A sötét nevetés

By Anderson Sherwood

Életében ez a kötet volt legnagyobb sikere. Kísérletező regény, melyben az élet apró rezdüléseire, férfi és nő kapcsolatára helyezi a hangsúlyt az 1920-as évek Amerikájában, a szexuális szabadság megszületésének időszakában. Mondanivalója összhangban áll mindazzal, amit az életről gondolt. Ezt pedig sírfelirata fejezi ki a legjobban: "Az élet, és nem a halál a nagy utazás." Művei és személye olyan, később irodalmi Nobel-díjjal kitüntetett írókra volt óriási hatással, mint Hemingway és Faulkner.

• Language: Magyar
• Publisher: Digi-Book Magyarország Kiadó Kft.
• Release date: Feb 25, 2020
• ISBN: 9789634749080

Book preview

Sherwood Anderson

A SÖTÉT NEVETÉS

fordította

Gaál Andor

BUDAÖRS, 2019

DIGI-BOOK MAGYARORSZÁG KIADÓ

www.digi-book.hu

ISBN 978-963-474-908-0 EPUB

ISBN 978-963-474-909-7 MOBI

© Digi-Book Magyarország Kiadó, 2019

a mű eredeti címe:

Dark Laughter

első kiadás: 1925

az elektronikus változat az 1930. évi

magyar kiadás alapján készült

A borító az 1925. évi első kiadás borítója

részletének felhasználásával készült

Az e-kiadás szerzői jogi megjegyzései

Ennek az e-könyvnek a felhasználási joga kizárólag az Ön személyes használatára terjed ki. Ezt az e-könyvet nem lehet ismételt értékesítésre továbbadni, sem továbbértékesíteni; nem lehet többszörözni és tilos más személynek továbbadni! Ha szeretné ezt az e-könyvet más személyekkel is megosztani, kérjük, hogy minden további személy számára vásároljon újabb példányokat. Ha Ön úgy olvassa ezt az e-könyvet, hogy azt nem vásárolta meg, vagy nem az Ön személyes használatára lett megvásárolva, úgy kérjük, hogy küldje azt vissza a http://www.digi-book.hu címre és vásárolja meg ott saját példányát. Köszönjük, hogy tiszteletben tartja ennek a szerzőnek és kiadónak a fáradságos munkáját.

ELSŐ FEJEZET

I.

Bruce Dudley az ablak mellett állott, amelyet festékfoltok pettyeztek és amelyen keresztül halványan lehetett látni először egy halom üres ládát, aztán egy többé-kevésbé kövezett gyárudvart, amely meredeken lejtősödött lefelé és az udvaron túl az Ohio folyó barnás vizét. Nemsokára elérkezik az idő, hogy ki lehessen nyitni az ablakokat. Nemsokára itt a tavasz. Bruce mellett, a következő ablaknál, Sponge Martin állott, egy tömött, fekete bajuszú, vékony, de izmos kis öreg férfi. Sponge bagózott és a feleségével néha, fizetési napokon, együttesen be szoktak rúgni. Évenként egynéhányszor, az ilyen napok estéin, nem ettek odahaza, hanem elmentek valamelyik vendéglőbe, a domboldalon, Old Harbor város üzleti negyedében és ott elegánsan megvacsoráztak.

Vacsora után felpakoltak szendvicset meg négy pint Kentuckyban készült csempész-whiskyt és kimentek halászni a folyóra. Ez azonban csak tavasszal, nyáron és ősszel történt meg, amikor az éjszakák enyhék, a halak pedig harapósak voltak.

Rőzsetüzet raktak, aztán leültek melléje, miután kivetették a hálót a macskahalra. A parton fölfelé menet, körülbelül négy mérföldnyire, volt egy hely, ahol valamikor, a folyó élénk napjaiban, egy kis fűrészmalom állott, meg egy fatelep, amely ellátta a folyami gőzösöket tüzelővel. Ide igyekeztek. Hosszú sétaút volt ez és sem Sponge, sem a felesége nem volt már nagyon fiatal. De mind a kettő szívós, izmos kis emberke volt, meg aztán ott volt az árpapálinka, amitől felvidámulhattak az úton. Ez a whisky nem volt megfestve, mint a kereskedésben kapható lőre, hanem tiszta fehér volt, mint a víz. Ugyancsak kaparta és égette a torkot, hatása azonban gyorsnak és tartósnak bizonyult.

Amikor így kirándultak, hogy kellemesen töltsék az éjszakát, rozsét szedtek a tűzgyújtáshoz, amint odaértek kedvenc halászó helyükre. Akkor aztán minden rendben volt. Sponge gyakran erősítgette Bruce előtt, hogy az ő felesége bizony nem törődik semmivel. - Olyan szívós, mint egy foxterrier - mondta. A házaspárnak két gyermeke volt és az idősebbik, a fiú, elvesztette a féllábát, amikor felugrott egy robogó vonatra. Sponge kétszáznyolcvan dollárt költött doktorokra, de éppúgy meg is takaríthatta volna ezt a pénzt. A fiú hatheti szenvedés után meghalt.

Amikor a másik gyerekéről, a lányról - akit tréfásan «Bugs» Martinnak hívtak - beszélt, Sponge mindig felizgult és erősebben rágta a bagót, mint egyébként. A lány gonosz csont volt kezdettől fogva. Nem lehetett zöld ágra vergődni vele. Nem lehetett visszatartani őt a fiúktól.

Sponge megpróbálkozott vele és a felesége is megpróbálkozott, de mi haszna? Egyszer, október hónapban, az egyik fizetési nap estéjén, amikor Sponge és a felesége megint csak kimentek a folyó mellé, kedvenc halászó helyükre, másnap reggel öt órakor hajnalban mentek haza, mind a ketten egy kicsit elázva és mit gondol Bruce Dudley, mit találtak otthon? Képzelje csak, Bugs akkor még csak tizenöt éves volt! Nos, Sponge megelőzve a feleségét, bement a házba és ott az utcai előszobában az új rongypokrócon aludt a kölyöklány és mellette egy fiatal legény horkolt.

Micsoda szemtelenség! A fiatal legény Mouser fűszeres üzletében volt alkalmazva. Most már nincs itt többé Old Harborban. A jó ég tudja, mi lett belőle. Amikor felriadt és meglátta Sponget, aki még a kilincsen tartotta a kezét, gyorsan felugrott és elpucolt. Csaknem fellökte Sponget, miközben kirohant az ajtón. Sponge rúgott utána egyet, de nem találta el. Erősen el volt ázva.

Sponge akkor Bugs után nézett. Úgy megrázta, hogy a fogai kocogtak, de Bruce talán azt hiszi, hogy jajgatott? Nem a’! Akármilyen véleményünk van is Bugs-ról, kemény kis kölyök volt!

Tizenöt éves lehetett, amikor Sponge ez alkalommal elagyabugyálta. Annyi bizonyos, hogy derekasan ellazsnakolta. Sponge úgy gondolta, hogy most egy bordélyházban van. Cincinnatiban. Időnként szokott levelet küldözni az anyjának és ezekben a levelekben mindenféle hazugságot firkál össze. Azt állította, hogy egy üzletben dolgozik, de éppen ez volt a hazugság. Sponge jól tudta, hogy ez nem igaz, mert hírt kapott a lány felől egy embertől, aki ezelőtt Old Harborban lakott, de mostanában valami munkája volt Cincinnatiban. Ez az ember egy este elment szórakozni egy ilyen házba és ott látta Bugs-ot, aki éppen nagyban mulatott egy csomó gazdag, fiatal cincinnati-i ficsúrral. A lány azonban nem vette őt észre. Ő meghúzódott a háttérben, később aztán megírta a dolgot Sponge-nek. Azt írta, hogy ajánlatos lenne, ha Sponge megpróbálná jó útra téríteni Bugsot. De hát mi haszna volna most már veszkődni vele? Ilyen volt kisgyerekkora óta, nem igaz?

Meg aztán ha már arról van szó, hogy is képzeli az az ember a dolgot? Mit csináljon Sponge egy ilyen előkelő és hozzáférhetetlen helyen? Jobb, ha nem üti az orrát idegen dolgokba. Sponge meg se mutatta a levelet az öreg asszonyságnak. Mi értelme volna felizgatni? Ha az asszonynak jól esik elhinni azt a hazugságot, hogy Bugs-nak jó állása van egy üzletben, miért ne hagyja meg a hitében? És ha majd Bugs egyszer hazajön látogatóba, - úgyis mindig írja az anyjának, hogy egyszer hazanéz - Sponge bizony nem fog árulkodni rá!

Sponge öreg felesége derék asszony volt. Amikor ő meg Sponge kimentek macskahalat fogni és amikor már mind a ketten ötöt-hatot kortyoltak a csempészett whiskyből, úgy viselkedett, mint egy kis gyerek. Sponge úgy érezte magát mellette, mint - mint egy úr!

Ott hevertek egy halom félig megrothadt, öreg fűrészporon a tűz közelében; ugyanazon a helyen, ahol valamikor az a régi fatelep állott. Amikor az Öregasszony kissé felöntött a garatra és gyerek módjára kezdett viselkedni, Sponge is újra kisgyereknek érezte magát. Olyan igaz, mint a Szentírás, hogy az öregasszony nagyszerű pajtás volt. Amióta huszonkét éves fiatal ember korában feleségül vette, Sponge nem is kószált más nők után - legfeljebb egynéhányszor, amikor messze volt otthonról és kissé el volt ázva.

2.

Meglehetősen bogaras szeszély volt az, ami Bruce Dudleyt mai helyzetébe juttatta - bogaras szeszély, hogy egy gyárban dolgozzék, Old Harbor városában, Indianában, ahol gyerekkorát leélte, ahol fiatal ember volt és ahol most munkásnak maszkírozva felvett néven él. Magán ezen a néven is mulatott. Elég egy gondolatvillanás ahhoz, hogy John Stocktonból Bruce Dudley legyen. Miért is ne? Ez idő szerint az lehetett, ami a fantáziájának jólesett. Magára a névre egy illinoisi városban tett szert, ahová éppen akkor érkezett dél felől - pontosabban New Orleans városából. Ez akkor történt, amikor visszatérőben volt Old Harbor felé, ahová szintén egy szeszélyét követve igyekezett. Abban az illinoisi városban kellett átszállnia. Közben végigment a város főutcáján és két üzlet fölött két cégtáblát látott: «Bruce, Smart és Feeble vaskereskedés» és «Dudley testvérek fűszer és csemege».

Olyannak tűnt az egész, mintha ő valami gonosztevő lett volna. Talán tényleg gonosztevő is volt: hirtelen azzá lett. Könnyen lehet, hogy a gonosztevő egyszerűen olyan ember, aki éppúgy, mint ő, hirtelen letért egy kicsit arról a kitaposott ösvényről, amelyen a többi ember jár. A gonosztevő elveszi más ember életét, vagy elvesz javakat, amelyek nem illetik meg, ő pedig elvette ... mit is? Saját magát? Körülbelül így lehetne megfogalmazni.

Rabszolga, azt hiszed, hogy az életed a tiéd? Hókuszpókusz, most itt van, a következő pillanatban már nem látod! Miért ne változnál át Bruce Dudleyvé?

John Stockton nevén élni Old Harbor városában - bonyodalmakhoz vezetett volna. Nem valószínű ugyan, hogy bárki is visszaemlékezett volna arra a félénk fiúcskára, aki John Stockton volt, vagy hogy felismerte volna őt ebben a most harmincnégy éves férfiben, de egész csomó ember akadhatott, aki visszaemlékezik a fiú apjára, Edward Stocktonra, a tanítóra. Az is lehet, hogy hasonlítanak egymásra. - Amilyen az apa, olyan a fia, nem igaz? - Magában a Bruce Dudley névben is volt valami. Szolidságot és tekintélyt lehelt ez a név és Bruce, mialatt az Old Harbor felé induló vonatra várt vagy egy óra hosszat, elszórakozott azon, hogy járkált egy illinoisi városka utcáin és megpróbálta elképzelni az összes lehetséges Bruce Dudleyket a világon. - Bruce Dudley, az amerikai hadsereg kapitánya, Bruce Dudley, a hartfordi (Connecticut) első presbiteriánus egyház lel-késze. De miért éppen Hartford? Nos, miért ne Hardford? Ő maga, John Stockton, sohasem járt Hartfordban, Connecticutban, Miért éppen ez a hely jutott az eszébe? Biztosan emlékezteti rá valami, ugye? Valószínűleg az, hogy Mark Twain hosszú időn át élt ott és van valami összefüggés Mark Twain és a hartfordi presbiteriánus vagy kongregacionalista, vagy baptista lelkész között. Aztán volt valami összefüggés Mark Twain és a Mississippi és az Ohio folyók között, már pedig John Stockton akkor már vagy hatodik hónapja kóborolt föl-alá a Mississippi folyó mentén, amikor abban az illinoisi városban az Old Harbor felé induló vonatot várta. Meg aztán Old Harbor is az Ohio folyó mentén fekszik. Nem igaz?

Tillárom-hé, tillárom-haj!

Négert verni sohse baj!

Nagy, lassú folyó, amely széles, dúsan termő völgyek között kanyarog a távoli hegyek felé. Gőzösök a folyón. Másodkapitányok káromkodnak és verik a négerek fejét a botjukkal. Négerek énekelnek, négerek táncolnak, négerek terheket cipelnek a fejükön, néger asszonyok könnyen és szabadon szülnek gyerekeket - legalább a fele fehér ezeknek a gyerekeknek!

Az a férfi, aki ezelőtt John Stockton volt és egy szeszélyt követve hirtelen Bruce Dudleyvé vedlett, sokat gondolkozott Mark Twainen azalatt a hat hónap alatt, mielőtt ezt az új nevét felvette. Az gondolkoztatta el, hogy közel volt a folyóhoz és sokszor magán a folyón is járt. Az sem volt különös végre is, hogy a connecticuti Hartford eszébe jutott. - Nem kérgesedett el egészen ez a fiú - dünnyögte magában azon a napon, amikor az illinoisi város utcáin járt és első ízben viselte a Bruce Dudley nevet.

Az olyan ember, mint ő, aki ugyanazt látta, mint ő, az olyan ember, aki meg tudná írni és át tudná érezni és át tudná gondolni az olyan témát, mint a «Huckleberry Finn», aki odamegy Hartfordba és…

Tillárom-hé, tillárom-haj!

Négert verni sose baj, mi?

Ó, uramisten!

Milyen mulatságos is gondolkozni, érezni, leszüretelni a szőlőt, az élet néhány szőlőszemét megízlelni és kiköpdösni a magokat.

Mark Twain fiatalkorában megtanulta a folyami révkalauzságot a Mississippin, Mennyi mindent láthatott, érezhetett, hallhatott, gondolhatott! Amikor egy igazi könyvet írt, mindent félre kellett löknie, mindent, amit tanult, érzett és gondolt, mint férfi és vissza kellett térnie a gyermekkorához. De ezt aztán ragyogóan csinálta, nem igaz?

De tegyük fel, hogy igazán meg akarta volna írni könyvekben mindazt, amit hallott, érzett, gondolt és látott, mint felnőtt ember a folyón. Micsoda zenebona támadt volna! De nem tette, igaz-e? Egyszer írt egy dolgot, aminek azt a címet adta, hogy «Beszélgetések Erzsébet királynő udvarában», de ő is, meg a barátai is mindig átsiklottak ezen az írásán és köhögtek, ha szó került róla.

Mondjuk, ha behatolt volna a völgybe férfikorában, mennyi minden nevezetes dolgot írhatott volna meg! Termékeny hely volt, duzzadt az élettől, csaknem kipukkadt az élettől ez a völgy.

Nagy, lassú, mély folyó kanyarog egy hatalmas földrész iszapos partjai között. Észak felé magasra emelkedik a gabona. Az illinoisi, iowa-i, missouri-i gazdag földek levágatták dús erdőhajukat és most gabona terem rajtuk. Aztán még messzebb, dél felé még mindig erdők sorakoznak, dombok, niggerek. A folyó lassan, egyre jobban és jobban duzzad. Városok a folyó mentén, erőtől duzzadó városok.

Aztán - még lejjebb - moha zöldell a folyó partján és jönnek a gyapot és cukornádföldek. És még több a néger.

Akit nem szeretett barnabőrű ember, azt még egyáltalán nem szerették.

Aztán évek múlva ... mikor is? ... Hartford, Connecticut! Aztán jönnek a többi írások: «Hazátlanok», «Elkallódottak» - fanyar tréfák, amiknek mindenki tapsol.

Tillárom-hé, tillárom-haj,

Négert verni sose baj…

Rabszolgát csináltak belőle, mi? Megszelídítették a fiút.

Bruce nem nagyon látszott holmi gyári munkásnak. Több mint két hónapba telt, amíg rövid, sűrű szakállat eresztett és a bajuszát is megnövesztette, és bizony az arca egész idő alatt fájt, amíg a szőr nőtt rajta. Mire való volt bajuszt növesztenie? Amikor otthagyta Chicagót és a feleségét, először eljutott egy helyre, amelynek La Salle volt a neve, Illinois-ban, és onnan nyitott csónakon indult lefelé az Illinois-folyón. Később a csónak elkallódott, ő pedig csaknem két hónapot töltött azzal, hogy lejusson a folyón New-Orleansig és ezalatt növesztette meg a szakállát. Ezt a kis trükköt már régen meg akarta csinálni. Már gyerekkora óta, amikor a «Huckleberry Finn»-t olvasta, jártak ilyesfajta gondolatok a fejében. Csaknem minden embernek, aki sokáig élt a Mississippi völgyében, bujkál valahol a fejében ez a gondolat. A nagy folyó, amely most elhagyatott és üres, valami furcsa módon úgy tűnt neki, mint valami elkallódott folyó. Talán Közép- Amerika elvesztett fiatalságát jelképezte. Ének, nevetés, durvaság, teheráruk szaga, táncoló négerek - élet mindenfelé! Nagy, vidám bárkák a vízen, lefelé lebegő fástutajok, hangok a néma éjszakában, ének, egy egész világ, amely gazdagságát felhalmozza egy folyó tükröző vizére! Amikor a polgárháború bekövetkezett, a Középnyugat felkelt és harcolt, mert nem akarta engedni, hogy elvegyék tőle a folyóját. A Középnyugat fiatalkorában magába szívta a folyó leheletét.

Nagyon tehetségesek ezek az indusztriális emberek, ugye? A legelső dolog, amit megtettek, mihelyt alkalmuk nyílt rá, az volt, hogy megfojtották a folyót és kiölték a romantikát a kereskedelemből. Semmi ilyesfajta dolog nem volt ínyükre: a romantika és a kereskedelem természetes ellenségek voltak. A vasútjaikkal olyan halottat csináltak a folyóból, mint egy koporsószög, és ez azóta is így maradt.

A nagy folyó most néma. Lassan kanyarog az iszapos partok mentén, nyomorúságos kis városok mellett, de a folyó maga éppoly hatalmas, mint valaha, éppoly kiismerhetetlen, mint valaha. Csak most már néma, elhanyagolt, elfeledett. Alig néhány vontatógőzös húz maga után bárkákat. Nincsenek többé vidám hajók, durvaság, ének, játékosok, izgalom, élet…

Bruce Dudley mialatt lefelé haladt a folyón, Mark Twainre gondolt, amikor az meglátogatta ismét a folyót, azután, hogy a vasutak megfojtották a folyó életét és arra gondolt, hogy Marknak akkor egy eposzt kellett volna írnia. Meg kellett volna írnia a megölt dalokat, a megölt nevetést, az embereket, akiket belefojtottak a gyorsaság, a gyárak, a sebesen száguldó vonatok új korába. És e helyett megtöltötte a könyveit legnagyobbrészt statisztikával és fanyar tréfákat írt. Nos, így is jó! Nem lehet mindig tengelyt akasztani az egész világgal, igaz-e, skribler-testvéreim?

3.

Bruce, amikor eljutott Old Harborba, gyermekkora színterére, nem sokat törte a fejét eposzokon. Akkoriban nem éppen ez járt a fejében. Keresett, már körülbelül egy éve keresett valamit. Hogy mi volt ez a valami, azt nem tudta volna egy-két szóval megfogalmazni. Feleségét Chicagóban hagyta, ahol az asszonynak ugyanannál az újságnál volt állása, amelynél ő is dolgozott és aztán egyszerre csaknem egészen háromszáz dollár kezdő tőkével nekivágott egy kalandnak. Érezte, hogy van ennek valami oka, de egyelőre nem piszkálta ezt az okot. A szakállát sem azért növesztette meg, mintha attól tartott volna, hogy a felesége különösebb erőfeszítéseket tenne az ő feltalálására, ha majd kiderül, hogy eltűnt. Az csak olyan szeszély volt. Csak mert vicces dolog volt rágondolni, hogy így, ismeretlenül és titokzatosan vágjon keresztül az életen. Ha előre megmondta volna a feleségének, hogy mi a terve, végtelen megbeszélések következtek volna, érvek a nők jogairól, a férfiak jogairól...

Mert hát ilyen volt a viszony köztük, - közte és Bernice között - így kezdték és így folytatták tovább. Bruce-nak eszébe sem jutott, hogy a feleségét kárhoztassa miatta. - Magam indítottam el rosszul a dolgokat, úgy csináltam, mintha ő valami fölöttem álló lény lett volna - gondolta magában vigyorogva. Most visszaemlékezett azokra a szavakra, amiket az asszonynak mondott a kiválóságáról, az eszéről, a tehetségéről. Valami reménykedés volt ezekben a szavakban, hogy valami csodálatos és szép fog az asszonyból kifejlődni. Lehet, hogy eleinte csak azért mondta őket, mert mindenáron bálványozni akarta az asszonyt. Bernice félig- meddig csakugyan annak a kivételes lénynek látszott, akinek ő tartotta, pusztán azért, mert önmaga előtt oly értéktelennek tűnt fel, így játszotta aztán ezt a játékot, nem sokat gondolkozva rajta, az asszonynak pedig kedvére volt, tetszett a dolog és egészen komolyan vette Bruce szavait, pedig a férfinek végül már nem is igen tetszett az, amivé az asszony vált, amivé ő maga segítette válni.

Ha neki és Bernice-nek valaha gyerekük lett volna, talán lehetetlenség lett volna az, amivé most fajult a dolog. Dehát nem volt gyerekük. Az asszony nem akarta, hogy legyen. - Nem akarok ilyen embertől, mint te. Túlságosan hóbortos vagy - mondta.

Bruce tényleg hóbortos volt. Ezt maga is elismerte. Miután belevetette magát az újságíró munkába, tíz évig folytatta ezt a robotot. Folyton-folyvást szeretett volna csinálni valamit, - talán komolyan írni - de valahányszor megpróbálta papírra vetni a maga szavait és gondolatait, mindig belefáradt. Talán túlmélyen belemerült már az újságklisébe, az újság-zsargonba, a szavak, gondolatok, hangulatok zsargonjába. És ahogy egyre jobban bennük élt, annál kevésbé és kevésbé tudta papírra vetni a saját szavait. Lehet valaki újságíróember úgy is, hogy egyáltalán semmit sem ír. Az ember csak betelefonálja az anyagot és másvalakivel dolgoztatja fel. Sok ilyen «megíró» ember lézeng ott: - szófacsarók!

Mennyit bajlódnak a szavakkal azok az emberek, akik az újság-zsargont írják. És ez évről-évre rosszabb lesz!

Bruce mélyen magába temette a szavak, gondolatok és hangulatok iránt érzett belső gyöngédségét. Kísérletezni akart, lassan, elővigyázatosan, úgy kezelve a szavakat, mint a drágaköveket, amelyeket foglalatba kell helyezni.

Erről az érzéséről az ember nem szokott beszélni. Sokan vannak, akik ezt a dolgot fölületesen fogják fel és olcsó sikerekre vadásznak, mint például Bernice is, a felesége.

Aztán jött a háború, «a nagy hazugság», amely rosszabb volt, mint minden eddigi hazugság - és maga a kormány gyártotta nagyban a «kacsákat».

Úristen, micsoda idők voltak ezek! Bruce úgy intézte, hogy megmaradt a helyi híreknél, - gyilkosságok, alkoholcsempészek elfogatása, munkászavargások - de egész idő alatt egyre jobban belefáradt és egyre jobban unta az egészet.

Ami a feleségét, Bernicet illeti, úgy érezte, hogy annak a szemében nem vitte semmire. Lenézte, de valami különös módon félt is tőle. «Hóbortos»-nak nevezte. Tíz év alatt csak annyira vitte, hogy undort szerzett az élettel szemben.

Ebben az old-harbori gyárban, ahol most dolgozott, automobilkerekeket gyártottak és ő a festőműhelyben kapott munkát. Minthogy megfeneklett, kénytelen volt csinálni valamit. Hosszú terem volt ez, egy nagy téglaépület belsejében, közel a folyó partjához és az ablakon keresztül ki lehetett látni a gyárudvarra. Egy fiú tolta be a megmunkálandó kerekeket a taligán és odatornyozta őket egy horog alá, amelyre azután Bruce egyenként ráakasztotta őket befesteni.

Szerencse, hogy Sponge Martin mellé került. Elég gyakran összehasonlította őt azokkal az emberekkel, akikkel felnőtt kora óta összekerült, intellektuális emberekkel, újságriporterekkel, akik regényírásról álmodoztak, feministákkal, rajzolókkal, akik illusztrációk és hirdetések rajzolásából éltek, de legszívesebben úgynevezett műtermükben ültek és jártatták a szájukat művészetről és életről.

Sponge Martin másik oldalán egy morcos legény dolgozott, aki naphosszat alig szólt egy-egy szót. Sponge gyakran feléje kacsintott és odasúgta Bruce-nek: - Majd én megmondom magának, hogy mi a baj vele. Arra gyanakszik, hogy a felesége egy másik embert szedett fel itt magának a városban. Tényleg úgy is van, de szegény fickó nem nagyon meri firtatni a dolgot. Attól fél, hogy kiderül, hogy amit gyanít, az igaz, így aztán inkább csak eszi magát magában - mondta Sponge.

Ami magát Sponget illeti, ő kocsifestő volt Old Harbor városában, mielőtt még bárki is arra gondolt volna, hogy itt kerékgyárat építsen és mielőtt még valakinek eszébe jutott, hogy van egyáltalán automobil a világon. Egyes napokon folytonosan a régi időkről beszélt, amikor neki még saját üzlete volt. Bizonyos büszkeséget érzett, amikor ezt a témát említette, jelenlegi munkájával, a kerékfestéssel szemben pedig csak megvetést. - Ezt mindenki el tudja végezni - mondta. - Itt van például maga. Maga még csak nem