Azur: Második rész

By Adam Clark Dawson

Az Azur körüli események lecsendesednek, és a bolygó irányítását a hadsereg veszi át. Takerut körözik és bujkálni kényszerül. Magányát egy robottestbe bemásolt idegen programmal osztja meg, miközben a peremvidék fellázad a Földi hatalom ellen. Eve és Peter kalandjait követhetjük nyomon, akiket Takeru aggódása, valamint Kimi meglepő húzásai inspirálnak arra, hogy világukat elhagyva egy békés otthont találjanak maguknak.

• Language: Magyar
• Publisher: Underground Kiadó és Terjesztő Kft.
• Release date: Mar 23, 2023
• ISBN: 9789635743940

Book preview

Azur - Második rész

Azur - Második rész

Kimi

Adam Clark Dawson

Underground Kiadó Kft.

Tartalom

Impresszum

Köszönetnyilvánítás:

Első Fejezet

Második Fejezet

Harmadik Fejezet

Negyedik Fejezet

Ötödik Fejezet

Hatodik Fejezet

Hetedik Fejezet

Nyolcadik Fejezet

Kilencedik Fejezet

Tizedik Fejezet

Tizenegyedik Fejezet

Tizenkettedik Fejezet

Epilógus

Impresszum

2023

Underground Kiadó Kft.

www.undergroundkiado.hu

Minden jog fenntartva!

Adam Clark Dawson Azur című regényének önállóan is olvasható, közvetlen folytatása.

Köszönetnyilvánítás:

Gabriellának:

A fantasztikus segítségéért és az őszinte kritikákért.

Borítóterv:

---

Tomolák Berta Dániel Grafikusművész

LayerHussar Design

Első Fejezet

A rejtélyes katona

Peter a két pilóta mögött állt, kinézett a fülke ablakán az elsuhanó tájra, és megkapaszkodott az orr falába szerelt kapaszkodók egyikében, mielőtt a katonai gép alábukott volna a következő hegyvonulatok lankáit követve a mélységbe.

– Mennyi az érkezési idő? – kérdezte a kivetítőt bámuló pilótát.

– Egy perc! Uram!

Visszafordult a belső tér felé, majd egy pillanatra végigmérte a fémplatón több sorban ülő katonákat. Olyanok voltak, mint a középkor vitézei talpig vasban. Hiába látott csak fémtestekbe zárt harcosokat, tudta jól, hogy ez a század most az ő kezében van. Ismerte a szokásaikat és viselkedésüket. A fiatalabb srácok szívesen pingálták ki a páncélt fekete és vörös színekkel az ellenfél megfélemlítésére, míg az öregebb bakák meghagyták a klasszikus szürke festést.

Látta, hogy a zárt sisakokban csillogó szempárok tucatjai figyelik merev tekintettel minden mozdulatát. Legtöbben folyamatosan csak őt vizslatták miközben helyet foglalt, semmilyen érzelmet nem mutatva a következő eseményről.

Hirtelen vörös fényre váltott az alacsony, belső tér.

– Ron!

– Uram! – szólalt meg a mellette lévő őrmester.

– Készítsd a vasakat! A KR alakulatot velünk együtt szeretném indítani.

– Értettem! – válaszolta, és lenyomott egy piros gombot a kezében markolt panellapon.

A vékony fémállványon a felfüggesztett, összehúzott végtagokkal várakozó katonai robotok a gép mozgása miatt hanyag, együttes ringásokkal leereszkedtek a csapóajtók fölé. A csapatszállító hasán kinyíltak a párhuzamosan felszerelt ajtólemezek, aminek hatására erős huzat csapott végig a belső téren. A szállítógép alábukott a sziklák vonulatait követve, majd lassított, ahogy a város határához ért. Alig egy méterre a talajtól megállt a levegőben, és kiengedte az aljából a támadó alakulatokat.

Peter az elsők között ugrott ki a gépből, és futott a legközelebbi ház fedezékének irányába. Nehézpáncélban, gyors iramban kerülgette a területi akadályokat, de mire odaért, izzadt és lihegett, mint egy megkergetett kóborkutya. Megtámasztotta az első ház oldalát, hogy párat szusszanhasson, azután hirtelen eltűnt minden a szeme elől, majd ismét ugyanúgy látott, ahogy eddig. Valamit furcsán érzett. Nem volt kimerült, vagy fáradt, de amilyen gyorsan jöttek a kétkedő gondolatok, tova is tűntek, miközben semmi másra nem figyelt csak a környezetére.

Négy szakasz követte őt, akik az előre kiadott parancs szerint szétszóródtak a területen. Utána követte egy tucat robotból álló KR egység, amik a földet érés pillanatában, azonnal megindultak a város központi épületei felé.

A katonai szállítógép elvégezte dolgát. Hangtalanul megemelkedett, és több tucat rakétát lőtt ki a különös, megmagyarázhatatlan jelenség irányába, ami a főutca felületébe fúródott vastag fémdárdákból, és a belőlük kiálló kusza drótok halmazából alkottak rejtélyt a kisváros főterén.

A várt robbanások elmaradtak, miközben a csapatszállító pont ahogy megjelent, csendben, feltűnés nélkül, a közeli hegyormot megkerülte és tovatűnt.

– Ez meg mi volt? Miért nem robbantak azok a nyavalyás rakéták?

– Nem tudom, Ron – szólalt meg Peter, és körbenézett.

Minden rendben volt, bár kissé furcsának érezte a helyzetet, mintha valami hiba lenne, de nem tudta megindokolni magának. Az őrmester ott gubbasztott mellette, és látta, ahogy az előhozott hologramképeket húzta ki a térbe, hogy mindent megfelelően felügyelhessenek.

A kisváros elleni roham pontosan az előre meghatározott terv szerint zajlott. Az alig száz főt számláló észak-itáliai kisváros volt az első olyan hely a földön, ahova az idegen dárdák először becsapódtak. Különös és érdekes tény volt az, hogy a lakókat senki sem érte el, mintha a várost csak szellemek laknák.

Peter körülnézett a sziklás, napsütötte területen, majd a középkori város házait figyelte. A település két oldalának szélén megfigyelte az előrenyomuló szakaszokat, majd középen a katonai robotok mögött, észrevette a harmadik csapatot. Ők háztól házig haladtak előre a főtér felé, miközben a szomszédos épület oldalában Peterék mellett, az utolsó tartalékba helyezett egység gubbasztott parancsra várva.

– Állj! – kiáltott Peter a katonákra.

Tudta, hogy a tervet gyorsan és pontosan kell kivitelezni. Foglyul ejteni az idegen entitásokat és a lakókat kimenteni, de újra egy nagyon furcsa érzés kerítette hatalmába, mert nem értette, hogy a feladatot honnan ismeri. Azt sem tudta, hogy miért látja néha darabosnak a világot, amiben van. Nem is gondolta tovább, elengedte a tudatának felvillanó foszlányát, ami egy pillanatnyi kételyt okozott. Azonnal a hologramra figyelt, és utasította a középen haladó szakasz vezetőjét.

– Alfa vezér! Állítsa meg a KR egységeket! Csak egyet engedjen tovább!

– Értettem! – szólalt meg a rádióban egy hang.

Peternek tetszett, hogy minden szavát szó szerint követik, de Répa nyugtalan mocorgása és viselkedése idegesítette. Látta, amint a férfi kihúzza a térbe a terület utolsó hologramját. Figyelte, hogy a rendőrség és a helyi csapatok is megérkeznek a város határához. Mögötte egy kisebb tömeg csoportosulását jelezte a beépített gép szenzorja.

– Nem tetszik ez nekem! A végén még elveszítjük a kezdeményezést! – morogta Peter felé Ron.

– Már elvesztettük. A rakétákról biztos, hogy tudnak.

A hadnagy a legközelebbi kivetített hologramképre pillantott és figyelte, amint az előre küldött KR egyre beljebb hatol az utcákon át, a város központi területére. A gép faltól-falig, saroktól-sarokig, üzletek kirakatáig lopakodott sebesen előre, miközben a szenzorjai folyamatosan pásztázták a környéket. Nem volt sehol senki. Egyetlen árva lelket sem érzékelt a robot.

– Mennyien lehettek a városban? – kérdezte Peter.

– Nem tudom. Szerintem reggel kilenc körül a legtöbben már munkában voltak. A közeli nagyvárosok biztosítanak megélhetést nekik.

– Öregek? Gyerekek?

– Kevesen, nem tudom. Ez a város inkább egy falu méreteivel dacol, és ahhoz képest is vesztésre áll – válaszolta a hadnagyra nézve Ron.

Peter oda se pislantott, hanem inkább a KR egységet figyelte, míg meg nem látta a városközpontot a gép szemein keresztül. Régi, kopott macskakövek borították a területet. A házak egy letűnt kor stílusát tükrözték, szinte összeértek a mellékutcákban. Egy nagyon pici park helyezkedett el középen, aminek aprócska, kőből épült szökőkútját négyzet alakú füves pihenő és pár kisebb bokor tarkította.

Peter nem látta jól a kijelzőn a KR páncélozott vállapja miatt a teret, de rögtön észrevette a rakéták szétroncsolódott maradványait a tér felületén a fémrudak árnyékában. Nem volt sok idegen tárgy, alig öt hegyes oszlop meredt a burkolatot összetörve az ég felé. Oldalukból szabálytalanul rögzített dróthuzalok álltak ki, akár egy összecsomózott drótkerítés. Az egyetlen furcsa és megfoghatatlan dolog az volt, hogy túl hosszú, mély, szabálytalan, hosszanti repedések vették körbe a dárdákat, amik feltörték az egész útszakaszt.

– Alfa vezér! Állítsa meg a robotot! A többi KR zárkózzon fel hozzá, de széles ívben közeledjenek! Szkenneljenek mindent!

– Értettem!

A várakozás alatt a nap erősebben kezdett sütni a tavaszi időben, és a delelőhöz közeledve, meleg levegőt hozott magával a gyenge szél.

– Kellett volna nasit hoznom – mondta maga elé Ron, és jót mosolygott az egész szituáción miközben legyezte az arcát, majd hozzátette – Szerintem itt már nincs semmi!

– Meglátjuk. Delta csapat, zárkózzanak fel az Alfákhoz! – adta ki Peter az utasítást a mellettük várakozóknak.

– Mi nem megyünk velük? Maradunk? – kérdezte Ron.

– Egy picit még igen. Nem tetszik ez nekem. Nem jó tapasztalataim vannak.

– Az Azurról?

– Hát, onnan főleg nem, de te honnan tudsz az Azurról? – kérdezte furcsán, csodálkozva Peter, miközben a katonák mozgását figyelte a kivetítőjén, de választ nem kapott.

Hamarosan a többi KR is beérte az előretolt egységet, és mindenki a parancsra várt. Peter nem is tétovázott tovább. Az összes szakasznak kiadta utasításba, hogy induljanak meg előre, egészen a tér közepét figyelő robotokig.

– Mi lesz most? – érdeklődött Ron, de mintha a falnak beszélne.

Petert nem érdekelte már semmi, kizárólag a feladatra koncentrált, és figyelmen kívül hagyta a társát. Gondolatait összeszedte, de hirtelen finom szédülés kapta el, amint rádöbbent, hogy nem a valóságban van, hanem egy szimuláció veszi körül. Minden eszébe jutott, és tudta, hogy fekszik, orvosok figyelik. Azonnal eszébe jutott az, hogy ha a lehető leggyorsabban befejezi a küldetést, könnyebben ki tud szabadulni. Összeszedte lelki erejét, és megpróbált koncentrálni a feladatára, de újra megzavarták a visszatért emlékei, amik erősen a két világ között tartották. Felvillant számára az a pillanat, amikor az ágyban feküdt, emlékezett a karjába adott injekciókra és a kábulás élményére. Újra motyogni kezdte magában a kilépés betanult mozdulatait, mikor valami megszólalt.

– Itt Béta vezér. Túlélőket találtunk. A szkennelés adatait megerősítette az egyik drón jelzése – szólalt meg hirtelen a beépített rádióban a szakaszvezető.

– Jelentést!

– Jeleket látok egy régi templomban a városháza mögött elhelyezkedő emelkedőn. Egy kisebb tömeg húzta meg magát odabent. Illetve egy alagútrendszer nyomát is jelzi a szkenner.

– Ron! Kimenekítést! Kérj légi támogatást is!

– Mit? Most?

– Igen! Egy, a földpályán haladó katonai űrhajóból a főtéren található összes vasrudat olvasszák szét, de a mélyben lévő alagút szakaszokat is. Azt akarom, hogy a talajt is süssék át!

– Értettem!

Peter figyelte a kijelzőn, ahogy a katonák egy része behatol a templomba, és elkezdődik a túlélők kimenekítése.

Hirtelen felnézett a hologramokból, és a szeme előtt is jól láthatóan több, rövidebb intenzitású nyaláb égette végig a talajt a világűrből. Pár másodperccel később, a hosszanti repedésekből kiforduló hatalmas, nyálkás, füstölgő, meztelencsigához hasonló élőlények tucatjai csúsztak elő a tér izzó kövezetére. Sok közülük nem érte el a talaj felső részét, mert elpusztult a gödör mélyén. Ellenben a menekülő kevesek azonnal szétdurrantak a forró, vörös színben izzó kövek felületén, hatalmas, ocsmány, bűzös foltokként tarkítva a környezetet.

– Innentől a tiéd, fejezd be!

– Mi? – kérdezte vissza Ron, de azonnal rávágta. – Igen, uram!

Peter nem is figyelt a válaszra, felemelte a jobb kezét, és a térben a mellkasa elé helyezte, majd mozdulatlanul kivárt. A vastag páncéllal burkolt tenyerek előtt, pár másodperc múlva a semmiből megjelent egy piros gomb. Lenyomta az aktiváló jelet, majd megismételte a műveletet a „küldetés megszakítás" feliratú jelzés alatt.

Peter előtt elsötétült minden.

---

– Mi történt? Miért ébredt fel? – pislantott az ágyra és a kómásan felnyögő emberre, majd a műszerek kivetített képére az egyik orvos, de gyorsan megnyugodott, ahogy a közelben lévő idős doktornő reakcióját meghallotta.

– Adjanak neki egy üdítőt! A cukros víz rögtön észhez téríti.

Az ébredező katonát figyelő férfi épp meg akarta vizsgálni a szimulációból kilépőt, hogy minden rendben van-e, amikor a másik magához tért, azonnal letépte magáról a műszereket és felpattant, majd szédelegve elindult az ajtó irányába.

– Hová megy? – szólt utána csodálkozva, de azonnal leintette a közelben álló doktornő.

– Engedje, hadd menjen!

---

A csoportot vezető orvosnő egy csésze kávéval állt a folyosón, és furcsán bámult maga elé. Nem lehetett eldönteni, hogy az üvegfalakon át az ágyakon srégen fekvőket figyeli-e, vagy a szemközti étkezőben helyet foglaló fiatal katonát.

Ivott egy utolsó kortyot, amikor a kiértékelő tiszt lépteinek hangját meghallotta.

– Ő? – kérdezte a nőhöz érve.

– Igen – válaszolta, és furcsa kifejezés kúszott az arcára, mert ezt az embert még sose látta itt. – Maga meg ki?

– Kapott stimuláló szereket? – kérdezte az ismeretlen, miközben a vállapjára tette az ujjait, és a kivetült hologramon a belügyi csoport egyik tisztjeként azonosította magát.

– Papírforma szerint, mindent.

– És nem kellett felébreszteni, hanem magától kiszállt?

– Igen. Mivel van egy vészprotokoll arra az esetre, ha valami baj lenne. Általában, ilyenkor az ágy mellett lévő orvos hangját hallják. Azt a metódust használta. Természetesen nem segített neki senki. Öntudatra ébredt a szimulációban.

A katona nem nézett Erikára, nem érdekelte a nő a továbbiakban, meg se várta az elhangzott szavakat, hanem egyből megindult az étkezőbe, ahol a szimulációból kilépő férfi várakozott.

Peter letörten, fáradtan, és még mindig zavart állapotban ült. Csak bambult maga elé, mikor az idős fehér köpenyes nő a kiértékelő tiszt mögött belépett a terembe.

– Jól van? Jól érzi magát? – kérdezte Erika, ahogy közeledett az elernyedt férfi felé.

– Igen.

– Biztos? – kérdezett vissza, majd egy semmitmondó mosoly után nem pazarolta tovább az idejét, elindult kifelé, de az ajtónál megállt és visszaszólt.

– Dr. Erika Müller vagyok. Keressen, ha bármi baj van!

– Kicsoda? Maga Erika? – szólt utána Peter csodálkozva. – Müller?

Az orvos is megállt a hallott szavak után, és kérdőn visszanézett a bejáratból.

– Maga nem az az orvosnő, akiről a párom mesélt? – kérdezte ismét Peter.

– Ismerjük egymást?

– Nem hiszem! Viszont a társam mesélt egy orvosnőről, aki visszahozta az életbe az Azurnál.

– Csak nem arról az édes, szöszi kislányról beszél, akit újra kellett éleszteni a fagyott hibernációból? – kérdezte Erika, és hirtelen felragyogott az arca.

– Eve… – mondta volna tovább Peter, de a nő egyből közbevágott.

– Jól van? Minden rendben van vele?

– Remélem igen.

– Ez nagyszerű! Tudja, fantasztikus dolog, hogy ha a múlt egyik ritka sikerének dicséretét megkapom.

– Ritka? Nem azt mondta neki, hogy többeket is visszahozott?

– Kegyes hazugság volt, megdöbbentő sikerrel. Ő volt az egyik első!

– Aha!

– Biztos, hogy még találkozunk – válaszolta pici, keskeny mosollyal, majd a mellette lévőre pillantott és kiviharzott a szobából.

Az ismeretlen katona megvárta míg a nő kellő távolságba ér, és a fiatal, gyanúsan mérlegelő férfi felé indult. Lassan, nyikorogva kihúzta az egyik széket, és körbetekintett az üvegfalakon át, hogy meggyőződhessen arról, senki sem figyeli őket, majd Peterre nézett, leült és elmosolyodott.

– Végre ketten vagyunk – mondta, és az elővarázsolt hologramját szélesre húzta a térben, amin az adatokat természetesen csak ő láthatta. Mivel semmilyen reakciót nem kapott a másiktól, felolvasta az ott felsorolt mondatokat röviden.

– Peter Adams. Az Ion lezajlott csata után az Azuron vezetett egy osztagot sikeresen, majd kitüntették és szabadságolták. Ezután a Földre küldték továbbképzésre, amin jelenleg is részt vesz. Többször volt egy idegen fajjal dolga. Ebből több harci cselekményt sikeresen túlélt. Párja, Eve Olson pilóta. Ismer, és harcolt korábban egy szökésben lévő terroristával, aki jelenleg meghatározhatatlan helyen van – mondta, majd a katonán látszott, hogy a kiragadott mondatok után változtatna a hangulaton, így bezárta a képet.

Kissé előredőlt a másik felé, és megszólalt.

– Jobban szeretem a tegeződő megszólítást. Megengedi?

Peter nem válaszolt, hanem egy aprót bólintott a fejével, és szúrós szemekkel végigmérte az előtte elhelyezkedő, otthonosan viselkedő embert.

– Tényleg utálod a médiát? – kérdezte baráti viszonyban a rejtélyes ember.

– Eléggé! Ezt honnan vette? Mit akar tőlem? Biztos, hogy