Egy mesterdémon naplója: Az "Egy őrangyal naplója" folytatása

By Zoltán Szemán

Figyelmeztetés! A mű vallásos érzületű olvasók számára nem ajánlott!
Helló, Ashir vagyok a volt keresztút-démon. Régen találkoztunk!
Képzeljétek, előléptettek! A Démon Akadémia mestere és gyakorlati oktatója lettem! Bizony! Azt hittem, hogy megfogtam az ördög patáját ezzel a beosztással, de tévedtem… Kiderült, hogy a pokol három legbénább végzős démon hallgatóját kell pár hét alatt felkészítenem a záróvizsgára. Ha megbuknak, nekem kicsengettek…

Ráadásul Balthasaar, a pokol tábornoka még mindig feni rám a fogát. Ja, és mellesleg az Apokalipszis Lovasai is felnyergeltek, azzal a feltett szándékkal, hogy véget vetnek Pokolnak, Földnek, Mennyországnak…

Hogy ebből mi lesz…?

• Language: Magyar
• Publisher: Zoltan Szeman
• Release date: Jun 21, 2023

Book preview

Prológus

Én hülye! Én emeletes barom! Hogy tanultam volna meg inkább hárfázni, mint elvállaljam ezt a melót. De nem, ó, nem! Bedőltem az egyik legősibb pokoltrükknek, a csábításnak! Oké, elismerem, hogy a mester titulus piszok jól hangzott. A Démon Akadémia gyakorlati oktatója! Ashir mester… Hah! Micsoda marhaság!

Na, jó, elég az önmarcangolásból! Szívem szerint – már ha lenne ilyen szervem – valaki mást marcangolnék, méghozzá élvezettel, apró darabkákra. Vágyamnak csupán az szabott gátat, hogy egy főördögöt nehéz rávenni, hagyja magát széttépni. Különösen, mivel Lucifer támogatását élvezi, hogy a villám sose vágjon mellé! Vagyis, csak élvezte…

Tuti, hogy értesült Launiel előléptetéséről, és ezért kaptam a kinevezésemet. Néha nagyon utálom a Menny és a pokol közötti versengést. Pont úgy viselkedünk, mint az emberek. Vagy az emberek viselkednek úgy, mint mi? A fene tudja, de nem is ez a lényeg…

Úgy döntöttem, hogy kedvenc tollcsimbókom példáján okulva, naplót írok a viszontagságaimról, hátha akad valami sötét lélek, aki megérti majd a szenvedéseimet.

Na, kedves akárki, aki ezeket a sorokat olvasod, íme a történetem. Csak szólok, ha kiröhögsz, eljövök érted, és hosszú, kínszenvedésekkel teli életet kapsz tőlem, hogy aztán a lelkedet levigyem magammal a pokol valamelyik legkegyetlenebb bugyrába!

A történet elolvasásával automatikusan aláírod a paktumot, szóval ne mondd, hogy nem figyelmeztettelek!

Első nap

Fáradtan, de elégedetten értem haza. Embertestem miatt kénytelen voltam pihenőket tartani, már csak azért is, hogy elkerüljem a lebukást. Nem az emberektől tartottam, hanem az égi bagázstól.

Mint a Hoggs és Fia legmenőbb ügyvédje, az aznapi megbeszélések során sikerült bezáratnom két gyárat is. Áldásos tevékenységemnek köszönhetően kétezer munkást rúgtak ki. Ugyan a két kis vegyiüzem nem termelt számottevő mennyiségű, kifejezetten veszélyes hulladékot, ám ismét bezsebelhettem a Green Peace és a Környezetvédelmi Hivatal elismerését. Szerény vigyorral fogadtam a gratulációkat, és az járt közben a fejemben, hogy legalább kétezer otthonba sikerült becsempésztem riadalmat, dühöt, elkeseredést és jövőtől való félelmet. A legszebb az egészben, hogy mindezt a „Mentsük meg a Földet a gonosz, kapzsi cégek környezetszennyezésétől!" mozgalom égisze alatt. Pompás! A hülyék azt hiszik, értük harcolok, pedig, ha tudnák…

Kibújtam a zakómból, ledobtam a nyakkendőmet és már egy nagy adag whiskyvel a kezemben léptem ki a jókora teraszra. Néztem egy darabig az éjszakai fényben fürdő New York belvárosát, magamba szívtam a városból áradó, napszálltával megerősödő gonoszt. Pár pillanatig eltűnődtem, hogy milyen messze is járok már a keresztút-démonságtól. Még én magam sem gondoltam volna, hogy a kis közös akciónk Launiellel ennyi kaput nyit majd meg előttem. Ha nem lettem volna démon, talán még meg is köszönöm annak a tollahullott békegalambnak, de mivé lenne a világ, ha egy démon hálálkodni kezdene egy angyalnak!?

Eszembe jutott Azazel…

Szép volt, jó volt, viharos volt, de ennyi. Vége. Megunt, itt hagyott. Oké, rangban messze fölöttem áll, meg minden, mégis, kissé kellemetlenül érintett, amikor egy este már csak a hűlt helyét leltem. Se üzenet, se egy ajándékba hagyott hulla. Semmi. Ánizzsal, szantállal kevert kénkőszagú parfümjének illata még pár óráig itt lebegett a lakásom levegőjében, majd az is elmúlt.

Már azon voltam, hogy vízszintbe helyezem a testemet, amikor felvinnyogott az apartman belső telefonja. Rogers, az éjszakai portás képe jelent meg az apró képernyőn.

– Elnézést a késői zavarásért, Mr. Dodge, de látogatója érkezett.

„Aha, elnézést, mi? A zavart vigyorod meg az alázatoskodó tónusod nem ment meg, haver! Mit szólnál egy kis hasmenéshez? Vagy legyen inkább himlő?" – gondoltam bosszankodva, majd szemöldökömet ráncolva az őszülő férfira dörrentem.

– Ki az? Hogy hívják? Mit akar?

– Állítólag fontos, személyes üzenetet hozott az irodából.

– Nem érdekel! Küldje el emailben, vagy jöjjön vissza holnap!

– Igen, uram, és bocsánat, hogy…

Nem vártam meg a mentegetőzést, kikapcsoltam a készüléket. Nem telt el öt perc, megdöngették a bejárati ajtómat, de olyan erővel, hogy az edzett acélkeret kis híján kiszakadt a falból.

– Mi a mocsárszagú… – ugrottam fel dühösen és az ajtóhoz suhantam. – Nem megmondtam, hogy nem fogadok senkit?

A folyosón nagydarab, bőrdzsekis fickó ácsorgott. Kopaszra borotvált fején megcsillantak a mennyezetvilágítás fényei. A zöld egyenruhás portás kivörösödve próbálta ellökdösni a pasast, de az egy szó szerint rendíthetetlen kőszikla nyugalmával bámulta a lihegő Rogerst. A látványtól majdnem felröhögtem. A valamelyik motoros banda tagjának álcázott démon ellen az idősödő épületszolgának annyi esélye sem volt, mint muslicának a súlyemelő bajnokságon.

– Ne haragudjon, Mr. Dodge, de nem tudtam megakadályozni, hogy feljöjjön. Nem is értem, hogyan, hiszen a lift csak mágneskártyával működik, ez az ember meg csak rátenyerelt a gombokra…

Ember? Aligha.

– Oké, innentől átveszem, Rogers! Menjen vissza a helyére!

– Uram, már hívtam a rendőrséget, hamarosan ideérnek.

A portás csak a dolgát végezte, de mindig is utáltam a lelkes idiótákat. Lehámoztam a dzsiudzsicu különböző fogásaival próbálkozó Rogerst a démontársamról, majd nagyot löktem rajta, hogy felvegye a kezdősebességet a liftek felé.

– Mint mondtam, innentől átveszem. Nem lesz semmi baj. Ja, és mondja le a zsarukat, nincs rájuk szükség.

A portás tántorgott még egy darabig, aztán egy „Ahogy gondolja, uram…"-ot motyogva elkotródott. Megvártam, amíg a felvonó ajtaja becsukódik mögötte, és a szótlanul ácsorgó démonra mordultam:

– Gratulálok! Ha azért jöttél, hogy lebuktass, úgy jó úton jársz. Nem hallottál még olyanról, hogy diszkréció?

– De igen – mozdult meg a nagydarab fickó. – Ezért is nem nyírtam ki a pasast.

– Lucifer patájára, te tényleg ilyen hülye vagy? Mit keresel itt és egyáltalán, ki a fene vagy te?

– Rassum vagyok, és üzenetet hoztam, mester – húzott elő egy lepecsételt tekercset a dzsekije mélyéről.

A titulus meglepett, de határozottan jól esett a lelkemnek. Beinvitáltam a vendégemet, de csak az előszobáig.

– Téged melyik évszázadból rángattak elő, hogy még nem hallottál telefonról meg internetről? – kérdeztem békülékenyebb hangon, miközben a tekercset vizsgálgattam. A fickó nem felelt. Kicsit jobban megnéztem magamnak, és rájöttem, hogy alacsony kaszthoz tartozó hírvivő démon kollégával van dolgom. Nem csoda hát, ha annyi esze sem volt, mint egy kosár molylepkének. – Mi van? Választ vársz az üzenetre?

Rassum bamba tekintettel, kelletlenül megfordult, és kisétált az ajtón. Pontosabban, átsétált rajta, anélkül, hogy kinyitotta volna.

„Amatőr! – gondoltam. „Minek kellett az egész felhajtás a portással? Ezt megtehette volna már érkezéskor is.

Fejemet csóválva kitekertem a papirost. Meglepetten, de örömmel olvastam, hogy kineveztek a Démon Akadémia gyakorlati oktatójának. Mesterdémon lettem! Büszkeségtől telten kezdtem neki újra a soroknak, ám ekkor feltámadt bennem a gyanakvás. Hiába törtem a fejem, nem jöttem rá, hol lehet a trükk.

– Sebaj, majd holnap megtudom – legyintettem.

Második nap

Hónapok óta nem jártam a pokol fővárosában, amit tollashátú barátom nemes egyszerűséggel csak Ördög City-nek nevezett. A vörös égbolt alatt elterülő, romos benyomást keltő városban a stílusok kavalkádja uralkodott. A düledező tizenkilencedik századi bérházak békésen megfértek az ókori görög templomokra emlékeztető kőkolosszusokkal. A hol repedezett betonnal, hol csak poros macskakővel fedett utakon izzó szemű ördöglovakon ügető, lebegő gyaloghintókban pöffeszkedő méltóságok siettek a dolgukra. Az igazán tehetősek az utcák felett, óriási denevércsontvázra emlékeztető pokolsólymokon szárnyaltak a céljuk felé. Gyalogosan leginkább csak alacsonyabb rangú démonokat, félélettel sújtott elkárhozott szolga-lelkeket lehetett látni. Bosszantott is, hogy habár kaptam meghívót, de arra már nem vették a fáradtságot, hogy legalább egy hintót elém küldjenek a városkapuhoz. Vagy legalább egy kísérőt, szolgát… A fanfároktól, a lelkesen éljenző, extázistól a lábam elé boruló tömegtől ezúttal eltekintettem volna.

Sötét hangulatban ballagtam az akadémia felé. Alig hagytam el az Astaroth sárgás mohával benőtt, rokokó palotája előtt terpeszkedő, rituális kivégzésekre használt teret, rájöttem, hogy eltévedtem. Úgy tűnt, amióta itt jártam, átépítették a várost. Igaz, a pokol folyamatosan változó bugyraiban ez nem számított különlegességnek, engem mégis felbosszantott a dolog. Némi vonakodással ugyan, de útbaigazítást kértem két elmélyülten beszélgető halálhörgőtől. Az emberek róluk mintázták a halált, és nem tévedtek sokat. A kámzsás, csontsovány alakok arcát ugyan nem láttam, de csikorgó hangjukból kiéreztem a kelletlenséget. Nem csoda, hiszen a lélekveszejtési és -begyűjtési üzletben a démonok és halálhörgők riválisnak számítottak. Gazdátlan lelkek esetében nemegyszer robbant ki heves vita a halott mellett, hogy kit is illet a lélek. Ha az emberek ismerték volna a pokol teremtményeit, mind mellettünk szavazott volna, amikor eljön az idő. A halálhörgők nem lacafacáztak, kínokkal telten megemésztették a lelkeket, míg velünk, démonokkal azért lehetett üzletelni.

Hamarosan ismerős területre értem, átvágtam a Pusztulás Parkján. A torz, már-már művészi formában megcsavarodott fák reszketve rázták felém kevéske megmaradt, száraz levelű lombjukat. A törzsek között itt-ott felbuggyanó iszap kellemes záptojásszaggal ajándékozta meg az arra járót. A Démon Akadémia ódon várromot idéző épülete közvetlenül a park szomszédságában állt. A kapuban csupán két unatkozó, szadisztikus kinézetű, dárdájára támaszkodó gyalogördöggel találkoztam.

– Hová, hová, cimbora? – mért végig a magasabb pokolszolga. Vöröses bundája foltokban hiányzott, feltárva hamuszín bőrét. Törött szarva, foghíjas pofája egyértelművé tették: ezt az ördögöt lefokozták, és szinte biztos, hogy soha többé nem kap semmiféle komoly feladatot. Fensőbbséges mozdulattal nyomtam a kezébe a kinevezési tekercsemet. Az ördög tekintete átfutotta a sorokat, és kicsit feszesebbre igazította a tartását. – Á, szóval te lennél az új oktató?

– Nem, dehogy! Konyhai kisegítőnek jelentkezek – szikráztattam meg szarkazmusomat.

– Jól van, na! Azért nem kell mindjárt harapni!

– Nem kell mindjárt harapni, micsoda? – Dühös kérdésemre az őr csupán bambán meredt rám, hát hozzátettem: – Mester. Nem kell mindjárt harapni, mester! – nyomtam meg a titulusomat.

– Mester! – A kiáltás a mély kapualj meghitt félhomályából érkezett, és egy szempillantás múlva gomolygó suhogással görnyedező alak vált láthatóvá. A fiatalnak tűnő, korán kopaszodásnak indult fickó hengeres tekercstokokat és valami ismeretlen, girbegurba vonalzóra emlékeztető tárgyat szorongatott a hóna alatt. – Ona iskolatitkár vagyok, szolgálatodra, és őszintén elnézésedet kérem, hogy nem mentem eléd a kapuhoz! Tudod, a szakszervezeti gyűlésünk elhúzódott, és…

Az első szavakra elégedett, dölyfös pillantást vetettem a kapuőrökre. Lám, így kell fogadni az akadémia új oktatóját! Azonban a kissé ideges bocsánatkérés végére már meghökkenten pislogtam Onára.

– A micsoda húzódott el?

– Szakszervezeti gyűlés. Tudod, mester, az új vezetés úgy vélte, ideje haladnunk a korral, és az akadémiai dolgozók érdekképviselete…

– Lucifer urunk a mélységből jöjj el! – hördültem fel. – Hova kerültem? Talán még ingyen jégkrémet is osztogattok a szegény rászoruló égési sérülésekben szenvedő lelkeknek?

– Nem, mester, mi csupán…

– Nem érdekel! – vágtam a szavába.

– Igen, uram. Nos, ebben az esetben, kérlek, kövess! Gaunis dékán szeretne veled pár szót váltani, utána körbevezetnélek az akadémián, megmutatom az irodádat és persze át kell esni pár formalitáson is.

A kapun belül hatalmas csarnok tárult a szemem elé. Ismerősként üdvözöltem magamban a démoni jelekkel telepingált, jókora falizászlókat, és enyhe nosztalgia fogott el. Ej, amikor még zöldfülű tanoncként én magam is itt kerültem az órákat e nemes falak között…

Lucifer urunk közel öt méter magas, kitárt szárnyú, fekete márványból faragott szobra mellett elhaladva ösztönösen megérintettem a halántékomat. Hiába, na, a tiszteletadás mindig is a gyengéim közé tartozott. Persze, jobban szerettem, ha nekem vágták magukat vigyázzba.

Fensőbbséges arccal vonultam az iskolatitkárral, és csak a szemem sarkából figyeltem a tucatszámra nyüzsgő démon ifjoncokat. Akik nagyjából annyi figyelmet szenteltek nekem, mint egy cserebogár a kocsmai zárórára. Már az is meglepett, hogy mindegyik olyan alakot öltött, amilyet akart. Ki ember, ki valamelyik kedvenc szörnye, ki pedig a hagyományos, fekete gomolygó formában parádézott. Az én időmben tilos volt az alakváltás az Akadémián. Az emeletre vezető széles lépcsőn az egyik ember formájú hallgató egyenesen nekem jött.

– Bocs, haver! – vetette oda nekem az ifjú. Fel sem emelte a tekintetét a határozottan mobiltelefonra emlékeztető kütyüről és már rohant tovább. Azaz, csak rohant volna…

Iszonyatos haragra gyúltam. Legádázabb üvöltésemet bevetve megragadtam a tanuló nyakát. A levegőbe löktem az ijedten felnyögő kölyökdémont és egyetlen csettintéssel eltörtem a nyakát. A diáksereg néma döbbenettel torpant meg, és vagy ötven vörös szempár meredt rám értetlenül.

– Mester, mit csinálsz? – ijedezett mellettem az iskolatitkár, de nem érdekelt. Ona ideges tekintetét figyelmen kívül hagyva a démoncok felé fordultam.

– Jól figyeljetek rám! Ashir mester vagyok, az új gyakorlati oktatótok! Megjegyeztétek?

– Igen – hangzott egy-két harmatgyenge válasz az aulában összeverődő nebulók felől.

– Igen, micsoda?

– Igen, mester! – hangzott ezúttal határozottabban.

– Nem hallom! – emeltem a fülemhez a tenyeremet. – Talán némasági fogadalmat tettetek? Fussatok neki még egyszer!

– Igen, mester! – bődült el a pokoli kórus.

– Na! Ez már sokkal jobb! Démonok vagytok, nem holmi vernyákoló tollseprűk!

– Igen, mester!

Elégedetten fordultam el a megszeppent diákoktól, és határozott léptekkel a dékáni hivatal felé vettem az irányt. Ona zavart arckifejezéssel a nyakatörött szemtelen fickó felé intett, majd a nyomomba eredt. Mögöttünk, a lépcsőn heverő paralizált hallgató megrázkódott, tétova mozdulatokkal felült.

– Mester, ezt a büntetésfajtát már régóta nem alkalmazzuk – motyorogta az iskolatitkár.

– Nem? Talán a lélekprés és az angyalfénykorbács sincs már meg? – kérdeztem élesen.

– Nos, nincs… – Ona igyekezett elkerülni a tekintetemet.

– Mégis, miként fegyelmezitek a hallgatókat? Szép szóval és könyörgéssel?

– Á, már meg is érkeztünk! – bökött a titkár az utunkat elzáró duplaszárnyú, szegecselt vaspántokkal megerősített ajtóra, ügyesen kibújva a válasz alól. – Gaunis nagymester már vár rád.

A dékáni iroda láttán csak döbbent pislogásra tellett tőlem. A vaskos kőfalak, vöröses fényt árasztó ördöggömb lámpák és a falra akasztott fegyverek helyett egy napsütötte, modern iroda képe tárult elém. Mintha a Földön léptem volna be a munkahelyemre!

Gaunis nagymester, aki egy testes, ősz hajú, szemüveges professzor kinézetű férfi alakjába bújt, széles mosollyal kelt fel az asztalától.

– Á, Ashir! Keblemre, kedvenc lókötőm! – tárta ölelésre a karját.

– Mi a kénkőszagú… – kezdtem bele, de hiába hátráltam, a medvetermetű alak magához rántott.

– Majd később elmondom! Most csak játszd a szerepedet! – suttogta a fülembe, aztán szinte ellökött magától és hangosan folytatta. – Örülök, hogy elfogadtad a felkérést.

– Naná! Hatalmas megtiszteltetés ez egy olyan egyszerű démonnak, mint én, nagymester! – vigyorogtam, mint pék kutyája a meleg cipóra.

– Eh, hagyjuk a formalitásokat! Hívj csak Gaunisnak, mint mindenki más! Gyere, foglalj helyet! Kínkoktél? – emelte meg az asztalán álló öblös üveget.

– Csak egy cseppet, ha kérhetek.

Kikericssárga itallal teli poharammal a kezemben lehuppantam a felkínált karosszékbe. A dékán is letelepedett a hetvenes éveket idéző ülőalkalmatosság párjába, és bár mosolygott, a tekintetében inkább ijedtséget, aggodalmat véltem felfedezni.

– Hol is kezdjem? – töprengett el Gaunis.

– Látom, sok változás történt, amióta utoljára itt jártam.

– Haladnunk kell a korral, különben lemaradunk.

Egy cseppet sem tetszett a dékán hanghordozása. Úgy véltem, megkockáztatok egy védigét, amit attól a szerencsétlen tojógalamb Launieltől lestem el. Bár az angyalszó kegyetlenül égette az ajkamat, de hatásosnak bizonyult. A körülöttünk megjelenő kéklő búra láttán Gaunis meghökkenten forgatta a fejét, majd felnevetett.

– Azt hiszem, jó választás voltál a munkára, Ashir!

– Persze, szuperdémon vagyok, ezt tudom – legyintettem könnyedén. – Gaunis, mi a franc folyik itt?

Az öreg fődémon közelebb hajolt:

– Láttad a diákokat?

– Az egyiket máris meg kellett fegyelmeznem, mert…

– Ez a baj! – vágott a szavamba Gaunis. – Az akadémia jelenleg mindössze hetven tanulóval működik! Alig akad jelentkező, és még, aki felvételt nyer, az is… hogy is mondjam… olyan silány minőség, hogy még egy átkot sem tud tisztességesen kimondani!

– Hetven? – nyeltem félre a szó szerint méregerős italt. – Az én időmben közel ezren tanultak itt.

– Az új generáció már nem akar tanulni, mind csak a Földre, az emberek közé vágyik, de semmit sem hajlandóak érte tenni. Balthasaar áldását adta a dologra, nem érdekli, hogy mindenféle képzetlen démonok özönlenek kifelé a pokolból. Szerinte az ifjoncok nagyon is jól teljesítenek káoszokozás terén.

– Mi köze van Balthasaarnak az akadémiához? – kérdeztem rosszat sejtve.

– Lucifer megtette őt intendánsnak, így az ő fennhatósága alá tartozunk – fintorgott a dékán.

Ajjaj! Ez baj! Nagyon nagy baj! Balthasaar egyike volt azon főördögöknek, akik igencsak orroltak rám. Naná! Ugyan melyik tábornok tapsikolna örömében, ha egy őrmester elhappolja előle a Nemzet Hőse kitüntetést? Nem lettem volna meglepődve, ha kiderül, hogy Balthasaar szándékosan akarja lejáratni a Démon Akadémiát. Miattam! Gyanakodva megráztam a fejem.

– Kinek az ötlete volt, hogy visszahívjanak a pokolba, az akadémiára?

– Balthasaaré. Miért?

Parádés! Tehát nem csak az intézményt akarja tönkretenni, hanem vele együtt engem is a süllyesztőbe lökne. Ha az akadémia bukik, akkor vele buknak a tanárok is. Valódi, hamisítatlanul ördögi terv!

– Hm! Na, és Lucifer urunk mit szól mindehhez?

– Sejtelmem sincs – ismerte be Gaunis vállvonogatva. – A jelentéseimet kizárólagos jelleggel Balthasaarnak kell küldenem, nem kapok audienciát a Sötét Úrtól. De még ha fogadna is, ugyan mit tehetnék? Panaszkodjak? Nem hinne nekem, vagy egyszerűen alkalmatlannak tartana a pozíciómra, és leváltana. Semmi kedvem vénségemre egy keresztúton kuksolni, lélek szerződésekkel bajlódni.

– Ezt megértem, de nem tudom, miként segíthetek – dőltem hátra a székben.

– Én sem – hajtotta le a fejét Gaunis szomorkodva. – Talán, ha visszaállítanánk a régi rendszert… De ez lehetetlen, Balthasaar utasításai egyértelműek: reformokat kell bevezetni, modernizálni kell az oktatást, kidobni mindent, ami régi és elavult! Attól tartok, hogy én is ebbe a kategóriába tartozok.

– Szép kis reformok! – fortyogtam. – Láttam az eredményt – jutott ismét eszembe a szemtelen tanonc.

A beszélgetésünket elfedő burok felvibrált, jelezve, hogy fogytán az időnk.

– Akárhogyan is, de először fel kell mérnem, mekkora a kár – siettem a szóval. – A többit majd azután meglátjuk.

– Akkor hát segítesz? – kérdezte reménykedve Gaunis. – Tudtam, hogy benned nem csalódom!

– Nana! Nem ígérek semmit, és még a szerződést sem írtam alá!

– Tévedsz! Az új szabályok értelmében, mivel beinvitáltad a hírvivőt és átvetted tőle a megbízatást, így attól a pillanattól fogva az akadémia tanára lettél.

Balthasaar, hogy nőjön angyalszárnyad, te büdös alamuszi patkány!

Harmadik nap

A számomra kiutalt lakrész alig volt nagyobb, mint az apartmanom ruhásszekrénye, és mi tagadás, ráfért volna pár új bútor. Mármint, ha elfért volna benne bármilyen tisztességes darab. A rozoga íróasztal még csak-csak elment, de a matuzsálem korú ággyal nem tudtam megbarátkozni. Mogorva hangulatban ballagtam az osztályterem felé, ahol a gyakorlati oktatást kellett megejtenem. A félhomályos folyosókon elvétve felbukkanó diákok némelyike motyogott valami jóreggelt félét, de a legtöbb csak kitért az utamból, vagy némán bámult rám, mint borjú az új kapura.

Az ódon stílusú terembe lépve kellemetlen meglepetésemre mindössze három tanulót számolhattam meg. Az démoncok hagyományos, emberi formára emlékeztető fekete füst alakban gomolyogtak, és az érkezésemre kelletlen szemvillanással tették le a – jobb szó híján – mobiljukat.

– Jó reggelt, mester!

Elég vérszegényre sikerült az üdvözlés, de több volt, mint a semmi.

– Jó reggelt! Hol vannak a többiek?

– Milyen többiek? Csak mi hárman vagyunk a végzős csoportban – vihogott fel a hozzám legközelebb üldögélő démonka.

A francba! Elfelejtettem ellenőrizni a tanrendet! Sebaj!

– Rendben – köszörültem meg a torkomat, majd lopva a napi rutint tartalmazó pergamenre pislogtam. – Tehát, Wazzik?

– Ja…

– Ezt úgy szokták mondani, hogy jelen! – vetettem súlyos pillantást a tanulóra.

– Me’ mé’? Nem a haccseregbe’ vagyunk, he! – röhögött fel a démontanonc.

Te mélységes, lávabugyros pokoltornác!

– Ha nem tudsz rendesen kommunikálni, akkor jelentkezz át a bohócképzőbe! Ott értékelik a hülyeséget, de itt nem! Világos? – csikorogtam.

Wazzik kicsit kihúzta magát, és egy fokkal tiszteletteljesebb hangon motyogott vissza.

– Igen, mester! Bocs, mester!

Egy-null a javamra!

– Rashmi!

– Jelen! Itt vagyok! – pördült egyet a középső padban üldögélő hallgató.

– Zachariel!

– Jelen, de csak Zach, csével a végén!

Felkaptam a fejem a pimasz hangra. A diák állta egy darabig a tekintetemet, majd vállat vont és ismét a kütyüjét kezdte el babrálni. Fortyogott bennem a düh, hogy a kis taknyost ennyire nem érdekli a jelenlétem, de lenyeltem a haragomat.

– Én Ashir mester vagyok, a gyakorlati oktatótok. Mivel nem kaptam semmilyen információt, hogy a képzésetek milyen szinten áll, mi lenne, ha demonstrálnátok a tudásotokat?

– Jaj, ne! Már megint egy teszt? A múlt hónapban is írtunk egyet! – jajdult fel Rashmi.

– Akkor szerencséd van, mert nálam nem kell írni. Szimulációs gyakorlat lesz.

– Hogy mi? – böffentett Wazzik.

– Még soha nem voltatok gyakorlaton?

– Ja, de hetente kétszer, a vén fószer Vicks bejött órát tartani.

– Oké, ezt úgy veszem, hogy sejtelmetek sincs a szimulációkról. Na, lássuk, fiatalok!

Intésemre a terem távolabbi fele földi bárrá változott. A helyiséget megtöltötte a kocsmazaj, nevetés és zene keveréke. A bárpult mellett magányos, negyven körüli férfi üldögélt és komótosan, kissé bizonytalan mozdulattal emelte ajkához a poharát.

– Mi ez? Ilyet is lehet? – sikkantott Rashmi. – Ez szuper! Tök szuper!

– Hülye vagy? A pokolban mindent lehet! – torkolta le Wazzik a társát.

– Te vagy a hülye, ha tényleg ezt hiszed! – vetette közbe Zach. – Ez csak egy szimuláció, nem a valóság. Szerintem semmi extra nincs benne.

– És? Attól még lehet tök jó! – vágott sértődött képet Rashmi.

– Kire mondtad, hogy hülye? – tápászkodott fel Wazzik fenyegetően. – Agyadra ment a P-Net, haver! Nyugi, Wazzik papának van ellenszere a bajodra…

– Elég legyen! – ordítottam el magam. A hangerő önmagában elegendő volt, hogy az egymás torkának ugrani készülő tanulók megdermedjenek.

– Uh, ezt hogyan csinálta, mester? Még a szemem is megfájdult tőle…

– Majd később ezt is megmutatom, de most más a gyakorlat témája. Tehát: ott az a pasas a pultnál. Alkalmazzátok az elméleti tudásotokat és csábítsátok bármilyen, szabadon választott bűnre! Érthető a feladat?

– Igen, mester!

– Helyes! Wazzik, te kezded!

A diák megrázta magát, és a füst-test helyett máris egy kigyúrt, kopasz férfi méregette a bárban iszogató öltönyös alakot. Wazzik komótos léptekkel odaballagott, és egyenesen nekigyalogolt a fickónak.

– Figyejjé’ má’, he! Nézzé’ má’ a lábad elé, te balfék! – mordult rá a démon az italát elejtő férfira.

– Mi…Bocsánat! – nyelt nagyot a szerencsétlen alak.

– Kérjé’ bocsánatot, de azonnal!

– De hiszen, most kértem…

– A nénikédet, azt kérted! Nem hallotta senki, haver!

A következő pillanatban az enyhén pityókás vendég már a levegőben szárnyalt, és egyenesen a csillogó tükör előtt sorakozó üvegek között csapódott a falnak. Wazzik röhögve konstatálta, amint a fickó lezuhan a pult mögött és mozdulatlanul elnyúlik a padlón.

– Állj! – kiáltottam el magam. – Mi volt ez?

– Bunyó.

– Meg a bánatot volt ez bunyó! Egyetlen pofon csattant el, az aligha lehet verekedés.

– Tehetek én róla, hogy ilyen gyenge vót a muki?

– Arról nem, de hol volt itt a bűnre csábítás? Miféle bűnre csábítottad az alanyt azzal, hogy a falhoz vágtad?

Wazzik habozva, segélykérőn a társaira pislogott.

– Nemtom…eszméletvesztésre?

– Az nem bűn, te nagyon primitív! – vihogott Rashmi.

– A verekedés viszont igen! Vagy nem? – acsargott Wazzik.

– Még ha az is, csak te verekedtél, öreg! – nevette el magát Zach. – Szóval, sikeresen bűnbe ejtetted magadat, gratulálok!

– Szórakozzatok a jó édes… – keskenyedett el a nagydarab ember formájú démontanonc szeme.

– Elég! Abbahagyni! – bömböltem, és közben arra gondoltam, hogy be kell szereznem egy megafont, mert ilyen tempóban két nap alatt rekedtre ordítozom majd magam.

– Mester, te mit mondasz? – fordult hozzám Wazzik.

– Lássuk, mi történne a folytatásban, ha mindez a valóságban történik! – feleltem kitérően.

A bár vendégei rémülten húzódtak el a dühösen ácsorgó démontól. Pár bátrabb férfi sörösüveget, széket ragadva közelebb mozdult Wazzikhoz. A pultos ezalatt rövid csövű Mossberg puskát kapott elő és a morogva forgolódó tanoncomra szegezte.

– Ne mozdulj, különben lövök!

– Lőjjé’, vazze! – hördült Wazzik és a csapos felé ugrott.

A mellkasába harapó lövedékek feltépték a pólóját, vér ömlött végig a testén és spriccelte tele a padlót, pultot. Wazzik egy pillanatra megtorpant, értetlenül lebámult a terjedő vérfoltra, majd egyetlen, jókora ütéssel bezúzta a bajuszos, szakállas kocsmáros koponyáját. Valahonnan sziréna hangja közeledett, és szusszanásnyi idő múlva rendőrök rontottak be a szórakozóhelyre. Nem sokat lacafacáztak, pisztolyt rántottak és ráordítottak Wazzikra, hogy feküdjön a földre. Naná, hogy a behemót testbe bújt démon kiröhögte őket. Feldörögtek a fegyverek, és két másodperc alatt belelőtték a tárat a továbbra is csak nevető démonba. Wazzik könnyed mozdulattal eltörte a közelebb mozduló rendőr nyakát. Még jóformán el sem dőlt a halott, amikor a diák a másik zsaruhoz ugrott.

Vesztére.

Wazzik megragadta az egyenruhás nőt, ám a következő pillanatban fájdalmas ordítással el is engedte. A rendőr szeme kéken felragyogott, és a szétnyíló hófehér szárnyak láttán még a másik két tanítványom is szűkölve menekülőre fogta a dolgot. Én azonban még érkezéskor bereteszeltem a terem ajtaját, így mindhárom démontanonc halálfélelemben rettegve meredt a feléjük lendülő emberi testbe bújt angyalra.

– Szünet! – A kép megdermedt, mozdulatlanná merevedett. – Gyertek ide! – parancsoltam rá a diákokra.

Vonakodva engedelmeskedtek és aggódó tekintettel méregették a sóbálvánnyá dermedt angyalt.

– A fenébe! Ez meleg volt! – jegyeztem meg Zach.

– Ez volt meleg? – csattantam fel. – Ez csak egy szimuláció! Ha mindez a valóságban történik, ti már mindhárman eltűntetek volna az örök semmiben!

– Veled együtt, mester! – vágott vissza Zach.

– Meg amennyire tévedsz, kedves Zacskó barátom! Én már az első pofon után leléptem volna a színről. De ha már ennyire okos vagy, halljuk, szerinted mit rontott el Wazzik?

– Ott rontotta el, hogy megszületett.

– Kitépem a szemedet, te… – hördült fel a megtermett démon.

Intésemre az angyalfigura életre kelt. Igaz, csupán egy másodpercre, de ennyi is elegendő volt, hogy az egymásnak feszülő hallgatók ijedten elugorjanak.

– Lucifer patájára esküszöm, hogy nálatok bénább bagázst még nem láttam! Hogyan jutottak el az utolsó évig?

– Levelezőn, távoktatásban – kuncogott fel Rashmi.

Kis híján felröhögtem a beszóláson.

– Figyeljetek rám! Az első szabály: Soha ne használjatok nyers erőt, hacsak nem feltétlenül szükséges! A második szabály: Kerüljétek a feltűnést! A harmadik szabály: Legyen sikeres vagy sikertelen az akció, minél hamarabb tűnj el a színhelyről! Wazzik mindhárom szabályt figyelmen kívül hagyta, és meg is kapta érte a méltó jutalmát – böktem a szobor-angyalra.

– Mennyi szabály! – morgott Zach.

– Van még több is, de szerintem mára ennyi elég lesz. Kotorjátok szépen elő az elméleti anyagot tartalmazó tekercseket, és üljetek neki az olvasásnak! Holnap reggel ugyanitt, ugyanekkor, frissen, fitten találkozunk!

– Biztos! Egész éjjel magolhatunk… – morogták a diákok.

– Inkább néhány álmatlan éjszaka, mint a biztos pusztulás! – csaptam hatalmasat a tanári asztalra. – Persze, ha jobban szeretnétek meghalni, ismerek egy-két angyalt, akik szívesen elszórakoznának pár zöldfülű démonnal. Csak egy szavatokba kerül!

A döbbent csendet Wazzik dödörgése törte meg:

– Ez nem igazságos! Mester, engem odalökté’ a szituba mindenféle felkészítés nélkül!

– Ha az elmúlt három évben tanultál volna, nem ér ma meglepetés.

– Tanulni?