Súgólyuk

By Patik László

„A színpad elsötétedik, csecsemősírást hallanI és szívhangokat. Később a sírást gügyögés váltja, majd szuszogás, ásítozás. A szívhangokat méhek, rovarok zümmögése, dongása nyomja el. A színpad mögött átöltözünk. Mindkettőnkön fekete nadrág és hosszú ujjú fekete pulóver, olyan anyagból, ami sötétben nem csillan meg. Változik a színpadkép. Mi változtatjuk meg, ez a foglalkozásunk. Ez szakma! Nem tanítják sehol, ezt érezni kell!”

• Language: Magyar
• Publisher: Fapadoskonyv.hu Kiadó
• Release date: Dec 10, 2013
• ISBN: 9789633761922

Book preview

PATIK LÁSZLÓ

SÚGÓLYUK

Honlap: www.fapadoskonyv.hu

E-mail: [e-mail]

Borító: Rimanóczy Andrea

978-963-376-192-2

© Fapadoskonyv.hu Kft.

© Patik László

CSAK SZÍNHÁZ

Amikor az ember meghal, Isten színe elé járul, aki eldönti, merre tovább. A magára maradt ember szorongva vár egy teremben. Feszengve körülnéz, mintha nem lenne biztos abban, hogy jó helyen jár. A terem közepén néhány szék, a végén, egymás mellett két feltűnően díszes ajtó, felettük egy-egy nyíl, az egyik felfelé, a másik lefelé mutat.

Az ember azon tűnődik, ő hogyan döntene. Most nem hazudik. Miért csapná be önmagát? Mérlegel, aztán meghozza a döntést. Ekkor megjelenik mögötte két angyalféle figura, s karjánál fogva, kicsit erőszakosan az általa választott ajtó elé vezetik. Az ember persze értetlenkedik, ellenáll: „Hagyjanak békén, engedjenek el, én Istent várom! Az egyik angyalféle nyugtatja: „Itt volt. Elfogadja a döntésedet.

Az összezavarodott ember előtt kinyílik az ajtó. Ő belép, és elindul felfelé – vagy lefelé.

Kinyílik előttem az ajtó, a tömeg kisodor a metrókocsiból. A szórólapot a zsebembe gyűröm, elindulok felfelé a mozgólépcsőn. A felszínen nyüzsgés. Megállok a közeli színház előtt, ráérősen megcsodálom a kivilágított homlokzatot. A Bűn és bűnhődést játszák. Jegyem van rá. Némi toporgás után elindulok a bejárat felé.

A bejárat előtt egy férfi áll. Hajléktalan lehet, talán középkorú, szánalmas alak. Ruhája piszkos, haja rendezetlen, szeme vizenyőskék. A felső fogsora hiányzik, az orra és a szája szinte összeér. Feslett télikabátján jelvények sora. Elindul felém. Tudtam, hogy idejön hozzám is, láttam, hogy eddig minden érkezőhöz odament. Megismétlődnek majd a mozdulatai is: egy újságot mutat, a Flasztert, és tartja a tenyerét. Megáll előttem. Ez az ember büdös. Elnézek mellette. Pontosan úgy teszek, mint az előttem érkezők: úgy teszek, mintha nem venném észre, mintha sietnék. Belépek a színház halljába. Ide már nem jöhet utánam. Még hallom, ahogy a mögöttem érkező férfinak motyogja: „Nem italra kell." Ez a férfi is elnéz mellette, ő is gyorsan belép a színházba, de látom, hogy zavarban van, nem találja azt a mozdulatot, ami átvezetné az előbbi sietős félrenézésből az itteni ráérős mozdulatlanságba. Hirtelen visszafordul, lép is néhányat, de az ajtó előtt megtorpan. Marad. Az órájára néz, leveszi a kalapját, a zsebébe túr, és egy jegyet húz elő. Elhízott, bajszos, ötven körüli. Leveszi a kabátját, gondosan kétrét hajtja, és a karjára veti. Az öltönye elegáns, méretre szabott. Ha meg kellene szólítanom, ügyvéd úrnak szólítanám. Egy zsebkendőt húz elő és megtörli az izzadt homlokát. Most veszem észre, hogy rólam is folyik a víz. Pokoli meleg van itt!

Leveszem a kabátomat, beállok a ruhatár előtti sorba. Fiatal fiú a ruhatáros. Megszámolja, hány kabátot vesz át, a pénzt beteszi a kasszába, majd hátramegy az akasztókhoz. A kabátokat ledobja egy sarokba, leakaszt a fogasról egy bilétát, és annak adja oda, aki először nyúl érte.

Most a sorban előttem álló nyújtja a kabátját. A fiú elveszi, hátramegy, a földre dobja, majd átadja a bilétát. Lehet, hogy senki nem veszi észre, mit művel?

Én következem. Nyújtja felém a kezét, ösztönösen nyújtom a kabátomat. Ledobja a földre, rá is lép, de nem szólok. Elveszem a bilétát, zsebre teszem. Nagyok a pupillái.

A büfé felé indulok. Nézem a pult előtti sorban az embereket. Vissza-visszanéznek a ruhatár felé. 

Csak nehogy ahhoz a rossz külsejű büfésnőhöz kerüljek! A kavargó tömeget nézem, ismerős arcot keresek. De csak az ügyvéd urat látom, amint újra az óráját nézi. Kezében a kalapja, karján a kabát. Talán még nem döntötte el, hogy marad-e.

Ketten állnak a pult mögött, két nő. Az egyiknek cigaretta lóg vastagon rúzsozott szájából. Szemöldöke nincs, a helyére vékony vonalat festett. Az egyiket elrontotta. A szeme alá is került festék, azt hiszem, sírt, és a fekete lé elkenődött az arcán.

Csak nehogy hozzá kerüljek! Miért nem küldi el valaki? Mindenkire mosolyogni próbál. Látom, remeg a keze. Már csak egy ember áll előttem. Talán még van esélyem, hogy a másik nő, a kedves szolgáljon ki. Nem, már nincs. Megszólal a csengő, a jegyszedő nénike kinyitja a nézőtér ajtaját. Most itt az alkalom! Nem kell mást tennem, csak megfordulni, és besietni a nézőtérre.

– Mit kér? – hangzik a pult mögül, pálinkaedzett hangon. Nem tudok válaszolni. Megint csengetnek.

– Nos? Nos? – a nő megszívja a cigarettáját, a füstöt a fejem fölé ­fújja!

– Egy unikumot. 

– Ezres lesz – mondja, majd arrébb lép, és kiméri az italt. Az agyamban is megszólal a csengő, megfordulok, és a nézőtér felé indulok, a pénzt a pulton hagyom. Miközben a jegyszedő nénikének nyújtom a jegyemet, visszanézek a büfé felé. A nő körülnéz, elteszi a pénzt, az italt egy lendülettel a szájába borítja. A keze már nem remeg.

Belépek a nézőtérre. Kicsi ez a terem. Túl sok széket zsúfoltak be. A jegyem az utolsó előtti sorba szól. A sor közepén két üres hely, az egyik az enyém. A nézőtér lejt, itt hátul a mennyezet olyan közel van, hogy fölemelt kézzel is elérném. Furcsa ez a színház, nyomasztó. A terem elsötétedik. Becsukják az ajtót, a nézők elcsendesednek. Meleg is van, a szék is kényelmetlen: rosszul érzem magam. Ki kellene mennem, ki innen, ki az utcára! De nem, az utcára nem, még biztosan ott áll az ajtó előtt a hajléktalan: nem akarok a szemébe nézni. Beszorultam ide. Szédülök, forog velem a színház. Furcsa melegség tör rám. Remegek. Valamilyen könyörtelen erő kerített a hatalmába ebben a székben, tehetetlen vagyok. Kevés a levegő, megint egy melegroham. Ha nem szégyellném, üvöltve felborítanám magam körül a székeket, s utat törnék a kijárat felé. Ha valaki most felállna, biztosan követném!

Kinyílik a nézőtéri ajtó, éles fény tör be. Hirtelen elmúlt a szédülésem. Az ügyvéd úr áll az ajtóban, a kezében kalap. Már csak a mellettem lévő szék üres, biztosan ide fog ülni. Furcsa, de a tudat, hogy ideül mellém, megnyugtat: el fog múlni a fullasztó roham. Ide fog ülni! Leül mellém. Megnyugszom. Kövér teste szinte átfolyik a székemre, hallom a szuszogását, érzem az izzadt testének kipárolgását, de