, hogy ez a Cecil igencsak különc