Taroomba

By Ernest W. Hornung

Manapság Hornungot Ian Fleming előfutárának és James Bond figurája előkép-alkotójának tartják. Bár az idő múlásával fénye megkopott, mégis állandó helye van a szórakoztató irodalom arcképcsarnokában nemcsak a James Bond-szerű figura őstípusának megalkotásával, hanem a pozitív, vagy a szerethető rossz archetípusának kitalálásával. Ebben a sodró iramú, Ausztráliában játszódó kalandregényében egy lipcsei zongorahangoló vág bele élete nagy kalandjába, hogy Ausztráliában boldoguljon: hangszerjavítással és kottaárusítással kíván foglalkozni. Ám amint Taroombába ér, elragadja a vad ausztrál táj és nyers emberei: röpke egy hét alatt megtanulja milyen az élet Ausztráliában, és mi az élet értelme...

• Language: Magyar
• Publisher: Digi-Book Magyarország Kiadó Kft.
• Release date: Jun 19, 2020
• ISBN: 9789635590834

Book preview

Ernest W. Hornung

TAROOMBA

fordította:

ismeretlen

BUDAÖRS, 2020

DIGI-BOOK MAGYARORSZÁG KIADÓ

www.digi-book.hu

ISBN 978-963-559-083-4 EPUB

ISBN 978-963-559-084-1 MOBI

© Digi-Book Magyarország Kiadó, 2020

a mű eredeti címe:

The Boss of Taroomba

első kiadás: 1894

az elektronikus változat az 1923. évi

magyar kiadás alapján készült

a borító Tom Roberts (1856 – 1931) Sharing the rams

című festménye részletének felhasználásával készült

Az e-kiadás szerzői jogi megjegyzései

Ennek az e-könyvnek a felhasználási joga kizárólag az Ön személyes használatára terjed ki. Ezt az e-könyvet nem lehet ismételt értékesítésre továbbadni, sem továbbértékesíteni; nem lehet többszörözni és tilos más személynek továbbadni! Ha szeretné ezt az e-könyvet más személyekkel is megosztani, kérjük, hogy minden további személy számára vásároljon újabb példányokat. Ha Ön úgy olvassa ezt az e-könyvet, hogy azt nem vásárolta meg, vagy nem az Ön személyes használatára lett megvásárolva, úgy kérjük, hogy küldje azt vissza a http://www.digi-book.hu címre és vásárolja meg ott saját példányát. Köszönjük, hogy tiszteletben tartja ennek a szerzőnek és kiadónak a fáradságos munkáját.

ELSŐ FEJEZET

A kis muzsikus

Szörnyen szentimentális szavak voltak; de a fiatalember úgy énekelte, mintha minden betűje a szíve mélyéből jönne. A diái mindenesetre nem tartozott a dolgoknak ahhoz a módjához, sem a dalnok az embereknek ahhoz az osztályához, melyek a jelenlevő közönségnek imponálták.

A zenész apró termetű, vézna ember volt, sóiét hajjal és ragyogó sötét szemekkel. Mialatt játszott és énekelt, olyan módon ringatódzott ide-oda zongoraszékén, mely Taroomba ifjúságának rendkívül szokatlan volt. Nem sok hangja volt, de érzelmes ajkai minden szót oly gondosan ejtettek ki és hosszú, ideges ujjai oly könnyedén ütötték az ócska zongorát, hogy a csodálatos dalnak minden egyes hangja tisztán és világosan elhallatszott a szoba legtávolabb sarkáig. Csak egy volt a kár: hogy tudniillik úgy állott a zongora, hogy a játékos kénytelen volt hátat fordítani hallgatóinak. Taroomba ifjúsága tehát egész idő alatt gúnyolódhatott fölötte.

Ez Taroomba farmházának szalonjában, Új-Dél-Wales Riwerina kerületének egy nagy juhtenyészetében történt.

A két petróleumlámpával csak gyéren megvilágított szobában nem sok hely volt s az énekesen kívül ott csak négy ember tartózkodott. Mindnyájan fiatalok voltak, csak egyiken lehetett észrevenni, aki a zongorára 'könyökölt és bozontos, vörös szakállt viselt, hogy sárga haja már gyérülni kezd. Egy másik a díványon ült és újságot olvasott. Az az idegesség, mellyel bajuszát pödörte, meg az a szigor, mely borotválatlan álla körül bevésődött, világosan elárulta, hogy ha nem is rokonszenvezik az énekessel, mégis nem csekély mértékben elítéli azt a nagyfokú gúnyolódást, melyet az énekes háta mögött űztek. A vörös szakállas éppen az énekes fején keresztül intett gonosz mosollyal az egyik ifjúnak, aki duzzadt arcával és esetlen kezeivel z'-slitáinozta a szoba közepén a művészt. A társaság legfiatalabb tagja, aki csiptetőt viselt az orrán és egy újdonsült bevándorlóit külsejével bírt, félig szemérmesen, félig aggályosán nevetett magában. Nyilván nem csekély mértékben aggasztotta az a gondolat, hogy rajtacsíphetik. Midőn most a dal véget ért és a dalnok hátrafordult székében, még valóban kivágták magukat.

- Nagyszerű! - kiáltotta a mímelő, mialatt hirtelen fesztelen állásba vágta magát és hangos tapsolással képmutató lelkesedés látszatát vette föl.

- Csend, Sandy! - mondta >a szakállas férfi, feltűnően kék szemének pilláit lehunyva. - Ne törődjék, uram, Sandenson úrral’, - tette hozzá a zenészhez fordulva, - nem rossz fickó, csak komikusnak képzeli magát. Mindjárt megmutatjuk neki, mii az igazi komikum. Éppen fölfedeztem egy pompás dalt! De előbb mondja meg ennek a csinos dolognak az árát, amit elénekelt nekünk.

- „Ne érintsd sebemet?" - kérdezte a zenész egyszerű, nyugodt hangon,

- Igen.

- Ennek az ára annyi mint a többié. Látja.

Itt a mímelő közbevágott:

- Ne érintsd zsebeimet? - kérdezte vigyorogva. - Hiszen az nagyon csinos lehet.

Az ötletet harsány kacagással fogadták, melyben a zenész is részt vett. Még a díványon ülő fiatalember is elmosolyodott, anélkül azonban, hogy fölemelte volna szemét az újságról.

- Ne hallgasson rá, - mondta a vörös szakállú, aki azon volt, hogy minél hosszabbra nyújtsa a tréfát, - ő túlságosan élces erre a világra. Mit mondott, mi az iára?

- A dalok legtöbbje félkoronába kerül.

- Ah, menjen, hisz ez hallatlan ár!

- Valósággal kiüríti a zsebet! - kiáltott fel az élcvadász.

A zenésznek fejébe szállott a vére. Egy fejrántással hátra dobta dús haját és kinyújtotta kezét a dali után.

- Nem változtathatok rajta, uraim. Lehetetlen kevesebbet kérnem. E dalok minden egyes darabját Európából kell hozatni és én magam Melbourne-ből kapom egy embertől, aki jól megfizetteti velem. Ön ötszáz mérföldnyire lakik vidéken, hát nem kívánhat városi árakat.

- No, csak ne tépje azért mindjárt a szép haját! - mondta az élchajhász csillapítótag.

- Micsodámat? Az én hajamhoz önnek semmi köze!

Mintha vipera csípte volna meg, úgy fordult a kis muzsikus kínzója felé. Sötét szemei haragtól szikráztak s ideges kezei ökölbe szorultak. Vállára nehezedett azonban egy szeplős kéz és a szakállas ember így szólt:

- De kedves uram, ön nagyon téved. Sanderson barátom nem akarta önt személyében sérteni. Tudja, itt minálunk ez a szokás. Mindenkivel kötődünk.

- Akkor nincs ínyemre az önök szokása, - mondta a kis ember csökönyösen.

- Mindenesetre nem akarta önt Sandy megsérteni, erre esküszöm önnek.

- Természetes, hogy nem akartam, - erősítette Sanderson.

A muzsikus egyikről a másikra nézett. Haragja eltűnt és szégyenkezni kezdett.

- Akkor az én részemről történt a sértés, - jegyezte meg ügyetlenül, - s bocsánatot kérek öntől.

Fölvett egy halmaz új kottát, melyek a zongorán feküdtek és indulni készült.

- Nem, nem, ilyen könnyen nem menekszik, - szólalt meg a szakállas nevetve.

- Énekeljen nekünk még egy dalt, annak bizonyságára, hogy tréfámat nem vette sértésnek, - vágott közbe Sanderson.

- Itt van már a dal, - tette hozzá a másik.

- Éppen amelyikre szükségünk van. Éppen most került kezembe. Itt van „A világ teremtése.

- Azt nem! - felelte a zenész.

- Miért nem?

- Az tréfás dal.

- Egész készletét megvesszük, ami tréfás dala csak van, - mondta Sanderson.

- Hallja, hallja? - kiáltott a hallgatag ifjú, akinek csíptető ült az orrán.

- Ez már beszéd, - felelte a muzsikus mosolyogva.

- De előbb hallanunk kell a dalokat.

- Ezeket nem szeretem énekelni.

- Legalább annyit tegyen meg a kedvünkért, hogy ezt itt énekelje el! Csak ezt az egyet. Nagyon szépen kérjük rá.

A muzsikus ingadozott. Nagyon érzékeny fiatalember volt. Lelkesítette az állandó óhaj, hogy tetszést arasson, de elrémítette az a gondolat, hogy nevetségessé teszi magát. De most lelke mélyéig gyötörte az a tudat, hogy ez már megtörtént vele, amennyiben egy ártatlan tréfa kihozta sodrából. Ez a tudat érlelte meg benne azt a kétségbeesett kívánságot, hogy jóvá tegye az imént kitört haragot, oly módon, hogy mégis csak hozzájáruljon az emberek megnevettetéséhez. Neki a kérdéses dal legkevésbé se tetszett s bizonyosra vehette, hogy az ő felfogása a humorról jelentékenyen különbözött az övékétől. Nem tudott határozni. Az az óhaj töltötte el, hogy megnevettesse ezeket az embereket. Idősebb, nyersebb emberekkel kijönni, ez mindig nagy nehézséget okozott neki, de nagyon büszkévé is tette.

- Ezt itt el kell, hogy játssza nekünk, - mondta a szakállas ember, aki ezalatt átfutotta a diait. - A szöveg kitűnő!

- Nekem nagyon ellenszenves, - vallotta be a muzsikus.

- Miért? Nagyon sikamlós?

- Nem, hanem nagyon együgyű.

- Nekünk nem. Szálljon le a mi színvonalunkra és fogjon hozzá!

Sóhajtva, mosolyogva és habozva, mik lényének egy részét alkották, leült a kis ember és nagy élénkséggel játszott gitárkiséret mellett, mely az ócska, szélhűdött zongoránál hasonlíthatatlanul jobban hangzott. Már a megpendítése elragadta a hallgatóságot. A játszó érezte ezt, midőn belekezdett a dalba s úgy adta ki magát, mint aki „egyenesen Ó-Virginiából jött, ahol „fejét teletömte tudománnyal, bár a valóságban sohasem tanult „sem Friscóban, sem másutt. Azzal a hangulatos közléssel, hogy a világ teremtése nem vett több időt igénybe, mint „egy kettős puskadurranás, aztán véget ért az első vers. Most jött a kar, mely felől egységes volt, a vélemény. Hangos ordítással vágtak bele a fiatalemberek, a díványon olvasó kivételével, aki befogta fülét.

A kar olyan kurjantással ért véget, amelyből a zenész meggyőződhetett, hogy a közönségnek megnyerte tetszését. S mivel a kis muzsikus ama felizguló, fogékony természetű emberek közé tartozott, akiket könnyen el lehet ragadni, föltéve, hogy az elismerés szele dagasztja vitorlájukat, neki magának is kezdett tetszeni ez a bolondság. A második verset, mely a világegyetemet oly méretekben állította fel, melyek arra voltak valók, hogy minden jámbor, félig-meddig művelt lelket megborzasszanak, úgy énekelte, mintha az előadott dolgokat legkevésbé se szégyellte volna. Amig műveltség és vallás figyelembe jöttek, addig meglehetősen biztos is lehetett dolgában, - minden újabb kitörő hahota megnyugtatta öt ebben a tekintetben. Hogy ö maga volt nevetősök tárgya, a harmadik vers vége előtt nem is gyanította. Csak mikor jókedvük kitörése egyre hangosabb és féktelenebb lett, ütötte meg hirtelen, mint egy hamis hang a zenész fülét. Fáradozása hiábavalóságának érzésétől lesújtva, énekelte a következő verset. Mintha hangjából és ujjából minden érzés eltűnt volna. Újra harsogott a kacaj; de ő, aki fakasztotta, most már tudta, hogy ez az ö rovására megy. Hideget és meleget érzett egyszerre. Egy árny táncolt szemei előtt. A harsogó kacaj mellett elnyomott villogást hallott. Valami megsimította haját - tovább már nem állta ki. Felkapva ujjait a billentyűkről', oly gyorsan fordult meg zongoraszékén, hogy az otromba Sandersont még éppen rajta érte, amint egy székkel hadonászott a levegőben, mintha beakarná tömi a fejét. Amellett kinyújtotta nyelvét, szemei pedig baljóslatú gyönyörben égtek. A vörös szakállas meg féktelen elragadtatásának és gonosz indulatú örömének kitörése közepett, támolygott a szobában;

Szótlan fölháborodással ugrott talpra a zenész. Sötét szemei úgy lángoltak, mint egy sebzett vadállaté néma haragjában. Aztán körülnézett a szobában, fegyvert keresve, amellyel üthetne. Mielőtt Sandersonnak ideje lett volna földre tenni a széket, a muzsikus is lerántotta már a zongorájáról a petróleumlámpát és gyilkoló szándékkal hadonászott vele a levegőben. A harag azonban mégse tette őt egészen vakká. Mialatt szikrázó szemei a pufók, gúnyos arcra; voltak szegezve, mögötte még egyebet is látott. És ez bírta rá, hogy szótlanul visszategye a lámpát.

Egy ajtó volt vele szemben, mely a verandára vezetett. Egész este nyitva volt, most, pedig egy meglepő képnek szolgált keretül, - egy fiatal, erős, karcsú leány állott a küszöbön.

- Ez már szép dolog! - szólalt meg nyugodt hangon, mialatt lassú, parancsoló léptekkel a szoba közepére jött. - Ha nincs) otthon a macska, az asztalon táncolnak az egerek. Oh ti hitvány kis egerek!

Sanderson letette a széket és leírhatatlan bután nézett ki. A cvikkeres ifjú sem érezte magát kellemesebben, noha a lefolyt jelenetnél csak passzív szerepet játszott. A díványon ülő fiatalember és a kis, reszkető muzsikus, majd elnyelték szemükkel a leányt. A vörös szakállas azonban fontosságának teljes, tudatában előlépett és betöltötte a rést.

- Jó estét, Naomi, - szólította meg, mialatt kezet nyújtott neki, a leány azonban úgy tett, mintha nem látná. - Ez itt Engelhardt úr, aki eljött felhangolni az ön zongoráját. Engelhardt úr - Pryse kisasszony.

A kisasszony kezét, melyet megtagadott attól az embertől, aki Pryse kisasszonyt Naominak szólította, önként odanyújtotta az idegennek. Erős, hideg kéz. volt és érintése nagyon jól esett neki.

- Nagyon örülök, hogy önt láthatom, Engelhardt úr. Gratulálok önnek dalaihoz és bátor elhatározásához. Ideje volt, hogy valaki kikeljen Sanderson úr tréfáinak furcsa módja ellen. Már régóta törekszik erre!

- De Naomi. - felelte az az ember, aki úgy látszik, bizalmas lábon áll a leánnyal. - Hiszen csak tréfa volt az egész. Ön valóban kissé barátságtalan a szegény Sandy iránt.

-: Távolról sem olyan barátságtalan, mint önök kelten voltak vendégemmel szemben. Igazán szégyellnem kell magamat mindnyájukért!

Megvetéssel sújtó szemei a lámpafénynél épp olyan feketéknek látszottak, mint