Az arany skorpió

By Sax Rohmer

„Dunbar felügyelő letette pipáját, melyet megtöltött, de melyrenem gyújtott rá, azután vastag posztókabátja zsebéből duzzadójegyzőkönyvet vett elő, s ebből valami kis tárgyat szedett ki, melyselyempapirosba volt göngyölve. A tárgyat kihámozta belőle és

• Language: Magyar
• Publisher: Fapadoskonyv.hu Kiadó
• Release date: Mar 9, 2016
• ISBN: 9789633771143

Sax Rohmer

Sax Rohmer (1883–1959) was a pioneering and prolific author of crime fiction, best known for his series of novels featuring the archetypal evil genius Dr. Fu-Manchu.

Book preview

SAX ROHMER

AZ ARANY SKORPIÓ

(FO-HI)

Keleti misztérium

fapadoskonyv.hu

2014

Fordította

Zombory István

Honlap: www.ipubs.hu

E-mail: [e-mail]

Borító: Rimanóczy Andrea

ISBN 978-963-377-114-3 (epub)

ISBN 978-963-377-115-0 (mobi)

© Fapadoskonyv.hu Kiadó

ELSŐ RÉSZ

A KÁMZSÁS EMBER

1.

Egy kámzsa árnyéka

Stuart Keppel orvos, a Királyi Társaság tagja, hirtelen felriadt álmából és azt vette észre, hogy hideg verejték ütött ki rajta. Ablakán besütött a hold, de nem érintette az ágyát, tehát ébredését nem ez okozhatta. Egy ideig fekve hallgatódzott, hogy talán valami idegen hang zavarta meg különben egészséges álmát. Lenn a földszinten nem mozdult semmi. Ablakai tárva-nyitva voltak és behangzott rajtuk az a tompa moraj, mely az éjfél Londonját annyira jellemzi, s amibe belevegyült olykor a Brighton Vasút felől az ütközők csattogása, mikor valamelyik mellékvágányon tolattak, olykor meg a Temzéről egy-egy sziréna hangja hallatszott, egyéb semmi.

Órájának világítólapjára tekintett, az óra fél hármat mutatott. A virradat már nem volt messze. Úgy tetszett, hogy az éj tűrhetetlen meleggé vált és Stuart úgy ébredését, mint kellemetlen lelki feszültsége érzését is – ami nyugtalanította – ennek a hőségnek tulajdonította. Tovább hallgatódzott, és semmit sem hallva, bosszúsan állapította meg, hogy fél. Mintha valaki, vagy valami rossz lett volna közel hozzá, talán magában a szobában, árnyékoktól takarva. És ez a borzongós érzése mindjobban erősödött.

Stuart felült ágyában, lassan és óvatosan, maga körül tekintgetve. Emlékezett rá, hogy egyszer így ébredt fel Indiában, és lábainál egy nagy kobra feküdt összegyűrűzve. De mert vizsgálódásaiban semmi szokatlant sem talált, felkelt ágyából. Hirtelen halk csattanást hallott. Megmerevedve megállott. A csattanás ismétlődött.

– Valaki lent jár a dolgozószobámban! – suttogta.

Érezte, hogy a félelem, mely elfogta, olyan, hogy ha gyorsan nem cselekszik, képtelen lesz a cselekvésre; de eszébe jutott, hogy míg a hold teljes fényével bevilágít hálószobájába, a lépcsőház teljesen sötét. Mezítláb odalépett öltözőasztalához s egy villanyos zseblámpát ragadott fel, mely ott hevert. Régebb idő óta nem használta már, megnyomta tehát a gombot, hogy lássa meg van-e töltve. Fehér fénysugár villant keresztül a szobán, s abban a pillanatban különös hang hallatszott. Vajon felülről, vagy alulról jött-e ez a hang, a szomszédos szobából vagy kívülről az útról, Stuart nem tudta, de miután közvetlenül a titokzatos zavar után következett, mely álmából felverte, szinte jeget öntött az ereibe és teljessé tette riadtságát. Valami halk üvöltéshez hasonlított ez a hang, valami rémes, panaszló, elhaló üvöltéshez, amihez hasonlót sohasem hallott, s ami oly borzalmas volt, hogy egészen különösen hatott rá.

A lámpasugár táncolásáról észrevette, hogy keze reszket, amiből Stuart azt következtette, hogy valami lidércnyomásból ébredt fel, s hogy ez a kísérteties üvöltés nem más, mint ama beképzelt rémületeknek egy megkésett utózengése.

Elszántan az ajtóhoz lépett, kinyitotta és levilágított a lépcsőházba. Lopva lefelé kezdett lépkedni. A dolgozószoba ajtaja előtt megállott. Nem hallatszott semmi. Kitárta az ajtót s a villanyfényt végigjátszatta a szobán.

A fény fehér ösvényt vágott a sötétségben és teljes erejével rávilágított az íróasztalra, mely szép antik bútordarab volt, sokrekeszes, fiókos fölépítménnyel. Semmi szokatlant sem fedezett fel a telirakott asztalon. Ott állott dohánytartója, fedőjén pipája. Írások és könyvek hevertek szerteszórva, úgy ahogy hagyta őket, közöttük tálca, teli pipadohány- és cigarettahamuval. És amint ezeken szétnézett, megpillantott egy valamit.

Az asztalfiókok egyike félig nyitva volt.

Stuart mozdulatlanul megállt, az asztalra meresztve tekintetét. Egy hang sem hallatszott a szobában. Lassan keresztülment rajta, a fénysugarat jobbra-balra mozgatva. Papírjait rendszeresen átvizsgálta. A fiókok helyükre voltak tolva, de meg volt győződve, hogy valamennyit végigkutatták. A villanykapcsoló közvetlenül a külső ajtónál volt. Stuart odament és felgyújtotta mindkét lámpát. Visszafordulva végignézett a ragyogóan kivilágított szobán. Rajta senki sem volt ott, a szoba teljesen üres volt.

Ismét kitekintett az előszobába, ott sem volt senki sem. Egy nesz se törte meg a csöndet, és mégis állhatatosan és borzongósan úgy érezte, hogy valaki van közelében.

– Az idegeim nincsenek rendben – szólt önmagához. – Senki sem nyúlt a papírjaimhoz, biztosan magam hagytam nyitva a fiókot.

Lecsettintette a világítást és újból keresztülment a szobán, visszatérve az ajtóhoz. Majd kilépett, hogy hálószobájába térjen, mikor könnyű léghuzamot érzett. Megállt.

Úgy tetszett, mintha valami leselkedő gonosz újra egészen közel volna hozzá. Stuart hátrafordult és ijedten pillantott a dolgozószoba nyitott ajtaja felé. Újra azt képzelte, hogy valaki ott rejtőzködik, és felkapva egy hamupiszkáló vasat, mely a hallban egy széken feküdt, visszatért az ajtóhoz. Egy lépést tett a szobába és megtorpant. Hirtelen oly rettegés fogta el, amilyent eddig még sohasem érzett.

A szoba franciaablakaira fehér habos függöny volt kifeszítve… és ennek holdvilágított felületére élesen rajzolódott egy magas árnyalak. Egy kámzsás ember körvonalai voltak ezek!

Ilyen jelenség akkor is elég különös, ha a kámzsát jámbor barát viseli, hát még ha éjjel áll elő egy ilyen alak, melynek láttára a Misericordiánus testvérek, vagy az inkvizíció emberei jutnak eszünkbe!

Szíve vadul kalapált, úgy érezte, mintha elállana szívverése. Rettegésében fel akart kiáltani, de csak száraz, rekedt hang jött ki a torkán.

A rémület pszichológiája még kiderítetlen, még nem vetették alá alapos kutatásnak. A rettenetes kámzsás alak jelenléte Stuart abbeli felfogását látszott támogatni, hogy valóban valamelyes ébredés közbeni lidércnyomásnak a hatása alatt áll.

Miközben meredten figyelte a jelenést, a kámzsás alak árnyéka megmozdult és eltűnt.

Stuart végigrohant a szobán, szétrántotta a függönyöket és végigtekintett a holdvilág fürdette pázsiton, melynek távlatát magas fagyalfa sövény zárta le. A franciaablakok egyike tárva-nyitva volt. Senki sem járt a pázsiton. Egy hang sem hallatszott.

– M’Gregorné jogosan zsörtölődik velem, mert mindig elfelejtem az ablakokat éjjelre becsukni! – gondolta.

Becsukta és elreteszelte az ablakot, még egy pillanatra végigtekintett az üres pázsiton, azután megfordult és kiment a szobából.

2.

A M’Gregorok riadója

Amint dr. Stuart reggel felébredt, igyekezett visszaemlékezni rá, hogy mi történt az éjjel. Megnézte óráját: hatot mutatott. Még senki sem mozgolódott a házban. Fölkelt és magára vette fürdőköpenyét. Teljesen jól érezte magát, és ideges rendellenességeknek semmiféle nyomát nem fedezte fel magán. Ragyogó napsugár áradt a szobába, kilépett hát a folyosóra ruhája övzsinórját megkötve, és lement a lépcsőn.

Dolgozószobájának ajtaját zárva találta, a kulccsal kifelé. Emlékezett, hogy bezárta, felnyitotta tehát, belépett és körülnézett. Némi csalódást érzett. Kivéve az asztalon levő papírok rendetlen halmazát, a szoba olyan állapotban volt, amilyenben hagyta, midőn aludni ment. Ha bízhatott érzékeinek tanúskodásában, itt semmihez sem nyúltak.

Nem elégedett meg a felületes vizsgálattal, és különösen azokat a papírokat vette sorra, amelyekről gondolta, hogy kalandos álmában titokzatos kutatás tárgyai voltak. Semmi nyoma sem volt annak, hogy hozzányúltak volna. A franciaablakok függönyein keresztül, ott, ahol a holdvilág sápadt fényében a kámzsás embert látta, most napvilág áradt be. Széthúzva a függönyöket, megvizsgálta az ablak vasait. Érintetlenek voltak. Ha tényleg nyitva maradtak az ablakok éjjelre, azokat biztosan ő maga hagyta úgy.

– Micsoda képtelen lidércnyomás volt! – suttogta magában, és elhatározta, hogy fürdője és öltözködése után ezt az álmát leírja a „Pszichikai kutatások társasága" számára, amely társaság működésében maga is részt vett. Félóra múlva, amikor egy ébredező háztartás mozgolódása jelentkezni kezdett, leült íróasztalához és elkezdett jegyezni.

Stuart Keppel körülbelül harminckét éves, barna, jó megjelenésű ember és kényelmesen élő agglegény volt, akit bár nem hajtott túlságosan az ambíció, mégis kiváló orvosnak tartottak. A liverpooli „Tropikus Gyógyászati Főiskola" számára dolgozott, és néhány évet Indiában töltött, kígyómérgezéseket tanulmányozva. Egyhangú külvárosi praxisát azért vásárolta meg, hogy otthont nyújtson egy leánynak, aki az utolsó órában kijelentette, hogy nem akarja azt vele megosztani. Két év múlt el azóta, de ennek az eseménynek nyomasztó tudata kedélytelenné tette Stuart életét, s őt magát oly közönyössé, ami hivatása gyakorlása közben tanúsított magaviseletében is nyomot hagyott.

Miután álmának leírását befejezte, feljegyzéseit elhelyezte íróasztalának egyik rekeszében, s aztán megfeledkezett az egészről. A nap a szokottnál is unalmasabbnak ígérkezett, és az órák fáradtan vonszolódtak tovább. Érezte, hogy van valami a levegőben. Várt valamit, vagy – valakit. Nemigen vágyódott ezt a lelki állapotát analizálni. Ha megteszi, talán nagyon egyszerű, de olyan magyarázatra talál, amivel nem mert szembenézni.

Aznap este, körülbelül tíz órakor, egy beteghez hívták. Mikor visszatért, szokása szerint egyenesen dolgozószobájába lépett, s botja és táskája mellé világos felöltőjét és puha kalapját is a pamlagra rakta. A lámpák égtek, s a könyvekkel szegélyezett szoba, mely a tudós és nem túl gazdag agglegénynek szolgált, a kandalló tűzfényében egész kellemes, otthonias hangulatot árasztott.

M’Gregor asszony, egy ősz hajú skót úrinő, gondosan és takarékosan öltözve, épp akkor piszkálta a tüzet, és amidőn Stuart belépett, hátrafordult és ránézett.

– Felesleges a tűz ma este, Mrs. M’Gregor – monda. – Túlságos melegnek találtam az időt, miközben hazajöttem.

– Szörnyű csalóka hónap a május, Mr. Keppel – felelt az öreg házvezetőnő, ki a sokat küzdött gyakorló orvossal való hosszas kapcsolata folytán úgy bánt vele, akár a fiával. – Egypár hasáb fa megér egy hordó orvosságot, és ha még azt találja mondani, hogy máris le akarja vetni téli alsóját a nyáriért, csak annyit mondhatok, hogy őszintén remélem, hogy a betegei elővigyázatosabbak, mint jómaga.

Elébe rakta házicipőit és felszedte a kalapot, botot és kabátot a pamlagról.

Midőn M’Gregor összehúzta a függönyöket az ablak előtt és kifelé indult, Stuart elkezdte cipőit kifűzni. Az ajtónál kezét a kilincsen pihentetve az asszony ismét feléje fordult.

– Mr. Keppel, itt volt egy félórával ezelőtt az idegen hölgy.

Stuart pihent a cipőinek kifűzése közben, és élénk érdeklődéssel pillantott fel.

– Dorian kisasszony! Hagyott valami üzenetet?

– Azt mondta, hogy tán később visszajön. – válaszolt M’Gregorné, és pillanatnyi habozás után hozzátette: – Kiváló türelemmel várt kegyelmed visszatérésére.

– Igazán sajnálom, hogy feltartóztattak – mondta Stuart, tovább fűzve cipőit. – Mennyi ideje annak, hogy elment?

– Éppen most. Alig két-három perce. Remélem nincs rosszabbul.

– Rosszabbul?

– A leányzó igen nagyon szerette volna kegyelmedet látni.

– Hát tudja, Mrs. M’Gregor, nagyon messziről jön.

– És egy nagy pompás automobilban – válaszolt az öreg hölgy szárazon.

Stuart csodálkozást színlelt, csak hogy zavarát leplezhesse. Aztán egy megbántott hangján így szólt:

– Mrs. M’Gregor, ön úgy gondoskodik rólam, mintha jó anyám lenne. Tapasztalom, hogy valahányszor Dorian kisasszonyról beszél, mindig bizonyos tartózkodás csendül meg hangjában. Mennyiben különbözik ő más női betegemtől? – És miközben ezt kérdezte, szíve súgta, nagyon is különbözik minden más nőtől a világon!

M’Gregor asszony fürkészve kérdezte:

– Más női páciensei is hordanak olyan prémeket, melyeknek ára nem telnék ki az ön félévi jövedelméből?

– Sajnos, nem hordanak! Azoknál megteszik a rikító színű nagy sálak is. Annál inkább kell áldanom azt a balesetet, melynek révén Dorian kisasszony hozzám került.

– Akkor tehát valóban páciens? – kérdezte Mrs. M’Gregor, most már nyílt gyanakodással halk hangjában.

– Hogy-hogy? – kérdezte Stuart meglepetve. – Hát persze, hogy az. Álmatlanságban szenved.

– N-na, nem csodálom!

– Mért mondja ezt M’Gregor asszony?

– Hát, Mr. Keppel, fiacskám, kegyelmed most megharagszik, amiért olyan kotnyeles vénasszony vagyok, de ismerem a férfiakat, tudom, mit nem képesek egy szép arcért, ragyogó szemért elkövetni. Fájdalom, semmi okosat! Pedig már másodszor hallottam a „vészjelet".

Stuart meghökkentve ugrott fel.

– Bocsánat korlátoltságomért, Mrs. M’Gregor, de miféle „vészjel"-ről beszél?

Az öregasszony leült az íróasztal melletti karosszékbe és elgondolkozva rázta fejét.

– Hát mi másról, mint a M’Gregorok riadójáról! – felelte suttogva.

Stuart átjött a szobán és az asztal egyik sarkára támaszkodott.

– A M’Gregorok riadója?! – ismételte magában.

– Nem is egyéb! Úgy mondják, hogy maga Rob Roynak egyik harci dudása adja meg a jelt, ha valamelyik M’Gregort, vagy valakit, aki a szívükhöz nőtt, veszély fenyegeti.

Stuart mosolyt nyomott el.

– Jóakaratú, de melankolikus óvás! – magyarázta.

– Annyi szent, ahogyan most magát beszélni hallom, fiam, oly tisztán hallottam a riadót Inveraray-ban, közel harminc éve, midőn egy bizonyos asszony először lépte át házam küszöbét. És amilyen tisztán hallottam az üvöltést akkor, úgy hallottam most, midőn Miss Dorian először lépett ebbe a házba!

Jóindulatú mosollyal, de igaz érdeklődéssel kérdezte Stuart:

– Ha jól emlékszem, Dorian kisasszony épp egy hete keresett fel legelőször, közvetlenül akkor, amikor egy kórházi esettől visszatértem?

– Jól emlékszik, Keppel úr.

– És pontosan mikor hallotta azt a bizonyos riadót?

– Két perccel korábban, mielőtt kegyelmed hazajött. És most ismét hallottam.

– Mi! Ma éjjel ismét?!

– Éppen most, ki is néztem az ablakon.

– Nos és megpillantotta Rob Roy dudását?

– Ejh, ejh fiacskám, maga mulat egy öregasszonyon! Nem, de láttam Miss Doriant, amint elhajtatott kocsijával, és két percre rá láttam kegyelmedet, amint a sarkon befordult.

– Bárcsak várt volna még két percet! – suttogta Stuart. – Na, nem baj, talán még visszatér. És csak a mondott két alkalommal hallotta Mrs. M’Gregor ezt a titokzatos hangot?

– Nem, Keppel fiam, nemcsak e két alkalommal. Biztosíthatom, hogy valamelyes veszedelem fenyeget. Az éjjel is, a hajnali órákban, felriasztott a kiáltás, amitől elég sokáig feküdtem ébren, dideregve.

– Mily különös! És biztos abban, hogy nem a képzelete tréfálta meg vele?

– Eh, fiacskám, kegyelmed nem vesz engem komolyan!

– Mrs. M’Gregor – Stuart áthajolt az asztalon s kezét az öregasszony vállain pihentette –, maga nekem második anyám; gondoskodása folytán úgy érzem, mintha ismét gyerek volnék, és ezekben a szürke napokban jólesik gyereknek lennem! Azt hiszi, hogy én nevetek magán, pedig ez nem áll. Családjának ez a különös hagyománya kapcsolatban van a maga életének egy tragédiájával, és ezért én tiszteletben tartom azt. De ne aggódjék Dorian kisasszony miatt. Elsősorban ő a páciensem, és másodszor én csak egy pénztelen külvárosi doktor vagyok. Jó éjt Mrs. M’Gregor. Ne maradjon fenn, mondja meg Marynek, hogy vezesse be a kisasszonyt ide, amint megérkezik, ha tényleg visszajön még.

M’Gregor asszony felállott és lassan az ajtóhoz ment.

– Én magam fogom a kisasszonyt beereszteni Mr. Keppel – mondta –, és ki is én bocsátom!

Szép csendesen betette maga után az ajtót.

3.

A skorpió farka

Stuart leült íróasztalához és gépiesen rendezni kezdte irományait. Aztán a dohányszelencéből megtömte pipáját, de magaviselete réveteg maradt, nem gondolt a kísérteties dudásra, hanem inkább Dorian kisasszonyra.

Mindaddig, amíg ezt a kábítóan szép nőt meg nem látta, azt hitte, hogy szíve a ragyogó szemek tekintetétől már örökre védve van. A mademoiselle alaposan kigyógyította e tévhitéből. A legédesebb, legbűbájosabb teremtés volt mindazok között, akikkel életében csak találkozott, és első látogatása óta egy percre sem sikerült neki megbabonázó képét lelkéből kiűznie. Eleinte nevetett saját bolondságán, aztán dühös lett önmagára, és végül, bár nem szívesen, bele kellett nyugodnia a ténybe, hogy vadul beléje van habarodva.

Fogalma se volt, hogy kicsoda is Dorian kisasszony, még azt se tudta, milyen nemzetiségű, de erősen gyanította, hogy keleti vér csörgedez ereiben. Bár még egész fiatal: látszólag nem volt több húsz évesnél, mégis úgy öltözködött, mint egy molett asszony, kinek korlátlan összegek állnak rendelkezésére. Bár mindig este jött, Stuart itt-ott láthatta nagy autóját, mellyel annyira kihívta M’Gregor asszony rossz véleményét.

Pipájával a szájában, állát tenyerébe nyugtatva, hosszasan nézett a kandalló tüzébe, és elgondolkozott rajta. Igen, mindig este jött és mindig egyedül. Sejtette, hogy talán francia nő, bár egy jó családbeli francia leány sohasem tesz egyedül látogatásokat ily későn, még egy orvosnál sem. Vagy talán valamely előkelő család egy zabolátlan hajlandóságú tagjával áll szemközt? Eleitől fogva ravaszul azt sejtette, hogy Dorian kisasszony fájdalmai csupán képzeltek. Mademoiselle Dorian? Különös egy név!

– Ha sokat gondolkozom felőle, még azt fogom hinni, hogy valami álruhában járó hercegnő! – mondta mérgesen.

Rajtakapta magát, hogy nehéz sóhaj szakad föl melléből, amit – mintha önmagát korholná – köhintéssel végzett, azután benyúlt íróasztala egyik rekeszébe, ahonnan