Bóják az áramlatban

By Elmer István

Folyójáró, tengerszerető ember vagyok. Ismerem a sodorvonalak, az áramlatok természetét. És ismerem a bójákat, amelyek a víz, a nagy víz sodrásában-áramlásában kijelölik az irányt, a hajózás útját; határt szabnak, normát állítanak. Úszás közben is figyelmeztetnek a határokra. Így figyelmeztetnek sors- és történetbóják az emberélet hajózható, megúszható útjára.

A bóják a változásokban az állandóságot képviselik, a téridőben a Mindenségre irányítják a lélek figyelmét, a teljesség biztos pontjára, irányjelzőjére, amelyhez – akihez – viszonyíthatjuk létezésünket. „Ez a megtestesülés emelt, és ragadott magával mindent, ez az egyetlen élet, amely összeráncolódott ott az úttest szélén, s mintha megértettem volna valamit a föltámadásból, vagy legalább abból, miért himbálódznak a bóják az áramlatban.”

• Language: Magyar
• Publisher: Napkút Kiadó
• Release date: May 1, 2021
• ISBN: 9786156283122

Book preview

Novellák

Impresszum

Napkút Kiadó Kft.

1027 Budapest, Fazekas u. 10–14.

Telefon: [phone]

Mobil: (70) 617-8231

E-mail: [e-mail]

Honlap: www.napkut.hu

Szerkesztő: Hlavacska András

Szöveggondozó: Kovács Ildikó

Tördelőszerkesztő: Szondi Bence

© Elmer István, 2021

© Napkút Kiadó, 2021

ISBN 978 615 6283 12 2

Támogatóink

A kötet megjelenését támogatta

a Nemzeti Kulturális Alap

Vaníliaillat

Hőség – korán érkezett idén. Nyitott ablakok, a meleg levegő hullámozva billenti a függönyöket. Megsárgultak az idők folyamán. A tárgyak állandósága. A kisfiú rövidnadrágban nézi-bámulja a világ mozgását. A rádióból – valahonnan messziről, honnan ez a valóság? – szenvedélyes énekhang oldódik ki, összeölelkezik a meleggel. Hol ez a messzeség, mi ez az ölelkezés?

Tágra nyílt szemek, még minden mozdulatlan, még minden csöndesen lélegzik a Knézich és a Kinizsi utca sarkán, az első emeleti lakásban. A gesztusok lassúak, biedermeier egyszerűséggel. A gyereké is, bár nem tudja, mit jelent a biedermeier. Anya a konyhában. Főz valamit – bizonyára finomat. Nemsokára ebédidő, s a világ rendje az ebéd rendje.

„Megtartani, csak megtartani, csikorognak az anya szájában az egymásnak feszített fogak. Egy villanás, férjét kituszkolják a házból, ismeretlen nyelven – oroszul?, hát persze hogy oroszul –, durván ejtett szavak (szépek is lehetnének, miért ne?), a mérnök engedelmeskedik, néhány utcával odébb mélyedést lapátol az aknavetőnek, izzad, bár februárt írnak, erős szagú pufajkák körülötte, kész az állás, az aknavető irányba veszi a budai Várat, tizenhat kilós lövedék, amikor kirepül a cső végén, mint az él, úgy pendül, „Istenem! – s hogy elterelje figyelmét, felidézi a hajítás fizikai képletét, odatúl bemérik az üteg helyét – civil hullák hevernek szerte az aknavető körül. Késő estére sem tértek haza, másnap keresésükre indulnak az asszonyok: ott találják őket, élettelenül, szertefeszítve, köztük a mérnököt.

„Megtartani, csak megtartani, csikorognak az anya szájában a fogak öt évvel később, amíg lehet, az utolsó pillanatig maradjon minden úgy, mintha… Miklóskának felköti a partedlit, odahelyezi a szalvétát, gőzölög a leves, „sütöttem valami finomat, kisfiam…

Reggel csöngetés, az ajtóban a postás részvéttel néz az asszonyra, átnyújtja a levelet. Hivatalos irat, látszik. Az anya évekkel később, még sokáig, talán mindvégig hallotta a papír ropogását, ahogyan kihajtotta: „…elrendelte kényszerlakhelyre költözését, amelyet a Szabolcs megyei Gégény faluban jelöl ki. Végrehajtásig nem hagyhatják el a lakást."

Telefon, tárcsázás, üzenet: „Megkaptuk… nem tudom… Istenem… mi lesz? Az unokatestvér hosszú léptekkel sietett végig a Ráday utcán. Bal kezében, a hóna alatt, kerek fémdobozt szorongatott. Csengőszó. „Nem, ezek még nem ők!

A férfi megöleli az asszonyt. „Drágám… Hátul, valahol a szobában Miklóska, „milyen meleg van, nemsokára mehetünk strandra, gondolja, a függöny meglebben, „minden olyan szép, a férfi zavarában vagy még inkább idegességében elfelejti odaadni, továbbra is hóna alatt szorongatja a fémdobozt, „Miklóska…, de elfogynak a szavak, minden szónál többet ér a legegyszerűbb gesztus. Megsimogatja a fiúcska forgóktól szanaszét álló haját, eszébe jut a doboz… „Keksz, finom keksz, külföldi… És odanyújtja. Az asszonynak szemével súgja: „Valami, legalább valami, ki tudja, hová kerültök…

Hőségbe fagyott könnyek.

Az asszony unokatestvére később tolvaj módjára kisurran. Még egy ölelés, még egy mozdulat, összeér a kezük… „Miklóska…, tenyerével közrefogja a nyolcéves fiúcska vállát. „Erős, nagy fiú vagy…, de már ropognak a kíntól a hangok.

Kihűlt lépcsőfokok a sietős mozdulatok után. Már az ablakból se látni a férfit. És majd jönnek, csöngetnek. Azok már ők lesznek. De addig – addig még minden a régi, addig még minden…

Miklóska örül. A doboz tetején színes rajz. „Mama, mama, bontsuk fel…!"

„Nem, kisfiam, majd máskor."

„De most szeretném, mama, úgy szeretném!"

Az anya kezében megbillen a délután. Magához vonja a gyereket: „Jól van, ha annyira akarod…"

Puha vaníliaillat száll fel a tető alól. A gyerek arca egyszerű: „Látod, nem is olyan nehéz! Az anya visszamosolyog: „Az utolsó pillanatig ne vegyen észre semmit, az utolsó pillanatig semmit!

Éjszaka érkeztek. Agyontaposták a lépcsőt. „Indulás!"

„Miklóska, elmegyünk! Gyere, kisfiam!"

„De mama, a vaníliaillat…", és a gyerek semmit nem érzett már a napközi melegből, hideg volt minden, rémisztő hideg és merev, mint az egyenruhákon a vasalás.

Az egyik férfi karjánál fogva vezette, de ő kirántotta magát, visszaszaladt, s fölkapta a dobozt. Az egyenruhást dühítette ez. Lökött egyet a gyereken. A doboz kicsúszott Miklóska kezéből, a teteje – rajta a színes rajzzal – leperdült, s a finoman omló vaníliakerekek lefelé görögtek a lépcsőházban, bele a szennybe és a piszokba, mégis mindent betöltöttek illatukkal.

A képlet

A világ kívül, s idebent… Mikor lélegzik a test, s mikor a lélek? Melyik fél, és melyik szabadul fel? Mi ez, mi ez az őrület?

Nem volt álma az elmúlt napoknak. Attila nem álmodta a kérdéseket, torlódott benne gondolat, érzés és akarat. Mintha ki sem láthatna ebből a szövevényből. S folyamatosan a várakozás: vajon mikor – és hogyan következik be? Mert tudták a jezsuita novíciusok, előbb-utóbb elérkezik, valami nagy Verdi-Requiem-zuhogással elérkezik (nem, nem, abban ünnepélyesség, ebben csak a nyomorult ember, rázta a fejét félálomban Attila), s rájuk is sor kerül.

Éjszaka rázták fel őket. A magiszter végignézett rajtuk, hangja egyszerű, száraz, halk koppanás: „Itt vannak." Egyik-másik növendék hóna alatt szorongatta a csomagot, a többiek a kezükben tartották, aktatáskába gyűjtve: Biblia, fogkefe, alsónemű, Szent Ignác elmélkedései. A legszükségesebbek… Így éltek már jó ideje: a legszükségesebb tudatával.

Budáról Szegedre internálták őket. Katonai teherautók, a kemény platón dülöngéltek, amikor valamelyik kerék gödörbe futott, az őrség lapos sapkája szíjjal megkötve az áll alatt, hosszú csövű fegyver, égnek mered, láb között a puskatus, szabályszerűen – élesre töltve.

Parancsszavak: „Nincs beszéd! Ne bámuljon oldalt! Kezek a combokon! Ne kulcsolja össze! Motorzúgás, nyári éjszaka – Attila nézte az ávós kísérők katonasapka alá szorított vonásait, „kölykök, talán egyidősek velem, aztán a puskákat, „egy vascső, ellentétes irányban a gravitációval, indulatok bilincse zörgött körülötte, „hogyan lehetne egyenletbe foglalni a feltörő gonoszságot, valami megoldóképletbe…?, nem sikerült neki. Kezét összekulcsolta, erre suhant a levegőben a puskatus, odacsapott. Roncsolt bőr, befutotta a vér, „mégis összekulcsolni", tartotta Attila eltompult, összetört kezét.

„Lefelé! Nem tudta megfogni a táskát. Mellette ülő növendéktársa vette fel. „Letenni, mert maga is kap egyet…! Attila térdre ereszkedett a platón, szájába vette a fogantyút, még apjától maradt rá az aktatáska, erős marhabőrből készült. Kézzel nem tudott támaszkodni, leugrott a teherautóról, foga között a himbálódzó teherrel. A táska súlya majdnem előredöntötte.

Néhány napja történt ez… majd a roncsolásos duzzanatok lappadni kezdtek. S most megint: „Kézitáskával mindenki az udvarra! Hajnali három óra múlt. Megint plató, szíjazott őr, meredő puskacső, folyamatosan berregő motor, a városon kívül elérték a Tiszát. Az autó hirtelen fékezett, „leszállni, a táskák maradnak, odahajtották őket a töltésre. „Arccal a víznek!"

A nyári éjszakán átderengett valami világosság. Talán a hold állása, vagy már a várakozó hajnal okozta? A víz piszkos-sötét riadalomként sodródott tova a lábuk alatt, megcsillant a felszíne. Honnan érkezett ez a fény? Nem lehetett tudni.

Egymás mellett álltak, karnyi távolságra osztották szét őket, külön-külön mindegyikük jó célpont. Hátuk mögött mozgás hangja, fegyverzávárok csattantak – „kibiztosít, felhúz".

A magiszter az általános feloldozás szavait mormolta. A hangok végigáradtak a fiúkon, mind a tizennyolc jezsuita növendéken.

Attila nézte a vizet, egyre inkább csillogott, látta a helyet, ahová zuhanni fog, arccal előre, s már vágyta a folyót, nem borzongott a gondolattól, hogy a hajnali hűvösben milyen lesz a hideg víz… hiszen akkor már nem él…

„Életem célba ért…" – ki tudta mondani; ettől könnyűnek és boldognak érezte magát. Igen, boldognak, mert attól félt, nem marad ideje ezekre a szavakra, a legfontosabbra. S már nem hiányzott neki semmi.

„Mikor lélegzik a test, s mikor a lélek? Melyik fél, és melyik szabadul fel? Nem érdekelte sem az éjszakában, sem a závárcsattanásban feltörő őrület. „A képlet, olyan egyszerű a világ képlete, elmondhatatlanul egyszerű…, s már arra gondolt, hátrafordul, hogy a fegyvereseknek is elmondja az örömhírt.

Mennyi idő telt el? Aztán üvöltés, röhögés: „Teherautóra!" Attila hozzáérintette lábát az apjától örökölt marhabőr táskához. Felbőgött a motor, megindultak. Visszanézett: a víz továbbra is ott csillogott a sötétben. Talán éppen azon a helyen, ahová zuhant volna. Olyan békés, olyan nyugodt volt minden.

A világ rendje szerint

Egyszerű kép, már-már hang: fuvola és klasszikus gitár pengetően fürge lágysága. Nincs olyan ember a vidéken, aki ne értené ezt a lágyságot. Pedig arcuk és akaratuk keményre faragva. Szél és a szabolcsi homok formálta ki, a szándék a gyengén adó földön, s a parancs: élni kell!

Halk hangok lefekvés előtt: „Be kell mennem a városba az orvoshoz. „Hát jó… holnap? „Azt mondja az itteni doktor, nem szabad húzni. A férfi megállt az asszony előtt, meghajtotta a fejét, keresztet vetett: „Meglásd, megsegít. Az asszony arcán mosoly rajzolódott, amely egyszer majd teljessé válik: „Hát persze. De a dohány. Most kell tetejelni. Különben miből fizetjük Andriska kollégiumi díját ősztől?"

A gyerek nem félt, nem szorongott az esti beszéd hallatán. A szavak röviden hangzottak, egyszerűek voltak, tiszták, mint eső után a levelek. Az élet rendje, amely azonos a világ rendjével – mert a világnak rendje van, hiába kiáltja a zűrzavaros, harsány félelem: nincs, nincs! –, a világ rendje azt diktálta, a dohány csúcsa nem futhat föl a magasba, mert satnyák maradnak a levelek. S akkor elsatnyul a pénz is a dohánytermés leadásakor.

A gyerek a hamar-sötétben – minek fölöslegesen világítani? – elaludt. Egyre többen Andrásnak szólították már a faluban, hiszen ősztől ferences gimnazista lesz az ország másik végében. S ez tiszteletet parancsolt. „Lám, az Andriska, mi lett belőle!"

A nyári reggel tiszta éjszakai cseppjével, a harmattal magára maradt. András apja a négy óra húszas autóbusszal indult Nyírbátorba, mint rendesen, anyja nem sokkal később, hogy időben beérjen a nyíregyházi kórházba.

András vizet hozott a kútról, megmosdott, erős volt a válla, a melle, a padra bekészített még két kanna vizet, aztán elindult. A földút a Fenyőszög felé vezetett, majd balra fordult, s már megpillantotta az ültetvényt. Nem volt messze, talán két kilométerre.

Korán érkezett. A szomszédos földeken még semmi mozgás. Valahol a közelben, az út túloldalán fölriadt egy fácán. Nagy robajjal röppent odébb a csörgő szárnyú tojó.

„Tőlem nem kell félni!" S András arra gondolt, milyen is ez a világ, amelyben minden olyan egyszerű és pontos. Letépett egy marék füvet, selymes volt az érintése, lágy, mintha a zöldje vízben úszna, s végigdörzsölte vele az arcát. Zsurlófüvek is közékeveredtek, ezeknek szerette leginkább az illatát.

A dohánysorok hosszan elnyúltak a határban. András név szerint ismerte: „eddig János bátyáméké, ettől a barázdától Hábódi Pistáéké". Szépen kiszámolta, mikor következik a sajátjuk.

A sajátjuk? A téeszesítéskor elvették a földjüket, úgy emlékezett, akkor jöttek az agitátorok, amikor „csak a mama volt otthon, s az asszonyok gyöngébbek, végül aláírta a belépési nyilatkozatot".

Keserű nevetés a kor kesernyés humorán: a városi ifjúmunkásból lett téesz-agitátor, hogy megnyerje a falusiak bizalmát, amikor a ház előtt megpillantotta az öregembert, amint éppen tömködte a pipáját, hangzatosan, kellő önbizalommal odakiáltott neki: „Szabadság, bátyám! Mire az öreg megállt a mozdulatban, kivette szájából a pipát, s a kommunista agitátorra nézett: „Az kéne, fiam, meg egy kis eső!

De mégiscsak a sajátjuknak érezték a termelőszövetkezettől kiosztott háztáji földet. Megtermi az éves kollégiumi díjat.

András belépett az első sorba. „Hű, a mindenit! De megnőtt! S ágaskodott, hogy elérje a tetejét. A pudvás hajtás roppant az ujjai között. „Ti nőjetek nagyra, levélkéim! – s tenyeréhez mérte a majdani termést.

Jóval elmúlt már dél, amikor rájött, hogy vízen kívül semmit nem hozott magával. „Úgyis nemsokára befejezem."

Egy sor, két sor… Nem tudta, mennyi időre elegendő a ferenceseknél ez a sok levél. Mert nem ismerte ő a pénzt, néha adtak csak a kezébe, ha olyan vendég érkezett hozzájuk – nagy ritkán –, aki a sört szerette inkább, s olyankor: „szaladj, Andriska, hozz a kocsmából egy családi üveggel".

Hallotta a környező dohánytáblákról a hangokat. De hallásánál még inkább kifinomult a látása: „Még ezt a sort, még ezt is…!"

Egyszer csak megállt. Elköltöztek a hangok. „Hazamentek. Fülelt: valaki csak maradt még! De semmi mozgás. A Sárga-domb mögött eltűnt a nap. Zizegtek a dohánykórók: „Mi ez a hang? – megállt, abbamaradt, továbbment, megint megállt, „mi ez?", semmi, semmi, nem röppent fel sehol egy szó, kiürült a határ, de neki még hátravolt az utolsó fél sor.

„Nem félek! Nyújtózott, s ujjával-körmével csippentette a következő növényt. A szürkület ráült a távolságra. De még, még, „az utolsó fél sor, már nincs sok hátra…

Nem látott ki a növények közül, csak ha a tábla végére ért. „Nem félek! Már szinte csak botorkált a növekvő sötétben. Lecsípte az utolsó, a levelektől életet elszívó hajtást is. Végig a barázdán, ki a földútra. Zajt hallott, megtorpant. „Nem félek, nem félek, s arra gondolt, most már a levelek akkorára nőnek, hogy az áruk egész évre elegendő lesz a kollégiumi díjra.

A falu felé egyre azt hajtogatta: „nem félek, nem félek…", közben remegett. Ha meglátja az első házat, már jobb lesz. De még a kutyaugatást se hallotta.

Sötéten mozgó folt az úton. „Istenem, nincs itt senki?" Visszaszalad, és elbújik a dohánysorok között. Hiszen ismeri őket, azok majd elrejtik.

Mégis, egyre csak ment tovább. „Nem félek, nem félek!"

Amikor már közel ért, s didergett a riadalomtól, ismerte meg: apja érkezett szemközt. „Papa, papa, az egészet lecsipkedtem!"

„Ügyes vagy, fiam! De holnap is lesz nap."

Átkarolta András vállát, átkarolta azzal az örömmel, hogy megtalálta, s már ketten mentek hazafelé, ketten, a világ rendje szerint.

Csúszós úton

„Haragom, mint a havat hordó szél. Az eljegesedett pelyhek krátert ütnek az arcomon. Hadd üssenek, hadd fájjon! A vihar belesodor az út süvöltő keménységébe. Alig tudom hajtani a kerékpárt. Véresre fagy a haragom. Véresre, szánalmasra: apám, meg akarlak menteni!"

Az ifjú pap alig várta, hogy hazaérkezzen. Hetek óta az első szabadnapja. Kétszeri átszállás: várótermek, kiütött ablakokkal, évek mocskát sodorta odébb a szél. Bizonytalanság, hogy érkezik-e a vonat. Senki nem tudott semmit. Mégis reménykedtek. Ha eléri Szatmárnémetit, talán minden jobbra fordul. „Elhagyott emberek, nézte a begubódzott alakokat, akik csökönyös erővel túl akarták élni – a vonat érkezését, az utazást. „Mintha csak az életüket akarnák túlélni.

Minden tanult logika csődöt mondott. Egy asszony fordult felé: nem volt semmi az arcára írva. Tartotta a magában hordott életet, mint egy állvány: nem kérdezett, nem volt kíváncsi semmire. Mellette a férfi szájából fölgőzölgött a kocsma emléke és a cigaretta keserű, nyálas szaga áradt.

„Nemsokára hazaérek. Amikor leszállt a falusi állomáson – a házaktól odébb, az országhatárnál állt meg a vonat –, szinte jókedvűen haladt. Néhány falusi megismerte: „nézd, a Ferkó, de ez a mozdulatukból hangzott, minden szóval takarékoskodtak a kemény télben.

Az ismerős mozdulat. Kinyitotta a kertkaput, arca még inkább kivörösödött. Mert már tudta a bizonyosság harántmetszetét: hideg és üres volt a ház.

A megérkezés kudarca. A sparherdbe nem fűtött be aznap az anyja. A fiatal pap a tornácon nekivetette hátát a falnak. Lélegzetét odaszegezte a hideg.

„Hát ezért, ezért utaztam ennyit?"

Megérkezett a délutáni busz. Hallotta a motor bődülő hangját, ahogyan a síkos úton nekiveselkedett, a kipufogóból felszállt a gázolaj kesernyésen édeskés szagú, fekete füstje.

„Émelyítő… émelyítő… az emberek mégis szeretik, mert tudják, megérkezett a busz, s ez maga a remény."

Néhány perc, s apja nyitotta az ajtót. Ugyanazzal a mozdulattal nyúlt a kilincs után, mint a fiatal pap. „Az ő mozdulata az én mozdulatom."

Vörhenyes vereség:

„Fiam… anyád elment a testvéréhez. Itt hagyott."

A csönd kitámasztotta a havas délutánt.

Megszégyenült szemek, lecsontozottak, a mészárosmester fejtette le így a vágóhídon az állatok húsát. Tiszta volt a feje. Aznap még nem ivott.

„Elmegyek érte, apám. Hazahozom."

Fogta a kerékpárt, a kerekek alig akartak megmaradni az úton, csúsztak a letaposott hóban. Nem gondolkodott azon, bírja-e a tizennyolc kilométert ebben az időben, a jeges szél krátereket ütött az arcán. A dolgok tenyérnyi értelme: odaérni.

A kéz megszokta a fagyot, a láb hamar rátalált a régi mozdulatokra – csak a lélek fájdalma megszokhatatlan.

„Nem bírtam, fiam, nem bírtam tovább. Minden pénzt elivott."

„De édesanyám… jöjjön haza, mégsem maradhat itt a testvérénél…"

„Nem, fiam, hányszor fogadkozott…"

„Most másként lesz."

„Másként? Mi az a másként?"

A szavakat kifakította a korai alkonyat. A cselekedetek gerendái tartották a világot. A pap megfogta az anyja kezét: „Édesanyám…"

„Mennyi szánalom szorul az életbe. S lefoszlunk általa, mint a hús a csontról. Sorsunknak nem teste, szerkezete van" – s a fiatal pap nem emlékezett teológiai tanulmányaiból semmi okosra, amit most idézhetne. Ujjaival keresztezte anyja ujjait.

Az asszony ránézett erre a képletre. „Hideg a kezed, gyermekem." Kotorászott a zsebében, talált egy kötött kesztyűt.

„Köszönöm, anyuka, tartsa meg magának. A buszon nem fűtenek."

„Igen, az esti járat még nem ment el…" – hajtotta előre a fejét az asszony, mint aki beletörődött.

Tizennyolc kilométer vissza. Megmerevedett a hideg. „Mire megérkezik, én is ott leszek a megállóban."

A Miatyánkot próbálta mondani útközben. Elrontotta. Újra kezdte. A lihegésben megint összekeveredtek a sorok. Az erőlködés, hogy időben odaérjen, elszívta a könnyét. „Uram, a szavak… nem ismerem a szavakat! Csak nézlek téged." A világ pedálforgássá, a láncszemek kapaszkodásává egyszerűsödött.

Az autóbusz-megállóból anyja mellett tolta hazafelé a kerékpárt. Szitáló hóban zizegett az utca. Miért kell tolni a kerékpárt, miért megtenni a következő lépést? Miért viselni a dermedt hideget? De még erre sem gondolt. Menni kell, mert ez az ember dolga.

Kiskapu, konyhaajtó. „Talán már meleg lesz odabent…"

A férfi az asztalnál ült, hónaljig rátámaszkodott. Az ajtónyitásra vizenyős, bágyadt, bódult szemek emelkedtek. Az asszony riadtan fordult a fiához. Nem várt tőle semmit – ugyan, mit is várhatott volna. Az élet nem kínált megoldást, az életet élni kellett.

A fiatal pap arcán megcsikordult a vereség, a szégyen. „Uram, nincs szavam. Csak nézlek téged. Szabadíts meg!"

Azon a nyáron