A számla

By Jonas Karlsson

Mit lehet tenni, ha egy reggel befizetendő csekket talál az ember a postaládában, majdnem hatmillió svéd koronáról? Még szerencse, hogy van mellette egy telefonszám is, ahol érdeklődni lehet. A főszereplő nagy nehézségek árán fel is hívja, és kiderül: mostanában postázzák a számlákat mindenkinek. Itt az idő, fizetni kell! Hogyhogy nem hallott róla? És a reklámok, a szórólapok, a tévéviták? Legyen szíves, fáradjon be a központba, megbeszélni, miért ilyen magas az összeg. Ha valaki nem hajlandó vagy nem képes fizetni... azt nem ölik meg, dehogy, szó sincs róla, de korlátozzák a hozzáférését.
Karlsson abszurd meséje minden olvasót napsütéssel, boldogsággal, mosollyal tölt föl - és nincs hozzá számla mellékelve.
Jonas Karlsson svéd színész a Királyi Drámai Színház tagja, filmjei közül többet itthon is láthattunk: Rúzs, reptér, satöbbi; Stockholmi történetek; Kim Novak sosem úszott Genezáret tavában. S amellett regényeket és színdarabokat ír, amelyek lassan világszerte sikert aratnak.
„Elege van a napi verkliből? Meneküljön ebbe a svéd komédiába…” (The Oprah Magazine, USA)
„Svédországnak van egy Kafkája Jonas Karlsson személyében.” (DeMorgen, Hollandia)
„Szürreális, vicces, felkavaró.” (Independent.co.uk, Egyesült Királyság)

• Language: Magyar
• Publisher: Európa Könyvkiadó
• Release date: Apr 20, 2016
• ISBN: 9789634052982

Book preview

1

Hihetetlen összegről, 5 700 000 koronáról szólt. Nem lehetett komolyan venni. Arra gondoltam, biztos ez is egy olyan kamuszámla, amiről annyit hallani a tévében és olvasni az újságokban. Amivel arcátlan vállalatok pénzt csalnak ki az emberektől, leginkább persze a nyugdíjasoktól.

Jól kidolgozott akció volt, azt el kell ismerni. A cég logója valódinak tűnt. Persze nem vagyok benne egészen biztos, mert nemigen szoktam leveleket kapni a szokásos számlákon kívül. Ez is nagyjából ugyanolyannak tűnt. Mármint az összeget leszámítva. W. R. D. állt rajta, meg a fizetési feltételekről szóló, igazán hihetően megfogalmazott szöveg. Tökéletesen hozta a hatóságokra jellemző száraz, tényszerű stílust.

Na már most, ha a csekk valódi, akkor csakis fatális tévedés történhetett. Valami gép összekevert egy nagyvállalattal vagy egy külföldi konzorciummal. 5 700 000 korona. Kinek állítanak ki ilyen számlákat? Mosolyogtam a gondolaton, hogy valakitől tévedésből ekkora összeget követelnek, ő meg szépen kifizeti.

Megittam egy pohár gyümölcslevet, a papírgyűjtő konténerbe gyömöszöltem néhány, a „Reklámanyagot nem kérek" feliratot különös ügyességgel kicselező hirdetési mellékletet és tájékoztató füzetet, majd munkába indultam.

Egy művészfilmeket árusító videotékában dolgozom, félállásban. Ketten felváltva járunk be, heti két-három alkalommal, amikor is a rendeléseket intézzük, meg a bejövő filmeket válogatjuk, katalogizáljuk és a polcokra tesszük. Néha segítek egy-egy vevőnek, hogy megtalálja a keresett filmjét, vagy elmagyarázom neki, miért nem érkezett még meg egy bizonyos, extrákkal teli különkiadás, vagy hogy miért nem tartalmazza pont azt az interjút, amit ő az interneten látott, és ami szerinte kiválóan bemutatta a film alkotóját, és amiből képes volna hosszasan idézni nekem, ha lenne kedvem végighallgatni. Általában azonban inkább csak ácsorgok, az eszem meg valahol máshol kalandozik.

Kissé fújt a szél, de valójában nem volt szükség nagykabátra, és a legtöbb fa már teljesen zöldbe borult. Útközben végig a számla járt a fejemben, és azon tűnődtem, vajon hogyan szerezhették meg a nevemet és a címemet. Csak úgy blindre választottak ki? Vagy talán létezik valaki, akinek majdnem ugyanazok az adatai, mint nekem?

Az üzlet kirakatát vékonyan belepte a sárgászöldes virágpor, az ajtót pedig alig lehetett kinyitni. Tulajdonképpen teljesen mindegy volt, hogyan állítottuk be az ajtóbehúzót, mert az ajtó vagy szorult, vagy kivágódott a legapróbb fuvallatra is. Ma viszont megállt a kettő között félúton.

Ragadt a padló a cipőm alatt, amikor a pult felé lépkedtem, hogy felakasszam a zakómat a pult alatti kampóra. A pénztárgép mögötti főzőfülkében feltettem magamnak egy adag kávét. A kávéfőző aljára ráégett valami, és Tomas, aki a többi napon dolgozott, azt mondta, hogy inkább sose iszik belőle, pedig szerintem nem volt annyira vészes a dolog. Sőt legalább adott valami stichet az amúgy elég híg löttynek.

Az alsó szekrény ajtaját jó néhányszor be kellett nyomnom, mivel nem akart becsukódni, mert hiányzott róla a mágnes. Végül fogtam egy darab Tesa celluxot, feltekertem, és beszorítottam a résbe, mire végre becsukódott.

A pénztárgép alatti kosárban hevertek a múlt héten visszahozott filmek, amelyeket Tomasnak nem volt se kedve, se energiája visszatenni a polcokra. Míg arra vártam, hogy elkészüljön a kávém, leültem, és a filmeket nézegettem. Volt ott egy Kubrick, egy Godard, és ott volt még David Mamet A spanyol fogoly című filmje is. Megfordítottam, és olvasni kezdtem a borítót. Rég láttam utoljára. Akkor, amikor még életem nagy szerelmével, Sunitával jártam, és azon versengtünk, hogy megmutassuk egymásnak kedvenc filmjeinket. Már nem is tudom, hogy egyáltalán végignéztük-e, mert Sunita különösebben nem rajongott érte.

A kávé elkészült, a hűtőben találtam hozzá egy alig pár napos tejet is. Beleöntöttem a kávémba, felhörpintettem, majd kipakoltam a filmeket.

Ahogy a pulthoz visszamentem, újra éreztem, hogy ragad a padló. Biztos kóla vagy valami hasonló borulhatott ki, mert bárhová léptem, a talpam mindenhol a műanyag padlóhoz ragadt. Tulajdonképpen egész jópofa hangja volt. Különösen, ha az ember kellőképpen ritmusosan lépdelt.

Egy ideig a pult mögött ültem, és azon elmélkedtem, hogy hátha valaki átvette, vagy, hogy is mondják, ellopta az identitásomat. Rendelt valamit a nevemben, majd a cég nekem számlázta ki ezt az őrült összeget. De mi a csudát lehet 5 700 000 koronáért rendelni? Az ekkora rendeléseket szerintem sokkal szigorúbban kéne ellenőrizni.

Úgy tizenegy és fél tizenkettő között egy kis időre be szokott sütni a nap az üzletbe. Kipróbáltam, hogy ha lehajolok, és fejemet félrehajtom, látom-e, miféle kulimász ömlött a padlóra. Egy bizonyos szögből apró, minden bizonnyal kilöttyintett üdítő alkotta szigetecskéket véltem felfedezni. Egy ideig csak néztem őket. Mintha csak egy világtérkép lenne, amiről Ázsia és Ausztrália bizonyos részei hiányoztak. Hunyorítottam. Afrika elég jól nézett ki. Nem is beszélve Grönlandról vagy Alaszkáról. Bár, gondoltam magamban, mindez csak azért lehetséges, mert e tájak pontos formáját illetően ismereteim némiképpen hiányosak. Egy ideig azon morfondíroztam, vajon mely országok határvonalait ismerem a legjobban, leszámítva persze Svédországét, majd arra a következtetésre jutottam, hogy minden bizonnyal Észak-Európa részei lehetnek azok. A nap hamarosan eltűnt a tetők mögött, a ragacs viszont maradt, jól hallhatóan, amikor az ember csak arra járt.

Felhívtam Jörgent, a főnökömet, és megkérdeztem tőle, nem vehetnénk-e egy felmosót. Azt válaszolta, hogy rendben. Meg, hogy tényleg hasznos lenne a továbbiakban is egy ilyen eszköz, és jó lenne, ha fel is mosnám a padlót.

– Csak őrizd meg a számlát – mondta.

Lementem hát a háztartási boltba, vettem egy olyan vödröt, amin egy kis kosárka is van, hogy az ember kicsavarhassa a vizet a vödörhöz tartozó felmosóból. Megtöltöttem vízzel, majd rájöttem, hogy talán vehettem volna valami vegyszert vagy mosogatószert is, bár talán az is elég, ha a víz kellően meleg. Az egész üzletet felmostam. Szép lett. A bolt vonzóbbnak tűnt. Majdhogynem luxuskivitelűnek. Néhányszor vizet cseréltem, majd végezetül a cipőm talpát is lemostam. Ezek után leültem, és megváltoztattam a telefonomon a háttérképet. Utána kikapcsoltam, majd újra visszakapcsoltam, és még egyszer megváltoztattam a háttérképet.

Úgy ebédidő táján benézett Roger barátom. Épp a klotyóból jöttem ki, amikor láttam, hogy a pultnál áll és telefonál. Felém biccentett, majd újra kiment, és eltűnt az utca forgatagában. Húsz perccel később visszajött, és megkérdezte, hogy megehetné-e a rendelt ebédem maradékát.

– Ugye, nem baj? – kérdezte, én meg mondtam, hogy nem.

Leült a pult mögötti hokedlire, és tömte magába a maradék tésztát meg a húst. Elmesélte, hogy majdnem három hete kínozza egy megfázás, most kezd végre kikeveredni belőle.

– Először egy kicsit kapart a torkom – mesélte, miközben rágta a falatot. – Később már nagyon fájt, annyira, hogy alig bírtam nyelni. Aztán az egész átterjedt a légcsövemre, és elkezdtem iszonyatosan köhögni. Tudod, olyan szárazon, hogy alig bírtam aludni. Betelefonáltam a körzeti rendelőbe, és mondtam, hogy penicillinre van szükségem, de mire bementem, a lázam elmúlt, és a köhögésem is csillapodni kezdett. Így aztán nem akartak felírni semmit. Azt mondták, hogy inkább szedjek Alvedont, és menjek vissza, ha romlana az állapotom. De nem romlott. Csak javult.

Megpróbált köhögni egyet, de nem igazán sikerült neki. Felsóhajtott, és a fejét csóválta. Majd addig evett, amíg szinte ki nem nyalta az alufólia tálcát. Ezek után eltolta magától, és megkérdezte, nincs-e valami új filmünk, majd amikor mondtam, hogy nincs, ismét felsóhajtott, és kinézett az ablakon.

– No, most már mennem kell – mondta.

Magához vett egy marék cukorkát, amivel a gyerekeket szoktuk megkínálni, majd kilépett az ajtón. Utánamentem, és egyúttal ki is tűztem a halványpiros „Nyitva" zászlót.

Délután sem tért be egyetlen vevő sem, így csak ültem, és a számlákat szortíroztam. A vödör és a felmosó számláját egy papírra ragasztottam. A papírt kilyukasztottam, és egy mappába fűztem. Jörgen mindent egy különleges rendszer szerint követelt meg. A pénztári blokkokat egy zöld mappába kellett lefűzni, a kifizetetlen számlákat pedig egy kékbe. Ezeket később ő kifizette, és áthelyezte a zöldbe.

Ahogy ott lapozgattam, ismét eszembe jutott az a különös számla, amit kaptam. Felrémlett, hogy bizonyos vállalatok örére pontosan szokták feltüntetni az összeget, amitől az egy irdatlan hosszú számnak tűnik. Néha ráadásul nehezen lehet észrevenni azt az apró pici vesszőt a nullák között. Lehet, hogy most is ez történt velem? Lehet, hogy egyszerűen csak elvétették a tizedes vesszőt, vagy én nem láttam? De nem, még csak erről sem lehetett szó. Mert ha le is húztam két nullát a szám végéről, akkor is őrült nagy összeg maradt. Pedig nem rendeltem én semmit ötvenhétezerért. Erre már csak emlékeznék. Különben is mi az a W. R. D.? Lapozgatni kezdtem a bolt papírjai között, hátha találok valami hasonló számlát, de nem. Ez nem lehet igaz, gondoltam. Csakis valami tévedés történhetett.

2

Majdnem pontosan egy hónapra rá kaptam egy fizetési felszólítást. Ez alkalommal késedelmi díjjal megfejelve. Az összeg már 5 700 150 korona volt. Alaposabban szemügyre vettem az iratot. Minden kétséget kizáróan az én nevem és címem szerepelt az értesítőn. Ráadásul semmi tizedes vessző nem hiányzott róla. Az összeghez nem fért kétség. Ez alkalommal ugyanis a számlát egy követeléskezelő cég, a SweEx küldte.

Az ügyeket nem mi kezeljük, állt egyértelműen középen. Reklamáció esetén kérjük, forduljon a megbízónkhoz. És egy telefonszám.

Felhívtam hát a papír alján lévő számot. Egy géphang vette fel, üdvözölt, majd így szólt:

– Kérem,