Möbion

By Horváth Viktor

Mi lenne, ha a gonosz meggondolná magát, és úgy döntene, hogy inkább visszamegy, és bocsánatot kér? Mit szólnának Birodalma lakói, amikor kiderülne uralkodójuk és főpapjuk árulása? És mi lenne a Birodalmával nélküle?

Horváth Viktor Dante nyomdokain haladva-ugrándozva kutatja az esszenciát, főhősében pedig felsejlik Bulgakov Wolandja is a maga fenséges komolyságával és feneketlen alpáriságával. Disztópia, álom és fantázia, világvízió, a sci-fi és a groteszk műfajai keverednek ebben a pokloktól a mennyekig tartó, elképesztően vicces és izgalmas utazásban.

• Language: Magyar
• Publisher: Magvető
• Release date: Oct 5, 2018
• ISBN: 9789631437942

Book preview

cover.jpg

Horváth Viktor

Möbion

img1.jpg

Második kiadás

MAGVETŐ KÖNYVKIADÓ ÉS KERESKEDELMI KFT.

BUDAPEST

www.magveto.hu

www.facebook.com/magveto

[e-mail]

Felelős kiadó Dávid Anna

© Horváth Viktor, 2018

Felelős szerkesztő Schmal Alexandra

Korrektor Zöldhegyi Sarolta

A kötetet Pintér József, a borítót Horváth Tamás tervezte

Műszaki vezető Takács Klári

Elektronikus verzió eKönyv Magyarország Kft.

www.ekonyv.hu

ISBN 978-963-14-3794-2

TARTALOM

Kívül

Az Övezet

Belül

Függelék

KÍVÜL

Már látom régi őrültségemet,

de azt is, hogy felvirrad még a nap.

Kérlek az Erőre – mely felvezet

titeket ezen a lépcsőn a csúcsig –,

e kínokra majd emlékezzetek.

Most

Valami történt. Valószínűleg. Tudnom kellene, hogy micsoda, de nem emlékszem rá. Szólnak a harangok, szétszakad a fejem, verssorok jutnak az eszembe fájdalomról meg csúcsig vezető lépcsőkről. Valami borzalmas dolog történt.

– Szparafucsíle!

Várok. Semmi.

– Szparafucsíle, jöjjön be!

Semmi, a lakájom nem jön. Rosszul vagyok. Hajnal van, kint fekete hasú felhők sodródnak a paloták fölött; szürkület. Vagy ez alkony, és én átaludtam a napot? Nyomasztó, ha az ember este ébred fel. Régen olvastam egy történetet, amelyben egy tízéves kislány a tanítás után hazament az iskolából, ledőlt az ágyára, elaludt, és mire felébredt, melegsárgák voltak a fények odakint, ő összecsomagolta a tanszereit, beszállt a liftbe, kilépett a házból, és ment a buszmegálló felé a járdán. Látta, hogy a bátyja a parkban focizik a barátaival, ő csak ment a mély alvástól kábán az iskola felé, és már nem tudom, mikor jött rá, hogy még nem a holnapi tavaszi reggel van, hanem csak a mai, tavaszi, napfényes kora este. A biók magánya is nagy.

De nem, én nem aludtam át a napot, nem esti szürkület ez, hanem hajnal, mert a szalamandrám kristályházikójában még életben van a meztelencsiga. A palotagondnokság munkatársai hetente egyszer, vasárnap hajnalban osonnak be, hogy megetessék a szalamandrát; ott hagynak neki valami bogarat vagy férget, a szalamandra akkor egy darabig gondolkodik, álmodozik, de túl sokat sosem vár. Tehát ha a meztelencsiga még él, akkor most vasárnap reggel van.

A tornyokban üvöltenek a harangok, el akarom küldeni a lakájomat az ügyeletes brigád parancsnokához, hogy hallgattassa el azt a zúgást, mert ha nem, megtorlom. Minek harangoznak vasárnap hajnalban? Iszonyat. Egy érzés bujkál a fejgörcs és az ágyéktáji szorítás mögött, abból gondolom, hogy valami történt. Valami borzasztó.

Visszanyeklek a vörös hernyóselyem párnatömegbe; elkeseredett nyervogás, sötét villanás, aztán egy csomó mérgezett tű döfése a karomban. A macskám volt a párnák között, és ráfeküdtem. Én barom.

– Dödskuggor, te rohadék.

A macskám kiugrik az ágyból, és felpúpozott háttal megáll a kis kerek asztalon; gonosz sárga szemek, égnek szegezett, reszkető farok felborzolt szőrrel, sistergő utálat. Ahányszor megharap, felhólyagzik a bőröm, aztán ahogy az erekben szétterjed a nyála, belülről marja fel a húsomat, és amikor eljut az interoreceptorokig, jön a rekeszizomgörcs, szívaritmia és légzésbénulás. Gyűlölöm.

Akkorát üvöltök, hogy a harmadik teremből hallom visszahangzani a saját bőgésemet.

– Szparafucsíle… rafucsíle… fucsíle… csíle… le… le… leeeeeeeee…

Semmi. Nem jön.

– Szparafucsíle, maga degenerált, aljas gnóm; csak kerüljön elő.

Ébredés után mindig alacsony a vérnyomásom, főleg ha ilyen kurva rosszul vagyok, főleg ha a macskám is megharap. Hideg veríték csorog a szemembe, szédülök és hányingerem van. Dödskuggor a felemelt mutatóujjával oktat:

– Ugye, a jó élet, ugye, ugye, túlságosan elkényelmesedtünk, fényességes atyám.

– El ám, te szemét, te nem beszélhetsz, tudom, hogy csak képzelődöm.

– Elkényelmesedtünk, ugye-ugye. A partik, a lakomák, a fogadások, az orgiák, az áldozati szertartások meg a többi feslett kataboliszmosz. Elszoktunk a tiszta, kemény, férfias életformától.

Lassan és nehezen elröhögöm magam, újra hanyatt vágódom az ágyon.

– És nem is mutogathatsz, te kis aljadék, mert nincs is mutatóujjad.

– Mert már nincsenek szép háborúk. Már régóta nincsenek a jellemet acélozó és a testet ruganyosan tartó szép háborúk. Túl régóta tart a béke. És a békében mindig züllésnek indul a morál, mindig erőre kap a független egyéniség, a baljós elképzelés az önálló döntések lehetőségéről, és mindig romlásnak indul a birodalom; elpuhulnak a vezetők, elszemtelenednek az alattvalók, és megerősödik az ellenség. Lábra kap a gondolkodás, gyengül az összetartozás érzése, romlik a hit, és meginog a tekintély. Ez a béke.

– A béke. Gyűlölöm. Na de most aztán itt a válaszcsapás. A válasz.

– Mi a válasz?

– Kis cicám, mi történt? Valami történt az éjjel, valami húzós, de nem emlékszem. Baromira nem emlékszem, mi volt, csak érzem.

– Ugyan mit érez fényességed? Túl sok volt a végtelenítőből? Átlagon felül be méltóztatott tépni.

– Túl sok. És átlagon felül. És volt még valami más is. Valami iszonyatos, de nem emlékszem.

Dödskuggor lassan kiegyenesíti a hátát, leengedi a farkát, de a farka vége azért reszketve felkunkorodik, aztán oldalra néz, követem a tekintetét. A kecskelábú intarziás mahagóniasztalkán áll egy májopálból metszett ampulla, azt nézi az én kis cicám.

– Majd eszébe jut, majd eszébe jut excellenciádnak, ne féljen.

Az ampulla alján a maradék cseppfolyós finalotron, ez készített ki az éjjel. Pedig máskor nem szokott.

– Nem lett volna szabad cseppfolyósodnia ennek a kis finalotronnak itt ebben az ampullában – mondom a macskámnak –, biztosan redukálódott benne a D-glicerin-aldehid, instabil lett, szóval megrohadt, akkor pedig lehet, hogy a raktárkészletek is gajra mentek.

– Ez van, ha túl régóta tart a béke; megrohadnak a készletek, lazul a fegyelem, oda az engedelmesség.

– Az. De majd én. Donnervetter. Ha jobban leszek, vizsgálatot indítok, és a felelős rótkittelt őrületesen megbüntetem.

– Büntessen felséged, nagyon helyes, nagyon helyes. A bünti az egyetlen menedék ezekben a nehéz időkben. A megtorlás nyugtat, fejleszti az igazságérzetet, és megalázza az alattvalókat. Félelem, engedelmesség, tisztelet és megtorlás.

A finalotron most ott áll halkan sisteregve az áttetsző ampulla fenekén, lassan füstölög. És a folyadék felszíne finoman megrezdül. Ez meg mi a rottendrakken? Földrengés? Kis kocogás hallatszik. A macskám felnéz, nézek vele én is, összeütődnek a csillár borostyánfüggői.

– Összevissza képzelődöm, kiscicám? Ugye csak képzelődöm.

De a macskám nem válaszol. Nem képzelődöm. Földrengés. Itt valami nagyon nincs rendben.

Na és ekkor egy szisszenéssel szétnyílik a fehér organzafüggöny, bejön a lakájom, Szparafucsíle, ez a rokokó kretén, és szemlátomást egyáltalán nem szégyelli magát a késés miatt, még csak nem is izgatott, a kezében ezüsttálcát tart, rajta fehér gyolcspólya és jeges tömlő, meg egy pohár folyadék. Lilára festett parókája mintha kissé félrecsúszott volna.

Szparafucsíle

Szparafucsíle öreg. Emlékszik a Nagy Szakításra, az azt követő háborúra, a Lineáris Övezet létrehozására, a Második Nagy Háborúra, meg minden komolyabb ellenséges betörésre és az összes ellenlökésünkre. Megnéztem az aktáját, mikor hozzám került: közinfiltrátor volt a bioállományban, aztán amikor látszott, hogy használható, kiemelték és konvertálták, tiszthelyettes lett, végül pedig valami hőstett miatt elő is léptették, tisztként harmadik küzdői rangban vonult nyugállományba, de a Második Nagy Háború idején visszahívták diverzánskiképzőnek, mert kevés volt a tapasztalt szakértő.

A háború végén kérelmezte, hogy adjanak neki valami háttérfeladatot, ahol nincs túl nagy stressz, de azért hasznosíthatja magát. Így hát előbb felvették liftkezelőnek a Villa Negrába, ott tanulta meg a finom modort és a művészi öltözködést, de később a titkosszolgálat igazgatójának a parancsára újra át akarták dobni a Lineáris Övezetbe infiltrátornak, ez az idióta viszont állítólag megfenyegette az igazgatót, a főnökét, hogy ha akarata ellenére átdobja, akkor dezertál, és átáll a protagonistákhoz. Az igazgató ekkor elképesztő módon ahelyett, hogy örökre eltemette volna a Villa Negra pincerendszerében, megkérdezett engem, hogy kell-e nekem a gazfickó.

– Hogy merészelt ilyet mondani? – kérdeztem tőle akkor régen, amikor felvételiztettem.

– Milyet, monszinyóre? – kérdezett vissza arcátlanul Szparafucsíle.

– Hogy dezertál, ha megint átküldik a Lineáris Övezetbe, maga áruló.

– Ó, hát mert féltem, monszinyóre.

– Elkérem magát az igazgatótól. Felveszem lakájnak a régi, szétmaratott lakájom helyére. Mennyi volt a fizetése a Villa Negrában?

– Évi 520 dekaméter, monszinyóre.

– Lecsökkentem 490 dekaméterre. Gyűlölöm.

Azóta nálam dolgozik.

– Várjon. Szokott kirándulni?

– Na de hát itt, Monszinyóre? Hova?

– Levonok évi 30 dekaméter nemkirándulási illetéket.

Most

Szparafucsíle megáll a terem bejáratánál, térdet hajt, lesüti a szemét, és várja, hogy megszólítsam.

– Hol volt, maga aberrált szörnyeteg?

Nem bírom tovább, hánynom kell, Szparafucsíle ugrik, előrántja a máz alatti festéssel díszített porcelán éjjeliedényt, amit a beiktatási szertartásom alkalmából kaptam ajándékba a titkosszolgálattól, és magát a ceremóniát ábrázolja az ultramarin, a cinóber és a malachit tündöklésében. Ó, a finom kerámia, az opálosan fénylő. A sejtelmes máz alatt pompázó erős, érzelmes színek, az árnyalatok, a stílus és a forma konzervatív méltósága: éppen zajlik a beiktatási szertartásom nem sokkal a Birodalom alapítása után, a Fekete Templom előtti felvonulási téren. A vasba és bőrbe öltözött küzdők millióinak felvonulása csapattípusok és alakulatok szerint, a flotta díszrepülése díszalakzatban a nehézbombázókkal, vadászokkal, csapatszállító és parancsnoki gépekkel a Cet fenséges árnyékában, mialatt odaát a Lineáris Övezetben miniszterelnököket választanak, királyokat koronáznak, iskolai évnyitókat tartanak az igazgatók hosszú beszédeivel, kórházakat, egyetemeket és árvaházakat avatnak nagy és szépen gondozott parkok közepén, elnökök vonatai futnak be pályaudvarok acélcsarnokaiba koszorúkkal és virágokkal, és elnökök feleségei főpapokkal közös dísztribünökön nézik biokatonák ünnepélyes eskütételét nemzeteik lobogói alatt. Hogy imádom ezt a porcelánt.

Keservesen üvöltözve belehányok az éjjeliedénybe, aztán Szparafucsílével tűnődve nézzük, ami a pompás jelenetekből kilátszik.

– Az ügyeletes tisztet kerestem, felség. A váratlan események miatt. Ezért késtem, engedelmével.

– És mi a nyekrócok ezek a váratlan események? És hol van az inkorporabile ügyeletes tiszt?

Míg káromkodom, Szparafucsíle a tarkómra kapcsolja a fagyott higanyos tömlőt, a borogatást pedig a fejem köré tekeri, és rögzíti egy arany biztosítótűvel. Alig mozgó ajakkal mondja:

– Melyik kérdésére parancsolja, hogy előbb válaszoljak, monszinyóre?

– Hol az ügyeletes tiszt?

– Az ügyeletes tiszt elhagyta a szolgálati helyét a jelzés miatt, és a tetőre távozott, hogy előkészítse fényességed Legyét az evakuáláshoz. Parancsoljon inni egy pohár etilén-glikolt, monszinyóre.

– Miről halandzsázik itt nekem, maga perverz gonosztevő? Én igen türelmes ember vagyok, de most nem talál tréfás kedvemben. Miféle Légy? Miféle evakuálás? Miféle jelzés?

– Monszinyóre melyik kérdésére válaszoljak elsőként, monszinyóre?

– A несчастный проклятый богом riadójelzés, maga féreg.

– A riadójelzés az indigó jelzés, felség. Monszinyóre kívánja, hogy legalább a tetoválásai körül megtisztogassam a koromtól és az alvadt vértől? Így a maszatos krikszkrakszok egészen elcsúfítják a géppisztolyokat, szöges bicikliláncokat, halálfejeket meg a többi szép ábrákat. Engedelmével.

– Vigye el a mancsát.

Megrezdül az egész terem. Felugrom, belenyilall a halántékomba, visszaülök.

– Indigó? Az meg mi a tekervényes döghalál, Szparafucsíle? És mi ez a macskazene? Állíttassa le a harangozást, mert beszakad a koponyám. Vasárnap reggel van. És mi a fene ez? Földrengés?

– Melyik kérdésére…

– Takarodjon, és hozza ide az ügyeletes tisztet!

Szparafucsíle hajlongva kihátrál, én megiszom, amit hozott, és kosfejű acélbotomra támaszkodva lassan, nehezen felállok. Mi van, ha még álmodom? De ha tudatában vagyok annak, hogy esetleg álmodhatom, akkor álom-e még az? Nem hinném, hogy ez álom.