Csapdalakó

By Andrassew Iván

Ezek a lények jól röpülnek, de viszonylag nehéz testük miatt csak nagy nekifutás után képesek a levegőbe emelkedni. Ha megpróbálják, nem is kell a szárnytőre csapni, elég, ha csak eléjük tesszük a rudat, máris megzavarodnak, lépést tévesztenek, és a földön, a havon maradnak. Ha eleget lépdeltek, akkor pedig egyszerűen behúzzuk a rudakat és hagyjuk őket elrepülni.(Aztán a rudak végére mézgát kenünk, hogy azzal szedegessük össze óvatosan a véletlenül lehullott angyaltollakat. Most kilójáért akár egymilliót is adnak a feketepiacon.)
(Részlet az Az angyalnyom című novellából.)
A királyság a sikethez hasonlít, aki csak olyan erdőben érzi jól magát, amelyikben tudja, hogy csönd van. Meg veremben, meddő bányában, házmélyi ágyban, vastag takarók alatt. Egy vakhoz, amelyik csak a sötétben nem alszik, és a lámpák melegétől is fél. A királyság hozzád hasonlatos, ha siketek és vakok élnek a házadban, valamint hülyék és nyomorodottak, buták és elvetemültek. És nem jóság van benned, hanem csak békesség, vagy már az se. Egyszerűen csak megfáradtál, és már csak azért óvod a rendet, mert semmi nincs, amiről azt gondolod, hogy jobb volna másképp. Várod a vakságot és a siketséget, a leprát és a belülről rágcsálkodó vérmeket, az agyad töppedését, és mosolyogsz, csukott szemmel, mint aki szerelmeskedve ébred.
(Részlet a Peremkirályság című novellából.)

• Language: Magyar
• Publisher: Fapadoskonyv.hu Kiadó
• Release date: Dec 10, 2013
• ISBN: 9789633442166

Book preview

ANDRASSEW IVÁN

CSAPDALAKÓ

Elbeszélés gyűjtemény

az alábbi kötetekből:

APOKALICKA,

VÉGREND,

CSAPDALAKÓ,

PEREMKIRÁLYSÁG,

BESZÉLÉSEK

Honlap: www.fapadoskonyv.hu

E-mail: [e-mail]

Borító: Andrassew Wanda

978-963-344-216-6

© Fapadoskonyv.hu Kft.

© Andrassew Iván

APOKALICKA

Néhány szemelvény abból a 365 rövid tanulmányból, amelyeket a szerző az érzelmes tobzódásról ír, egy irrealista kisregény kezdetéhez vagy bármelyik lapjához

6. Tégy minket meztelenné, add, hogy egy napon apró, szerelmes kis állatkává zsugorodjam, és fényes szőrű testemet a tenyerébe rejthessem, és úgy szorítson, ahogy a csöndet markoljuk majd vénségünk vége felé szánalmas kis szégyenünkben, ha majd végképp áldatlanokká tettél minket, és csak ennyi marad nekünk, és szerelmének bozontos öblébe zárhasson, vakká és siketté ölelve, hogy a többi teremtményeidtől megóvjon, és hajnalra az álmaiba göngyöljön, hogy napodnak kelte ne bántson, és vágyainak fényt izzadó, gyönyörű lüktetése világra hozza ébredésem, mert most szánakozva élek, és már régen nem járnak bennem ódon ingaórákként a békék és a harmóniák: teremtett mocskaid az arcomba verődtek, vergődéseim szégyene sötét ráncokat roncsolt a homlokomra, ahova szántad őket, mert láttam, amit láttam, megbékélni nem volt erőm, hacsak gyűlöletem nem ad egyszer akkora hatalmat, hogy megengedhetem magamnak a szomorúság békességét, nincs esélyed arra, hogy megnyissam előtted hajlékom ajtaját, ezért üzentem mindig derék szolgáiddal:

Uram, nem vagy te arra méltó, hogy a hajlékomba jöjj, és ha mégis megszánnám nyomorúságodat, és engedélyt adok arra, hogy teremtett mocskaidat a lábaidról lemosva, megpihenj a pitvaromban, próbáld meg befogni a szádat, ne nagyon mondogass te semmit, mert úgysem gyógyul meg az én lelkem.

Már csak az hiányozna.

7. Ha ebben a vasárnap délutánban egyszer csak esni kezd, én fölállok majd hosszú asztalunktól, és valamelyik ablakhoz lépek. Előttem sűrű, szürke fonalkötegekben csapódik a víz, át a rozsdás vasrácson, és szétkenődik. Újra megállapíthatom: már régen be kellett volna tömni a réseket, mert a víz lassan, csöppenként kúszik át a kopott ablakkeret lécei alatt. A pöffös szél egy kicsi, fejletlen, de már vöröslő levelet nyom az üveghez. A nyálkás, áttetsző nedvességen lassan lejjebb és lejjebb csúszik. Eléri a léckeret festékvedlett, barna fáját. Begyűrődik, mert ősz van, és nem rugalmas már.

A fiaim semmit se vesznek észre. De honnan is tudhatnák, hogy egy kicsi, fejletlen, de már rőt foltokkal ékes juharlevelecske rám hozta a szerelmet.

A tölgyfa szekrénykémhez lépek. Testemmel takarva minden kézmozdulatomat, a legtitkosabb rekeszéből előveszem azt a sapkámat, amelyiket akkoriban kaptam, amikor immár jócskán megsokasodott kölykeim közül a leghitványabbakat nemzettem. Fülig húzom, úgy, hogy a szemeimet is félig betakarja. Visszaülök az asztalfőre. A szolga fiamnak szivarért intek: abból a dobozból, amelyikkel anyám ajándékozott meg, amikor a karibi szigetekről hazatért, szemének szögletében egy minden valószínűség szerint halálos szenvedéllyel.

A fiaim rám pillantanak, de semmit sem vesznek észre éledő, szerelmes pózolgásomból. Talán azt gondolják, azért kell most a sapka, mert az időváltozástól fölsajdult a régi, vitorlarúd ütötte homlokrepedésem, és csak a melegtől múlik el. Tovább motyognak a szétmarcangolt szárnyasok csontocskáit szopogatva, át az asztal fölött vagy maguk mellé, a púpos fiam az óriás fiamnak, a sánta fiam a varacskos arcúnak. Csak a siket fiam üldögél a jobbomon egykedvűen, és néha kitátott szájjal, hangtalanul fölnevet, mintha pontosan értene valami beletévedt üzenetet.

8. Hallom, a hátam mögött lassú tottyanásokkal érnek a vizek az ablakból a padlóra. Az esőt kirázod a hajad közül, dorombolsz, aztán a „Három varjú kaszál" kezdetű népköltést dünnyögöd. Ettől egy kicsit szomorú, talán azt is mondhatnám: nyomorkás emlékek nőnek bennem. Aprócska, merőben csak üdvözlésre termett, de azért kicsit szétnyíló ajkú csókod letörli hülyére sikerült mosolyomat. Megszagolom a füled tövét, és minden bizonnyal kedvedre való módon megharapom. Aztán lassan otthagyom egymásra dőlt ölelésünket. Kimegyek valami jó kis edényt keresni. A fürdőszobában rátalálok egy amolyan bilikék bilire. Családunk három, sőt, ha jól számolok, már négy generációjának lányait és asszonyait hordta a peremén, fölfogva reggeli ébredésük biztos és harsogó jelét. De mire visszaérek, már eláll az eső. Azért az ablak alá rakom. Csak nevess.

Zavaromban az üvegen túlra mutatok, szerencsémre éppen akkor, amikor az esőhozta párák emelkedésétől fölbillennek a föld szagaira borult szerelem csücskei, és a látvány varázslatától hirtelen meg nyílnak a ruháid rései. Mélyen és reszketve szívom magamba kitárulkozó öled illatát, mint a víz szagát a hetek óta szomjazó állatok.

Megérintelek, és a gerinced két oldalán menekülő kígyóként fut végig a borzongás, már a tarkódon jár, és ki tudja, miképpen férkőzött a hajad alá, már a fésűdért kellene nyúlnod, és mindez elképesztő és sohasem volt, bár azelőtt is tudtál valamit az ujjak érintéséről. Az arcomba markolsz, és a szakállam mélyén végigszántva a körmeiddel illeted titkos sebhelyeimet, aztán szemmel vert szemeim pilláit, hogy nádszél-lassúsággal hintázó ujjaiddal átkot oldj. A tenyereddel megáldod orrom görbületeit, hogy érezzem könnyű álmaidnak illattengerét, és harapásaim fölszakítsák végre mély ereidnek az idők kezdete óta sóvárgott, tiltott barázdáit.

10. Tegnap éjjel részegen jöttem haza. Görög konyakot ittunk. Lefeküdtem, és hamarosan azt álmodtam, hogy egy vénasszony megátkoz a háborúkban elkövetett hitványságaimért és a többi becstelenségeim közül azért, amit egyszer Arábiában tettem egy lánnyal, aki leköpött. A vénasszony azt mondta, legyek nő, és én persze rögtön azzá lettem, aztán azt kiabálta, hogy essek teherbe egy olyan átkozottól, amilyen én vagyok. Úgy is lett. Ez egy különös átok volt, mert soha életemben nem éreztem még olyan gyönyörűséget. Hiába tudtam, hogy ami óráról órára növekszik bennem, az az én szégyenletes megbecstelenítettségem gyümölcse, hiába tudtam, hogy elátkozott kölyök lesz, és talán engem is elpusztít, ha lesz elég ideje és szerencséje hozzá, féltettem, és boldoggá tett éledésének és tökéletesedésének minden jele. Naphosszat feküdtem, a hasamra tettem a tenyereimet. Figyeltem velük. Átvilágították a testem összes rétegét és burkát, így láthattam a gyerekemet. Szép kis kölyök volt. Fekete, göndör hajú, sasorrú. A szemét nem láttam, mert mindvégig csukva tartotta. A száját sem figyelhettem meg, mert sűrű, tömött bajuszt és szakállt viselt. Az egész teste szőrös volt. Nem állati módon, de nem tudom megmagyarázni, hogy az a fekete, néhol vörösbe csillogó szőrzet miért volt emberi. Mindig kora délután leltem a gyönyörködésben nagy gyönyörűséget. Olyankor besüt a nap az ablakomon, és amint meztelenül feküdtem a pamlagon, a fény átvilágított: mintha mosolygott volna mindig. Aztán egyszer megjöttek a szülés fájdalmai. Lefeküdtem a padlóra. Vártam. Nem mertem a hasamra tenni a tenyereimet. Aztán mégis. Talán a fájdalomtól tévedtek oda. Azt látták nekem, hogy a fiam a szájába veszi a hüvelykujját, és leharapja. Aztán a mutatót is és a többit, szépen, sorban. A kezét, a lábait, mindent. Lassan, méltósággal, mosolyogva zabálta meg magát. Hát így esett.

11. Hideg marad utánad a lepedő, illatod sem illan a pokrócomról, és ha jól látom, ahogy hordod a tested: árnyékod sincs. Hiába próbálok szétszéledni benned meleg, nedves, de mégsem túlságosan kellemetlen mérsékelt égövi párafoszlányként, ha a közeledbe engedsz. Amikor egyszer tengerparton kergettelek, hogy kedvemre való módon elgáncsoljalak, hanyatt vesselek, és a fövenyre kikúszó tengerlengés ritmusában szaggassam szét szemérmed mélyeit, meg kellett állnom, mert láttam, hogy lábaid nem hagynak nyomot a sárga homokon. Leültem, hagytam, hogy elfuss, de aztán te is megálltál, gyanakodva, menekülésre készen a közelembe jöttél, nem értetted, miért röhögök a homokra borulva. Pedig ha egyszer is rendesen megöleltél volna, tudhatnád: nem dobog bennem semmi, nem eszem, nem alszom, nincsenek végtermékeim, csak a lépteim döngenek, ha járok, a markom árkaiban szétroppan, amit megfogok, de üres vagyok, mint egy kiszürcsölt hordó, egy kukacjárta dió, palack a szellem hasában. És ha nem lennék konok és állhatatos, szétrágna valami rozsda, vagy holmi szapora gombafélék csócsáltak volna seszínű maradékká. Ezért nincs más választásod, mint hogy az esélytelenek szomorúságával feküdj jöttöm elé, apró nyílt sebként kitárva vágyadnak lüktetését. Ne félj, nyomot hagyunk majd. Legalább akkorát, mint amekkorák nem vagyunk.

12. Mint egy partot valami folyadék, úgy mossa hordalékká a szerelmedet a szerelmem. És a testedben mintha roggyannának az ívek, és sokat is hallgatsz mostanában, a szemed meg szomorú, és mintha félnél is, úgy látom, pedig sajnállak, szánlak, meg is sirattalak tegnap este, a földön ültem és féltem, és bőgtem, mint egy rettegő kiskölyök, és dübörgött bennem a reszketés, hideg volt, arra vártam, hogy megjöjj, hogy az öledre húzz, mint amikor valaki a testével akar forróvá tenni egy takarót, hogy aztán azzal a másikat óvja a hidegtől vagy valamitől, mindegy, mitől, és mindegy, mit és kit, és mindegy, hogy takaró vagy, vagy betakarnak, vagy te vagy a takaró is meg az is, amit be kellene végre borítani valamivel, ami puha és nemcsak emberszagú, látod, sírtam, pedig férfi vagyok, és mindig adtam arra, hogy ne bőgjek, mert így neveltek, és ha féltem, inkább öltem vagy legalább akartam, és jó volt ölni, bár utána üres lettem, és szomorú, és a hitványok magányossága költözött belém, de ki ellen fordulhattam volna tegnap este, mit tettem volna jóvá, ha erővel várlak, látod, most is inkább a falnak fordulva fekszem, és figyelem vetkőző árnyékodat: kisebb lettél, mint tegnap voltál, és az árnyékod is halványul, mint valami jószagú emlék, és ahogy most lehajolsz, egészen parázna, nincs jobb szó erre, egészen parázna a combod íve, rá kell néznem, pedig minden pillantásom, ha végigmossa a bőröd, mint a partot valamiféle folyadék, úgy roncsol benned mindent hordalékká.

13. Én nő vagyok, te pedig férfi. Mégsem szeretjük egymást, és most már nem is fogjuk sohasem, hiszen izzadunk, ha magunkra nézünk, és már nincs mit tagadnunk azon, hogy romlik a testünk, tényleg, mostanában egyre többet alszom, és az izmaim, mint holmi meglazult húrok, néha az az érzésem, hogy a legkisebb széltől is elkezdhetnek lengeni, de ezt csak neked mondom, hogy megértsd: már nem a te szerelmedet féltem, hanem a sajátomat, hogy elmúlik, mielőtt egyszer, legalább egyetlenegyszer eljutottam volna odáig, hogy egy tengerparton, egy völgyben, a sivatag kellős közepén annyit és olyan sokáig szeretkezzem, hogy csak az utolsó előtti pillanatban jusson eszembe: ez már öngyilkosság, és most kellene abbahagyni, amikor már nem lehet, ezért félek, soha többé nem érinthetlek meg úgy és annyira, hogy összenőjenek az ujjaink, legalább egy percre, és vér, valódi vér fakadjon, amikor megrettenve burjánzó és őrjítő képességünktől szétszakadunk, és mintha te is olyan lennél mostanában, mint aki nyáron is jobban örülne a hideg fényű napnak, és a virágokat sem eszed meg, elzabálva a nektárt a méhek elől, mint régen, amikor még tudtad, hogyan kell a tenyeredben hordott kövekből izmaid lassú, mindent mozgásra kényszerítő pulzálásával vizet fakasztani, ezért, de ezt tényleg ne mondd el senkinek, mostanában sokat gondolkozom azon, hogyan halhatnék meg idejében, mellőzve minden teátrális hatást, látványosságot és minden mást, ami téged és a többieket zavarba hozhatna. Szeretnék egyszer megfürödni, hajat és fogat mosni, kinyomni a pattanásaimat, fölvenni azt a fehér ruhámat, amelyiket tőled kaptam, és ismeretlen helyre távozni szerdán, alkonyat körül.

14. Mentem át az erdőn. Botorkáltam. Fényt kerestem, akármilyet. Mondjuk, a mesebeli rablók lakának mécsesfényét. Féltem. Az ágak örökösen az arcomba csaptak.

Pedig kölyökkoromban sohasem féltem. Bátornak tudtam magam, egy szelíd farkas bőrét álmodtam a testem köré, aki megvédi bárányságra ítéltetett lények seregét az igazi ordasok rémséges éhétől.

De hiszen más vidék volt az: nyírfaerdő. Ez meg bogáncsos és sűrű.

Mentem át az erdő éjszakáján. Egyszer csak éreztem, valami mozog előttem. Közelebb lopóztam. Hallottam, hogy sír.

Egy anyácska volt. Szinte lány még. Reszketett. Megpróbált elmenekülni. A haját fogtam, és magamhoz öleltem. Azt hittem, így csillapíthatom a félelmét.

Sikoltozott. Megerőszakoltam, hogy a kedvébe járjak, hogy megnyugodjon végre. Üvöltött. Fölriasztotta az erdő madarait. De még a szárcsákat meg a varjakat is. Rettenetes rivalgás támadt.

Gyűlölnivalónak és tehetetlennek éreztem magam hirtelen. És különben is fáztam. Elvágtam hát a torkát.

Hajnalig virrasztottam a kis teste mellett, és sirattam magam. Aztán a fényben megláttam a zöld haját, a háromujjú levelibéka-kezecskéit meg azt, hogy nem hullott ki a vére a késemtől.

Ő volt hát az, aki kölyökkorom kertjében a szamócásban énekelt alkonyatkor és hajnalodtán, és közben apró madarakat röptetett a feje körül. Aki szelíd farkasságomat szólította, ha valódi vadak illatát tolta a keleti szél a ködök előtt. És mielőtt elföldeltem, meg kellett látnom az átlátszó hasa alatt összetekeredett, kimúlt kis magzatát. Már egy sikolynyi erő se maradt bennem, pedig mindig azt hittem, hogy a jó katonának mindig van utolsó ereje.

16. A tábornok fiam ma délután az ozsonnánál kihirdette, vagyis inkább bejelentette a szükségállapotot. Először azt hittük, viccel, pedig magyarázott valamiféle erkölcsökről, magasabb szempontokról meg közérdekekről, de mi a többi fiammal éppen a tarbogánvadászat rejtelmeiről beszélgettünk, és nem nagyon figyeltünk oda. A tábornok fiam erre üvöltözni kezdett, és majdnem el is sírta magát, mindenféle polgároknak titulált minket, azt firtatta, miért kell neki rühellnie az összes fivérét meg az apját. Nem mondtunk semmit, egy csészét se vágtunk hozzá, mert láttuk, hogy reszket a félelemtől. Magamhoz húztam, az ölembe ültettem, a fejét simogattam, és lehunyt, kicsit megduzzadt, könnyes szemecskéit puszilgattam. Hálásnak mutatkozott. Adtam neki egy süteményt, megengedtem, hogy egy kortyot igyon a borocskámból. De úgy látszik, ez is megártott neki, mert fölpattant, az asztalra szökkent, és ott kezdett üvöltözni a becsületről, anarchistáknak meg civileknek mondott minket. Egy kicsit untuk már, bár ha nem éppen a tarbogánvadászatról beszélgetünk, talán mulatságos is lehetett volna az én tábornok fiam. Mondtam neki, hogy most már hagyja abba, ha jó lesz, kap egy kis málnaszörpöt. Na, erre előrántotta a pisztolyát, figyelmeztető lövéseket adott le a sapkámra, és végül valahányunkat a fal mellé parancsolt. Ott persze terpesztett lábakkal meg fölemelt karokkal kellett ácsorognunk. Föl-alá mászkált mögöttünk, és azt magyarázta: ő ugyan nem akarja, csak mi kényszerítjük rá, hogy internálótáborba küldje a famíliáját. De jó is ez így, mert hogyan néznének rá a többi tábornokok, ha nem tenné meg. Ő ugyan nem akarja, de kénytelen egy kicsit megkínoztatni minket, mert a becsület oltalma nem engedi meg a kivételezést. Éppen a részrehajlástól való tökéletes mentességének magasrendűségét ecsetelte, amikor szerencsére hazaért a fivérem, adott neki három pofont, és elvette a pisztolyát. Most kint sír a spájzban, mert megsértődött, amikor leköptük.

18. Azon a holnapi fényképen, amit majd délután négykor készítesz rólunk, és hétre már meg is szárad a papír, hogy együtt nézegethessük a következő háromszáztizenkét évben, ameddig együtt maradunk, illetve azután is együtt maradunk, csak véletlenül elég az a felvétel, az az összefogdosott, agyonkarcolt, unokanyálas meg légyköpéses papír az erők martalékává lesz, mert valamelyik leszármazottam, amelyikben korán fölvillannak a tőlem örökölt kíváncsiság jelei, négyévesen egy mikrohullámú sütőbe dugja, becsukja a védőajtót, és ráereszti a villanyt. Majdnem megverem, de aztán megölelem, mert igazán példás dolog, ha valaki négyéves sincs jóformán, de már ilyen kitűnően kezel egy bonyolult szerkezetet. Hülyeség. Örökösen képzelődöm. Magyarázd meg egyszer nekem, miért kell reggeltől estig nem létező emberek, dolgok meg mindenféleségek között vergődnöm. Miért nem tudtok itt tartani? Miért kell nekem ma egész délután arra a rohadt holnapi fényképre gondolnom? Nincs is fényképezőgépünk. Egy képre, amit ráadásul úgyis elrontasz, mert valamelyik barátom mond valamit, röhögni kezdesz, és megremeg a kezed, így a papíron minden homályos lesz, minden áll és mégis mozdul, az arcok fölismerhetetlenné válnak. Legföljebb az akár tájnak is nevezhető háttérből derül ki, hogy itt valaki Budapesten tartott valamit, pláne valakiket megörökítésre méltónak. A falon golyónyomok látszanak majd. Dehogy látszanak. Nincs is város. Kövek vannak, és azok a lehető legtermészetesebb módon időnként összeütköznek más anyagokkal. Többnyire az utóbbiak mozognak, és néha gépfegyverekből mozognak elő, sajátos üzenet gyanánt. A találkozás nyomot hagy. Mindegy. Ebből az egészből csak az a fontos, hogy holnap kellene valami fénykép, mert itt lesznek a barátaim. Olyan vigasztaló, mint amilyennek magamat szeretem föltüntetni. Az a fontos, hogy ne idegeskedj. Meg az, hogy holnap délutánra kedvezőek legyenek a fényviszonyok. Utálom a kedvezőtlen fényviszonyokat.

25. Csak azt tudnám, hogyan tudtál magadnak ilyen tökéletes betonvermet építeni. Ez nem is verem, hiszen teljesen zárt. Kivéve azt a kis lyukat, amelyen, örömömre, táplálkozol és ürítkezel. Néha az az érzésem, hogy már nem is vagy benne. Kiszöktél, pedig az lehetetlen: körbejártam. Nincs nagyobbacska rés. Akkor pedig benne vagy. Pedig hány acélprotézist ejtettem be a lyukon?! Szétszedhető volt mind, hogy kedvedre állíthasd és az ínyeid közé dugdosd a fogakat. Hallgatóztam, amikor egyenként bepottyantottam őket. Nem koppantak. Puhára estek, tehát bent voltál. Egy hetet kaptál arra, hogy kirágd magad. És hallottam is valami zajt. Sőt mintha dudorásztál volna odabent. Nem tudom másképp elképzelni: alighanem a nyáladban termelődik a cement. És mindig, újra meg újra körbeköpködöd a vermedet. Mivel a cement nem nagyon kopik, és az ürülékedet is hiába morzsolom, szemcsétlen és nem szürke, úgy vélem, egyre szűkül a hely körülötted. Vigyázz, mert cement leszel. Tudom, a hallgatásod is fenyegetőzés. Néha legszívesebben csákánnyal esnék neked. Csak attól tartok, hogy héjad vesztetten szétterülsz, mint egy lemeztelenített tavikagyló. Féltelek. Hiába kiabálok beléd, mindig azt visszhangzod vissza, ami neked jólesik. Ugyanarra a kérdésre hét napon át hét különböző választ adtál. Kíváncsivá tettél: vajon a nyolcadikon mit mondasz? Erre megsiketültél. Vagy egyszerűen csak röhögsz magadban. Vagy alszol. Ámbár aki alszik, az közben nem zabál és nem vedel ennyit. Nem bánom, ha életem végéig egy betonvermet kell tisztán tartanom, de legalább tudnám, mit gondolsz, miféle pofákat vágsz odabent. Őrnek, szolgának, küblihordónak elsőrangú vagyok, hiszen szerzetesek neveltek. Csak az a baj, hogy az unalom szárnyakat növesztett bennem. Tájékoztatásul közlöm: ezek nem nagyok, de takarosak. Először nem vettem észre a dolgot, de mostanában már maguktól is verdesnek. Tegnap például azon kaptam magam, hogy egy méterre emelkedtem. Talán mégis ki kellene rágnod magad. Nincs utolsó lehetőség.

27. Milyen szépek vagyunk ma, talán a gravitációval lehet valami. De az is lehet, hogy egy hintán ülünk, állunk, lépünk: valaki viccből láncokra függesztette ezt a lakást, és ide-oda himbál mindent a melegfront hideg szele. Mert az biztos: nem földrengés ez, nem is ágyúznak sehol a környéken.

Hosszabbnak látszol, mint amekkora vagy, az ujjaid is megnyúltak, vigyázz, le ne ejtsd azt a kávéscsészét, kár lenne érte. Bár talán lassan érne földet. Látnánk, ahogy a kiömlő barna csöppök lemaradnak, és megtört, ázott selyemlegyező képében a konyha kövére tottyannak. Na és a nyakad: milyen szép és hosszú lett, sohasem láttam még ilyennek. Ne félj, nem érintem meg, még összetörne, vagy örökre lehajlana. Ne is mozdulj, várjuk ki ennek a dolognak a végét. Ne menj a fal közelébe, mert hátha rád dől, és ki tudja, föl tudok-e emelni tíz tonna betont, ha alákerülsz.

Maradjunk így, mozdulatlanul, egy lépés vagy egy ölelés kényszerének lakattalan, de furfangos módon bezárt kalodájában. Ha véletlenül megmerevednék, és hűlni kezdenék, kösd föl az államat, és a bajuszomat is úgy fésüld, hogy ezek bele ne lássanak a számba.

Vagy mégis, ha már így állunk ezzel a gravitációval, talán mégis ugrani kellene egyet. Vagy kettőt. Ha ketten ugrunk egyszerre, az hány ugrás? Megfognánk egymás kezét, lassan leguggolnánk, aztán egy-kettő-háromra nekilendülnénk, félelmünkben kinyitnánk a szánkat, és azzal sem törődnénk, hogy a szabad röpülés közepette mennyire veszedelmesek a kerekre tágított szemek. Elszakadnánk a súlyunktól: lassan, mintha a hasadni vágyás rágná szét az erőtereket. Csak hát mit szólnának a barátaink meg a szerelmeink, ha látnák, hogy egy méter magasan rekedtünk, és nem eshetünk le soha többé?

29. Már hajnal óta viszketett a szárnyam helye, és délben, amikor a sárkányokról beszéltünk, ki kellett mennem a fürdőszobába. Legalább öt percig ültem a szennyesládán, aztán a föltámadó rettegéstől öklendezni kezdtem, és majdnem a bidébe hánytam.

Amikor visszajöttem, azt mondtátok, már megint mohó volt képzeletem, és ennek nem lesz jó vége, mert az ilyenek, amilyen én vagyok, az akaratuk erőtlenségétől szenvednek, és ahelyett, különféle típusú légjáró szerkezetek építésén törnék a fejüket, csupán álmodoznak, így végül olyanokká válnak, mint a fák.

Rám ügyet se vetve tovább diskuráltatok a szél irányairól, a nekifutás kedvező mértékéről, a leszállás veszedelmeiről. Amikor a hason lebegve röpködés előnyeiről és hátrányairól volt szó, rájöttem: ti sohasem érthetitek meg a dolog lényegét, mint ahogy azok a kismesterek sem tudtak semmit, akik szárnyakat is, meg kezeket is föstöttek az istenek angyalainak. Sajnos ti úrrá akartok lenni a természet erőin, én pedig már tudom: abból vétettem, és a körülmények szerencsés találkozása új erővé tett. Tehát attól a pillanattól, amikor a viszketésből állandó fájdalom lesz, a növekedés fájdalma, sorvadni kezd a karom.

Nem lesz értelme szélről, emelkedő meleg légörvényekről és effélékről beszélni. A röpülésről pedig nem kell többé szót ejteni, mert én nem pilóta, hanem röpködő kedvű lény akarok lenni. Először a dolgok történetében a vágy lendíti majd mozgásba az evolúciót.

Tizenöt kilót fogytam egy hónap alatt, egyre vékonyabbak és hosszabbak a csontjaim. Miközben ti alumíniumdarabokkal meg csiricsáré műanyag rongyokkal vacakoltok, én bebábozódom képzeletem és vágyakozásom hálójába. A végén úgy lendülök mellétek a kacatoktól hemzsegő levegőbe, hogy amikor megláttok, a sóvár irigységtől minden remélt örömötök rettegéssé és vágyakozássá zsugorodik. Valamikor, évek múlva, dél körül, egy fürdőszobában ti is fölismerhetitek viszketegségetek végének kezdetét.

31. Egyszer anyám elmesélte nekem, mit érzett, amikor egy műtőasztalon feküdt, és nem hatott jól az altatószer. A testvéremet kellett kivágni belőle, mert valami kórt hoztál rá, Uram. Van egy olyan kanalam, amit arra teremtettél, hogy ezt műveljék vele a te teremtett orvosaid, a teremtett tudásoddal és szereteteddel. Mindig nálam van a te praktikus kis szerszámod, hogy meg ne feledkezzem arról, mit vétettél az asszonyok ellen. Anyám azt mondta, érezte a fű fájdalmát, amikor a kaszád eléri, a fa fájdalmát, amikor a gyümölcsét a hernyód rágni kezdi, a tojás fájdalmát, amikor a hideged körbenyalja. Ez mind a testvérem fájdalma volt. Egy fiúé, akit a te gyönyörű, sterilizált és rozsdamentes kaparókanalad péppé nyomorított, hogy iszap lehessen egy csatorna vizében. Tudod, Uram, szeretném, ha nő lennél. Nem állnék bosszút rajtad. Inkább megtanítanálak szeretkezni. Csak egy órát kérnék tőled, hogy megértessem, mi az érintés, mi az illat, hogyan kell megszelídíteni a gyönyörű fájdalmakat, kitárni mélységeidet, magadba fogadni és féltve körülölelni mindazt, amit adni tudok. Megértenéd, miért vigyázok rád, és miért nem vagyok erőszakos. Megértenéd, hogy vannak dolgok, amelyek nincsenek, de mégis fontosabbak a te egész szomorú kis világodnál. És végre megértenéd a te kis Máriácskádat is, akivel a legocsmányabb dolgot tetted. Miféle lény az, aki csak totyakos  galamb képében mer egy alvó lány lábai közé ereszkedni, és van pofája ezek után megparancsolni az embereknek, hogy úgy emlékezzenek meg imáikban erről a szerencsétlen szűzről, mintha az valóban áldott lenne az asszonyok között? Talán akkor lett végképp áldottá, amikor a szeme láttára megkínoztad és megölted a fiatokat? Uram, ne próbálj kaparókanál képében a szerelmeim közelébe merészkedni, mert áldatlanná teszlek az istenek között, magadba űzlek, és késre váró magzatként ülsz majd a saját sötét és hideg hasadban. Megtudod majd, miféle érzés a kezem melegére várni.

33. A vérbíró fiamat tegnap este a kertben találtam. Akasztófát ácsolt. Szépen, pontosan, tempósan dolgozott, nem tett fölösleges mozdulatokat, nem pihent, legföljebb néhány pillanatra állt meg, ha ellenőrizte művét. Közben sírt. Hangosan zokogott, de ez úgy hangzott, mintha a zokogás olyan lenne nála, mint másnál a lélegzés. És furcsa módon csak a könnyei folytak, az orra alja száraz maradt. Nem kérdeztem tőle, mit csinál és miért, hiszen évek óta tudtam, hogy ez a nap egyszer eljön. Sőt segítettem is neki a fát beszerezni, bakra rakni a padláson, hogy minden szál megfelelőképpen kiszáradjon, mert nincs rondább és szánalmasabb, mint egy csálé akasztófa. Ha már ide jutott, ha már ide kellett jutnia, ha már csak önmagának adhatja meg a végtisztességet, ha ugyan nem végtisztességtelenség ez, akkor legalább az eszköz ne űzzön csúfot belőle. Már akkor tudtam, hogy így lesz, amikor az első tárgyalását elmesélte. Pedig milyen szépen kiöltözött azon a reggelen! Azt hitte szegény, fontos megbízatást kapott, kivételes hatalmat, azt hitte, különös és nagy ember lett. Amikor azon a napon hazajött, a konyha egyik ajtófélfájába egy római egyest vésett, a másikba egy kettest. És az egyes alá egy keresztet. Ahogy teltek a hónapok, megtelt a keresztekkel az egyes félfa, üres maradt a másik. Erre a másik félfán addig barkácsolt, amíg a római kettesből egyest csinált, és ott is gyűlni kezdtek a keresztek. Kíváncsi voltam, betelik-e ez a félfa is, és aztán a ház melyik ajtaját tiszteli meg? Most már sohasem tudom meg. Késő este lett, mire elkészült az ácsmunkával. És akkor, a hülye, rájött, hogy elfelejtett kötelet venni. Még mindig zokogva megkérdezte tőlem: most mitévő legyen? Bementem a kis műhelyembe, kerestem egy hatalmas és nagyon hegyes szöget. Mondtam, hogy azt verje be alulról az akasztófa végébe Aztán, ha elkészült vele, menjen föl a létrára, tegye az állát a szögre, a többit bízza rám.

38. Ha egyszer rosszkedvedben úgy döntesz, hogy az éjszaka leszel, és surrogva, mint az áradó folyó, fölém feszülsz, és halkan mocorogva, mint az ősz szagától megrettent erdő, rám hullatod szelíd sötétségedet, és olyan sűrű leszel, hogy hiába kapcsolgatnám lámpácskáimat, a cigarettám parazsát se látnám, tapogatózva nyomnám el a hamutartómban, ha szétszéledsz a házamban, hagyd azt álmodnom, hogy lefekszel mellém. Mindegy, miért.

Az se baj, ha amikor odaérsz, alszom már, álmomban is alszom és az álmom álmában is: álmaim álmainak gödrében ülök süketen és vakon, befogott orral, összetöpörödve és tudatlanul, és persze már majdnem fölébreszthetetlenül. Tégy úgy, mintha csak búcsúzni jöttél volna, mielőtt följelentesz. Szerelmi izgatásért és fölforgató tevékenység alapos gyanújával. Tégy úgy, mintha csak ajándékba jöttél volna, hallgatagon és szomorúan feküdj le mellém, és fekete tekinteteddel a feketeségen át figyeld elszenesedett arcomat.

Tégy úgy, mintha beteg lennél, és azért jönnél, hogy meggyötört testeden az idő szivárgását betapasszam. Nehogy elmenj látva konok, mihaszna, percenként kettőt szusszanó semmittevésemet. Ne hagyd, hogy kihűljek. Inkább feküdj le mellém. Nem kell majd levetkezned már semmit, de nem is lesz mit. A sötétben amúgy se lenne értelme levetned a sötétségedet.

Ne menj el, ha nem mozdulok levegőt kortyoló hangjaidra és suttogásaidra sem. Feküdj le mellém. Tégy úgy, mintha csak véletlenül érintenél meg. Ne félj attól, hogy ha belém költözöl, elfogyhatsz, mint egy tonna köd, ha egy országot kell beterítenie.

Ha már nagyon unod, hogy nem mozdulok, tégy úgy, mintha menni akarnál, az ajtóból figyeld, ahogy rémülten ugrom ki a takaróm alól, és mint egy becsapott kiskölyök, szégyenkezve állok mosolyod meleg esőjében.

39. Egyszer, nemsokára, eszedbe jut majd, hogy a születésnapomon járod a várost. Motyogva számolgatod az időt a Kígyó utcában. Hirtelen svédgombát enni támad kedved.

És akkor meglátod a barátomat, részegen, szőkén, amint úgy áll, mint aki éppen most vette észre, hogy a belőle kiömlő szeretetreméltóság megint nem a megfelelő nyílások egyikén távozott.

Rád ismer. „Tegnap kiengedték." Ezt fogja mondani. És mindegy lesz, hogy elmegyógyintézetre, fogházra vagy internálótáborra gondol.

Hiába dudálsz. Kopognod is fölösleges. A szolgáim mindig szabadnaposak. Hanyatt fekszem majd a matracomon, meztelenül, egy durva pokróccal derékig takarva. Sohase felejtsd el: aludni csak úgy tudok, ha összekuporodom, mint egy megvert gyerek, vagy hasra fordulok. Azért várlak hanyatt és éberen, mert nem akarom átaludni az erőtered érintését, amikor fölém hajolsz.

Nem az agyongyötört testednek adod majd meg magad, nem is mindannak, amit a meghódításodért tettem és nem tettem, hanem a törvénytelen és ocsmány módon ragadozó időnek, a hiányom idejének. Végre és örökre megérted, hogy a ránk méretett törvények közül csak a legsúlyosabb, az a fontos, amelyik a testünket a hiánybetegségek cipelőanyagává gyúrta. Szavaink pedig sóvárgásunk kitüremkedései: fölöslegesek, mert az örömzenén kívül minden másra süketekké lettünk. A fontos üzeneteket csak egymás bőrére írhatjuk.

Ne feledkezz el arról, hogy az arcod alatt fekszem, még mindig neked lüktet bennem minden,