Az ellenkező nem

By Réti László

Végre megtudjuk, mit is gondol egy férfi az élet olyan, női szemmel alapvető fontosságú – ám férfiként végtelenül lényegtelen – kérdéseiről, mint a fogyókúra, a női táska, a reformkonyha, vagy éppen a vécédeszka lehajtásának problémaköre. Cserébe azok a hölgyolvasók, akik belevágnak e könyvbe, pótolhatatlan információkat kapnak a férfiak gondolatvilágáról. Higgyék el: párjuk soha nem volt, és nem is lesz önökhöz olyan őszinte, mint ez a könyv...

Amennyiben a kedves érdeklődő harcos feminista, kérjük, óvatosan helyezze vissza ezt a könyvet a polcra. Nem vennénk a lelkünkre, ha felizgatná magát a regény olvasása során. A világ már csak úgy van berendezve, hogy a nők lelkével foglalkozik – ez a könyv azonban a férfi szemszögéből közelít a párkapcsolatokhoz, és az írót láthatóan nem izgatta, hogy véleményformálása közben rálép néhány tyúkszemre.

Nem a PC jegyében, nem a megszokott módon vezeti be olvasóit a szerző a férfi-nő kapcsolat rejtelmeibe, melynek során szokatlan szókimondással és szarkazmussal boncolgatja azokat a kérdéseket, amelyeket nem szokás kimondani.

 

 

 

 

 

 

• Language: Magyar
• Publisher: Laszlo Reti
• Release date: Mar 11, 2024

Book preview

1. Csak egy kérdés

Most, hogy így ráérek, és éppen hanyatt fekszem a kanapén egy sörrel, arra gondoltam, mondok nektek pár szót a nőkről, a férfiakról, meg arról, ami szerintem ezt az egész dolgot mozgatja. Persze ezúttal kizárólag férfiszemmel, férfi megközelítéssel, tekintet nélkül a másik oldalra.

Károly vagyok.

Harminckét éves, elvált. A mai divatos dumával élve persze azt kellene mondanom, hogy „szingli", de valahogy nem áll rá a szám. Bár az is kétségtelen, hogy nem a dolog klasszikus értelmében vagyok szingli. Tulajdonképpen az egyetlen furcsaságom éppen az, hogy szingli vagyok – hozzá kell mindjárt tennem: nem saját akaratomból. A nőkkel van a gond.

Először is tele van a hócipőm azzal, hogy mindenki, mindig, mindenhol csak és kizárólag az ő lelkükkel foglalkozik. Mintha egy férfi nem lenne más, mint egy érzéketlen tuskó, akinek nincsenek érzései. Hát kérem: vannak!

Csak nem ugyanolyanok, mint a nőknek.

Mégis, mindenütt visszaköszön, hogy a csúf, gonosz férfi elnyomja a szép és jólelkű nőt.

Hogy mire is gondolok? Például arra, miért is válik el az ember. Na, erről aztán tudnék mesélni!

Vegyünk példának okáért egy mindennapos szituációt. Hazaér az ember este, és mivel kilóg a bele az egész napos gályázástól - meg úgy általában is elege van a napból -, nagyjából három dologra vágyik: le akarja rúgni a cipőjét, szeretne, mondjuk egy kávét, meg jó volna húsz perc béke. Fel akar töltődni. Csak húsz perc! Olyan nagy kérés ez? Húsz perc csend – kérdések és válaszok nélkül. Utána már mehet a verkli, de kell húsz perc shut up!

A nő azonban nemhogy húsz, de öt percet sem bír ki.

Szinte azonnal gyanút fog, ha nem harminckétfogú vigyorral érünk haza, és jön a leggyűlöltebb kérdés.

– Mi bajod, Kari?

– Semmi.

Ha egy férfi azt mondja, hogy semmi baja, akkor százból kilencvenötször tényleg semmi baja sincs. Csak fáradt, valami másra gondol – vagy éppen semmire.

Ezt azonban a volt nejem, Anita sosem hitte el.

– De olyan furcsa vagy!

– Mondom, hogy semmi bajom!

– De nagyon csendben vagy.

Mély levegőt vettem, és lassan, tagoltan, bár kétségtelenül immár némi feszültséggel megismételtem.

– Mondom, hogy jól vagyok!

– Biztos nincs semmi bajod?

És akkor természetesen eldurrant az agyam.

– Na, most már van!!!

Anita megütközve meredt rám a kanapé túlsó oldaláról.

– Most meg mi bajod? Hazajössz idegesen, én meg csak megkérdezem, mi bajod! Szégyelld magad! Hiszen ez csak egy kérdés volt...

És kész volt a baj. A nap el volt cseszve, mehetett a morcosság elalvásig.

Férfiszemmel nézve – hiszen mi mással is nézhetném? – akkor fordul igazán komolyra a probléma, amikor este rúgja össze a port a férfi, és a nő. Ha úgy nagyjából Fókusz-time után vitatkoznak, akkor két lehetőség van: aznap este már vagy nem lesz „action" – vagy azzal békülnek ki. Igaz, az utóbbi esettel nincs is semmi problémám. A férfi egyszerűen működik: ha a horizontálisan megtartott békítő tárgyalás sínre kerül, akkor beköszönt a lelki béke.       Is.

Csakhogy pontosan tudtam, hogy Anita másnap megint meg fogja kérdezni: mi bajod? Mindig megkérdezte. Vajon a nők miért nem tudják az egyszerű dolgokat valóban egyszerű dolgokként megélni?

Amúgy egy kisvárosban lakunk a fiúkkal. Nem egy New York, és ebből következően Manhattenünk sincs. Speciel Chicagonk van, de ez más kérdés… Nevezzük ezt a kisvárost, mondjuk Szekszárdnak, ám őszintén szólva, ez mindegy. Mindenesetre címnek sokkal jobban hangzik, mint például a „Szex és Tapolca".

Sajátos szubkultúra ez.

Természetesen, a Nagyfaluban a nép meg van róla győződve, hogy mi itt mindenkit név szerint ismerünk, és valószínűleg azt hiszik, tátva marad a szánk az IKEA láttán, vagy elbizonytalanodunk attól, hogy Budapestiában nem a sofőr adja a jegyet a buszon. Kapva a lehetőségen persze nem is veszünk...

Elmondok egy titkot: nem ismerünk mindenkit név szerint, és a szánk sem marad tátva. Tényleg. Van élet Budaörsön túl is, bár elismerem, ezt onnan talán tényleg nehéz elhinni.

De inkább visszatérek magunkra.

Négyen vagyunk, mindannyian harmincasok, és nőtlenek. Igazság szerint nem rajtunk múlt, hogy még mindig – vagy már megint – facérok vagyunk, de a tény tény: így alakult. A régi haverok már mindannyian úgy hat-hét éve megnősültek, gyerekeket nemzettek, és mindehhez bónuszként anyósokat kaptak. Ha megnyerte, hadd vigye! – nem igaz?

Hírmondónak megmaradt, a szépfiúkorból kiöregedőben lévő kis társaságunk legidősebb tagja Sam. A keresztségben a Sámuel névvel verte meg az Úr, és ehhez járul még az, hogy kissé ostoba (és nagyon-nagyon sznob) szülei egész kamaszkorában úgy ejtették a nevét, hogy „szemjuel". Hiába, akkoriban dúlt a Dallas-éra, így barátom tizenvalahány évesen megkapta szüleitől grátisz a Sam nevet. Egyébként Sam nővére is ekkortájt lett Pamela. Barátomnak állítólag eredetileg a Ray nevet szánták, ám az fonetikusan leírva annyira hülyén nézett ki, hogy erről végül mégiscsak lemondtak a szülei. Így lett Sam. Momentán én csak egyetlen Sam-re emlékszem a Dallasból, Samanthára, de lehet, hogy kihagytam pár részt. 

Szóval egyelőre csak róla akarok mesélni, mert a „napi kedvenc kérdés problémáját", amely számomra egy komoly méretű járólap volt a válás felé vezető gyalogúton, ő bizony remekül megoldotta.

Nem kell nagy ész, hogy rájöjjünk, nem csak ez a neve van Samnek, de hát így hívatja magát, én pedig vagyok olyan szolidáris, hogy ha neki ettől jó, hát így szólítom. Sam második neve a Sámuel mellett a vehemens nagypapára való utalásul Boldizsár.

Nos… hogy is mondjam csak?…

Ő az igazi vidéki über-mega-gigamájer mintapéldánya. Kopasz – naná, hogy mindenhol! – tetkó van a bal vádliján, és sárga, háromajtós Golf III-assal jár. A kocsi tizennégy éves, alul szét van rohadva, de ettől még úgy néz ki, mint egy szpojlerreklám. Még a visszapillantóra is szárnyakat tettek, olyan tőle a kasztni, mint egy tarajos sül.

Sam kora meghatározhatatlan. Szerintem kábé negyven lehet, de ő köti magát a harmincháromhoz. Foglalkozására nézve szobafestő, de azt mondja magáról, ha kérdezik, hogy galériatulajdonos. Tulajdonképpen nem is hazudik, tényleg van egy galériája. Azon van az ágya a garzonjában. Már előre röhögünk, amikor elkezdi fűzni az aktuális csajt, hogy megmutatná a „galériáját".

Amikor a nők mibajod-mániájáról faggattam, Sam, a nagy öreg egyszerűen csak azt mondta:

– Hát akkor egyáltalán ne dumálj vele, cimbi!

– Hogyhogy ne beszélgessek az asszonnyal? – ütköztem meg az eszement ötleten. – Hiszen a feleségem!

Sam vállat vont, és megfogalmazta élete ars poeticáját:

– Ha megszákoltad a halat, már nem kell neki kukorica.

Hm…

Sam nem egy bonyolult lélek. Viszont működik.       Talán neki van igaza, és csak én nem vagyok képes azonosulni a világszemléletével?... Pedig sokan követik. Ez is arra mutat, hogy tudomásul kell vennem: kisebbségi világban élek. Egy szűk, ám a közhangulatot súlyát meghaladóan befolyásoló réteg szerint az a divatos, ha az ember nem követi a konvenciókat. Ez pedig nem kedvez a magamfajtának.

Nem vagyok sem kirívó, sem eltérő, sem valóságshow-imádó – egyszóval az új évezred elejére sikerült többségiként kisebbségbe szorulnom.

Egy letűnt kor őskövülete vagyok.

Godzilla – meg én.

Szerintem egyébként az az idő volt a normális, de lehet, hogy tévedek.

2. Selejtezz, babám!

Anitával akkor durvult el igazán a kapcsolatunk, amikor egy alkalommal felvetődött a selejtezés kérdése. A férfi nem igazán gyűjtöget – a nő azonban mindent elpakol, és semmit sem dob ki. Ezt, most, hogy így leírva látom, akár alaptézisként is megjegyezhetjük.

Aznap békésen üldögéltem a nappaliban, amikor a dobhártyámba vágott a kiáltás:

– Kari!

– Na? – nem akaródzott megmozdulnom.

– Kari!!

– Naa!?

– Karíííí!!!

– Naaa!!!

– Gyere már ide!

Miért én? Te akarsz valamit.

– Most?

– Most hát! Miért, mit csinálsz?

– Nézem a tévét.

– Mi megy?

– Motorépítés.

– Utálod a motorokat.

– Aha.

– Akkor minek nézed?

– Leköt.

– Mi?

– Ahogy egy vaslemezből kikalapálnak egy sárhányót.

– Marha „izgalmasnak" hangzik.

– Pedig nem az. Csak leköt. Ez az a rész, amikor a konkurens építők éjjel ellopják az összes alkatrészüket…

– Gyere már!

– Jól van, na! Megyek.

Úgyse hagyott volna, hát úgy gondoltam, okos enged, ha már szenved. Feltápászkodtam, és átballagtam a hálóba.

– Mit akarsz, Anita?

– Gyere csak ide!

– Itt vagyok. Minek ülsz itt a földön egy halom ruhával?

– Benyúltam fent a szekrénybe, és a fejemre esett a teniszütőd!

Egészen felderültem.

– Nahát! Már mindenhol kerestem. Kösz.

– Hogyhogy kösz!?

– Hát, hogy megtaláltad. Kösz.

– Ne köszöngesd itt nekem! Mondom, hogy ráesett a fejemre.

– A labdák nincsenek meg?

– Kari! Megütött a teniszütőd!

– És most mit csináljak? Hívjam a mentőket?... De régen is volt, hogy ütögettem vele egy kicsit…

– Kari! Az én szekrényemben volt a te teniszütőd.

– Na és?

– Hogyhogy na és?

Ideje volt, hogy emlékeztessem valamire.

– Fürdőszoba, Anita. Négy polc, és csak annyit kértem, hogy egy legyen az enyém a négyből. Ehhez képest az én fürdőszobai polcomon van például egy csomag betét, két pamacs, amiből sárgás por szitál a villanyborotvámba, amitől az nagyobb füsttel indul, mint egy ezerkettes Lada, meg a szőrtelenítő krémed, amit a múltkor összekevertem a borotválkozás utáni balzsammal. Csak a buszon tűnt fel, hogy keményre száradt a képem, és tele van muslincával. Mondjuk, legalább egyben le bírtam húzni. El tudsz képzelni a metrón, amint letépem az arcom, mint Travolta?

– Ezzel most mit akarsz?

– Semmit. Ennyit arról, hogy ez a te szekrényed. Az meg az én polcom. Lett volna.

– Ez a rész akkor is az enyém!

– Igen?

– Igen. Semmi keresnivalója ott a teniszütődnek.

– Jó, akkor mutasd meg, melyik az én részem.

– A szekrényben?

– Aha. Ez az egy beépített szekrényünk van, drágaságom. Hossza három egész hattized méter, magassága kettő-kilencven, mélysége hetven. Szóval, melyik az én részem?

Balra mutatott.

– Ez.

– Ez?

– Aha. Ez.

Szemügyre vettem az én részemen lévő holmikat.

– És ezt egyébként honnan lehet tudni?

– Hogy a tiéd?

– Aha.

– Onnan, hogy ide rakom a ruháidat.

– Igen? Akkor ez mi?

– Combfix.

– És melyik köcsögtől kaptam?

– Semelyiktől. Az enyém.

– Akkor mit keres az én polcomon!? És ez mi?

– Matrózblúz. Még az érettségire vettem, és…

– Nem az én méretem, Anita.

– Jó, de hát…

– Te mondtad, hogy ez az én polcom. Ki innen combfix! Ki innen matrózblúz! Befér a teniszütő.

Elégedett vigyorral a nappali felé indultam.

– Most meg hova mész?

– Sárhányó-kalapálókat nézni. Nemsokára ellopnak mindent a konkurensek.

– De én most hová tegyem a combfixem?

– Anita... – felhősödött el a homlokom. – Az imént mutattad meg, hogy a szekrénynek ez a része az enyém. Ebből egyfajta absztrakt leképezésben testet öltő gondolkodási folyamat eredményeképpen számomra egyből nyilvánvaló, hogy ha ez az uszkve nyolc százaléka a szekrénynek az én területem, akkor a fennmaradó mintegy kilencvenkét százaléka a tiéd. Szóval helyezd el a combfixedet és a matrózblúzodat abban a kilencvenkét százalékban.

– Megpróbálom.

– Remek.

– De tele van.

Visszafordultam a küszöbről.

– Mi van tele?

– Az összes polcom.

– Tele?! Mivel?

– A ruháimmal.

– Aha. Nos, ez engem már nem érdekel. Próbálj elpakolni, jó?

– Jó.

– Oké. Akkor én most megyek, megnézem, hol tart a sárhányó.

Három métert sem haladtam, amikor:

– Kari!

– Hm?