Késmágia

By ReWhite Paloma

Fantasy– paródia

A Késmágia-körbe bejutni nem leányálom, és onnan kikerülni sem olyan egyszerű. Attila huszonötévesen már megjárta a börtönt, és csupán tréfának hitte cellatársa meséjét.

„Csak egy szúrás, egy titkos varázsige, és az leszel, amiben megmártózott a késed”.

A mese valósággá válik, és a rejtélyes mágia-kör beszippantja Attilát, egyenesen a középkorba repíti, a katonák, hercegek és legfőképpen a mágusok világába.

És amit ott talál…

Régi és új társakra lel, ám nem mindegyiküknek patyolat az előélete. Vajon nekik is kellenek a mágus kések, és ezért akár egymás életére is törnek, vagy támogatják a leendő mágust?

Ajánlom azoknak, akik nem magasröptű irodalmi műre, csupán egy izgalmas, érdekes, vicces, és meglepő történetre vágynak.

• Language: Magyar
• Publisher: EZ-KÖNYV
• Release date: Sep 5, 2022
• ISBN: 9786156279286

Book preview

A varázslat

Feldobom a kést, csupán egy szemvillanásnyi idő, míg forog a levegőben, és újra tenyerembe simul a markolata. Meredten figyelem az előttem heverő mozdulatlan áldozatomat. Meg kell tennem! Felemelem a kezem és egyetlen lendülettel belevágom a kést, és még kétszer lecsapok. Az utolsó ütésnél benne hagyom a pengét, várok és csak nézem, ahogy a kés nyele rezeg a levegőben. Most meglátom, mennyire is volt bolond az öreg Gyogyós Józsi. Őt bent a sitten mindenki csak így emlegette. Tőle tanultam a varázsszavakat, és most is emlékszem mindre. – Az leszel, amibe háromszor belemártod a késed, és ha ezt még kétszer sikerül másnál is megismételned, te leszel a mester! A mester – suttogta az öreg révülten, miközben én vakartam a fejem ennyi hülyeség hallatán. Sosem kérdeztem, hogy mi abban a jó, mindig csak legyintettem, és megértően bólogattam, de most kipróbálom. Azt hiszem, vagyok én is olyan őrült, mint Gyogyós.

– Na, én most kenyér leszek – röhögök fel kényszeredetten, és miután kihúzom a késemet az utolsó darab szikkadt kenyeremből, elmormolom a bűvös szavakat. – Fam-van-bom. Fam-van-bom .

Szédülök, mintha kirántották volna a széket alólam. Csattan a háttámla a padlón, a fejem belecsapódik a kövezetbe.

Azt hiszem, elájultam.

– Mi a tököm! – emelem fel a sajgó fejem. – Tuti, hogy agyrázódást kaptam, vagy valami hasonlót. Á! – pislogok körbe. Ezt csak álmodom. Vagy valami filmforgatás közepébe csöppentem.

Forgatom a fejem, de sehol nem látom a rendezőt vagy az operatőröket. Lassan eszmélek, itt nincs sehol stáb vagy valami hasonló, ez nagyon is valóságos.

Körülöttem lovasok vágtáznak, emberi testek csapódnak össze. Elképedve nézem a mellettem zajló harci jelenetet, ahogy páncélinges emberek üvöltözve csapkodják egymást kardjaikkal, és az nem kifejezés, hogy nem hiszek a szememnek. Összegabalyodott emberi, állati tetemek között fekszem. Ez álomnak is nagyon szar, de közvetlen közelről nézni egy véres csatát… Nincs idő szájtátásra, vagy borzongásra, ösztöneim menekülésre késztetnek, de mielőtt felpattanhatnék, hogy messzire szaladjak, két ló robog felém. Már látom testemet laposra taposva, és hallom a keselyűk vijjogását. Önkéntelenül összehúzom magam egészen kicsire. Most imádkoznom kellene, vagy valami hasonlót tennem, de csak Gyogyós Józsit tudom átkozni. Nem hiszem el, hogy az a hülye varázsige működött. Működött? Nekem most kenyérnek kellene lenni, nem pedig egy harcmezőn feküdni. Miért is kellett volna pékáruvá változnom?

Nincs is jobb, mint egy véres csata közepén azon gondolkodni, hogy miért is nem lehettem kenyér. Nem mintha valaha is ez lett volna az álmom, csupán valami másra vágytam, egy jobb életre. Gyogyós szerint, ha már úgy látom, mindennek vége, mártsam bele a késem valakibe, lehetőleg egy jó gazdag ürgébe. És ha ezek után elmormolom a varázsigét, az leszek, akiben éppen fürdik a kés. Hát nem vagyok egy gyilkolós típus, ezért ember helyett inkább kenyérrel kísérleteztem, miután már tényleg minden életkedvem elveszett. Sosem vettem komolyan a cellatársam hablatyolását, és csupán valamiféle gondolatelterelésnek szántam egy kenyér meggyilkolását. Amúgy az öreg Gyogyósnak sem jött be, mert amikor kiválasztott egy milliomos nagymenőt, annyira reszketett a keze, hogy csak megkarcolta az ipsét, ezután hiába brekegte neki a bűvös szavakat. Csak annyit ért el, hogy szépen bevarrták a sittre. Én meg vagyok olyan barom, hogy ezekután az utolsó adag kenyeremmel próbálkozok. Most meg kardok csattognak a fejem fölött, emberek sikítoznak, testrészek szóródnak szerteszét. A gyomrom iszonyatosan kavarog, és minden lelkierőmet összeszedve gyorsan beépülök egy kettéhasított ipse oldalába. Még érzem, ahogy az izmai rángatóznak, de ösztöneim azt súgják, csak így kerülhetem el, hogy élő embernek látszak. Igyekszem magam halottnak tettetni, ami azért kurva nehéz, amikor két ló ágaskodik az ember fölött, és csak a rajtuk lévő férfiak csizmatalpát láthatom. Börtönjárta kemény fickónak kellene látszanom, de csak egy magzatpózban görnyedő emberi roncs vagyok. Sokkal jobb lenne az a kenyérforma, akkor biztos nem lennék így beszarva.

– Na, Attila, itt a vég! – nézek a felettem ágaskodó lovakra. – Csessze meg, ha ezek beletaposnak a gyomromba, az igencsak a seggemen vagy a számon fog kijönni. Bassza meg! – üvöltök, de már a fölém zuhanó állat takarja el a napot előlem.

***

– Hol vagyok? – meredek a levegőbe, miközben úgy zúg az agyam, mint egy ipari ventilátor. A szemem csak résnyire bírom nyitva tartani. Próbálom felidézni, mi a szar történt velem. Kenyér, kés, harci mező, ló. Aha! Egy lónak a teteme fekszik a fejemen, és élek? Tuti, hogy élek? Óvatosan megmozdulok, igyekszem kicsúszni a kimúlt állat alól. Felszisszenek, ahogy a döglöttnek hitt ló egyszer csak megmozdul, teljesen lemerevedek, már csak imádkozni tudok, hogy ne álljon fel a szerencsétlen, és legfőképpen ne tapossa szét a fejemet. Totál be vagyok tojva, ahogy szemem sarkából látom a rugdalódzó lábakat, és ha ez nem lenne elég, kiabálást és lábdobogást hallok.

– Ez még él! – emelkedik fölém egy széles kard, és már érzem is, ahogy a nadrágom megtelik. Bár ez lenne a legnagyobb bajom! – csukom be a szemem, készülök a végre, az elmúlásra. Testemet forróság önti el, és várom a fényt, amely átvezet a másik világba. Ám nem az jön, hanem a lónak a bele. Az a barom kardos fickó nem belém vágta a kardját, hanem a döglődő lovat kezdte kaszabolni. Istenem! Hova csöppentem? A barbárok közzé?

A sitten sok mindent tanultam, többek között tartani a pofámat, ezért csak némán kussolok, szó szerint hullának tettetem magam, egész pontosan lefagytam a félelemtől.

A fickó nem nagyon akar lenyugodni, csak dühödt ordibálás közben a fejem fölött trancsírozza az állatot. Normális ez? Nem tudom mennyi idő telt el, csak azt, hogy már nagyon unom a jelenetet, és kezd felforrni az agyvizem. Szívem szerint felugranék, hogy jól belemélyesszem a késem, amit még mindig szorongatok. Csak el kell mormolnom a varázsszót, és máris átvettem az életét. Bassza meg! Ez jó nagy hülyeség lenne, átváltoznék egy vadbarommá. Totál idióta gondolat, jobb, ha továbbra is kussolok, és tűröm, hogy a képembe hús, bél és még ki tudja, milyen foszlányok hulljanak.

– Ezzel végeztem – lihegi a mészáros vadbarom, miközben egy másik hang röfögve röhög a háttérben. Én meg véres cafatokkal beterítve heverészek a feltrancsírozott ló alatt és üvölteni lenne kedvem. Gyomromat szorítja a félelem, orromat elönti a bűz, levegőt is alig kapok, amikor a röfögő hang újra megszólal.

– Menjünk! A többit hagyjuk meg a varjaknak.

A fülem kiélesedett, hallom, ahogy távolodnak, és egy idő múltán a lópaták csattogása is elhalkul. Nem bírok tovább várni, óvatosan lentebb csúszom. Szerencsére csak a fejem legtetejére jutott a lóból, így viszonylag könnyen kimászhatok. Oldalra fordulok, majd óvatosan négykézlábra emelkedek. Mint egy óvatos kutya lesek ki a tetemek közül. A környékre csend telepedett, csupán néhány elhaló nyöszörgés hallatszik.

Minden erő kiment belőlem, így négykézláb mászok a holttestek, állati tetemek között, csupán a közeli erdőszélen egy döglött lóra támaszkodva állok fel, már a kés is kihullik a kezemből, de nem hajolok le érte. Annyira reszket a lábam, hogy csak egy fának támaszkodva tudok megállni, és ott helyben okádni kezdek. Egy nagy kupac lószar mellett már nem sok vizet zavar az én hányadékom, és amúgy sem lehetek szép látvány. Végignézek magamon, és ettől újra hánynom kell. Azt hiszem, idő kell ahhoz, hogy magamhoz térjek.

***

Már elég hosszú ideje gubbasztok a fa törzsébe kapaszkodva, amikor a távolban újra feltűnik egy lovascsapat, még egészen aprónak látszódnak, mint valami játékszerek. Hamar észbe kapok, hogy ezekkel a lovaskatonákkal nem lenne jó játszani. Gyors terepfelmérés: a mező túl nyitott, ott csak szabad prédává válhatok, a hullák közzé meg én nem vágyom vissza, az erdő pedig túl ritkás. A fák igen vékonyak, nem rejtőzhetek el közöttük. Csak egyetlen lehetőséget látok pár méterrel távolabb egy mélyedést.

Úgy futok, mint akinek az élte múlik rajta. Naná! Hát persze, hogy az életem a tét. És ez véresen komoly, mert a közelgő vadászok, harcosok, vagy a fene tudja kicsodák, vágtába kezdtek. Bassza meg! Észrevettek.

A belem majd kiköpöm, mire elérem a mélyedést. No, itt meg kell állnom. – Ez egy szakadék! – nyüszítek, mint egy kivert kutya. Pörög az agyam, akár a szélkerék a viharban. Két választásom van, megvárom, hogy ideérjenek és lekaszaboljanak, vagy levetem magam a mélybe. Most még egy kicsit bámulom a fás, zöldfüves lejtőt, és imádkozok, hogy ha gurulok lefele, egyetlen fának se csapódjak, de már hallom mögöttem a lovak nyihogását, a férfiak kiabálását. Nincs mit tenni, ugranom kell. Igen ám, de van egy kétméteres köves szakasz, amelyen át kellene lendülnöm. Még jó, hogy a suliban egészen jó távolugró voltam, és látok egy kidőlt fatörzset, ami egészen benyúlik a szakadék fölé. Gyorsan cselekszem, megfordulok és elkezdek a lovasok felé futni, akik éppen akkorra értek az erdő szélére, és meg is torpannak. Gondolom, nem értik, mi a fenéért rohanok feléjük, és csupán bámulnak rám. Hirtelen fordulok, és máris ezerrel robogok a szakadék felé. Nagyot dobbantok a fatörzsön, és ugrok.

Na, most látnom kellene a fickók pofáját, ahogy azt nézik, miként repülök a levegőben. Tuti azt gondolják, hogy valami varázsló vagyok. Röhögnöm kellene, ha nem éppen a föld felé zuhannék. – Au! Azt a kurva! – káromkodok a levegőbe. Belecsapódtam egyenesen egy sáros mélyedésbe, ami már túl sokat nem ronthat a megjelenésem. Egy kis sárfürdő már meg sem kottyan nekem. Fürge kígyómozgással kikúszom a gödörből, és éppen csak felpillantani van időm a meredély széléről engem bámuló lovasokra, és máris megindul a föld a lábam alatt. Ezerrel csúszok lefele a lejtőn. Á, nem a puha füves részt sikerült kifognom, hanem a sáros, agyagos, csúszós lejtőt, amelynek élvezetét fokozza az időnként előbukkanó sziklás darabok. Nem túl nagyok, sőt mondhatom inkább kicsik, de arra éppen elegek, hogy a már amúgy is megviselt testemen újabb sebeket ejtsenek. És meg is teszik. Ám most mindez totál érdektelenné válik, mert már látom a szakadék alját. – Egy folyó! – sikítok a levegőbe. Nincs idő átgondolni, csupán macskaként kapaszkodni minden fűszálba, bokorba, és becsukni a szemet, mert egy fatörzs közeledik. Bamm! – csapódik a halántékom a puhának nem mondható fakéregbe. Forog velem a világ, és már nemcsak a falevelek pörögnek körülöttem, hanem azok a bizonyos csillagok is.

***

Most már tuti meghaltam! Úgy pislogok, mint valami holdkóros, aki éppen most ébredt a rémálomból. Ám hamar rá kell döbbennem, hogy most ez a valóság. A fejem olyan, mint egy léggömb, nagy, kerek, és üres. Összehúzott szemmel próbálom felmérni a helyzetem, ami átlagon aluli. Kezdem visszasírni a börtön utáni világom. Mit számítana már, hogy nincsenek rokonaim, barátaim, sem munkám, sem lakásom, és az albérletből is ki fognak rúgni. Ennél lentebb már nem kerülhetek.

Tévedtem! Megindult alattam a talaj, és szélsebesen csúszok a víz felé. Az még hagyján, hogy hideg van, de amint látom, abban a folyóban akkora az áradás, hogy komplett fatörzseket sodor magával. Na, oda az én úszótudásom édeskevés lesz. Valamibe meg kellene kapaszkodnom.

– A kurva életbe! Ma minden fa nekem jön? – káromkodok, ahogy a lábam közzé becsúszik egy fatörzs. Szerencsére az érzékenyebb rész előtt éppen belassultam, így boldogan ölelem a fa törzsét, akár egy csinos lány derekát. Bár az mégiscsak kellemesebb érzés, igaz, elég régen volt már részem benne.

Azért most már kezd elegem lenni ebből a csúszkálásból, mégiscsak csinálni kellene valamit. Tulajdonképpen mindig feltaláltam magam. Ki is gondoltam a módszert. Lehet, hogy kicsit körülményes, ám sok választásom nincs. A talpamról az agyagos trutyit most szépen a fatörzsre kenem, és seggen átcsúszok oldalra vagy két métert. Ott van egy bokor, és a talaj is biztonságosabbnak látszik.

– Megy ez! Ügyes vagy, Atika – lelkesítem hangosan szerény személyemet. Úgysem hallja senki, hogy pont úgy biztatom magamat, mintha a saját anyám lennék. Ő hívott utoljára Atikának, a börtönben nem vettem volna jó néven. Végre sikerült! Két kézzel csüngök a bokorban, és hason oldalazva tolom magam a következő husáng felé. – Hahó! Ott egy ösvény – vigyorgok a keskeny földút láttán, ami ebben a pillanatban került a szemem elé.  Mint valami sárkígyó, feltekeredek egy szélső fa oldalán, és irány az ösvény!

Határozottan felüdülés a kanyargó csapáson menetelni, még az összetört testemről is elfelejtkeztem, különösen, hogy egy völgyet látok. Előttem halványzöld lejtő terül el, puhának látszik, nem úgy, mint az előző agyagos, kövekkel kirakott csúszda. Mégsem próbálkoznék a gyorsabb lejutással, maradok inkább a biztonságos ösvény mellett. Ez azért nem akadályoz abban, hogy kigúvadt szemmel skubizzam a lejtő alját. Olyan, mintha valaki gyufásdobozokkal szórta volna tele a mezőt.

Igen! Azok nem is dobozok, hanem házak. Most már nem érdekel semmi, csak robogok lefelé.

– Lassíts, Attila! Gondolkodj! – kapaszkodok meg egy kiálló vastag ágban. Kalapál a szívem, alig kapok levegőt, fogalmam sincs, mi vár odalent. Mi van, ha az előbbi barbárok laknak ott, és simán felaprítanak? Ha egy ló nem jelentett gondot nekik… Egy olyan marhát, mint én, helyben megesznek.

Talán mégsem kellene még elpatkolni, hiszen alig töltöttem be a huszonötöt. Igaz, hogy sok mindent megéltem már. Például megjártam a sittet is, nem mintha ez olyan nagy érdem lenne. Pedig csak egy verekedős bulinak indult. Kicsit többet ittam a kelleténél, és hát a barátnőmet is molesztálták, én meg karatéztam egyet. Pindurkát rúgtam fejbe az okostojást, az meg nyolc napon túl gyógyult. Még az hagyján lett volna, de némileg