Az aranyszemű asszony

By Maurice Leblanc

Maurice Leblanc Arséne Lupin történetei kevéssé ismertek a magyar olvasó előtt, holott a világirodalomban Sherlock Holmes mellett tartják számon, s a bűnügyi irodalom egyik legnagyobb klasszikus sorozata. A valóságos személy alapján megalkotott Arséne Lup

• Language: Magyar
• Publisher: Fapadoskonyv.hu Kiadó
• Release date: Mar 9, 2016
• ISBN: 9789633748121

Maurice Leblanc

Maurice Leblanc (1864-1941) was a French novelist and short story writer. Born and raised in Rouen, Normandy, Leblanc attended law school before dropping out to pursue a writing career in Paris. There, he made a name for himself as a leading author of crime fiction, publishing critically acclaimed stories and novels with moderate commercial success. On July 15th, 1905, Leblanc published a story in Je sais tout, a popular French magazine, featuring Arsène Lupin, gentleman thief. The character, inspired by Sir Arthur Conan Doyle’s Sherlock Holmes stories, brought Leblanc both fame and fortune, featuring in 21 novels and short story collections and defining his career as one of the bestselling authors of the twentieth century. Appointed to the Légion d'Honneur, France’s highest order of merit, Leblanc and his works remain cultural touchstones for generations of devoted readers. His stories have inspired numerous adaptations, including Lupin, a smash-hit 2021 television series.

Book preview

MAURICE LEBLANC

AZ ARANYSZEMŰ ASSZONY

Fordította

Szini Gyula

Honlap: www.fapadoskonyv.hu

E-mail: [e-mail]

Borító: Rimanóczy Andrea

978-963-374-812-1

© Fapadoskonyv.hu Kft.

ELSŐ RÉSZ

1.

Kesselbach hirtelen megállt a terem küszöbén, megragadta titkárja karját, és izgatott hangon mormolta:

– Chapman, már megint járt itt valaki!

– Ugyan, ugyan, uram! – tiltakozott a titkár. – Hiszen ön saját maga nyitotta ki az előszoba ajtaját, s mialatt a vendéglőben ebédeltünk, a kulcsa ott volt a zsebében.

– Chapman, valaki járt itt! – ismételte Kesselbach.

Rámutatott az útizsákra, amely a kandallón feküdt.

– Nézze, itt a bizonyíték! Ez a zsák zárva volt. Most pedig nincs.

Chapman ellentmondott:

– Bizonyos benne, uram, hogy bezárta? Különben nincs ebben a zsákban más, mint értéktelen csecsebecse, toalettszerek.

– Nincs más benne, mert mielőtt elmentem, kivettem belőle a tárcámat óvatosságból… mert ha ezt nem teszem, akkor… Mondom magának, Chapman, hogy valaki járt itt, mialatt ebédeltünk.

A falon telefonkészülék függött. Leemelte a kagylót.

– Halló!… Itt Kesselbach… a 415. ajtó… Igen, igen… Kérem, kisasszony, legyen szíves, hívja fel a rendőrfőnökséget… a bűnügyi osztályt… a száma, kérem… halló, egy kis türelmet kérek… Megvan!… A száma 822-48… Várom a feleletet itt a telefonnál.

Egy perc múlva, újból beleszólt a telefonba:

– Halló! 822-48? Szeretnék beszélni Lenormand tanácsos úrral, a bűnügyi osztály vezetőjével… Itt Kesselbach… Halló? Hogyne! Hogyne! A tanácsos úr már tudja, miről van szó. Az ő meghatalmazásából telefonálok… Ah, nincs ott!… Kihez van szerencsém? Gourel főfelügyelő úr?… De hiszen, úgy emlékszem, Gourel úr, hogy ön ott volt tegnap, mikor Lenormand tanácsos úrral értekeztem… Kérem, főfelügyelő úr, ugyanaz az eset történt ma is, mint tegnap. Valaki benn járt a lakásomban. És ha ön azonnal jön, talán még fel is fedezheti a tettest a nyomok alapján… Tehát úgy vagy fél óra múlva? Nagyon helyes… Csak a 415-ös ajtót kell keresni. Tehát még egyszer köszönöm!

Rudolf Kesselbach, a gyémántkirály, ahogy nevezték – vagy másként a Fokföld ura – Rudolf Kesselbach, a multimilliomos, akinek vagyonát több mint százmillióra becsülték, átutazóban volt Párizsban, és a Palace Hotel negyedik emeletén egy hét óta lakott a 415. számú lakásban, mely három szobából állt, amik közül a két nagyobbik, a szalon és a nagyszoba az Avenna du Bois de Boulogne felé nyíltak, míg tőlük balra a harmadik szobának, amelyet Chapman titkár használt, a rue de Judée-re volt a kilátása.

E szobák folytatásaként öt szoba volt fönntartva Kesselbachné számára, akit Monte-Carlóból vártak, ahol ez idő szerint tartózkodott, de ahonnan férje első hívására meg kellett érkeznie.

Néhány percig Rudolf Kesselbach aggodalmas arccal járt föl és alá. Magas termetű, még fiatal ember volt, akinek gyengéden kék szeme aranykeretű pápaszemen át csillogott, és szelíd, félénk kifejezést adott arcának, ellentétben energikus szögletes homlokával és csontos állkapcsával.

Az ablakhoz ment, az zárva volt. De hogy is lehetett volna rajta át a szobába jutni? A külön erkély, amely a lakást körülvette, jobbra véget ért, és balra el volt rekesztve a rue de Judée-re nyíló erkély szögletével.

Kesselbach átment a nagyszobába, ennek nem volt semmi összeköttetése a szomszéd helyiséggel. Átment a titkárja szobájába: az ajtó, amely a Kesselbachné számára fönntartott öt szoba felé nyílt, zárva volt, és závárja be volt tolva.

– Nem értek az egészből semmit, Chapman: mégiscsak furcsa dolgokat állapítok meg itt már több ízben, ezt ön is el fogja ismerni! Tegnap a sétapálcámat bolygatták meg… Tegnapelőtt a papirosaimat birizgálták… Mégiscsak furcsa… Hogyan lehetséges ez?

– Ez lehetetlen, uram! – kiáltotta Chapman, és becsületes, békés arcát semmiféle nyugtalanság nem fodrozta. – Csupa feltevés mindez… nincs önnek egyetlen bizonyítéka sem… merő impressziók… Eh, elvégre is, ebbe a lakásba csak az előszobán át lehet jutni! És ön patentkulcsot csináltatott hozzá aznap, mikor megérkeztünk, a kulcsnak a párja pedig csak a komornyikjánál, Edwardsnál van… Megbízik ebben az emberben?

– Hogyne, az ördögbe!… Tíz év óta az emberem… De Edwards ugyanakkor ebédel, mint mi, és ez nincs rendjén. Jövőben csak akkor mehet el a lakásból, ha mi hazaértünk.

Chapman könnyedén vállat vont. Valóban, a Fokföld ura kezdett kissé furcsa lenni a megmagyarázhatatlan félelmeivel. Mi is fenyegetheti az embert egy hotelban, főként, ha nincs nála semmiféle érték, semmiféle jelentékenyebb pénz?

Hallatszott, hogy az előszoba ajtaja nyílik. Edwards jelent meg.

Kesselbach magához hívta:

– Livrében van, Edwards?… No, jó. Ma nem várok semmi vizitet… azazhogy… Gourel urat várom. Addig is maradjon az előcsarnokban, és vigyázzon az ajtóra. Chapman úrral együtt komoly munkával vagyunk elfoglalva.

A „komoly munka" néhány percig tartott, ami alatt Kesselbach átnézte a postáját, átfutott négy levelet, és röviden jelezte, mit kell rájuk felelni. De Chapman, aki kezében tollal várt, egyszerre csak észrevette, hogy Kesselbach egészen más dologra gondol, mint a postájára.

Az ujjai között tartott és figyelmesen nézett egy fekete tűt, amely halászhorog módjára volt meggörbítve.

– Nézze csak, Chapman, mit találtam az asztalon? Ez beszél maga helyett, ez a meggörbített tű. Ez a bizonyság, ez az áruló jel! És most már hiába állítja, hogy ebben a szalonban nem járt senki. Mert ez a tű bizonyosan nem magától jutott ide!

– Bizonyos csak az – felelte a titkár –, hogy az én hibámból került ide.

– Tessék?

– Igen, ez a tű az én nyakravalómba volt tűzve. Tegnap este, mialatt ön olvasott, kihúztam a nyakkendőmből és meggörbítettem gépiesen, szórakozottan…

Kesselbach bosszúsan fölkelt a helyéről, néhány lépést tett, és megállt:

– Maga most nevet, Chapman… és igaza van… különös lehetek… a legutóbbi fokföldi utazásom óta… Mert, hogy is mondjam?… maga még nem tudja, milyen új fordulat van az én életemben… Óriási terv!… Rettenetes nagy dolog!… Még csak a jövő bizonytalan ködében látom, de már kezd kialakulni… hallatlan nagy ügy!… Ah, Chapman, maga nem is sejti… Nem a pénz izgat… arra fütyülök… abból sok van… Ennél sokkal többet jelent az én dolgom… hatalmat, erőt, tekintélyt! Ha megvalósul az, amit előre látok, nemcsak a Fokföld ura leszek, hanem a többi országoké is… Rudolf Kesselbach, az augsburgi rézműves fia egy magasságban fog haladni sok olyan emberrel, akik eddig lefelé bántak vele… Föléjük fog kerekedni, Chapman, föléjük fog kerekedni… mondhatom!… és ha egyszer…

Hirtelen elhallgatott, és úgy nézett titkárjára, mintha már megbánta volna, hogy sokat beszélt, de azért a heve mégis tovább ragadta, és így szólt befejezésül:

– Megértheti, Chapman, a nyugtalanságom okát… Itt, ebben a fejben egy ötlet forr, amely sokat ér, és ezt az ötletet talán már megsejtették… már lesnek rám… meg vagyok róla győződve…

Csengő berregett föl.

– A telefon – szólt Chapman.

– Talán véletlenül épp ebben a dologban – mormolta Kesselbach.

Fölkapta a kagylót.

– Halló!… Ki beszél? – Az Ezredes?… – Ah! Igen, igen, én vagyok… Van valami újság?… Helyes… Tehát várom önt… Magával hozza egy emberét? Kitűnő… Halló! Nem, nem zavar minket… mindjárt intézkedem… Tehát olyan komoly a dolog?… Megnyugtathatom: a jelszó csak formaszerű lesz… a titkárom meg én vigyázunk az ajtóra, és senki sem jöhet be. A járást ismeri, ugye? Tehát ne késsék egy percet sem!

Visszaakasztotta a kagylót, és nyomban így szólt:

– Chapman, két úr jön, igen, két úr… Edwards be fogja őket engedni.

– De hiszen Gourel úr…

– Gourel úr később jön… egy óra múlva. És mindennek ellenére lehet, hogy mégis találkozni fognak… Mondja meg hát Edwardsnak, hogy azonnal menjen az irodába, s intézkedjék: nem vagyok itthon senkinek… csak két úr számára, és ez az Ezredes meg a barátja, és természetesen Gourel úr is. Jegyeztesse elő a neveket!

Chapman teljesítette a rendelkezést. Mikor visszatért, észrevette, hogy Kesselbach a kezében egy bőrburkolatot tart, vagyis inkább egy kis fekete maroken bőrből való tárcát, amely a külseje szerint kétségkívül üresnek látszott. Kesselbach habozott, mintha nem tudna vele mit kezdeni. A zsebébe csúsztassa-e, vagy letegye máshova!

Végül is a kandalló felé közeledett, és a bőrtárcát útitáskájába dobta.

– Végezzük el a postát, Chapman! Tíz percünk van még. Nini, levél a feleségemtől! Nem értem, miért nem szólt nekem erről hamarabb, Chapman? Talán nem ismerte meg az írását?

Kesselbach nem rejtette el meghatottságát, hogy tapintja és nézegeti azt a darab papirost, amelyet a felesége érintett ujjaival, és amelybe az asszony valamit a szeme melegségéből, valamit az illatából, valamit a legtitkosabb gondolataiból belelehelt.

Kesselbach magába szívta parfümjét, és miután a borítékot felbontotta, lassan kezdte olvasni, félig hangosan, töredékekben, amiket Chapman meghallott:

„Kissé fáradt vagyok, nem mozdultam a szobámból… unatkozom… Mikor láthatom megint viszont? Ebbéli táviratát nagyon szívesen látnám."

– Ugye, táviratozott ma reggel, Chapman? Eszerint a feleségem holnap, szerdán itt lesz.

Kesselbach egyszerre jókedvű lett, mintha gondjainak felhője hirtelen fölereszkedett volna, és nem bántaná többé semmi nyugtalanság. Dörzsölgette a kezét, és széles mellkassal vett lélegzetet, mint az erős emberek, akik biztosak a sikerükben, mint egy nagyon szerencsés ember, aki magáénak mondhatja a boldogságot, és aki olyan fából van faragva, hogy azt meg is tudja őrizni.

– Csöngettek, Chapman, az előcsarnokban szól a csengő, nézze meg!

De Edwards lépett be és jelentette:

– Két úr keresi nagyságodat. Ezek azok az urak.

– Tudom. Itt vannak az előszobában?

– Az előszobában vannak.

– Zárja le az előszoba ajtaját, és ne nyissa ki többé… csak Gourel főfelügyelő urat szabad beengedni. Maga pedig, Chapman, keresse föl a két urat, és mondja meg nekik, hogy először is az Ezredessel szeretnék beszélni négyszemközt.

Edwards és Chapman kimentek, és betették maguk után a szoba ajtaját. Rudolf Kesselbach az ablakhoz ment, és homlokát az üvegnek támasztotta.

Kívül az utcán közvetlenül alatta kocsik és autók robogtak a két párhuzamos barázda mentén, amiket a gyalogosok számára való „sziget" választott el egymástól. Derűs tavaszi napfényben csillogtak a kocsikon a rézveretek és a lakkok. A fákon ütközött már a zsenge zöld, és a gesztenyefák rügyeiből már kezdett fesleni a kis, születő levél.

– Mi az ördögöt csinál az a Chapman? – mormolta maga elé Kesselbach. – Mennyit tárgyal?

Fölvett egy cigarettát az asztalról, rágyújtott, néhány füstfelhőt fújt. Hirtelen halkan fölkiáltott. Előtte egy ember állt, akit egyáltalán nem ismert.

*

Egy lépést hátrált.

– Kicsoda ön?

Az ember – kifogástalanul öltözködő, inkább elegánsnak mondható, fekete hajú és bajuszú, szigorú szemű férfi – élesen kacagott:

– Ki vagyok? Hát az Ezredes!

– De nem! Nem! Az Ezredes, ahogy hívom, és aki ezen a megbeszélt néven szokott nekem írni… az nem ön!

– De igen!… igen!… Az a másik csak… De nézze, kedves uram, hiszen mindez nem fontos. A fő az, hogy én… én legyek. És én esküszöm, hogy… én vagyok!

– De kérem, uram, mondja meg hát a nevét!

– Az Ezredes… amíg mást nem parancsol.

A rémület mindinkább elfogta Kesselbachot. Ki ez az ember, aki előtte áll? Mit akar?

Hangosan kiáltott:

– Chapman!

– Micsoda furcsa ötletei vannak önnek, hogy kiabál! Talán nem elég az én társaságom?

– Chapman! – ismételte meg Kesselbach. – Chapman! Edwards!

– Chapman! Edwards! – mosolygott az idegen. – De hát kedves barátaim, hol maradnak? Hiszen hívják önöket!

– Uram, kérem önt, parancsolom önnek, hogy engedjen utat!

– De kedves uram, ki akadályozza meg ebben?

Az idegen udvariasan félreállt, Kesselbach az ajtóhoz ment, kinyitotta és nyomban visszaugrott. Egy másik ember állt ott pisztollyal a kezében.

– Edwards… Chap… – dadogta Kesselbach, de nem fejezte be szavait, mert meglátta a titkárát és az inasát az előszoba sarkában, hol megkötözve és betömött szájjal feküdtek.

Kesselbach nyugtalan, minden behatásra érzékeny, de alapjában véve bátor ember volt, és a fenyegető veszély érzése ahelyett, hogy lesújtotta volna, inkább visszaadta rugalmasságát és erejét.

Óvatosan, arcán színlelt borzalommal és rémülettel visszaugrott a kandallóhoz, és háttal a falhoz támaszkodott. Ujjával titokban a villanycsengőt kereste. Megtalálta és hosszasan megnyomta a gombját.

– Na és most? – kérdezte az idegen.

Kesselbach nem felelt, tovább nyomta a csengőt.

– Na és mi lesz most? Ugye azt reméli, hogy jönni fognak, és hogy az egész hotel föl van zavarva, mert nyomkodja azt a gombot?… De szerencsétlen ember, nézzen maga körül, és látni fogja, hogy a drót el van vágva!

Kesselbach körülnézett, mintha meg akarna a valóságról győződni, de villámgyors mozdulattal fölkapta útizsákját, belemélyesztette a kezét, megragadott benne egy revolvert, az idegenre irányozta, és lőtt.

– Az ördögbe is! – szólt az idegen. – Ön a pisztolyát levegővel és csönddel tölti meg?

A ravasz másodszor csettent és harmadszor is. Dördülés nem hallatszott.

– Tessék, még három lövést, Fokföld Ura! Addig meg nem állok, míg hat golyó nincs a bőrömben. Mi az? Nem tetszik lőni? Kár!… Hiszen a patron jónak látszott.

Az idegen elkapott egy széket a hátánál fogva, megfordította, úgy ült rá, mintha lovagolna, és rámutatott egy karosszékre:

– Legyen kegyes és foglaljon helyet, kedves uram, mintha csak otthon lenne! Parancsol cigarettát? Részemről nem, köszönöm. Jobb szeretem a szivart.

Az asztalon szivaros láda volt. Az idegen kiválasztott belőle egy szőke és gondosan formált Upmant, rágyújtott, miközben meghajtotta magát:

– Köszönöm. A szivar nagyszerű. És most, ha tetszik, diskurálunk.

*

Rudolf Kesselbach megdöbbenve hallgatta az idegent. Ki volt ez a különös ember? Minthogy az idegen nyugodtan viselkedett és beszédes volt, Kesselbach lassanként megnyugodott, és azt kezdte hinni, hogy talán erőszak és brutalitás nélkül is tisztázódhat a helyzete.

Kivett a zsebéből egy tárcát, kinyitotta, kiemelt belőle egy tekintélyes csomó bankjegyet, és kérdezte:

– Mennyit parancsol?

Az idegen meglepve nézett rá, mintha nehezen értené meg, hogy mit akarnak tőle. Aztán egy perc múlva kiáltott.

– Marco!

A revolveres ember előlépett.

– Marco! Ez az úr volt olyan szíves, és felajánlotta ezt a pár kékhasú rongyot a barátnőd számára. Fogadd el, Marco!

Marco, mialatt jobb kezével a revolverét ráfogta Kesselbachra, bal kezét kinyújtotta, elfogadta a bankjegyeket, és hátra húzódott.

– Ezt a dolgot az ön kívánsága szerint intéztük el – szólalt meg az idegen –, és most rátérhetünk arra, hogy mi hozott engem ide. Rövid és velős leszek. Két dolgot akarok. Először is egy kis, fekete maroken bőrből való tárcát, amit ön rendszerint magánál szokott hordani. Aztán egy ébenfa ládácskát, amely még tegnap benne volt az útizsákjában. Vegyük sorba! A maroken tárca…

– Elégett.

Az idegen összeráncolta a szemöldökét, és mintha elrévedezett volna azokba a régi jó időkbe, amikor hathatós eszközök voltak azok megszólaltatására, akik makacsul ellenkeztek.

– Jó. Majd meglátjuk. És az ébenfa kazetta?

– Elégett.

– Ejnye! – szólt szemrehányóan az idegen. – Ön engem ugratni akar?

És irgalmatlanul csavarintott egyet Kesselbach karján.

– Tegnap, Kesselbach, tegnap ön belépett a „Credit Lyonnais főintézetébe a boulevard des Itallene-en és felöltője alatt csomagot rejtegetett. Páncélszekrény-rekeszt bérelt… Megmondhatom pontosan a „safe doposit számát, 16. rekesz, 9. sor. Miután aláírta a nevét és fizetett, lement a bank pincéjébe, és mikor onnan visszajött, nem volt többé önnél a csomag. Így történt pontosan? Tehát a kazetta és a tárca a Credit Lyonnais-nál van elhelyezve.

– Nincsenek ott.

– Adja ide a rekesze kulcsát!

– Nem adom.

– Marco!…

Marco odafutott.

– Rajta, Marco! A négyszeres hurkot!

Mielőtt Kesselbach védekezhetett, már meg volt fogva egy kötélszerkezetben, amely belevésett a húsába, mihelyt kapálózni akart. A karja a hátára volt rögzítve, teste a fotelhoz volt kötve, és lábán szalagok futottak körül, mint a múmiák lábán.

– Motozd meg, Marco!

Marco motozott. Két perc múlva urának átnyújtott egy kis lapos, nikkelezett kulcsot, amelyen a 16-os és 9-es szám volt.

– Rendben van. A maroken tárca nincs meg?

– Nincs meg, főnök úr.

– Akkor a rekeszben van. Kesselbach úr, legyen szíves megmondani a titkos jelszót, amely nyitja a páncélszekrény rekesze zárját.

– Nem mondom.

– Semmi esetre sem?

– Semmi esetre sem.

– Marco!

– Főnök úr?

– A pisztolyod csövét illeszd ennek az úrnak a halántékára.

– Megvan.

– Tedd az ujjad a zavarra!

– Megvan.

– Na és most, kedves Kesselbach barátom, hajlandó vagy beszélni?

– Nem.

– Tíz másodpercet adok, egy pillanattal sem többet… Marco!

– Főnök úr?

– Tíz másodperc múlva ennek az úrnak az agyát szétloccsantod!

– Meglesz.

– Kesselbach, számolni fogok. Egy, kettő, három, négy, öt, hat.

Kesselbach jelt adott.

– Beszélni akarsz?

– Beszélek.

– Épp itt volt már az ideje. Tehát mi a jelszó, a lakat titkos jeligéje?

– Dolor.

– Dolor… A fájdalom!… Kesselbachné őnagyságának a neve véletlenül nem Dolores? Hehehe, barátom!… Marco, te végezd el, ami meg van beszélve! Nem fogsz tévedni, mi? Elmondom még egyszer… Az omnibusz állomáson fölkeresed Jerome-ot, átadod neki a kulcsot, és megmondod neki a jelszót: „Dolor". Együtt elmentek a Credit Lyonnais-ba. Jerome egyedül megy be, aláírja a személyazonossági jegyzéket, leszáll a pincébe, és magával hozza mindazt, amit a rekeszben talál. Remélem, mindent megértettél?

– Mindent, főnök úr. De ha véletlenül a rekesz nem nyílik meg a „Dolor" szóra?

– Csönd, Marco!… Amikor kijössz a Credit Lyonnais-ből, elválsz Jerome-tól, a lakásodra mész, és onnan megtelefonálod nekem, hogy mit végeztél. Ha véletlenül a „Dolor" szóra nem nyílnék meg a zár, akkor köztem és Rudolf Kesselbach barátom közt meglesz a végső leszámolás. Kesselbach, biztos, hogy ez a jelszó? Gondolj a következményekre!… No de majd megtaláljuk. Indulj, Marco!

– És főnök úr?

– Én maradok. Óh, ne félj semmit, ilyen biztosra még nem mentem, mint most! Ugye, Kesselbach, a jelszó csak formaszerű volt.

– Természetesen.

– Az ördögbe is, ezt lassan nyögted ki. Talán csak nem akarsz időt nyerni? Hiszen akkor is meg volnék fogva a kelepcében, mint valami hülye?…

Az idegen eltűnődött, vizsgálta Kesselbach arcát, és arra a következtetésre jutott:

– Nem… ez lehetetlen… senki sem fog minket zavarni.

Még be sem fejezte mondatát, már fölberregett az előcsarnok csengője.

Hirtelen rászorította a tenyerét Kesselbach szájára.

– Eh, vén róka! Te vártál valakire! Kesselbach szemében reménysugár csillant meg.

Hallatszott, hogy gúnyosan vihog a tenyér alatt, amely fojtogatta.

Az idegen remegett a dühtől.

– Hallgass!… mert különben beléd fojtom a szuszt. Gyere, Marco, gyömöszöld be a száját! Gyorsan! Helyes.

A csengő megint berregett. Az idegen kikiáltott, mintha ő volna Rudolf Kesselbach, és mintha Edwards még ott volna.

– Nyisd ki, Edwards!

Aztán halkan átment az előcsarnokba, és súgva így szólt, mialatt rámutatott a titkárra és a komornyikra:

– Marco, segíts, hogy ezeket áthordhassuk a szobába… amoda… de úgy, hogy ne lehessen őket meglátni!

Ő maga elcipelte a titkárt, Marco pedig magával vitte az inast.

– Rendben. És most menj vissza a szalonba!

Az idegen követte Marcót a szalonba, de nyomban visszasietett másodszor is az előcsarnokba és hangosan, a megütközés hangján szólt:

– De kérem, az inasa nincs itt, Kesselbach úr… Kérem, ne zavartassa magát… csak fejezze be a levelét… Majd én magam nyitok ajtót.

És nyugodtan kinyitotta a lakás ajtaját.

– Kesselbach urat keresem – hangzott feléje.

Szemben állt vele egy roppant hatalmas termetű férfi, akinek vidám arca, élénk szeme volt, és hol az egyik, hol a másik lábán állt, miközben kezében a kalapja peremével játszott.

– Kesselbach úr itt lakik – felelte az idegen a látogatónak. – Kit jelentsek be?

– Kesselbach úr telefonált, uram… vár engem…

– Hja, ön az!… Bejelentem… lesz szíves egy percig várakozni?… Kesselbach úr mindjárt rendelkezésére fog állni.

Az idegen elég vakmerő volt ahhoz, hogy otthagyja a látogatót az előszoba küszöbén, olyan helyen, ahonnan a nyitott ajtón át a szalon egy részét látni lehetett. És lassan, anélkül, hogy visszafordult volna, a szalonba ment a cinkostársához, aki ott volt Kesselbach mellett, és így szólt hozzá:

– Megbuktunk! Gourel van itt a rendőrségről…

A cinkostársa megmarkolta a revolverét, de az idegen megragadta a karját:

– Megőrültél!… Van még mentőötletem! De az Isten szerelmére, érts meg engem jól, Marco, és felelj, ha rád kerül a sor… Felelj, mintha te volnál Kesselbach… Értsd meg, Marco, te vagy most Kesselbach!

Olyan hidegvérűséggel, olyan parancsoló fölénnyel beszélt, hogy Marco minden bővebb magyarázat nélkül megértette, hogy neki most Kesselbach szerepét kell eljátszania, és hangosan szólt, hogy meghallhassák:

– Mentsen ki, kedvesem. Mondja meg Gourel úrnak, hogy roppant sajnálom, de nyakig vagyok a munkában… Holnap reggel kilenckor szívesen látom, pontosan kilenc órakor.

– Jól van – súgta az idegen – többet ne moccanj!

Visszatért az előszobába. Gourel várta. Az idegen így szólt Gourelhoz:

– Kesselbach úr bocsánatot kér. Fontos dolga van. Ráér ön, hogy holnap reggel kilenc órakor újra eljöjjön?

Pillanatnyi csend volt. Gourel meg volt lepve, és futólag nyugtalannak is látszott. Az idegen keze a zsebében ökölbe szorult. Gourel egyetlen kétes mozdulatára ez a kéz lesújtott volna.

Végül Gourel így szólt:

– Nem bánom… Holnap reggel kilenckor… Ámbár… Hát jó, kilenc órakor itt leszek.

A kalapját visszatette a fejére és a hotel folyosóin át eltűnt.

Marco a szalonban fölkacagott:

– Ezt jól csinálta, főnök úr. Ennek is kiszúrta a szemét.

– Siess, Marco, menj utána. Ha kiment a hotelból, hagyd magára, és keresd föl Jerome-ot az omnibusznál, ahogy megbeszéltük…, és aztán telefonálj!

Marco gyorsan elment.

Az idegen fölkapott a kandallóról egy vizes palackot, nagy pohárba öntött magának belőle, egy hajtásra kiitta, megnedvesítette a zsebkendőjét, megáztatta a verejtéktől gyöngyöző homlokát, aztán leült Kesselbach mellé, és az udvariasság melegségével szólt hozzá.

– Elvégre illik, hogy már megnevezzem magam, Kesselbach úr.

A zsebéből névjegyet vett elő és bemutatkozott:

– Arsène Lupin gentleman-kalandor.

2.

A híres kalandor neve, úgy látszik, Kesselbachra a legjobb hatást tette. Lupin észre is vette ezt és felkiáltott:

– Ah! Ah! Kedves uram, ön most föllélegzik! Arsène Lupin finom modorú betörő, vértől irtózik, és nem követett el soha egyéb bűnt, mint hogy eltulajdonította azt, ami a másé… holmi apró vétkecskét… tehát ön azt gondolja magában, hogy Lupin nem fogja megterhelni a lelkiismeretét fölösleges gyilkossággal. Ez igaz… De az ön súlyos aggodalma talán fölösleges? E pillanatban, esküszöm, nem viccelek. Hát csak gyerünk, gyerünk!

Székét a másiknak a foteljához húzta, kivette Kesselbach szájából a tömést, és kereken kijelentette:

– Kesselbach, aznap, amikor Párizsba érkeztél, érintkezésbe léptél egy Barbareux nevű emberrel, aki egy magándetektív-vállalat igazgatója, és minthogy Chapman titkárodnak tudta nélkül jártál el, Barbareux úr valahányszor veled levélben vagy telefonon érintkezett, az Ezredes nevet használta. De Barbareux egyik alkalmazottját legjobb barátaim közé van szerencsém számítani. Így történt, hogy én megtudtam, miért kerested föl Barbareux-t és a magam részéről is okot találtam rá, hogy behatóbban érdeklődjem irántad és holmi álkulcsok segítségével néhány intim látogatást tegyek nálad, de hiába, most nem találtam azt, amit kerestem.

Lehalkította hangját, Kesselbach szeme közé nézett élesen, mintha titkos gondolatát fürkészné, és lassan tagolta:

– Kesselbach, te megbíztad Barbareux-t, hogy kutasson ki Párizs nyomortanyáin egy embert, akinek Pierre Leduc a neve, és személyleírása a következő: egy méter hetvenöt centiméter magas, szőke bajuszt visel. Különös ismertetőjele: sebesülése következtében balkeze kisujjának hegye le van vágva. Azonkívül a jobb arcán alig látható sebforradás van. Úgy látszik, Kesselbach, te őrült fontosságúnak tartod, hogy megtaláljad ezt az embert, mert ebből alighanem tekintélyes előnyöd származhatnék. Ki ez az ember?

– Nem tudom.

Kesselbach válasza határozott, föllebbezhetetlen volt. Tudta-e vagy csakugyan nem, hogy ki az az ember? Ez mellékes volt. A fő az, hogy el volt szánva rá, hogy nem beszél.

– Jó! – mondta Lupin –, de van-e neked arról az emberről bővebb személyi adatod, mint amennyit Barbareux rendelkezésére bocsátottál?

– Nincs.

– Hazudsz, Kesselbach, Barbareux jelenlétében kétszer is keresgéltél azokban az írásokban, amik a maroken tárcában voltak.

– Ez igaz.

– Tehát hol a tárca?

– Elégett.

Lupin remegett a dühtől. Alighanem újra átcikázott agyán a kínvallatás gondolata és a vele járó kényelmetlenségek.

– Elégett? De hát a kazetta… valld be… valld be már, hogy ott van a Credit Lyonnais-ban.

– Ott van.

– És mi van benne?

– Magángyűjteményem kétszáz legszebb gyémántja.

Ez a vallomás nagyon ínyére volt Lupinnek.

– Ejha! A kétszáz legszebb gyémántod! Mondd csak, ugye, ez egész vagyon?… Látom, mosolyogsz… A te szemedben az egész csak csekélység… És a te titkod többet ér ennél is… Neked többet érhet, viszont nekem?

Cigarettát vett föl, gyújtót gyújtott meg, amelyet szórakozottságában el hagyott égni, és egy ideig elmerülve, mozdulatlanul állt.

Percek teltek el így.

Egyszer csak elkezdett nevetni.

– Te bizonyára azt reméled, hogy embereim fölsülnek, és nem nyitják ki a páncélszekrény rekeszét? Lehet, kis öregem. De ezt is te keserülöd meg… Nem azért jöttem, hogy a szép szemedben gyönyörködjem… Vagy a gyémántokat adod ide, ha vannak gyémántok… Vagy pedig a maroken tárcát… Válassz!

Lupin megnézte az óráját.

– Már egy fél óra óta el vannak… Teringettét! A sorsot a fülénél fogva előráncigálni… De ne mulass magadban, Kesselbach! Úri becsületszavamra mondom, nem megyek innen el üres kézzel… Na végre!

A telefon csöngetett. Lupin gyorsan elkapta a kagylót Kesselbach elől, és hangját megváltoztatva, Kesselbach érdes hangsúlyát igyekezett utánozni:

– Igen, én vagyok, Rudolf Kesselbach. Helyes, kisasszony, kössön össze! Te vagy az, Marco?… Helyes… Minden rendben van… Na, hála Istennek!… Nincs hiba a dologban? Gratulálok, fiam… Hát mit találtál? Az ébenfaszekrényt… Más semmit? Semmiféle írást?… Szépek azok a gyémántok?… Minden a legnagyobb rendben… Várj egy percig, Marco, hadd gondolkozzam… Ne menj el a telefontól!

Visszafordult Kesselbach felé:

– Kesselbach, kellenek-e a gyémántjaid?

– Hogyne?

– Visszavásárolod őket tőlem?

– Talán.

– Mennyiért? Ötszázezer frankért?

– Ötszázezer?… nem bánom…

– Csak egy a bökkenő… Hogyan cseréljük ki a dolgokat? Csekkel? Nem, mert ez a körmömre éghet… vagy a tiédre… Hát figyelj… holnapután reggel menj el a Credit Lyonnais-ba, végy magadhoz ötszáz darab ezrest, és menj sétálni a Bois de Boulogne-on… Auteuil felé… én ott leszek a gyémántokkal… azok zsákban lesznek, mert így kényelmesebb… a kazetta könnyen elárulhatna engem…

Kesselbach fölugrott:

– Nem… nem… a kazettát akarom… a kazettával együtt kellenek a gyémántok…

– Ahá! – szólt Lupin kitörő kacagással –, beleestél a kelepcébe… Te fütyülsz a gyémántokra… ezeket pótolni lehet… De a kazettához úgy ragaszkodsz, mint tulajdon bőrödhöz… Nem bánom, visszakapod a szekrénykét. Lupin erre becsületszavát adja… holnap reggel megkapod postafordultával!

Fölvette megint a telefonkagylót:

– Marco, jól szemügyre vetted a szekrénykét? Van-e rajta valami különös? Ébenfa… elefántcsont berakással… tudom, ismerem… japán stílus, ahogy a faubourg Saint Autoine számára készül… Jel nincs rajta? Mi? Egy kis kerek, kék szegélyű üzleti cédula… Rajta kereskedői följegyzés… Nem fontos… És a szekrényke alja vastag? Nem nagyon vastag. Az ördögbe is! tehát nincs kettős feneke… Nézd csak, Marco, vizsgáld meg a szekrénykén az elefántcsont berakást… azaz hogy inkább csak a födelét.

Örömujjongással tört ki Lupin:

– A födelét! ez az, Marco! Kesselbach szeme erre a szóra megrándul… Nyomon vagyunk! Tűz, tűz!… Ah, édes öregem, Kesselbach, hát nem vetted észre, hogy ugrattalak?… Milyen peches ember vagy!

És megint Marcóhoz szólt:

– Helyes, mit látsz?… A födél belsejében tükör van?… Sima?… Nincs megkarcolva?… Hát akkor törd össze… Mondom, hogy zúzd be… Annak a tükörnek nincs ott semmi keresnivalója… Később tették bele…

Lupin türelmetlen lett.

– Te buta! ne avatkozz bele abba, ami nem a te dolgod! Tedd azt, amit mondtam!

Úgy látszik, meghallotta a zajt, amit a telefon túlsó végén Marco okozott azzal, hogy összetörte a tükröt, mert diadalmasan fölkiáltott:

– Mit mondtam, Kesselbach, hogy a vadat jó csapáson űzzük!… Halló! Megvan? Nos?… Egy levél? Éljen!! Éljen a Fokföld minden gyémántja és Kesselbach titka!

Leakasztotta a másik hallgatót is, és mindkét kagylót gondosan a fülére szorította, aztán folytatta:

– Olvasd, Marco, halkan olvasd… Először is a borítékját… Helyes… Most ismételd meg!

– „A maroken tárcában levő levél másolata." És aztán? Most tépd föl a borítékot! Megengedi, Kesselbach úr? Nem nagyon korrekt a dolog, de hát végül is… Marco, csak nyisd ki! Kesselbach meghatalmaz rá. Megvan? Hát olvasd!

Hallgatózott, aztán élesen kacagott:

– Teringettét!… Figyelj ide, majd összefoglalom azt, amit mondtál!… Egyszerű papirosív, amely négyrét van hajtva, és amelynek a hajtásai egészen újaknak látszanak. Helyes. Az ív tetején és jobb oldalán ezek a szavak vannak írva: Egy méter hetvenöt centiméter, kis ujj bal kéz levágva stb.… Hiszen ez Pierre Leduc személyleírása, Kesselbach írásával, nemde?… Helyes… És az ív közepén nagy nyomtatott betűkkel ez áll:

APOON

– Marco, fiam, most ne törődj többet a papirossal, se a kazettával, se a gyémántokkal. Tíz perc alatt végzek itt ezzel az emberrel. Húsz perc múlva nálad vagyok… Ja, igaz, visszaküldted hozzám az autót? Helyes. Rendben van. A viszontlátásra!

Lupin visszatette a kagylót, az előcsarnokba ment, aztán a szobába, meggyőződve róla, hogy a titkár és az inas nem lazították meg kötelékeiket, és hogy az a veszedelem sem fenyegeti őket, hogy