A kis ebihal: Egy újszülött nagyapa meg egy újszülött unoka feljegyzései

By Győri László

Milliók élik át, milyen újszülött, friss nagyszülőnek lenni; egy új világ fölfedezése, amelyet sokan talán a rácsodálkozás öröme nélkül élnek át. A babanapló jellemzően a szülők műfaja, nem a nagyszülőké. Győri László viszont számtalan verses és prózai kötet után könnyű tollal vállalkozik a nagyapai kiindulópont megmutatására; az olvasó vele együtt újra átélheti a nagyszülő örömeit, örömmel teli aggodalmait. Témaválasztása mellett a váltakozó nézőpontok teszik különlegessé a kötetet. A szerző a lírai koncepcióitól megszokott erős képiséget ötvözi prózai szövegeinek gördülékeny nyelvhasználatával, ennek eredményeképp pedig nem pusztán szubjektív naplót kapunk a nagyapai örömökről és kétségekről, hanem két olyan perspektíva vetülhet egymásra a fikciós térben, amelyeket másként aligha láthatunk egymás metszéspontjában.

• Language: Magyar
• Publisher: Napkút Kiadó
• Release date: Apr 23, 2024
• ISBN: 9786156759115

Book preview

Impresszum

Napkút Kiadó Kft.

1027 Budapest, Fazekas u. 10–14.

Telefon: [phone]

Mobil: (70) 617-8231

E-mail: [e-mail]

Honlap: www.napkut.hu

Szerkesztő: Nagy-Kemendy Júlia

Szöveggondozó: Kütsön Nikolett

Borító és illusztrációk: Buzási Viktória

Tördelőszerkesztő: Szondi Bence

© Győri László, 2024

© Buzási Viktória, 2024

© Napkút Kiadó, 2024

ISBN 978 615 6759 11 5

Támogatónk

A kötet megjelenését a Nemzeti Kulturális Alap

támogatta.

Világra jön a nagyapa

Vi­lág­ra jöt­tem, nagy­apa lett belő­lem.

Nem elő­ször, csak­hogy ami­kor elő­ször, má­sod­szor, ak­kor még bohó fi­a­tal vol­tam, nem is tu­dom, öt­ven- vagy hat­van­éves, ki tud­nám szá­mol­ni, az a lé­nyeg, hogy ak­kor még erőm tel­jé­ben vol­tam, most meg már éle­tem vége felé kö­ze­le­dem, kor­ha­dó­fél­ben bú­son­gó fa, már meg-meg­ráz a szél­vész, ér­zem a re­cse­gést, már ha­sa­do­zom, ne is kér­dez­zé­tek, hogy mitől, el-elér egy-egy ko­moly be­teg­ség, amely bo­hó­sá­go­mat ki­ol­tot­ta belő­lem, most is ép­pen a kór­ház­ból jö­vök. Éj­je­len­te az ágyon fek­ve a hol­dat fi­gyel­tem, ar­ról pró­bál­tam le­ol­vas­ni, hány óra telt el már az éj­sza­ká­ból, mert nem jött álom a sze­mem­re. A hold az ab­lak bal felső sar­ká­ból in­dult el éj­sza­kai út­já­ra, és jobb­ra ha­jol­va ál­do­zott le vé­gül, tűnt el a sze­mem elől. Ami­kor el­bú­csú­zott tő­lem, tud­tam, kö­zel a haj­nal, ér­kez­nek a nő­vé­rek lá­zat mér­ni, in­jek­ci­ót adni, és egy adag szü­net után be­nyi­tott az or­vo­si kar, elöl a ta­nár úr­ral, aki mű­tött, a köz­ka­to­nák meg ka­réj­ban kör­be­áll­tak, s hall­gat­ták a ta­nár úr örö­kös kér­dé­sét: – Min­den rend­ben? Va­la­mi pa­nasz? – Min­den rend­ben – vá­la­szol­tam –, csak ne a hol­dat kel­le­ne néz­nem éj­sza­kán­ként. – For­dít­sa el az ab­lak­tól a fe­jét! Szé­pen gyó­gyul, majd meg­tük­röz­zük! – Kö­szö­nöm szé­pen – igye­kez­tem óha­ja sze­rint be­fe­jez­ni a tár­sal­gást. Pe­dig de­hogy kö­szön­tem szé­pen, csú­nyán kö­szön­tem a jövőt, csak úgy csú­szott ki a mon­dat a szá­mon, hogy a ta­nár úr­nak ked­ve tel­jék ben­ne, úgy­sem tu­dok a dol­gok rend­jén vál­toz­tat­ni. Jön a tük­rö­zés, kö­szö­nöm csú­nyán.

Hosszú volt a nap, csak a lá­to­ga­tók rö­vi­dí­tet­ték le kis­sé. Fe­le­sé­gem, és majd­nem min­den má­so­dik nap a fiam, a me­nyem, aki nö­vekvő ter­hé­vel ér­ke­zett. Le­ült ve­lem szem­ben, és egy­szer-egy­szer aka­rat­la­nul meg­si­mo­gat­ta a ha­sát. Az uno­ká­mat si­mo­gat­ta, aki ha­ma­ro­san vi­lág­ra jön. Ezek a lá­to­ga­tá­sok tar­tot­tak élet­ben. Egy­re több­ször si­mo­gat­tam meg én is a jövőt. És nem­hi­á­ba: a ta­nár úr tük­rö­zött, újra meg újra, az­tán el­bo­csá­tott. Vi­dék­re men­tünk, és vár­tuk-vár­tuk a te­le­font.

Dél­után négy­kor meg­ér­kez­tünk a kór­ház­ba, oda­kint sü­tött a nap, nem le­he­tett lát­ni, mer­re tart az ab­lak négy­szö­gé­ben, a nap­fény csak özön­lött, özön­lött, s mi a hír­re vár­tunk. Ha­ma­ro­san ki­lé­pett az aj­tón a fiam, kar­já­ban egy kis cso­ma­got tar­tott, amely­nek a te­te­jén egy kis fej lát­szott ki, a két kis kar­ra nem em­lék­szem, de kel­lett len­nie, mert azt mond­ták, ép, egész­sé­ges a kis­fiú.

Min­den más lett, más let­tem én is, föl­éled­tem. El­enyé­szett az éj­sza­kai hold. Ko­moly nagy­apa lett belő­lem, csak egy volt ben­nem a régi, az a foly­to­nos in­ger, amely arra kény­sze­rí­tett megint, hogy a gép elé ül­jek. És mi sza­ladt ki a ke­zem alól? Egy új­szü­lött nagy­apa meg egy új­szü­lött cse­csemő fel­jegy­zé­sei.

De egy­né­mely bo­hó­ság csak meg­ma­radt ben­nem, olyan föl­jegy­zé­se­ket kezd­tem írni, ame­lyek nem is tud­ni, mire va­lók. Van köz­tük tré­fás jó ta­nács, hogy mit csi­nál­junk, ha éj­sza­ka sír a kis­ba­ba,