Ulrike Woytich

By Jakob Wassermann

A bécsi Ringtheater égésével kezdődik, egy alpesi hegyomlással végződik Jakob Wassermann egyik legcsodálatosabb, legmélyebb regénye. Közben ötven esztendő telik el, sorsdöntő esztendők, a monarchia szétomlása, új rend, vagy inkább rendetlenség, káosz keletkezése a hajdani boldog Ausztriában. S ebben a keretben döbbenetes erejű portré tárul elénk: Ulrike Woytich arcképe. Wassermann nagy művészetét nem kell méltatnunk; ennek a regénynek minden sora eleven élet, lenyűgöző valóság. Alakjai a fantasztikusan zsugori udvari tanácsostól kezdve a sima, elragadó, de hihetetlenül romlott Melander-ig típusokká nőnek, a kor jelképeivé, amely eltemetődött az összeomlásban. A szerelem és gyűlölet, a kapzsiság és önfeláldozás, a művészet és a pénz fonalaiból olyan szőttest font a nagy író, amely halhatatlanná tette nevét.

• Language: Magyar
• Publisher: Digi-Book Magyarország Kiadó Kft.
• Release date: Nov 16, 2018
• ISBN: 9789634744283

Book preview

Jakob Wassermann

ULRIKE WOJTYCH

fordította:

Tábori Pál

BUDAÖRS, 2018

DIGI-BOOK MAGYARORSZÁG KIADÓ

www.digi-book.hu

ISBN 978-963-474-428-3 EPUB

ISBN 978-963-474-429-0 MOBI

© Digi-Book Magyarország Kiadó, 2018

a mű eredeti címe:

Ulrike Woytich

első kiadás: 1923

első magyar kiadás: 1935

Az e-kiadás szerzői jogi megjegyzései

Ennek az e-könyvnek a felhasználási joga kizárólag az Ön személyes használatára terjed ki. Ezt az e-könyvet nem lehet ismételt értékesítésre továbbadni, sem továbbértékesíteni; nem lehet többszörözni és tilos más személynek továbbadni! Ha szeretné ezt az e-könyvet más személyekkel is megosztani, kérjük, hogy minden további személy számára vásároljon újabb példányokat. Ha Ön úgy olvassa ezt az e-könyvet, hogy azt nem vásárolta meg, vagy nem az Ön személyes használatára lett megvásárolva, úgy kérjük, hogy küldje azt vissza a http://www.digi-book.hu címre és vásárolja meg ott saját példányát. Köszönjük, hogy tiszteletben tartja ennek a szerzőnek és kiadónak a fáradságos munkáját.

ELSŐ RÉSZ

1.

ULRIKE FELLÉP

A Ringtheater nagy tűzkatasztrófája 1881. decemberi éjszakáján Bécs nem egy lakosának komor menetekel-t jelentett. Nem volt hiány prófétákban, akik ezt az eseményt sokkal súlyosabb szerencsétlenségek előfutárának tekintették s az egész városban, a lakosság minden rétegében heteken át szomorú, szinte bűntudatos csüggedés uralkodott.

Christine Mylius asszonynak csak nehezen sikerült a „Hoffmann meséi"-nek első előadására egy zártszéket kapnia. Minden kérdezősködésére az volt a válasz, hogy olyan heves az érdeklődés, sok száz jelentkezőt kell elutasítani. Minthogy azonban leánya, Josephe számára meglepetésnek és születésnapi ajándéknak szánta ezt a színházjegyet s a tizenöt éves lány első színházlátogatásáról volt szó, az anya nem sajnálta a fáradságot és a pénzt. S csakugyan: a szerencsétlen nap reggelén a megbízott közvetítő elhozta a jegyet. Fontoskodó beszámolóval, bőbeszédű panasszal adta át és a megszerzés nehézségei miatt szemtelenül magas árat kért érte.

Christine mindezt titokban és egyedül intézte. Nemcsak Josephe elől kellett titkolnia, minthogy váratlan meglepetést akart; férje, két idősebb lánya és fia sem tudhatott a dologról. Férje az ilyen pazarlást nem nézte jó szemmel. A három gyermek pedig mindig féltékenységet érzett Josephevel szemben, akit anyjuk különösen szeretett. Néma elégedetlenségük könnyen megzavarhatta volna Christinénél az ajándékozás örömét.

Persze, az sem volt biztos, hogy Josephe örül-e majd neki? A lány zárkózott lénye, félénk visszavonulása és emberfélelme könnyen megokolhatták, hogy nem is vágyódik az ilyen ünnepélyes színházi estére. Mindig inkább kerülte, mint kereste azt, ami másoknak élvezet és szórakozás volt. Christine éppen ezért találta ki ezt az ajándékot, gyermekét legalább órákra el akarta távolítani a szokott környezetből, hogy kedélye felderüljön és lelke könnyedébb legyen. Josephe csak vele szemben volt nyílt, másokkal szemben mindig hallgatag és óvatosan várakozó.

Kellemes csalódás érte. Amikor ebéd után férje elment, Esther és Aimée szobájába vonult, a tizenhét éves Lotharért pedig barátja és iskolatársa, Róbert Elmenreich, aki egy házban lakott vele, felszólt, hogy együtt menjenek a gimnáziumba - az anya kézen fogta Josephét, az ablak-benyílóhoz vezette s azt mondta neki, nyissa ki az asztalon álló tölgyfa-dobozt. Josephe meg is tette; a dobozban boríték, rajta felírás: „Josephe születésnapjára", s a borítékban a színházjegy feküdt. Josephe boldogan mosolygott, a sűrű szemöldök alatt szeme is átvette a mosolygást; megcsókolta anyja kezét.

- Örülsz? - kérdezte Christine.

- Igen, nagyon örülök - hangzott a válasz.

Christine azt ajánlotta lányának, hogy ne szóljon senkinek. Estig őrizzék meg a titkot. A vacsoránál, amikor Josephe már a színházban van, elmondja a többinek, akkor nem kell már tiltakozástól tartani. Lothar tízkor elmegy érte a színházba, oda egyedül is megteheti az utat. Josephe hat óra felé anyja szobájában, hogy nővérei véletlenül meg ne lepjék, nekikezdett az öltözködésnek és fésülködésnek. Christine segített, rendbe szedte az új fehér ruha ráncait és szalagjait. A ruha is születésnapi ajándék volt; Christine csak nehezen vette rá urát. Még felvarrta a szegély egyik darabját, letörölte a selyemcipőket, kisimította a bársonykabátot, újra meg újra végignézte a hirtelen kicsinosodott, piruló lányt, megnézte, hogy a többi szobában nincs-e kém vagy hallgatózó, aztán gyengéd csókkal elbocsájtotta Josephét.

Néhány perccel félnyolc után, senki sem volt otthon, Christine a nappaliban ült s a lámpafénynél rámára feszített vászon-zsebkendőre hímezte férjének kezdőbetűit: H. O. M., Helmut Ottó Mylius, amikor az utcáról hirtelen a tűzoltók trombitájának harsogását hallotta. Kellemetlen hang; felemelte fejét s homlokára ránc futott. Gyors lódobogás csattogott a kövezeten, kerekek forogtak sietve; az anya felállt és az ablakhoz lépett. Fecskendőkocsik rohantak el, a fáklyák lobogó fény csóvái alatt a tűzoltók sisakjai csillogtak, emberek kiáltoztak s abba az irányba szaladtak, amerre a kocsik tartottak. Egyszerre felnyílt az ajtó, a cselédlány rohant be.

- A Ringtheater ég! - kiáltotta.

Christine nem tudta, hogyan bújt kabátjába, vetette fejére kendőjét, szaladt le a lépcsőn; arra sem emlékezett, milyen utcákon szaladt át, milyen embereket kérdezett meg rohanása közben s mit feleltek. Amikor a Ring közelébe jutott, borzadva tört utat magának a máris sűrű tömegen át. Az ijedt-sápadt arcokat az épület ablakaiból előtörő lángok élesen világították meg. Az anya arca kínzott, szeme tébolyult, haja kuszált volt; esztelen erővel könyökölt át az embertömegen, félrelökte az útjában állókat. Ajkáról zavart dadogás, lihegő sóhaj áradt:

- Az Isten áldjon meg benneteket, emberek, Jézus Krisztus áldjon meg, jóemberek, engedjetek át, a lányom, irgalmazzatok hát, a lányom...

Így könyörgött, hörgött, utat teremtett magának, érezte, hogy kabátja lehull róla, ruhája elszakad, szegélyét letapossák; féktelen energiával tört utat a színház egyik mellékkapujához, amelyből sűrű, rosszillatú füst gomolygott. Kétoldalt holttesteket szállítottak, megfulladt, megszenesedett, vagy csak ájult embereket s belül, a lépcsőn kiáltozó, jajgató, összeszorult, egymásba^mart testek hömpölyögtek.

Christine értelmetlenül bámult maga köré; eszmélete tűnőben volt; a forróság megperzselte bőrét; a füst falat emelt pillantása elé; hirtelen éles kiáltásba tört ki: Josephe! Gyermekének arca, mint valami jelenés bukkant fel előtte s tűnt el megint. De Josephe meghallotta a kiáltást, felemelte karját; egy fiatal nő vitte vagy inkább cipelte; szemét lecsukta, feje a nő vállára hanyatlott. Christine szinte dühvel lökdöste félre az embereket, akik egy másodperc alatt ismét körülvették. Nem tudta, sírjon vagy ujjongjon, amikor lányának felemelt karját követte. Aztán már átölelte gyermekét, aki zokogva borult anyja keblére, szenvedélyesen fogta kezébe a szeretett fejet. Az előrerohanó, páni félelemben menekülő ár így sodorta ki őket a körből; megint levegőhöz, helyhez jutottak. A fiatal nő, akinek - amint hamarosan kiderült - Josephe menekülését köszönhette, ajánlkozott, hogy kocsiról gondoskodik. Az ég bíborszínben izzott; a levegő olyan volt, mint fekete arc, amelyet mozgó szikrafátyol takar.

Josephe ruhája rongyokban lógott, alsó fehérneműjét sem kímélte a küzdelem; nyaktól csípőig széles szakadás tátongott s a kebel fehér bőrét átcsillantotta. Kabátját elvesztette s hogy a hideg ellen védekezzék, testéhez szorította a rongyokat. Megmentő j ük eltávozott, de lelkűkre kötötte, hogy maradjanak azon a helyen, amíg kocsit nem hoz; Josephe kimerültén, borzongva simult anyjához. Christine házfalhoz dőlt, ő is borzongott, lánya arcát simogatta és zűrzavaros gyengédséggel suttogott. Negyedóra múlva fiáker állt meg a járda szélén, a fiatal nő fürgén ugrott ki, intett két védencének, hogy szálljanak be; takarókat kért a kocsistól, beburkolta lábukat s megkérdezte: hazakísérheti-e őket, szívesen teszi és nincs semmi dolga. Josephe most sietve mondta el, hogy a kisasszony a legvadabb tombolás közepette, amikor már nem kapott lélegzetet s közel volt hozzá: lehull és eltapossák - megölelte, a borzalmasan ordítozó, tolakodó és üvöltöző férfiaktól és nőktől megvédte s hihetetlen erővel és ügyességgel a kijárathoz vonszolta; az ő segítsége nélkül elveszett volna.

Christine, aki szólni sem tudott, megfogta a megmentő kezét s megszorította. Pillantásában néma kérés és hívás rejlett s kimondhatatlan hála.

- Az ilyen adósságot egy életen át sem lehet megfizetni - dadogta útközben. Az ösmeretlen nő, aki karcsú volt s nyugodtan ült vele szemben, furcsamód a szerencsétlenségnek semmiféle külső nyomát, az izgalom legkisebb maradékát sem mutatta. Szerényen hárította el a köszönetét, mire Christine megkérdezte nevét. Meg is mondta: Ulrike Woytichnak hívják, csak rövid ideje van Bécsben, nagybátyjánál, Klemens Woytich nyugalmazott udvari tanácsosnál lakik. Mindezt gyorsan, közönyösen mondta, mintha személyes adatai csöppet sem lennének fontosak. S hogy mindjárt másra térjen, megkérdezte: a nagyságos asszony birodalmi német-e s amikor Christine igennel felelt, a nő elégedetten bólintott. A kiejtésen hallani, mondta, nem fogadta el a közbevetett megjegyzést, hogy már húsz éve Bécsben él. Azt állította, az ilyen sajátosság minden körülmények között megmarad, az ő füle a külföldi tartózkodás miatt különösen megérzi; két évet töltött Angliában s egyet Belgiumban.

Most elmesélte, hogy az előadás kezdete előtt az erkély első sorából végigvizsgálta látcsövével a földszinti nézőket s minden arc közül Josephe-é tűnt fel; ezért látta felsőbb végzetnek, amikor a kisasszonyt a keskeny lépcsőn, az ember-lavinában megpillantotta s egészen ösztönösen sietett segítségére.

- De hiszen ön néhány perccel azelőtt, hogy bárki bármit sejtett volna a szerencsétlenségről, elhagyta helyét, nem? - fordult Josephé-hez. - Ugyan miért?

Josephe bólintott s anyjával együtt csodálkozott a véletlenen, hogy Ulrike Woytich kezdettől fogva annyira figyelte. Azt mondta: hirtelen elviselhetetlen szívdobogás fogta el, ilyet még sohasem érzett. A zenekar éppen játszani kezdett, de az Offenbach-zene csábító hangjai csöppet sem nyugtatták meg, sőt, attól félt: elájul s így aztán, amilyen gyorsan lehetett, kisietett a folyosóra. Ott járt föl s alá s hirtelen olyan zajt hallott, mint amikor üvegtetőre kavicsokat szórnak. A következő pillanatban minden ajtón kiabáló emberek rohantak ki, pillanat alatt körülvették, de ha nem dobog olyan erősen a szíve, a nézőtéren tapossák szét, mert odabent, az őrjöngők között, nem lett volna menekülése.

- Szóval, jó angyal volt benned és melletted is - mondta Christine - ennyi szörnyűség között ez igazán csodálatos, Josephe.

Josephe kissé szorongva mosolygott és nagy, figyelmes szemmel nézte Woytich kisasszonyt.

A kocsi megállt a ház előtt. Christinét gondok töltötték el. Elsősorban nem volt nála pénz, hogy a kocsist kifizethesse; a fiákeres bizonyosan sokat kér; ilyenkor, nagy szerencsétlenségeknél mindig megsokszorozódnak a viteldíjak. Azt sem tudta, hogy odahaza van-e elég pénz a szekrényben; Helmut Ottó ezen a héten még adós maradt a háztartásra szánt összeggel; mindig az utolsó pillanatban adott; később kell majd öt vagy hat forintot kérnie tőle, ami bizony kellemetlen. Azonkívül nem tudta, férje otthon van-e már. Fölnézett; a nappaliban égett a lámpa, de valószínűleg még ő hagyta égve; mindenki az ablakhoz sietett, az utcán is egymás mellett álltak. Valószínű, hogy a tűz hírére férje is elment hazulról. Még rosszabb, ha odafent vár; akkor az aggodalom és sietség közepette meg kell vallania, hogy Josephe színházban volt; kérdésekre, faggatásra, szemrehányásokra számíthat, ha a kocsi-pénzt kéri. Hiába az örök igyekezet, amelyet most a Josephéért való aggódás növelt, hogy az ilyen jeleneteket eltitkolja gyermekei előtt. Josephe sápadt arcán félreismerhetetlenül megrezzent a belső izgalom; jobb lesz most mindjárt lefektetni s elkerülni, hogy apjával és testvéreivel együtt legyen.

Miközben mindezt átgondolta s a kocsi előtt állva szorongó szívvel nézett a kivilágított kapualjba, Ulrike Woytich kitalálta zavarát s három-négy ügyes kérdéssel mindent megtudott. Elővette erszényét, nevetséges-fürgén kutatott benne s kiderült, hogy éppen annyi pénz van nála, amennyit a kocsis kér. Aztán felemelt Josephét az ülésről, átölelte, bevezette a házba s megkérte Christinét, menjen előre s gondoskodjék róla, hogy Josephét azonnal, zavarás nélkül le lehessen fektetni; a keze forró, úgy látszik lázas.

Christine felszaladt a lépcsőn és Ulrike Woytich lassan követte Josephével. Útközben mindent érdeklődve nézett meg, a korlátot, a folyosót, a falakat, az ajtókat - de azért gondosan ügyelt védencére. Mylius otthon volt. Amikor Ulrike megérkezett, már mindent tudott. Christine nem volt olyan asszony, aki az őt fenyegető kellemetlenséget elodázta volna, - különösen izgalmában nem. Néhány szóval mindent megmagyarázott férjének s mindjárt pénzt is kért tőle. Mylius nem járt az égő színház közelében; megelégedett az izgatott beszámolókkal, amelyeket az utcán hallott; most már egy órája várt a vacsorára s igen rosszkedvű volt a késés miatt. Christine szavai, a szobába rohanása, tépett és piszkos ruhája megdöbbentette; de azért nem tudta elfojtani bosszúságát a titkolózás miatt, amely Josephe színházlátogatását lehetővé tette. Aztán a pénzkiadás miatt is haragudott; bár zsarnoki uralma semmiféle szabadságot nem hagyott övéinek, mégis, nem ritkán gyanú gyötörte, hogy háta mögött mindenféle pazarlás folyik. Apró és ártatlan pazarlás, hát persze, de mégis félni kell tőle, mert minden rossznak szerény a kezdete.

Amikor Christine a kocsipénzt kérte, amelyet Ulrike Woytich előlegezett - ezt akarta legelőbb elintézni - férje tétovázott, vállat vont, fejét rázta, túlságosan magasnak találta az összeget. De feleségének kétségbeesetten könyörgő pillantása mégis arra kényszerítette, hogy zsebébe nyúljon és elővegye tárcáját. Christine, akin erőt vett a türelmetlenség, sóhajtva tépte ki kezéből a bankjegyet. Ebben a sóhajtásban ezer, évek óta visszafojtott panasz remegett. Josephe szobájába sietett (a kislány természete és nővéreihez való viszonya miatt úgy adódott a dolog, hogy külön szobában lakott, míg a másik két lány nagyobb kamrán osztozott) s magához hívta Therese-t, az öreg szolgálót. Megparancsolta, hogy készítsen forró vizet (ezt általános gyógyszernek tartotta), meggyújtotta a lámpát, összehúzta a függönyöket, kibontotta az ágyat s amikor Ulrike és Josephe megjöttek, segédkezett lánya vetkőzésében. Ulrike, aki mindig első pillantásra felösmerte, mi a legsürgősebb, letérdelt a kályha elé és fölélesztette a tüzet.

Még mindig ezzel foglalatoskodott, amikor az ajtó nyílt s Esther és Aimée léptek be. A késés miatt aggódva, de az izgalmas események miatt titkos örömmel eltelten, akár Lothar, ők is csak most jöttek haza. Az öröm ugyan nőtt, amikor anyjuk és Josephe élményéről hallottak, de ugyanakkor bosszankodtak is, hogy Josephe színházba mehetett. Az a tény, hogy hajszálnyira szabadult csak a haláltól s hogy még mindig ok van az aggodalomra, úgy látszik cseppet sem hatott rájuk.

Lothar a nyitott ajtóban állott, csinos siheder-arcán csodálkozó mosoly.

- Milyen volt, Josephe? - kérdezte a csukott szemmel fekvő lánytól - meséld el; roppantul érdekes lehetett.

Josephe nem felelt, helyette Ulrike szólalt meg:

- Inkább segítsen, fiatalember - mondotta kurtán, de nem barátságtalanul. Felállt és odanyújtotta az üres szenesvödröt - menjen a konyhába s töltse meg ezt, melegre van szükségünk.

Lothar zavartan nézett rá, rosszkedvűen rázta meg gesztenyebarna haját, amely szelíden övezte arcát; de aztán dühös pillantással kivette kezét zsebéből és engedelmeskedett.

Esther és Aimée is csodálkozva néztek erre az idegen nőre, aki olyan elfogulatlanul és határozottan tett-vett anyjuk jelenlétében s öccsüknek parancsokat osztogat. Christine néhány siető szóval, amelyet szenvedélyes hála töltött el, felvilágosította őket. A fiatal lányok még inkább csodálkoztak. Mindketten az ablakmélyedésbe simultak. A szokás és a tompa lelki hangulat elválhatatlanokká tette őket. A huszonkét éves Esther sápadt, szeplős arca, rézsárga hajfonata szorosan odasimult a tizenkilenc éves Aimée sötétebb, bár meglehetősen vértelen arcához, kontyba font, rezesen csillogó hajához. Olyan összhang volt ez, amely nem kerülte el Ulrike figyelmét és kíváncsivá tette. A nyomott viselkedés, a félénk pillantás, a didergő testtartás, az arc furcsa, hallgatózó kifejezése - mindez következtetésekre kényszerítette gyors értelmét. Hogy helyes nyomon jár, az Mylius belépésénél derült ki. A két lány arca rögtön merev és alázatos lett, s ez babaszerűvé tette őket; Lothar, aki a telerakott vödröt cipelte be s helyezte el fölösleges lármával a kályhánál, szintén összerezzent, amikor apját a szobában meglátta. Most olyan volt egyszerre, mintha háromig sem tudna számolni. Jó fegyelem, annyi biztos, mondta Ulrike magában.

Mylius egy ideig a folyosón járt fel s alá. Nem igen tudta, hogyan viselkedjék; vajon Josephe állapota megengedi-e, hogy a még mindig késő vacsora miatt szót emeljen, vagy okosabb lesz várni, amíg az idegen kisasszony elbúcsúzik. Jobbnak látta, ha hallgat, s úgy tesz, mintha már megvacsorázott volna, így aztán a vendég nem számíthat arra, hogy meghívják. Semmit sem gyűlölt annyira, mint a vacsoravendégeket. Belépett, résztvevő képet vágott, amely édeskéssé tette fakó, simára borotvált és feltűnően kis arcát, meghajolt Ulrike előtt s érthetetlen mormolással kezet nyújtott. Aztán az ágyhoz lépett, homlokát ráncolva nézett le Josephére és kérdően pillantott feleségére.

Christine úgy találta, hogy túl sokan vannak a szűk kamrában; kikergette őket s azt mondta, üljenek csak asztalhoz, Woytich kisasszonnyal később utánuk jön. Mylius torkát köszörülte; szóval azt, amitől félt, már nem lehetett megakadályozni. Esther és Aimée ösmerték ezt a hangot s megijedtek; csodálták anyjuk merészségét. Amikor végre csend lett, Christine Josephéhez hajolt s megkérdezte, magára akar-e maradni. Josephe igennel felelt s anyja kezét ajkához szorította. Ulrike és Christine kiment.

Josephe emlékezetéből sehogy sem távozott egyetlen kép. Amikor a színház folyosóján állott s a nézőtérről menekülők első pánikja elborította, olyasmit élt át, ami mélyebb benyomást tett rá, mint a későbbi, legszörnyűbb jelenetek és saját életének veszedelme. A legelsők között, akik rárohantak, mert a kijárat közelében volt, egy férfi is akadt, aki a magasba nyújtotta öklét s tágra nyílt, de néma szájjal, félelemtől és dühtől üveges szemmel csak azon igyekezett, hogy a többit megelőzze. Fehérszakállú és fehérhajú ember, jól öltözött, nyilván a felsőbb osztályhoz tartozó. Hófehér mellényén aranylánc, nyakkendőjén gyémántos tű. Tisztán látszott, hogy arca máskor tiszteletreméltó békét hordoz, hogy szeme jóságosán és kegyesen tekint s hogy egész viselkedése is nyugodt, imponáló. Most ennek nyoma sem volt. Vadállati mohósággal igyekezett mindenkit megelőzni. Szája nyitva, torzan, sárga, csonka fogsora elővillan - szeme, mint a tébolyulté, tágra nyílt, homlokán hajlott borzalom-ráncok. És ez a düh, ez az érthetetlen düh, mintha azokat, akik versenyt rohantak vele, ököllel akarná leütni... Mindezt Josephe még megértette, szánalommal bár és távolról; de most a lépcsőhöz vezető utat az összetorlódó testek egészen eltorlaszolták. Az öregúr őrült félelmében előrántotta pénztárcáját, remegő ujjakkal bankjegy csomót kapott elő és magasra nyújtott karral kínálta mindenféle hízelgő, vinnyogó hörgéssel. Ez volt a szörnyű; pénz - ebben a pillanatban! Josephe ezt borzalmasabbnak találta minden másnál, a bűn és züllöttség tetőfokának. A testi veszedelem, amely őt magát fenyegette, egészen eltörpült. Az aggastyán hetven esztendeje hazugsággá vált a kislány szemében; a fehér haj és a méltóság hazugság; a barátságos mosoly: hazugság. Pénzt kínálni, ahol emberek pusztulnak! Hogy valaki azt hihesse: pénzzel szabadulhat az általános gyötrelemből! Ez a pokol volt. Emlékezett rá, hogy ennek a látványnak súlyos hatása alatt fellázadt a menekülés gondolata ellen s a borzadás közepén hidegen, fájdalmas józansággal mondta: minek még nekem az élet, ha egy fehérszakállú öregember a megtestesült sátánná válik - csak azért, mert élni akar?!

A bánat nem múlt el. Úgy érezte, mintha mélyen az élet szakadékéba bámult volna, s már soha többé nem lehet jókedvű. Alakok vonultak el a levegőben és súlyos pénzcsomagokat cipeltek fájdalmasan; merev, óriás bankjegyekből álló zászlók lógtak alá; a falevelek úgy csörrentek, mint az ércpénzek; a fali tapéta piszkos tízforintos bankóra hasonlított. Miközben a képzelet játékától szabadulni s lelke sötétjében imát formálni akart, az ajtó hangtalanul fölnyílt s megmentőjének vidám, fiatalos, bájos alakja jelent meg. Ulrike azt akarta tudni, alszik-e, nincs-e kívánsága; csak fejét dugta be és csillogó fekete szeme Josephe ágyára tapadt.

Josephe először megijedt és szíve még erősebben kezdett dobogni, mint a kínzó lázálmok hatása alatt; de aztán szabadultan lélegzett fel s hálás mosollyal bólintott Ulrike Woytich felé. Ulrike odalépett hozzá és nővéri csókot lehelt homlokára.

2.

SZEM ÉS FÜL: KÉT JÓ SZOLGA

Amikor Ulrike visszatért az ebédlőbe, Mylius úr még minden bajon felül már azt is megtudta, hogy Christine és Josephe kabátjai is elvesztek a szerencsétlenségnél. Most már nem tudta türtőztetni magát s az idegen vendég jelenléte ellenére heves átkozódásba tört ki a könnyelműség miatt, amelyet Christine elkövetett. Felállt, a szalvétát az asztalra dobta és kis, színtelen szeme dühödten villant fel.

Éles hangon tette fel a kérdést: talán azt hiszik, hogy ő milliomos? Némán megadó pillantások; senki sem merészkedett ilyesmit hinni. Talán úgy vélik, hogy az utcán találja pénzét vagy a sorsjátékon nyeri? Senki sem gondolkozott így. Nem int mindenkit napról-napra a takarékosságra; nem ver-e, ha róla magáról van szó, minden krajcárt tízszer a fogához s gondolja meg, hogy elkerülhetetlen-e kiadása? Ezt sem tagadhatták, az általános hallgatás igennel felelt. Talán olyan könnyű megélni? olyan semmi dolog megkeresni azt, amire hat embernek és sajnos még egy cselédnek is kosztban, lakásban és ruházatban szüksége van? Hát persze hogy nem, ezt mindenki bűntudattal látta be. Három felserdült lány! Mit csináljon velük? Ki ad nekik kelengyét? Melyik őrült idealista hajlandó őket hozomány nélkül feleségül venni? Mert ő nem tud nekik hozományt adni, nem bizony, addig még nem jutott s valószínűleg soha nem fog. Esther és Aimée szomorúan hajtotta le fejét; megértették helyzetük reménytelenségét. Olyan fia van, aki az élet komolyságát még egyáltalán nem fogta fel s akiről tanárai a lehető legrosszabb véleménnyel vannak; hány éven át lesz még apja terhére? Lothar tanácstalanul pillantott a ködös jövőbe és javulást esküdött.

Minthogy a kemény kitörést az ellentmondás vagy fellázadás legcsekélyebb jele nélkül fogadták, Mylius felháborodása lassankint elült. Ő felelős mindnyájukért és mindenért, foglalta össze, neki kell mindent megkeresnie, neki kell gyötrődnie s ezért arra a szerény ellenszolgáltatásra számítani kell, hogy a pazarlásnak véget vetnek. Közben szigorú pillantást vetett Christinére. A mai eset a sors ujjmutatása. Isten figyelmeztetni akarta őket, hogy ne engedjenek a gonosz hajlamoknak; ezt jegyezzék meg a jövőre nézve.

Prédikálva topogott kurta lábán az asztal körül. Christine szelíden kérte, hogy nyugodjék meg, üljön le, a hús kihűl tányérján. (Csak ő kapott húst, a többi főzeléket evett.) Ami történt, kivétel s megígéri, hogy többé nem fordul elő. Az anya sápadt lett, keze a kulcscsomó láncát tapogatta. Hogy már elmúlt ötvenéves, négy gyermek anyja s mégis a gyermekek és egy idegen vendég előtt, akinek minden oka megvan a kíméletre - hogy ezek előtt lepocskondiázzák, mint valami iskolás lányt, ez keserű volt. Most először érzett ilyen keserűséget, talán az idegen nő miatt. De el kell viselnie; az ellentmondás csak meghosszabbítja a békétlenséget. Soha nem védekezett, soha nem lázadt fel; soha nem próbálta gyermekeinél pillantás, arckifejezés vagy egyetlen ránc segítségével az apa iránti föltétlen engedelmességet, néma alázatot megváltoztatni vagy a maga javára fordítani.

Most úgy látszott, hogy Mylius kissé zavartan ébred Ulrike Woytich jelenlétének tudatára. Megállt széke mellett és édeskés mosollyal mondta, amely kedves akart lenni:

- Bocsásson meg, igen tisztelt kisasszonyom; a gondokkal küzdő családapának bizonyosan el is nézi, hogy belemelegszik a beszédbe, amikor övéinek javáról van szó. A rend, a pontosság, a fegyelem miatt beszélek, a gondatlan pazarlás ellen. Huszonhét robotos év alatt kezem munkájával szereztem azt a keveset, amink van. Ma hatvankét éves vagyok, kedves gyermekem; harmincöt éves koromban még szegény ördög voltam egy hesseni kis fészekben, aki sohasem tudta, mit eszik másnap. Az éhségtől ma már nem kell félnünk, de mégis minden órában létünkről van szó, mert ez alattomos kor s észre sem veszi az ember, máris a végzet karmai közé jutott, szegénységbe, bajba. így áll a dolog.

- Teljesen igaza van, Mylius úr - felelte Ulrike Woytieh nyílt, odaadó pillantással - ha nem is hiszem éppen, hogy a jó Isten csak azért égette le a Ringtheatert, mert az ön családját akarta a ballépésektől visszatartani. De egyébként szívből igazat adok önnek. Nagybátyám, az udvari tanácsos, már gyermekkoromban szívembe véste, hogy nincs megvetendőbb emberi tulajdonság, mint a pénzügyekben való könnyelműség. Költeni mindenki tud, keresni - az a nehéz. S ha valaki birtokosa valaminek, az a legjobb. Akinek nincs semmije, inkább mindjárt temettesse el magát; a kutyát is többre becsülik nála.

- Bizony, helyes - bólintott elismerően Mylius. - Maga talpraesett hölgy, szép kisasszonyom. Ha valaki birtokosa valaminek, az a legjobb. Rövidebben nem is lehet ezt kifejezni; olyan ez, mint valami régi címer jelmondata. - Vihogott és felébredő jókedvében rágyújtott egyik rossz-szagú szivarjára.

- A pazarlók rendszerint mélyen megvetik a takarékoskodókat - folytatta Ulrike élénken - de ha aztán rosszul megy a soruk, ha nyakig vízben ülnek, ki előtt csúsznak-másznak, vinnyognak, kinek éneklik panaszaikat, kinek Ígérnek fűt-fát? A megvetett takarékoskodónak. Most ő az úr s még a rúgást is meg kell köszönniök...

- Úgy van, úgy van - mondta Mylius elragadtatva és Ulrike nevetett.

Esther, Aimée és Lothar szorongva nézték, miközben beszélt. Megszokták apjuk nehéz igáját; vakmerőség lett volna ellene fellázadni; arra nincs mód, hogy levessék, nem is gondoltak rá; túlságosan szilárd volt a tekintély, megközelíthetetlen az egyén, hatalmas az akarat, amely születésük óta uralkodott rajtuk. Hogy azonban most egy idegen nő alattomosan, oktalanul meghúzza a zablát, szorosabbra fűzi a szíjat, amely mellüket átfogja - aggodalmat és nemtetszést keltett bennük.

Hirtelen azonban furcsa dolgot vettek észre, még pedig mindhárman egyszerre, ugyanannak az ösztönnek nyomán. Szabad fölény csengése, gúny és pajzánság alaphangja volt ez. Most már jobban figyelték, élesebben nézték az okos, élénk arcot. S olyan válaszoló pillantást kaptak, amely hihetetlent ígért, amely tisztán mondta: hozzátok tartozom, bízzátok csak rám, alaposan értem ezt a dolgot és segíthetek rajtatok.

Hitetlenül bámultak, megpróbálták felfogni, aztán lesütötték szemüket.

Christine nem vett észre semmit. Az a fájdalmas benyomása támadt, hogy Ulrikét Mylius ellene hangolta s amikor néhány perccel később Ulrike néma intésére vele együtt elhagyta a szobát, az ajtó előtt mindjárt a fiatal lány karjára tette kezét s hevesen mondta:

- Csak nem hiszi el, hogy könnyelmű vagyok? Csak nem tart olyan rossz anyának és háziasszonynak, amilyennek beállított? Ez nem is az igazi véleménye, biztosíthatom. Igazságos ember s nem panaszkodhat komolyan.

- Nagyságos asszonyom - felelte halkan Ulrike - semmi jogom ahhoz, hogy önt megítéljem. De talán szabad megmondanom, hogy az első pillanattól kezdve olyan rokonszenvet keltett bennem, mint még asszony soha; általában nem kedvelem a nőket - de önt tisztelem. Nem kívánhatok magamnak szebbet, mint azt, hogy megengedje: gyakran látogathassam meg önt.

- Köszönöm - mondta Christine - ezt szépen mondta. Olyan ritkán hallok ilyesmit. Jöjjön csak. Jöjjön minden nap, amikor csak tud. Örülök neki.

A folyosó falát rézfigurák díszítették, amelyek polcokon állottak.

- Valamit mindjárt meg kell tudnia - kezdte Christine megint óvatosan tompított hangon, amikor tovább indultak, - különben a végén még azt hihetné, hogy Mylius családjának áldozata; a helyzet egyáltalán nem olyan, amilyennek pesszimizmusában leírja, ezt a város minden lakója bizonyíthatja. Régiségkereskedése egész Európában ismert, H. O. Mylius, érdeklődjék, akinél akar. Természetesen nem tudom, hogy van-e vagyon és mennyi; erről a férjem nem beszél, ez alapelvei ellen való, amelyeket tisztelnem kell. Nem tudom, hogy nagy nyereségei vannak-e vagy sem, nem is kérdezem. Csak annyit tudok, hogy engem és a gyerekeket fölöslegesen szűkén tart. A maihoz hasonló jelenetek ritkán fordulnak elő, de egészen nem lehet őket elkerülni. Nem tehet róla a szegény ember, erősebb nála s csak azért mondom önnek, mert, sajnos, nem titkolhatom s mert még sok mindent fog itt átélni, - ha ennek ellenére kedve lesz hozzánk járni.

- Szép dolog lenne, ha ilyesmi visszariasztana - mondta Ulrike mély, bizalmat keltő hangján - épp ellenkezőleg, én úgy látom, hogy itt sok tekintetben hasznára lehetek. Elsősorban magam sem vagyok valami jó helyzetben; másodsorban villámhárítónak születtem; harmadsorban tűzön-vízen átmennék önért, ha egy kicsit hajlandó szeretni.

Christine meghatottan nyúlt a lány keze után és lábujjhegyen léptek be az alvó Josephe szobájába,

Christine félénk felvilágosítására nem lett volna szükség. Ulrike nem vesztegette az időt. Megfigyelései azt a bizonyosságot keltették benne, hogy nincs szegény embereknél, tönk szélén álló háztartásban. Mylius úr beszéde nem vezethette félre; ebből a szempontból csalhatatlan érzéke volt.

A lakás eleinte csakugyan kispolgári benyomást tett rá. Ha ennél marad, el is menekül; éppen a kispolgári környezetet akarta kerülni. Itt minden olyan szűkén, fülledten, kiszámítottan feküdt egymás mellett; a szobák alacsonyak és sötétek; hiányzott a kényelem, szabadság, bőkezű szándék. A dísz és a takaró csak azért volt meg, mert nem lehetett elkerülni, nem azért, mert becsülték és őrizték mindezt. A szeretet hiánya nehezedett a dolgokra.

De Ulrike látta, hogy a bútorok, ha nem is fényűzőek, erősek és tartósak, nem tucat-darabok, nem külvárosi asztalos műhely termékei; a szőnyegek valódiak, az abroszok és asztalkendők a legfinomabb anyagból készültek; az asztalnemű tömör ezüst; a képek a falon: régi, kitűnő művészek eredeti alkotásai. Itt-ott kétségtelenül drága tárgyakat látott: nippet, bronzot, csillárt, kristálycsészét, kínai vázát. Persze, Mylius mindezt boltjából cipelhette ide, hogy itt is kalmárkodjék mindezzel s olcsón jusson olyan lakásdíszhez, amelynek aztán ismét el kell kerülnie házából. De Ulrike elvetette ezt a gondolatot; nem látszott összeférhetőnek a férfi jellemével; az ilyen nem ad kölcsön, még önmagának sem; az ilyennél minden hamisítatlan, a maga helyén álló.

Csalódásról alig lehetett szó: ez itt jómód, a tulajdonnak az a józan valósága, amelyet az ember csak ritkán talál szerény külsőségek mögött.

Semmisem kerülte el a lány vizsgáló szemét. Mégis: úgy uralkodott magán, hogy senki sem vehette észre fáradhatatlan éberségét. A tárgyakat az emberekkel hasonlította össze; a tárgyakból következtetett az emberek szokásaira, tulajdonságaira, jellemére. Végignézett a két csendes fiatal lányon, akiknél csak néhány évvel volt idősebb; megfigyelte szerény, csaknem szegényes ruháikat, színe görnyedt testtartásukat. Érezte, hogy elfojtott fiatalságukat gyászolják és a lázadás leghalványabb jele nélkül vonszolják magukat a napokon át. Figyelte a fiút, akinek kedves akasztófavirág-arca volt, tele sóvárgással és titkos vágyakkal; csak az apjától való félelem tartja kordában s kényszeríti az előírt útra. A legfiatalabb lány, akinek rajongó, izzóan-kérdő szeme van... A törékeny, félénk anya, aki vígasztal és békít, enyhít és közvetít férje és gyermekei között, amellett maga is rabszolga, szép szemében tanácstalan fény; végül az öregúr ravasz mosolyával, amelyet alighanem hivatásában szokott meg, amikor a vásárlókat és eladókat falhoz állította. Mozgása madárszerű, viselkedése zsarnoki, állandóan készenlétben áll az életkedv és életösztön ellen. S lénye mögött folytonosan áruló félelem csillan.

Az öregnél valami baj van, mondta Ulrike harci kedvvel önmagának, az öregnek titka van; hogy miféle titka, arra talán nem lesz nehéz rájönni; de kivenni belőle s hasznossá tenni - ehhez ravaszság és türelem kell. Lehet, hogy megéri a fáradságot, töprengett tovább; ez olyan cél lenne végre, amely szórakoztatna. Ki tudja, hová vezet s milyen meglepetések várnak itt az emberre. Nyilván egész családját becsapja s csak azért játssza a szegény ördögöt, nehogy észrevegyék, milyen vagyont gyűjtött; az ilyesmit igazán föl lehet róla tételezni; szegényeknek szűkölködni s remegni kell miatta, miközben ő a teli pénzes ládán gubbaszt és a markába nevet. Ha így áll a dolog, barátocskám, akkor csinos táncot járatok veled, akkor ütött az órád.

Mosolygott, máris beleszeretett a tervbe, amely még megfoghatatlanul, de csábítóan érlelődött benne.

A következő napok során sokat próbált megtudni. A Mylius-üzlet a Himmelpfortgasséban feküdt; néhány apróságot vásárolt a környéken s a szomszédos kereskedőket ügyesen rávette arra, hogy elmondják azt, amit Myliusról tudnak. Jó modora, megnyerő kedvessége és elfogulatlansága s mindenekelőtt az a vidámság, amellyel főként egyszerű embereket tudott meghódítani, ebben erősen segítette.

Egy másik hírforrás az a vénkisasszony volt, aki húsz éve lakott egy házban a Mylius-családdal s akiről véletlenül megtudta, hogy annakidején nagybátyjának, az udvari tanácsosnak jó ismerőse volt; ennek a von Elmenreich kisasszonynak bátyja az ötvenes években ugyanabban az udvari irodában dolgozott, mint Ulrike nagybátyja; ennek a fivérnek fia most ott élt nagynénjénél, minthogy szülei már meghaltak. Az Elmenreich fiú iskolatársa és bizalmas barátja volt Lothar Mylius-nak. Ulrike meg is látogatta von Elmenreich kisasszonyt, miután előző nap olyan örömmel köszöntötte a lépcsőn, mintha már régi vágya lenne a vele való találkozás. Az ösmerkedés könnyen ment - az udvari tanácsosra való hivatkozás nagy örömet szerzett a magányos öreg hölgynek, aki rögtön fölidézte emlékeit, s minthogy különben is nagyon közlékenynek mutatkozott, nem titkolt fiatal vendége elől semmit, amit megtudott.

Ulrike kémszemléjének első eredménye körülbelül ennyi volt: Mylius és felesége Hessenből, a Rajna környékéről származtak. A férfi protestáns lelkész fia, aki előbb teológiát, aztán művészettörténetet tanult. Kis örökséghez jutott, amely a pályaváltoztatás lehetősége mellett arra is módot nyújtott, hogy Olaszországba utazzék s egy ideig Rómában éljen. Ott ismét foglalkozást változtatott és műkereskedő lett. Amikor hazájába visszatért, Frankfurtban telepedett le s hamarosan megházasodott. Christine lányneve Vollprecht volt, régi, bár elszegényedett patrícius-családból származott; apja a márciusi forradalom előtt a nagyherceg állam-minisztere volt, okos és művelt ember. Amikor meghalt, az örökség még az adósságok kiegyenlítésére sem volt elég és Christinének nem volt szabad sokáig gondolkoznia, amikor Mylius megkérte kezét. De a fiatal házaspár sehogy sem boldogult, mire Mylius elhatározta, hogy Bécsbe költözik. Felhagyott a kizárólagos képkereskedéssel és a régiségüzletre vetette magát. Ez a hatvanas évek elején volt. Először nem igen jutott előre új lakóhelyén, de egy szép napon az az ötlete támadt, hogy Zierotin grófnak, aki nemzetségének utolsó sarja volt, egész ingó hagyatékát megvásárolja; kedvező feltételek mellett sikerült ezt megvalósítania s azóta lassan, de állandó fejlődéssel halad előre. Az előkelőségeknél általában nagyon jó híre van; becsülik ízlését, kétes esetekben döntőnek tartják véleményét, diszkrét eladásoknál hozzá fordultak mindenek előtt s dicsérték tisztességét. A válogatott üzletfelek segítségével olyan eladási területeket is nyitott magának, amelyeket mások nehezen érhettek el; nevét az angol és francia arisztokrácia, gazdag amerikai gyűjtők társasága jól ösmerte s meglehetősen rendszeresen küldött, gyakran felmérhetetlen értékű anyagot, külföldre.

Arra a kérdésre, hogy vagyonos-e, különböző emberek különbözőképpen feleltek. Néhányan föltétlenül igennel válaszoltak. Azt mondták, legalább negyedmilliót tett már félre. Forintot? Negyedmillió forintot? Természetesen, miért ne? Negyedmillió forint. Mások tagadták ezt és sokkal kisebb összeget neveztek meg, hetven- vagy nyolcvanezret. Mások megint, például Schlitteis kesztyű gyáros, akinek a boltja Myliuséval szemközt volt, jóformán fantasztikus számjegyeket emlegettek, azt állították, hogy legalább négy- vagy ötszázezer forintja van. De Ulrike Schlitteis arcába nevetett, azt mondta: talán tehetséges mesemondó, de üzleti becslésében nem hisz; az ilyen vagyonos ember okosabbat is tud kezdeni, mint hogy napról- napra sötét lyukban gubbasszon és ócskaságokat áruljon; az ilyen ferdeséget nem tételezi fel egy különben meglehetősen értelmes férfiról.

Von Elmenreich kisasszonynak az volt a véleménye, hogy Mylius polgári fogalmak szerint nagyon jómódú, de szakmájánál fogva alig lehet meghatározni készpénzvagyonát. Az ilyen holmi értéke ingadozik; néha áron alul kell eladnia; a számítások gyakran tévednek, a remények nem válnak be. Persze előfordul az is, hogy bizonyos tárgyak értéke rendkívül emelkedik; így például ő ezernyolcszázhetvenháromban, a nagy krach évében kétszáz forintért eladott egy gobelint, amely ma testvérek között is megéri ennek az összegnek hatszorosát. Valahányszor rágondol, sírni támad kedve.

- Őszintén szólva soha nem megyek el szorongás nélkül Mylius mellett - mondta az öreg kisasszony. - Néha találkozunk, például alkonyatkor a kapu alatt. Köszön, viszonzom, ez minden. De az ilyen sötét zsugori-lelkek gonosz varázst bocsájtanak ki magukból. Pénzes-zsákjaik fétiseit imádják, mint a lelkes ember az élő dolgokat, ugyanazzal az odaadással, szenvedéllyel. Ettől az istentelen szenvedélytől sűrű és fekete lesz a vérük s az ember szinte érzi, hogyan vonaglik lelkűk a félelemben. Mylius némán, mint a kísértet megy fel a lépcsőn. Remeg azért, amije van, remeg azért, amije nincs.

- Bizony, ez így van - felelte Ulrike Woytich - de a kísértetektől én nem félek. A kísértetek nem bántanak. Ha tolakvók lesznek, akkor száraz, szikár testüknek ront az ember s azt kiáltja: „Dicsértessék a Jézus Krisztus!" Ezt nem bírják ki, elpárolognak. A borzongást nem ösmerem, ezt még meg kell tanulnom, mint a mesebeli embernek, aki csak ezért indult útnak.

Ulrike hamarosan meggyőződhetett róla, hogy Mylius mindenütt a megbízható, szigorúan becsületes ember hírnevének örvend. Eleinte nem volt könnyű dolga a könnyelmű szívek városában, mint protestáns bevándorlónak. Nem kedvelték a hozzá hasonló embereket. Ha nem gúnyolták ki aprólékosságukat, akkor gyanakodtak szorgalmukra; ha tartózkodásukkal nem keltettek fölháborodást, túlságosan korrekt viselkedésükben találtak hibát. De Mylius a maga kitartásával meggyökerezett, talajra lelt.

Voltaképpeni barátai nem voltak, bizalmas ösmerősei sem. Családi élete mintaszerűnek számított, mindenki dicsérte a gyermekek jólneveltségét, illedelmességét, az asszony szerénységét és kedvességét. Lányait, persze, sokan sajnálták. Nem volt szabad bálba járniok, nem fogadhattak el meghívásokat, kirándulásokra csak akkor mehettek, ha nem kellett rá pénz. A legkisebb vasúti utazásért is könyörögni, koldulni kellett. Josephe volt az egyetlen, akinek mindez nem hiányzott. Már gyermekkorában sokat beszéltek jámborságáról és csodálkoztak rajta. Sokan nem értették, hogy egy protestáns lány hogyan is lehet jámbor; a protestantizmus, mondták, nem is hit, hanem eretnekség és tagadás, akkor a zsidók még jobbak. A Christinével folytatott első