Rejtély a Sattiputtamban I. kötet

By T. Thomas

1952, Mexikó – a 20. század legrejtélyesebb maja-régészeti feltárásán, a fiatal archeológus tehetség Emilio Montana találkozik egy számára addig ismeretlen férfival. Emilio és a hírneves régész, Upaka Miller megismerkedésekor a fiúban félelmetes, emberfeletti képesség ébred, amit egykoron dr. Miller elméje birtokolt.A két férfi hamar rájön, hogy a köztük szövődő, megmagyarázhatatlan kötelékre a felelet Upaka Miller múltjában van eltemetve. Dr. Miller emlékeinek felelevenítése által együtt indulnak a titok megfejtésére:1924, India – huszonnyolc esztendővel korábban kilenc európai férfi érkezik az indiai Sattiputtam palotába. Különös és egyre borzalmasabb események követik egymást.Fokozatosan kibontakozik egy emberfeletti rejtély. Az idegenek a kiutat kutatják, miközben ráeszmélnek, hogy a tét már az életüknél is súlyosabb. A lassan alakot öltő tébolyon túl ugyanis, a döbbenetes válasz vár rájuk.T. Thomas alkotása a modern rémtörténet és a hamisítatlan kalandregény lebilincselő kombinációja. Hátborzongató, ugyanakkor felemelő történet kel életre a lapokon hagyott betűkből: Dél-India és Mezoamerika világából; egy tovatűnt ázsiai civilizáció és a máig kísértő maja világ titkaiból.

• Language: Magyar
• Publisher: Fapadoskonyv.hu Kiadó
• Release date: Dec 10, 2013
• ISBN: 9789633766286

Book preview

T. THOMAS

REJTÉLY A SATTIPUTTAMBAN

I. kötet

Honlap: www.fapadoskonyv.hu

E-mail: [e-mail]

Borító: Túróczy Sándor

978-963-376-628-6

Összkiadás 978-963-329-966-1

© Fapadoskonyv.hu Kft.

© T. Thomas, 2011.

Édesanyámnak,

aki mindig hitt és most is hisz bennem.

Köszönöm, ANYA!

0.

„A múlt képei gyötörnek még mindig, nap nap után, pedig már sokkal tisztábban látok, mint egykoron. Kitaposott ösvényen lépkedek a romok között, azon a helyen, amely egyszerre jelenti számomra a vég és a kezdet gyökerét. Egy férfi vár a napszítta falaktól távolabb, az Otulum északi folyásánál. Jobb kezét a homlokához tartja, tenyere árnyékot vet a szemére; baljában egy táskát őriz, féltőn mellkasához szorítja.

Pillantásom akaratlanul is a táskára siklik. Hamarosan választ kaphatok a kérdésre – a kérdésre, ami harminc esztendeje gyötör, valósággal felemészt. Talán nem akarok hinni benne? Talán legbelül mégis tudom, mi az igazság?

(Még húsz méter.)

Vannak dolgok, melyek megtörténtük pillanatában még teljes érthetetlenséggel bírnak számunkra, és nem egyszer az igazságtalanság érzésével árasztják el egész lényünket. Az élet kegyetlen közjátékainál eszeveszetten kapkodunk a válasz után, ami agyunk rejtett távlataiban eltűnik szemünk elől.

(Tíz méter.)

Huszonöt éves voltam, amikor először eljött…

Nem, inkább a nevét sem említeném. Rettegtem tőle.

(Öt méter.)

Hogyan? Nem hiszel nekem? Kinevetsz és gúnyosan legyintesz? Mire a végére érünk, meglátom, bátor vagy-e az arcába nézni?!

(Vége.)

Itt vagyok."

– Professzor Montana?

– Én vagyok.

Az idegen óvatosan körbekémlel. Egy lélek sem tartózkodik a közelben; az emberek több száz méterre, a Templom lépcsősora előtt tömörülnek, s várják, hogy megnyissák a romba vezető utat.

– Nos, a dolog roppant egyszerű, dr. Montana – szólal meg újra az idegen, majd a táskába nyúl; ujjai a táska mélyén a tárgy után kutatnak.

(Egyszerű? Ó, szánalmas bolond! Hisz azt sem tudod, mibe keveredtél.)

Végül rátalál és előhúzza: a nap sugarai megcsillannak a tárgy szürke felületén.

Két nappal korábban

Egy fénykép volt az, amit a kezében tartott; egy megbarnult fotográfia. Aki nem látta korábban, csupán nagyító alatt tudta kivenni a rajta lévő alakok képmását. Ő azonban ismerte mindegyiket.

Öten voltak.

Beleborzongott, valahányszor megpillantotta azokat az arcokat. Gyűlölte nézni… s egyszersmind szerette is.

Tekintete a fotóról az ablakon túli éjszaka felé vándorolt. Odakint apró fénypontokban pislogott a világ, körülöttük viszont a kórház folyosóin és kórtermeiben csend és nyugalom honolt.

Arcát a kinti sötétség felől a férfire fordította: a férfi egy ágyban feküdt, jobbján infúziócsövek futottak fel egy állványon függő palackhoz. Átlátszó csöveken keresztül csordogált az éltető folyadék. Légzését az orrába dugott oxigéncső segítette, s a műanyagvezetékek között csontos arca elszomorító látványt nyújtott. Ellenben a szeme… a szeme ugyanolyan tiszta fénnyel teli volt, akárcsak harminc esztendővel korábban, amikor a Palenquébe tartó út alatt megismerték egymást.

A folyosón valaki bekapcsolt egy rádiót, s a készülékből előtörő hang elűzte a némaságot. A rádiót kapkodva lehalkították, de még így is hallani lehetett az éjszakai bemondó szellemhangját – híreket mondtak.

– Ne fogdossa már azt a képet – suttogta Upaka, majd mélyet lélegzett az orrában lévő oxigéncsőből. – A végén eltűnik róla az is, ami még látható.

– Talán jobb is volna így – felelte a férfi ágya mellett ülő Emilio.

– Még mindig nem tud mit kezdeni vele, igaz? El kell végre fogadnia.

Emilio megigazította Upaka takaróját; lejjebb húzta egy kicsit, hogy a férfi csupasz lába az ágynemű alá kerüljön, azután megkérdezte:

– Harminc év várakozás elegendő, hogy választ kaphassak mindenre?

– Ezt önnek kell tudni. Elegendő?

Nem felelt. Nem is tudott. A vég ismerete nélkül képtelen volt rá. Mégis, valami megmagyarázhatatlan megkönnyebbülés kerítette hatalmába, ami hullámokban újra és újra elöntötte egész lényét.

Felszabadító volt.

ELSŐ RÉSZ

MÚLÁDHÁRA

1.

Quito, Ecuador; 1952. május 4.

Ha volt határozott időpontja annak, amikor Emilio Montana élete örökre megváltozott, az a pillanat volt az: az idegen férfi valami elképesztő dolgot művelt, s attól kezdve múlt, jelen és jövő új értelmet nyertek.

A quitói repülőtér külföldieknek fenntartott termében alig egy tucat ember várakozott. A fiú a terem végében, az ablak mellett ült, és a kinti kifutókat nézte. Egy tiszt lépett a terembe és közölte, hogy a mexikói gép készen áll az indulásra, az utasok megkezdhetik a beszállást.

Emilio felállt és az ellenőrzés felé indult. Két egyenruhás alak fogadta. Letette a csomagját és átnyújtotta az okmányait.

– Emilio Montana? – szólalt meg elsőként a vizsgálatot végző tiszt, miközben a papírokat ellenőrizte. – Hová utazik?

– Mexikóba – felelte Emilio.

– Látogatásának célja?

– Szakmai útról van szó.

– Nyissa ki a csomagját!

Emilio a fémpultra helyezte a hátizsákját, mire a másik tiszt hozzálátott a kiforgatásához. Rövid kutakodás után, a zsák oldalzsebében, ujjai megakadtak a fiú kedvenc vésőjében. A tiszt tenyerébe fogta a vésőt, és kérdőn pillantott Emilióra.

– Arra a munkámhoz van szükség – mutatott a vésőre a fiú. – Archeológus vagyok, és egy feltárásra igyekszem Palenquébe.

Egy ideig egymásra meredtek, végül a férfi bólintott, visszaadta a vésőt, majd odébb tolta a zsákot.

– A csomagjait tilos felvinnie a gépre – figyelmeztette a fiút a dokumentumokat vizsgáló tiszt. – Le kell adnia a következő kapunál a rendészetnek. Ők majd gondoskodnak a holmijáról.

– Értem – bólintott Emilio.

– Végeztünk – mondta a férfi és visszaadta a papírokat. – Mehet tovább – intett, majd jelezte a következő utasnak, hogy lépjen közelebb.

Emilio odébb húzta a zsákot, visszapakolta a holmiját, és a lenti beszállóhely felé indult. Egy hosszú folyosó és egy lépcsősor után kilépett a szabadba, ahol alig ötven méter távolságban, pörgő légcsavarokkal a gépe várakozott. Éktelen zúgás hasította a forróságot, s a repülőgép szürke burkolatán napcsíkok táncoltak a kánikulában; a mechanikus madár fémteste apró csillámokat szórt szét mindenfelé a párás levegőben. Miután elérte a gépet, felfelé indult a beszállólépcsőn, majd belépett az utastérbe.

Odabent, a gép csőszerű gyomrában az ülések kettesével, két sorban helyezkedtek el egymás mellett, a kopott csomagtartókon néhány táska pihent, s ahogy a légcsavarok felpörögtek, az egész fémszerkezet rázkódni kezdett alattuk.

Emilio agyán kétségbeesett gondolat suhant keresztül: A fenébe, ez egy rozoga teknő! Képtelenség, hogy eljutunk vele Mexikóig.

– Talán mégis eljutunk – szólalt meg váratlanul a háta mögött egy idegen alak, s az ismeretlen hangjára Emilio tarkójába éles fájdalom hasított, és egy kellemetlen, szúró érzés cikázott végig a gerince mentén. Hatása megbéklyózta: teste és tudata a fájdalom eszközévé vált, és néhány másodpercig képtelen volt szabadon cselekedni.

A sötét öltönyös férfi a gép orra felé tartott, kézitáskáját maga előtt tartva lépkedett a szűk folyosón, s mire a fiú visszanyerte akaratát a teste és érzékei felett, a férfi elfoglalta a helyét és eltűnt szem elől. Emilio azon kezdett töprengeni, hogyan hallhatta ki nem ejtett szavait az az ember. Képtelenségnek tartotta, ami történt. Az egyetlen értelmes magyarázat, amit el tudott képzelni, hogy félhangosan motyoghatott, anélkül, hogy felfigyelt volna rá. Ami a szúró érzést és a különös tétlenséget illeti, a döbbenet számlájára írta az egészet.

A jegyére pillantott, és elolvasta rajta a helyszámot: 4, IZDA/2. (negyedik sor, baloldal, kettes ülés). Elindult a folyosón, és a gép orra felé csökkenő számozást követte (a fejtámlákhoz erősített apró fémkorongokba számokat véstek). Megkereste a helyét és leült.

Fogta a jegyzettömbjét, épp fel akarta csapni, amikor szeme sarkából arra lett figyelmes, hogy a mellette lévő ülésen utastársa őt figyeli. Emilio az idegen felé fordult, mire az iménti érzés újra átcikázott a testén. Jobbja felől a sötét öltönyös férfi nézett vele farkasszemet, s amint tekintetük találkozott, az idegen illedelmesen bólintott. Emilio zavartan viszonozta a köszöntést, majd elfordult. A gerincét szorító érzés elmúlt.

*

Ecuadori tartózkodásának kilencedik, egyben utolsó reggelén Upaka Miller kitekintett a szobája ablakán, és negyedórán keresztül a hajnalból ott rekedt párás tájat szemlélte. A kép, akár egy pillanatfelvétel, amit az idő láthatatlan masinájával magába zárt: fülledt meleg ülte a vidéket, a fák felett lustán gomolygott a pára, nedvességtől csillogó, csupazöld tenyészet ölelte a birtokot és természetes falként húzott határt a távolban. Nem sokkal később a felvétel halványodni kezdett, és lassan átalakult egy másik impresszióvá, ahogy a reggel tejszerű páráját itt-ott szurkálni kezdték az éledő nap sugarai.

Az hacienda, ahol az elmúlt napokban vendégeskedett, egy brit veterán, Charles Follett tábornok birtoka volt; elhagyatott területen emelkedett, nem messze Quito városától, mégis elegendő távolságban ahhoz, hogy védett maradjon a zajtól és az urbanizációtól.

A férfi magára öltötte sötét nadrágját és egy világos inget. Kilencnapi pihenést követően dr. Upaka Millernek vissza kell térnie hivatásához, s a feladat, amit az Alapítvány rábízott, Mexikóba szólította.

– Tehát Palenque – dőlt hátra Follett tábornok, és mélyet szippantott szivarjából.

– Mikor kapta a megbízatást?

– Április 24-én; két nappal azelőtt, hogy ide indultam – válaszolta dr. Miller.

– Na és mikor nevezték ki?

– Április 4-én volt a beiktatásom.

– Mit mondott, mi is a hivatalos címe?

– Supervisor. Annyit tesz: főellenőr.

Follett egy fonott karosszékben üldögélt és akkurátusan pöfékelt szivarjából. A dohányfüst úgy lepte körül alakját és gomolygott a levegőben, akár a pára a smaragdzöld őserdő felett, amikor a nap első sugarai világosságot terítenek a tájra.

– Mesélhetne nekem a Társaságról, most, hogy új munkakörének köszönhetően tisztábban átlátja a mechanizmust. Amikor legutóbb találkoztunk… Mikor is? Talán két esztendeje?

– Két és fél – mondta kissé szánakozó, kissé megadó hangon Upaka.

– Már annyi lenne? – hitetlenkedett a tábornok, s Upaka tudta, hogy a férfi a maga mögött hagyott csaknem kilenc évtizedével vet éppen számot. – Nos, hogyan is működik ez a maga kenyéradója, dr. Miller?

– Mennyit tud a BATT-ról, tábornok úr?

– Nagyon keveset. Azt tudom, honnan kapta a nevét. A Bostoni Archeológiai Tudományos Társaságot négy bostoni születésű férfi alapította 1884-ben; négy észak-amerikai kutató: Robert és Ed Brian, testvérek, valamint kollegáik, Gordon Sealey és Sean J. Donner. Ennyi, amennyit a híradásokból ismerek, más információkkal nem rendelkezem.

– Mivel mind a négy férfi tehetős család fejének számított, a Társaság biztos anyagi háttérrel bírt már a kezdet kezdetén, aminek köszönhetően a BATT hamar megteremtette a működés alapjait – magyarázta dr. Miller. – Kezdetben néhány tagot számlált csupán, azonban 1896-ra már több mint félszáz szakember tartozott a kötelékébe. Az igazi áttörés azonban 1902-ben következett be: tizennyolc évvel alapítását követően a BATT kilépett az USA szabta tudományos terephatárok közül, és elkezdődtek a Társaság ásatásai világszerte.

– Feltételezem, ahogy a Szervezet növekedett, ellenőrzése mind körültekintőbb szakértelmet követelt – szólt közbe Follett, s beszéd közben szürke dohányfüst gomolygott elő a szájából. Az est félhomályában a dohányvég izzó parazsa a rémtörténetek szörnyeinek vörösen világító szemét idézte.

 – Így igaz. A megoldás a területi felügyelői állások betöltésében rejlett. Ezek elnyerését megszigorították.

– Na és a nemzetközi helyzet milyen hatással volt a Társaságra?

– Valójában a BATT mindig is politikamentesen működött, így sokáig jelen lehetett olyan helyeken is, ahol az USA ellentétei már fokozódtak. Persze voltak térségek, ahonnan teljesen kiszorult, illetve ahol nem szívesen látták az idegeneket, de fontos megjegyezni, hogy 1908-at követően a BATT már külföldi szakembereket is bevont a szervezet mechanizmusába, így rengeteg országban otthon érezhette magát.

Az igazi megfeneklést a háború jelentette. A Nagy Háború idejére a Társaság mozgásköre az Államok határain belülre korlátozódott. Talán egy-két latin-amerikai ország még szóba jöhetett, de az olyan térségeket, mint Európa vagy a Közel-Kelet, teljesen elnyelte a háború. A BATT újabb térnyerése a világ archeológia-kutatásában csupán 1921 után, a béketárgyalások lezárulásával vette kezdetét. Ám a korábbi sikerek elmaradtak, és a 20-as években a Szervezet nemzetközi megítélését össze sem lehetett hasonlítani a háború előttivel. Ehhez jelentősen hozzájárult, hogy az évtized kezdetére a BATT vezetésében személyi változások mentek végbe. A Brian fivérek elköltöztek az élők soraiból: Ed Brian még a háború első évében meghalt, öccse, Robert pedig két évre rá, 1916-ban követte fivérét. Sealey belerokkant felesége és két gyermeke 1917-es tragikus elvesztésébe (Agatha Sealey és lányai egy szerencsétlen tűzeset áldozatai lettek), és a Kingswords Elmegyógyintézetben végezte, valahol Maine államban, még Donner olyan előrehaladott csontritkulásban szenvedett, hogy képtelen volt ellátni a Társaság feletti további ellenőrzést. 1924-ben betegsége el is vitte.

– Voltak örököseik?

– Sealeynek és Donnernek senkije sem volt. A Brian fivéreknek csupán egy élő rokonuk maradt, akit nem nyelt el a háború lövészárkainak pokla: egy unokatestvér, akit azonban olyan hidegen hagyott az archeológia, mint tevét a jégrevü.

Follett jót kuncogott Upaka hasonlatán, azután megjegyezte:

– Feltételezem, ezután a Társaság idegenek birtokába került.

– Egy ideig csak kallódott, ami azt eredményezte, hogy az 1922 és ’32 közötti évtizedben elveszítette legtöbb külföldi ásatási monopóliumát és a legjobb szakembereit, így kutatásai világszerte megfeneklettek.

– Gondolom, a ’29-es válság tovább rontott a helyzeten.

– Pontosan. Habár, ironikus módon, meg is teremtette a felemelkedés alapjait. 1931-ben a válság közepén a BATT potom összegért egy hét tagú konzorcium kezébe vándorolt. A konzorcium 1934-ben további két taggal bővült és ez a kilenctagú Elnöki Tanács irányítja a szervezetet mind a mai napig.

– Ami azt jelenti, hogy a tizennyolc esztendeje alakult tulajdonosi kör immár elég hathatós volt ahhoz, hogy túlélje az újabb háborút.

– Több annál. A BATT nemzetközi mozgástere és szakmai megítélése a háború után soha nem tapasztalt magasságokba emelkedett. Manapság a Szervezet már több száz tagot számlál szerte a világon. Olyan helyekre is eljut, ahová korábban be sem tehette a lábát, mint Japán, vagy az afrikai kontinens országai.

– Azért olvastam, hogy akadtak gondjai néhány ország tudományos szerveivel.

– Kétségtelen, hogy megesik az ilyesmi. Az 1940-es évek végére a tudományos világ több száz szervezete egyre növekvő féltékenységgel figyelte a Társaság szakmai térnyerését. Mindezek ellenére az USA tudományos testületei 1950-re kénytelenek voltak hivatalosan is elismerni a Szervezet nemzetközi munkáját. Ez persze nem azt jelentette, hogy a szembehelyezkedés varázsütésre megszűnt létezni, de közös kompromisszum árán mára jól megférnek egymás mellett a BATT és a különböző szervezetek.

– Igaz ez nemzetközi viszonylatban is?

– A földön sok ország van, amely nem engedélyezi a Társaság működését a saját területén. Főleg az ázsiai és az afrikai országok között akadnak ellenzői, ám a legjelentősebb archeológiai terepeken a BATT mára már megvetette a lábát.

– Ha jól tudom, ön 1940 óta tagja a Társaságnak, dr. Miller.

Upaka válasz helyett csupán bólintott. Kutatásaival hamar hírnevet szerzett magának: ’44-ben kutatási tanácsadó lett, két évvel később pedig a közép-amerikai térség területi szakértője.

– Olvastam a könyvét, professzor – intett Follett tábornok a benti könyvespolc felé. A polcon néhány tucat könyv sorakozott. A sor végén, a többitől elkülönítve, egy sötét fedelű könyv állt, s az angol nyelvű kiadás fejlécén ott díszelgett a mű címe: „A maja civilizáció, avagy Mezoamerika bölcsője".

– Ez a változat Londonban jelent meg a múlt télen – jegyezte meg a tudós, és hangjából némi hitetlenkedés kúszott elő.

Follett elmosolyodott a férfi szavainak hallatán.

– Azért, mert több ezer kilométerre élek a szülőhazámtól, még nem jelent nehézséget beszerezni egy könyvet Londonból – mondta.

– Sejthettem volna – bólintott Upaka.

– Elnyerte vele a szakma nemzetközi elismerését – jegyezte meg a tábornok.

– Sokan támadják, amit abban a könyvben leírtam.

– Na és, nem így van rendjén?

– Mit gondol most, hogy elolvasta? Maga szerint járható úton lépdelek?

– Én nem vagyok szakmabeli, dr. Miller, de ami igaz, az igaz: Angliában tucatnyi cikket írtak magáról. A legtöbb kutató azonban elismeri, hogy elmélete akár helytálló is lehet.

A szomszéd helyiségben a falióra elütötte egy új nap kezdetét – a mély, fémes hang tizenkétszer kongott fel, majd újra csönd borult az épületre, akár a gótikus regényekben, amikor elérkezik a katarzis ideje. Follett elnyomta a kezében lévő szivarvéget egy kopott hamutálba, és felállt fonott karosszékéből. A szék panaszosan nyikorogott a férfi mozdulatától.

– Nos, ma már május 4-e van. Reggel pedig indulnia kell. Várja önt Palenque, Supervisor – mosolyodott el ismét Follett, és az öreg szemekben megint felvillant az a kisfiús frissesség, ami semmit sem változott az elmúlt huszonnyolc esztendő leforgása alatt. – Menjünk pihenni – mondta az idős férfi, azzal elhagyta a társalgót.

Upaka Miller követte vendéglátóját.

Odakint a pálmák között szabálytalan időközönként felharsantak az éjszaka hangjai, a külvárost ölelő fák fölött ezüstösen vigyorgott a hold, néha megcsillantva fényét az álmosan meghajló pálmaleveleken.

Ha volt határozott időpontja annak, amikor Upaka Miller számára feltámadt a múlt kísértete, hát az a nap volt az: május 4-e reggelén, nyolc óra után néhány perccel a férfi kilépett az hacienda bejáratát övező kavicsos területre. Follett tábornok már várt rá.

– Minden rendben? – kérdezte az idős férfi.

– Ahogy vesszük – bólintott Upaka. – Csak arra gondolok, újfent kevés időt tölthettünk együtt.

– Majd legközelebb – mondta Follett, és szájának szegletében szomorkás mosoly bujkált.

Néhány másodpercnyi csendet követően dr. Miller szólalt meg ismét.

– Annyiszor meg akartam már kérdezni öntől, nem hiányzik a hazája?

Follett végigsimított jókora bajuszán, mint aki időt akar nyerni a mozdulattal, hogy megfontolhassa a válaszát, pedig a válasz már rég készen állt a fejében.

– A mögöttem hagyott nyolcvanhét esztendőből alig tizenkilencet töltöttem csupán Angliában. Tizenöt éves korom óta idegen országokban teljesíttettem szolgálatot, s csak nagyon ritkán, akkor is kevés időre tértem vissza Londonba. A szüleim hamar eltávoztak az élők sorából, testvéreim pedig nincsenek. Lényegében egy olyan országot szolgáltam világ életemben, ahol alig voltam otthon.

– Na és amikor nyugállományba vonult, nem gondolt rá, hogy visszatér a szülői házba?

– Mint mondtam, nem kötött oda semmi más, csak a tisztségem. Ami pedig megszűnt létezni, amint szögre akasztottam a kardomat.

– De miért éppen Ecuadort választotta a letelepedéshez?

Mielőtt válaszolhatott volna, egy szolga jelent meg mögöttük, Upaka Miller csomagját cipelte és a kavicságyás előtt várakozó autó csomagtartójába tette. A tábornok megvárta, hogy a szolga távozzon, csak azután válaszolt az iménti kérdésére.

– Annyi szörnyűséget láttam a harcmezőkön, dr. Miller. Kellett egy hely, ahol csendesek az éjjelek és a lehető legkevesebb alkalommal törnek rám az emlékek. Ez itt – mutatott körbe Follett –, az a hely.

Amikor befejezte, a kezét nyújtotta a férfi felé.

– Örülök, hogy ismét együtt voltunk – mondta búcsúzóul.

– Hamarosan látjuk egymást, tábornok úr – rázott kezet vele Upaka.

– Bízom benne, fiam – ült ki egy újabb fájdalmas mosoly az idős ember arcára. – Jó utat! Járjon szerencsével!

Minden simán ment – az ellenőrzéstől a beszálláson keresztül – egészen addig, amíg meg nem pillantotta azt a fiút, s a múlt árnyéka egy szempillantás alatt rá nem vetült. Ismét elragadta ama alattomos érzés, ami annak idején telepedett a lényére. Gyötörte őt. Azt hitte, beleroppan. Huszonnyolc esztendeje immár, hogy maga mögött hagyta azt a helyet, és maga mögött hagyta a képességet; több mint negyed százada nem élt a bensőjében szunnyadó adottsággal. Nem kellett élnie vele, habár egész idő alatt sejtette: képtelenség, hogy az csak úgy meghaljon benne. Egyszerűen csak elszunnyadt, s amikor néhány perce feltámadt újra, ő elárulta magát egy idegen előtt. Vajon mi kényszerítette rá, hogy megtegye? Miért bukkant elő ismét, ilyen hosszú idő múltán?

Mereven bámult maga elé, miközben az idegen helyet foglalt a mellette lévő ülésben. Felnézett rá, ám köszönés helyett csupán egy bólintásra futotta erejéből. Nyelőcsöve száraz volt, akár az augusztusi tarló; úgy érezte, ádámcsutkája véres barázdákat karcol a torkába. Feltámadtak bensőjében a rég eltemetett képek, s alakok tűntek elő a múltból az emlékezés által: Follett ezredes, Archer hadnagy, Robert Wells kapitány, Marco Nordstadt százados, Matias Winter, Boor közlegény és James Percy, akinek szörnyűséges halála sokáig kísértené a meghasadt elmét. Mögöttük a nevelőapja állt az emlékek homályában, és a nő… Dharina – egykoron úgy hitte, ő is a valóság szülötte.

(Van valami, amiről eddig még nem beszéltem, nem mertem szólni róla.)

Végezetül felbukkant az az alak: Satish, s vele újfent erőt nyert a téboly, ami a Sattiputtamot rabláncra fűzte – uralta azt a helyet, beitta magát a falaiba, folyosóiba, termeibe, tornyaiba, minden helyiségbe; beitta magát a falak közt senyvedő emberek elméjébe.

Múltjának képei hol felerősödtek, hol elhalványultak, de elveszni nem vesztek el egy pillanatra sem.

(Van valami, amiről eddig még nem beszéltem, nem mertem szólni róla.)

Felerősödtek és elhalványultak…

(Láttam, belőle vált ki. Egyek voltak!)

(Láttam, belőle vált ki. Egyek voltak!)

Képtelen volt számot adni arról, meddig tartották hatalmuk alatt az emlékek, míg végre elenyésztek, de annyi bizonyos, hogy a gép már a fellegek felé kapaszkodott, mire a könyörületes racionalitás rendet teremtett az elméjében. Erőtlen visszhangjuk azonban percekig zúgott még a távoli semmiből, akár ama távolodó fantomvonat füttye, amely három évtized távlatából csaknem halálra gázolta szellembeli alakját.

(De a lényeg, ami a dolgok mögött rejlett, nem maradhat kendőzetlen.)

(Láttam, belőle vált ki. Egyek voltak!)

Upaka tenyere hideg verejtékben úszott. Remegő ujjait a karfákra hajlította, és úgy szorította a széke oldalát, hogy kézfeje elfehéredett. Huszonnyolc esztendő múltán ismét azért küzdött, hogy a Sattiputtamban talált dolgot kiűzze bensőjéből.

2.

Emilio Montanát élete eddigi huszonhat esztendeje alatt gyakran elragadta a Sötétség, ennek ellenére soha nem kellett rettegnie tőle. A Rossz követévé tette, s mint hűséges szolgáját, egyszer sem fenyegette. Mire ráébredt erre, már betöltötte huszonötödik életévét, s addigra rengeteg mindent áldozott fel és rengeteg mindenkit – másokat, és csaknem önmagát.

A katedra túloldalán hamar felfigyeltek a fiú tehetségére, és egyetemi tanulmányai második félévére már a legígéretesebb tanulók között tartották számon. Emilio a Salamancai Egyetem Archeológia Tanszékének diákja volt, és szakzáróvizsgájával egy időben, 1951 tavaszán, elnyerte az egyetem kutatói ösztöndíját.

Diáktársai megszállottnak tartották, akit növekvő rosszhíre mindenhová elkísért. Kettős életvitele számtalan emberből váltott ki zavart, de mindenekelőtt megvetést: a társaságokban alvilági alaknak számított, a tanulmányaiban ezzel szemben profi gondolkodás jellemezte. Sokan voltak, akik úgy gondolták, hogy személyiségének sötétebbik fele csupán cselekedetei egy részét uralja. Mások viszont – akik gyűlölték őt – úgy vélték, Emilio Monatanának kizárólag egyetlen arca létezik, és az az arc maga a rothadás. Kevesen mertek ellentmondani neki: olyan fiúk, mint Miguel „Miky" Carrera, a papa pénzelte buta kölyök, akiből pengeeszű nagymenőt akar formálni kétes hírű családja. Az első szemeszter végén azután Miky és Emilio, sokak döbbenetére, szobatársakká váltak és szövetségük végleg eldöntötte az erőviszonyokat a város füstlepte szórakozóhelyein.

Emilio kevés barátot szerzett magának a Salamancában eltöltött öt esztendő alatt, és tisztában volt a ténnyel, hogy legtöbbjükkel az utolsó banketten találkozott életben utoljára. Egyetlen ember érdekelte csak igazán: a hatodik szemeszter végeztével figyelme Emmy Rogers-szel tartó kapcsolata felé fordult. Emmy – akit sokan megvetettek Emilio Montanához fűződő viszonya miatt – a támadások ellenére kitartott mellette. Kapcsolatuk egyre szorosabbnak tűnt, Emilio viszont képtelen volt eldönteni, hogy szereti-e Emmyt, vagy sem.

’51. július elején elérkezett a bankett estéje. Emilio órákon keresztül ivott, pedig ritka jó szokásai egyike volt, hogy kerülte az alkoholt. Aznap este viszont tisztességesen felöntött a garatra.

Éjféltájt maga mögött hagyta az izzadságszagú bártermet és elindult, hogy kiszellőztesse a fejét. Szédült, és a halántékán tompa lüktetés táncolt fel-alá. A Rio de Tormes melletti ösvények egyikén bolyongott. Néha megállt, és a kavargó képet szemlélte, amit agya vetített elé a valóságról.

És akkor meglátta Emmyt. A lány a parton ült, arcát a kezébe temette, de úgy, hogy Emilio képtelen volt eldönteni, sír-e, vagy hozzá hasonlóan ő is rosszul van. Elindult felé. Már csak húsz-harminc méter választotta el őket egymástól, amikor a lány mögött, a sötétből, egy alak lépett elő. Az a valaki – akiről Emilio józanul sem tudta volna megállapítani a sötétségben, hogy férfi-e vagy nő az illető – leült a lány mellé, és jobb karját Emmy válla köré fonta.

Emilio alkoholfertőzte agyát elöntötte a düh.

– Stone – suttogta, majd megfordult, és botladozva futásnak eredt.

Gyűlölte Richard Stone-t. Egy túlbuzgó, rohadt varangynak tartotta, aki az öt esztendő leforgása alatt szüntelenül az útjában állt. Stone egy számára elviselhetetlen embertípust képviselt, aki sohasem bírta az olyan alakokat, mint Emilio Montana és Miguel Carrera. Emiliónak azonban ebben az állapotban nem lett volna elég ereje szembeszállni vele és ezzel a ténnyel, az elméjét fedő kábulat ellenére is tisztában volt.

A gallyak hangosan recsegtek és letöredeztek utána, amerre elviharzott. Úgy vádolta meg Emmyt, hogy eszében sem volt meggyőződni az igazságról. Rohant és rohant, mígnem elvágódott a talajon.

Az éjszaka hátralévő része teljesen kihullott az emlékezetéből; eltűnt agya sötét vermében. Amikor kinyitotta a szemét, az ágyán feküdt, Miky felette állt, és lágyan pofozgatta.

Megpróbált felülni. Meddő próbálkozásnak bizonyult. Oldalra fordította a fejét, és az esti szmokingját pillantotta meg egy szék karfáján. Csupa sár volt, és több helyen kiszakadt.

Miky gyógyszert és teát hozott neki, s mialatt Emilio magába küzdött néhány korty teát, és lenyelte a tablettát, Miky a következőt mondta:– Emmy itt volt.

– Mikor? – kérdezte Emilio; hangja olyan volt, mint a reszelő alatt forgácsolódó fadarabé.

– Úgy két órája. Próbált felrázni, de te csak nyöszörögtél, meg a nyálad csurgott, pajti. Ja! Azt a levelet neked hagyta. – Miky az asztalon lévő fehér borítékra mutatott, majd kiment a mosdóba, de az ajtóból még visszanézett: – Lehet, hogy nem érdekel, de én mondom neked, nagy barom vagy te, pajti.

Amint Carrera eltűnt a fürdőben, Emilio erőt vett magán, felült, és mélyeket szippantott a szoba állott levegőjéből. Leküzdötte feltörő hányingerét, és odabotorkált az asztalhoz. A levelet belegyűrte egyik nadrágja zsebébe, majd visszazuhant az ágyára. Talán már a levegőben elaludt újra. A levelet azóta sem olvasta. Akárcsak az előző éjszaka jó része, később ez is kiszakadt emlékezetéből.

A repülőgép propellerei hangosan szelték a kinti jeges levegőt.