A versenyparipa

By Edgar Wallace

Ebben az Edgar Wallace-krimiben az epsomi derby forgatagába csöppenünk, ahol egy istálló-tulajdonos és lófuttató beleegyezik abba, hogy elveszíti a versenyt. Ám nem számol azzal, hogy döntésének minden következményét viselnie kell, és a minden következménybe váratlan haláleset is beletartozik, melyről kiderül, hogy gyilkosság volt. Ezzel kezdetét veszi a hajsza, melyben az istálló-tulajdonosnak nemcsak saját, de gyermekei életéért is harcolnia kell. No de kik elől menekül? Kik az üdözői? S mint a legjobb Wallace-krimikben, úgy itt is csak az utolsó oldalakon tárul fel a megdöbbentő igazság. Addig a cselekmény úgy vágtat, mint az epsomi derbyn a lovak...

• Language: Magyar
• Publisher: Digi-Book Magyarország Kiadó Kft.
• Release date: Jun 1, 2018
• ISBN: 9789634743309

Edgar Wallace

Edgar Wallace (1875-1932) was a London-born writer who rose to prominence during the early twentieth century. With a background in journalism, he excelled at crime fiction with a series of detective thrillers following characters J.G. Reeder and Detective Sgt. (Inspector) Elk. Wallace is known for his extensive literary work, which has been adapted across multiple mediums, including over 160 films. His most notable contribution to cinema was the novelization and early screenplay for 1933’s King Kong.

Book preview

Edgar Wallace

A VERSENYPARIPA

fordította

Wiesner Juliska

BUDAÖRS, 2018

DIGI-BOOK MAGYARORSZÁG KIADÓ

www.digi-book.hu

ISBN 978 963 474 330-9

ISBN 978 963 474 331-6

© Digi-Book Magyarország Kiadó, 2018

a mű eredeti címe: The Calendar

első kiadás: 1930

a borító Théodore Géricault (1791-1824) Le Derby de 1821 à Epsom

című festménye részletének felhasználásával készült

Az e-kiadás szerzői jogi megjegyzései

Ennek az e-könyvnek a felhasználási joga kizárólag az Ön személyes használatára terjed ki. Ezt az e-könyvet nem lehet ismételt értékesítésre továbbadni, sem továbbértékesíteni; nem lehet többszörözni és tilos más személynek továbbadni! Ha szeretné ezt az e-könyvet más személyekkel is megosztani, kérjük, hogy minden további személy számára vásároljon újabb példányokat. Ha Ön úgy olvassa ezt az e-könyvet, hogy azt nem vásárolta meg, vagy nem az Ön személyes használatára lett megvásárolva, úgy kérjük, hogy küldje azt vissza a http://www.digi-book.hu címre és vásárolja meg ott saját példányát. Köszönjük, hogy tiszteletben tartja ennek a szerzőnek és kiadónak a fáradságos munkáját.

I. fejezet

A feketeruhás hölgy

- Átkozott fészek ez a Monte-Carlo! Az asztal körül élénken beszélgettek, amikor az idegen nyers hangja közéjük kiáltott. A játékosok körülnéztek, csodálkozva vagy méltatlankodva, ki-ki a maga vérmérséklete szerint. Az idegen ötvenöt éves lehetett, beesett arcát kétnapos, szürkülő szakáll borította és sötét szeméből ellenséges pillantást vetett az asztalra.

Kopottas estélyi ruhát viselt, kikeményített ingmelle piszkos volt és gyűrődött és kirojtozódott nadrágja alól kibukkantak foltozott, kifényesített cipői.

A keze sem volt kifogástalanul tiszta és remegett, amint hozzáért az arcához. Idegesen harapdálta az ajkát: biztos jele annak, hogy emberünk az ópium rabja.

- Átkozott rablófészek! - ismételte kellemetlen, recsegő hangján. - Itt még sohasem volt szerencsém! Ezentúl hű leszek Nizzához, annyi bizonyos.

A hangja közönséges, durva, a ruhája szegény emberre vallott és John Pentridge csak-ugyan durva fickó volt, a zsebe kétségbeejtően üres.

Az egyik felügyelő nyájasan közeledett hozzá.

- Nem óhajtaná uraságod kissé kipihenni magát a játéktermen kívül? - kérdezte udvariasan.

Pentridge a szeme közé nézett.

- Itt maradok! - jelentette ki haragosan.

- Elszedték a pénzem, mit akarnak még?

- Uraságod zavarja a játékot - mondotta a felügyelő, akinek megerősítésül két másik társa is segítségére sietett.

- Itt maradok! Ne merészeljenek hozzám nyúlni - ordította magánkívül, de az emberek megragadták a karjánál fogva és szelíden, de ellenállhatatlan erővel kivezették a játékterem nagy szárnyas ajtaján.

Ellenállt volna, de érezte, hogy jelenlegi legyengült állapotában nem tudna felülkerekedni.

- Holnap visszajövök - kiáltotta, amint kifelé tessékelték. - Holnap újra eljövök és kifizetem ezt az egész társaságot a mellényzsebemből. Holnap... holnap egy egész millióm lesz, már annyi, mintha a zsebemben volna! Ez a gyalázatos tolvajbanda...

Éppen a szalon ajtajához értek, amikor hirtelen abbahagyta a kiabálást és visszarántotta kísérőit.

Azt hitték az első pillanatban, hogy ellenkezni akar. El voltak szánva, hogy ha kell, még nagyobb eréllyel fognak fellépni.

- Nem, nem, nem! - lihegte rémülten, ne vigyenek ide - nézzék ezt a nőt! Az Isten szerelméért, ne engedjék, hogy meglásson!

Most gyorsan beszélt francia nyelven. Az emberek abba az irányba néztek, amerre mutatott és fiatal leányt pillantottak meg, aki a külső szalon közepén állt.

Fiatal, rendkívül szép leány volt, egyszerű, de annál drágább, elegáns fekete ruhában. Fekete volt a kalapja is. De azért semmi gyászos nem volt a külsejében, inkább az látszott rajta, hogy tudatos egyszerűséggel és tartózkodással öltözik. Az esti órákban, Monte-Carlóban, szokatlan volt így felöltözött hölgyet látni. Csak az imént érkezhetett automobilon, mert a porköpeny még ott lógott a karján.

- Ne menjünk erre - könyörgött sürgetően a fogoly. Vadsága egyszerre eltűnt, reszketett, félt, szánalomra méltó állapotban volt.

A főfelügyelő, aki a másik kettőt irányította, habozott, ö is észrevette a leányt, akit magas, ősz hajú úr kísért. Úgy látszik, éppen be akartak menni a játékterembe.

- Erre menjünk - mondta. - Szánalmat ébresztett benne a férfi félreérthetetlen rémülete. Mellékajtón át egy kisebb szalonba jutottak és innen kiléptek a kaszinó teraszára.

Itt a főfelügyelő határtalan udvariassággal Pentridge-hez fordult: - Az igazgatóság nevében bátor vagyok tisztelettel felszólítani uraságodat, hogy többé ne látogassa a kaszinót.

John Pentridge piszkos zsebkendőjével letörölte verejtékező homlokát.

- Most már nem várhatok - suttogta és oda sem figyelt az iménti kijelentésre. - Még ma éjjel meg kell szabadulnom ezektől a papíroktól.

- Eddig úgy éltem, mint a kutya - folytatta elmélkedéseit, - keresztülűztek, hajszoltak egész Európán.

Most a három embernek szentelte figyelmét, akik gyanakodva nézték.

- Allons, mes braves! - mondta gúnyosan mosolyogva, - holnap eljövök újra és majd ellátom mindenkinek a baját, a tiétekét is, meg azét az átkozott kaszinóét is.

És e nagyhangú fenyegetés után gőgösen végigsétált az elhagyatott szalonon. Onnan kijutott a teraszra, Monte-Carlo mindent megkoronázó büszkeségére és elvegyült a tömegben.

De valaki mégis meglátta. Egy férfi, aki körülbelül olyan idős lehetett, mint ő, és csaknem olyan kopottasán volt öltözve. Követte végig az egész úton, amint a Condamine felé haladt. Pentridge dühösen megfordult, amikor valaki a karjára tette a kezét.

- Halló, Penty! - mondta kedveskedő, hízelgő hangon az idegen. - Csak nem fogsz elmenni ismeretlenül egy öreg bajtárs melletti Penty - én vagyok az öreg Chummy, - a te hűséges, alázatos Chummyd!

A megszólított sötéten nézett reá.

- Hát te vagy az csakugyan! - kérdezte megvető hangon. - Mit kívánsz!

- A részemet, Penty - felelte a másik. A villanylámpa fényében az arca megviselt volt és ráncos. Apró szeme gúnyosan pislogott.

- Hát nem sínylődtünk évekig ugyanazon a hajón? - kérdezte a hízelgő hang. - Nem együtt löktek ki bennünket Christiániában? Hát már elfelejtetted a melbourne-i napokat, Penty? Néha szinte visszakívánkozom Melbourne-be - emlékszel még arra a napra Plemingtonban, mikor Carbine megnyerte a nagydíjat?

- Ide figyelj, Chummy! - Pentridge kegyetlen arckifejezéssel nézett támadójára, az arca halálsápadt volt az indulattól. - Mert te is vén gazember vagy és én is vén gazember vagyok és mert mindketten benne élünk a mocsárban, mert nem tudunk belőle szabadulni, ez még nem ok arra, hogy megzsarolj. Megkaptad a részed a zsákmányból, amelyet évekkel ezelőtt hoztunk haza Ausztráliából, megkaptad a részed minden gazságból, amelyet együtt követtünk el...

- Csak a legnagyobb zsákmányból nem - javította ki a másik szelíden. - Abból a találmányból, vagy mi a csodának hívják... Erre vártam, Penty, azóta, az elmúlt hosszú évek alatt- Van itt Monte-Carlóban egy ostoba fráter, valami orosz, az egész várost felkutatta már valami találmány után, amelyet meg szeretne vásárolni. És ez az a nagy zsákmány, amelyet szeretnék megosztani veled, mert én is segítettem megszerezni. Még ma éjszaka hozzáfoghatnék - folytatta rábeszélő hangon, - elmehetnék egy bizonyos fiatal leányhoz, aki az imént érkezett Monte-Carlóba az autóján és egy órán belül visszaindul Marseille-be - elmehetnénk hozzá és..

- Csend! - suttogta Pentridge. Az arca vonaglott az indulattól. - Gyere fel hozzám és beszéljük meg a dolgot. Kövess, de kissé távolabbról, nem akarom, hogy együtt lássanak bennünket.

Nagy embertömegen haladtak keresztül Monte-Carlónak abba a részébe, ahol a gazdagok villái állnak zavartalan csöndben. Itt a legjobb lehetőség kínálkozott a nyugodt beszélgetésre. Pentridge belépett egy nagy ház kapuján.

- Hová megyünk?

Az az ember, aki Chummynek nevezte magát, gyanakodva hátrahúzódott.

- Hiszen nyugodtan akarunk beszélgetni - mondta Pentridge. - Egy barátom lakik itt a házban.

Chummy habozva, megmagyarázhatatlan rossz érzéssel követte a ház mögötti hársfasoron végig, amely a kertajtóhoz vezetett. Pentridge a zsebében kitapogatta a kis gumibotot.

- Én azt tanácsolom, hogy... - kezdte Chummy, de ebben a pillanatban a másik vadul, vérben forgó szemekkel megfordult és vadállati mozdulattal rávetette magát.

Három perccel később Pentridge lopva végigosont a fasoron és gyors léptekkel kirohant a házból.

A nizzai vonat éppen indulóban volt, amikor kiért a pályaudvarra és csak annyi ideje maradt, hogy beugorhatott egy üres szakaszba. Nagy megnyugvással gondolt vissza arra, hogy senki sem látta együtt hajdani barátjával. És feltevése helyes volt, mert másnap, amikor ráakadtak egy ember felismerhetetlenségig összezúzott, ütött, roncsolt, véres hullájára, nem akadt egyetlen önkéntes tanú sem, aki a rendőrség segítségére sietett volna és megkönnyítette volna a nyomozás munkáját. És miután egy gyilkosság nem a legszerencsésebb és legcélravezetőbb reklám Monte-Carlónak, még aznap belenyugodtak, hogy a nyomozás holtpontra jutott és befejezettnek nyilvánították az eljárást.

Két nappal később, szegényesen és részvétlenül eltemették a melbourne-i Chummly Gordont.

II. fejezet

A játékos, aki veszít

Meleg márciusi este volt, igazi riviérai este, amilyent a világnak semmi más táján nem lehet élvezni. Monte-Carlo tele volt vállalkozó szellemű, mulatni vágyó emberekkel. Másnapra volt hirdetve a szezon legnagyobb lóversenye. A város tele volt fürdővendégekkel és még hozzá Nizzából, Mentone-ból, sőt a távolabb fekvő San Remóból is érkeztek látogatók. A gyönyörű sétányon tarka tömeg hullámzott, a Café American minden asztala körül hangos, jókedvű társaságok ültek...

Monte-Carlo a legszebb idejét élte, a növekvő hold világította be a Földközi tenger csendes vizét. Itt-ott repülőgép berregése harsogta túl a csevegést és nevetgélést, az emberek elhallgattak és felnéztek, amint a repülőgép, mint valami fekete árnyék, tovasuhant az égbolt bársonyos sötétje alatt.

A Monaco Palace Hotel szárnyas ajtaján két fiatalember lépett ki a szabadba. Megálltak a széles, márvánnyal kirakott teraszon és lenéztek a hullámzó tömegre. Mindketten még csak a férfikor küszöbén álltak és a frakkjuk kifogástalan szabásán csalhatatlanul meglátszott, hogy angolok.

Úgy látszik, nem siettek; néhány percig mozdulatlanul álltak és nézték a szép tarka képet. Kettőjük közül a magasabb borotvált arcú huszonkilenc éves ember volt. Egy oszlophoz támaszkodva állt. A külsejéből a legtöbben arra következtettek, hogy civil ruhás katonatiszt, azonban Milton Sands egész katonai múltja mindössze abból a szolgálatból állt, amelyet a háború alatt teljesített néhány hónapig.

A feje felett ívlámpa égett és fényében napbarnított arca még barnábbnak látszott. Tágra nyílt szürke szemei között szokatlanul nagy volt a távolság; a szemöldöke egyenes és sűrű, a szája szigorúságot és akaraterőt fejezett ki, az arcán határozottság tükröződött, amely sokat elárult a jelleméből. Szemeiben állandóan meg-megvillant a mosoly, a szája sarkában mindég ott bujkált a nevetés. Ebben az emberben megvolt a humor, a törhetetlen jókedv ritka, nagy adománya.

A társa is, általános mértékkel mérve, magas termetű fiatalember volt és mégis fél fejjel alacsonyabb nála. Ez is erőteljes katonatípus, de az arcvonásai lágyabbak, mint Milton Sands-é.

Általában véve, a borotvált, jólöltözött angol űr mintaképe volt, akin meglátszott, hogy sok időt tölt a szabadban és sokat sportol. Leverte a cigarettája hamuját, azután hirtelen a társához fordult és megkérdezte:

- Quo vadis?

Milton Sands mosolyogva körülnézett.

- A bűn és kísértés házába - felelte.

- Más szóval, a kaszinóba? - mosolygott a másik. - Nos, remélem, nagyobb szerencséje lesz, mint a... „barátomnak", akarta mondani, de hirtelen meggondolta magát: mint Wilton-nek. Mit csináltak később?

Milton Sands egész sor füstkarikát fújt a nyugodt, szélmentes levegőbe, mielőtt válaszolt. A néhány pillanatnyi csendet betöltötte az édes öröm, hogy Toady Wilton veszített, mert nem szenvedhette ezt az embert.

- Alig tudok valamit - felelt óvatosan. - Én a magam részéről részben jól játszottam, részben rosszul. Amint tudja, semmivel indultam és ez a vagyonom még hiánytalanul megvan.

Eric Stanton nevetett és őszinte csodálattal nézett fel társára.

- Magának mindenesetre nagy vagyona van: a kimeríthetetlen jókedve - mondta. - Gyakran csodáltam, hogy tudnak emberek pénzt szerezni a játékasztalnál... Tudja, hogy én sohasem játszom; legalább is nem ebben a formában. Csak lóversenyen szoktam tenni, ott legalább látok valamit a pénzemért. Engem még sohasem kerített hatalmába a rulett, a trente et quarante bűvölete, de úgy veszem észre, hogy maga annál érdekesebbnek találja.

- Nem tudom - felelt vontatottan Sands.

- Én nem időtöltésből jöttem ide, én pénzt, pénz, pénzt akarok. Ez azután őszinte vallomás, úgy-e? Kétszáz fonttal és egy kidolgozott csalhatatlan rendszerrel érkeztem Monte-Carlóba. Nos, a rendszer még mindég megvan - mondta csaknem haragosan.

Eric ismét nevetett.

- De, amint látom, magát ez édeskeveset zavarja.

Milton a fejét rázta.

- Miért zavarna? Én filozófus vagyok, bölcs ember, vagy kalandor, ha úgy akarja. Valami különös, vad öröm van abban: kihúzni a pénzt az ellenkező, védekező emberiség zsebéből. És ha az emberiséget egy pofaszakállas, alacsony, kövér, francia krupié képviseli, az öröm még hevesebb lesz! Egy bölcs dolgot mindenesetre cselekedtem - itt gondtalan mosollyal szembenézett a társával. - Ennek a kitűnő intézménynek a pénztárosánál letétbe helyeztem egy összeget, amennyit körülbelül a szállodai számlám fog tenni és megvan a retour-jegyem Londonba. Ami pedig a többit illeti - kezével a hívogatóan, pazarul kivilágított kaszinó felé mutatott, - sorsomat felteszem a szerencse kerekére. Menjünk!

Együtt mentek le a lépcsőn és lassan haladtak keresztül az ünnepi, vidám tömegen. Monte-Carlo a vidámság, az életöröm, a várakozás mámorában égett.

Két órával később, pontosan este tíz órakor, Milton Sands lassan kifelé indult a Kaszinó fejedelmi előcsarnokán át. A szájában háromfrankos cigaretta égett, de a zsebében összesen sem volt három frank. A zöld asztalon hagyta vagyonkája utolsó maradványait. A világért sem érzett megbánást, vagy szomorúságot. Annak az embernek a bölcs nyugalmával fogadta az élet minden szerencsés és szerencsétlen fordulatát, aki már keresztülment a legnagyobb kalandokon. Ha élelem és víz nélkül egyedül találta volna magát az ausztráliai sivatag legvadabb részén, akkor is meg lett volna győződve, hogy valami csoda fog történni, ami megmenti az életét és elviszi, ha nem is éppen a tejjel-mézzel folyó Kánaánba, hanem valahová, ahol akad hidegvízű forrás, egy csésze tea, egy darab kenyér. Mont-Carlo állandó látgoatói kell, hogy megszerezzék maguknak ezt a rendíthetetlen nyugalmat, különben elmorzsolódnának ebben a lélekölő, idegeket megfeszítő hajszában. Visszatért a szállodához, lassan felment a márványlépcsőkön és belépett az előcsarnokba. Ott megpillantotta a portást.

- Küldjön fel a szobámba - mondta, - ma az éjjeli vonattal Párizsba utazom.

A derék ember valami sajnálkozásfélét suttogott. Ő is rendelkezett bizonyosfajta bölcsességgel. Nem ez volt az első szállodai vendég, aki hosszas tartózkodásra jött ide és ilyen váratlan hirtelenséggel jelentette be a távozási szándékát. Monte-Carlo gyakran idézett elő ilyen váratlan elhatározásokat.

Milton a szobájába ment és átöltözött, azután figyelte, amint az inas becsomagolja egyetlen, szerény kézitáskáját.

- François - mondta francia nyelven, - nem volna szíves megnézni, hogy Mr. Eric Stanton itt van-e a szállodában?

- Igen, Monsieur - felelt az inas, és szolgálatkészen eltávozott. Három perccel később ismét visszatért.

- Odalenn van az előcsarnokban.

Milton Sands bólintott, kényelmesen végighaladt a folyosón és lesétált a lépcsőkön. Éppen abban a pillanatban sikerült megfognia Eric Stantont, amikor be akart szállani a liftbe. A szobájába készülődött.

- Kérem, Stanton, egy percre szeretnék beszélni magával - mondta.

A folyosó egy elhagyott pontjára vezette a fiatalembert.

- Maga nem ismer engem és talán azt hiszi, hogy afféle kalandor vagyok, amilyent tucatszám lehet találni Monte Carlóban - mondta mosolyogva. - De én ismerem magát. Nagy szívességre akarom kérni. Mielőtt tovább kertelnék, kereken bejelentem a szándékom, hogy pénzt akarok kölcsönkérni magától. De mindössze öt fontra volna szükségem.

- De édes barátom - mondta szívélyesen a másik fiatalember, - kaphat ötvenet is, ha akarja.

Milton Sands a fejét rázta.

- Nem - mondta. - Csak annyit kérek, amennyire feltétlenül szükségem van Londonig. Odahaza már kétfelől is vár rám a pénz.

- Talán csak nem akar maga is az éjszakai vonattal menni? - kérdezte Stanton meglepetten.

- Tehát maga is utazik? Miért?

- Az imént sürgönyt kaptam, hogy azonnal jöjjek haza - mondta Stanton. - És őszintén bevallva, Monte-Carlo már részben idegesít, részben halálra untat.

- Nagyszerű! Menjek ki az állomásra és foglaljak hálókocsit?

- Nagyon hálás volnék, ha megtenné - mondta Stanton. - De várjon csak! - mondta, mikor Milton Sands máris felállt és indulni akart, azt hiszem, pénz nélkül nem lehet hálókocsi jegyet váltani.

Mosolyogva előhúzta a tárcáját és néhány bankjegyet szedett elő.

- Itt van ezer frank - mondta, - kérem vegye át az egészet, fogalmam sincs, menynyibe kerülnek a jegyek. És ha csakugyan nem akar elfogadni többet, mint öt fontot, majd a vonaton legyen szíves visszaadni a többit.

- Öt font is elég lesz - mondta Milton összeráncolt homlokkal. - Érzem, hogy nagyobb összeg, mint amennyire a legközelebbi napokban szükségem lesz, feltétlenül még- egyszer kísértésbe ejtene.

Minden nehézség nélkül megkapta a hálókocsijegyeket. Ebben az időszakban kevesen távoztak Monte-Carlóból, a közlekedés éppen az ellenkező irányban bonyolódott le. Ezenkívül az éjszakai vonatot nem használta a legelegánsabb közönség, inkább a jóval drágább. Côte d'Azur expresszen utaztak.

Megváltotta a jegyeket, azután visszatért a szállodába. Eric Stanton már útra készen állt a pénztáros íróasztala előtt, ahol időközben elkészítették mindkettőjük számláját. Milton számlája valami csekéllyel volt több, mint amennyit bölcsen félretett a szálloda safejé-ben. Ezenkívül száz frankot tett félre a maga számára a visszakapott pénzből.

Együtt sétáltak ki a vasúti állomásra, mert még bőven volt idejük. Eric Stanton egyszerre kereken megkérdezte:

- Tulajdonképpen, mik a legközelebbi tervei?

- A terveim? - kérdezte megbotránkozva. Édes barátom, tanulja meg, hogy nekem nincsenek terveim. Micsoda lehetetlen gondolat!

- Belátom, hogy nagy szemtelenség volt a részemről ilyesmit feltételezni - mosolygott Stanton, - de azt hiszem, nem fejeztem ki magam elégé világosan. Tulajdonképpen azt szerettem volna tudni - mondta zavartan habozva, - hogy van-e valami állandó foglalkozása?

- Amint már említettem - felelt Milton vidáman, - az én hazám a széles nagyvilág. Nekem nincs semmi foglalkozásom, és a pénzszerzést a lehető legkönnyebben és a legkalandosabb módon bonyolítom le. Én sohasem csinálok előre terveket, mert az elhatározást, a döntést úgyis