A tuskólábú

By Valentine Williams

Javában zajlik az Első világháború. Desmond Oakwood angol százados rejtélyes üzenetet kap az ellenséges Németországból, ahol bátyja, Francis, korábban nyomtalanul eltűnt. A kapitány Rotterdamban, egy német tulajdonú szállóban egy rejtélyes és véletlen haláleset révén igazi kincsekre talál: egy amerikai útlevelet, valamint a német titkosszolgálat mindenható jelvényét, meg érdekes iratokat. Mint kiderül, ennek az amerikainak igen érzékeny, és szigorúan titkos iratokat kellett volna magával vinnie és eljuttatni a németeknek. Mivel a százados hasonlít az elhunythoz, Oakwood kapitány határoz: fölveszi az elhalt személyazonosságát és behatol az ellenséges Németországba, hogy kiderítse: hol van a bátyja. Oakwoow kapitány ezzel nem is sejti, hogy micsoda lavinát indít el: az egész német titkosszolgálat az ő nyomát keresi, és a birodalom utolsó postaállomásán a yomait kutatják: élve-vagy halva meg akarják találni. Kezdetben nem érti, hogy mire ez a felhajtás, aminek hátterében egy titokzatos, nagyhatalmú figura, a császár bizalmasa, a Tuskólábú áll. Kettejük fordulatokkal teli párharca izgalmas, letehetetlen kalandregény Zigány Árpád pazar magyar műfordításában.

• Language: Magyar
• Publisher: Digi-Book Magyarország Kiadó Kft.
• Release date: Dec 1, 2016
• ISBN: 9789633982198

Book preview

Valentine Williams

A TUSKÓLÁBÚ

fordította

Zigány Árpád

GYULA, 2015

DIGI-BOOK MAGYARORSZÁG KIADÓ

www.digi-book.hu

ISBN 978-963-398-219-8 EPUB

ISBN 978-963-398-220-4 MOBI

© Digi-Book Magyarország Kiadó, 2015

A mű eredeti címe: The Man with clubfoot

Az e-kiadás szerzői jogi megjegyzései

Ennek az e-könyvnek a felhasználási joga kizárólag az Ön személyes használatára terjed ki. Ezt az e-könyvet nem lehet ismételt értékesítésre továbbadni, sem továbbértékesíteni; nem lehet többszörözni és tilos más személynek továbbadni! Ha szeretné ezt az e-könyvet más személyekkel is megosztani, kérjük, hogy minden további személy számára vásároljon újabb példányokat. Ha Ön úgy olvassa ezt az e-könyvet, hogy azt nem vásárolta meg, vagy nem az Ön személyes használatára lett megvásárolva, úgy kérjük, hogy küldje azt vissza a http://www.digi-book.hu címre és vásárolja meg ott saját példányát. Köszönjük, hogy tiszteletben tartja ennek a szerzőnek és kiadónak a fáradságos munkáját.

1. FEJEZET

Éjjeli szállást keresek Rotterdamban

A szobapincér felnézett a vendégkönyvből és tagadólag rázta a fejét.

- Végtelenül sajnálom, uram - jelentette ki határozottan -, de egyetlen egy üres szoba sincs a szállóban.

Odakint szakadt az eső, mintha dézsából öntötték volna. A fényesen kivilágított hallba egymás után szállingóztak a hazatérő vendégek, és valamennyiről csurgott a víz. Szinte jobban szerettem volna meghalni, mint még egyszer nekivágni Rotterdam széltől söpört utcáinak.

Megint odafordultam hát a szobapincérhez, aki most a kulcsaival bíbelődött.

- Valami zug csak akad egy éjszakára? - kérdeztem sürgetően. - Nem bánom, akárhol, hiszen csak a mai éjszakáról van szó! Nem nézne utána?

- Nagyon sajnálom, uram - mentegetőzött a szobapincér. - Két urat már úgyis kénytelen voltam a fürdőszobában elszállásolni. Ha előre méltóztatott volna lefoglalni...

Elutasítóan vonta meg a vállát, és előzékenyen hajolt oda az egyik vendéghez, aki éppen most érkezett haza, és a szobája kulcsát kérte.

Forrott bennem a méreg, ahogy hátat fordítottam neki. Milyen őrült is voltam, hogy nem foglaltam le szobát sürgönyileg Groningenből! Pedig járt az eszemben, de az a lélekbe markoló beszélgetés, amelyet Dicky Allertonnal folytattam, minden más gondolatot kivert a fejemből. És minden fogadóban, ahol csak szobát kerestem, ugyanezt az elutasító választ kaptam. A Cooman, a Maas, a Grand Hotel és a többi is, valamennyi zsúfolásig tele volt.

Mikor kiléptem a haliból a kis előcsarnokba, megpillantottam a portást, és mentő ötletem támadt. Eszembe jutott, hogy évekkel ezelőtt Boroszlóban egy hotelportás segített ki hasonló szorultságomban. Haboztam kissé, hogy megszólítsam-e, mert sörtől duzzadt, vörös arca és kopott paszományos bérruhája nem volt nagyon bíztató. De hátha mégis?

Azt hiszem, hogy boroszlói kalandom emlékének hatása alatt szólítottam meg németül. Aki már gyerekkorában jól megtanult valamilyen idegen nyelvet, annak könnyen rájár a szája. Így történt ez velem is.

Ha tudtam vagy csak sejtettem volna, hogy a hajmeresztő kalandok micsoda terebélyes fája virágzik ki ennek az egyszerű kérdésnek a gyökeréből, alig hiszem, hogy szóba álltam volna a portással. Mivel senki sem láthat a jövőbe, megszólítottam tehát németül, hogy nem adhatna-e valami címet, ahol szállást találhatnék éjszakára.

A portás fürkészve pislogott rám dagadt, vörös szem-héjai alól.

- Uraságod bizonyára német fogadót óhajtana? - kérdezte.

Akár hiszik, akár nem, aznap délutáni izgalmas beszélgetésem Dicky Allertonnal teljesen kiverte fejemből a világháborút, gondolkodás nélkül válaszoltam:

- Bánom is én akármilyen, csak azt mondja meg, hol kaphatok ágyat ebben a pokoli zivatarban!

- Uraságod nagyon jó, tiszta szobát talál a Sixt Hotelben, a Vos in't Tuintje közben. Ez, kérem, szűk kis utca a csatorna partján, a Tőzsdepalota mögött. A tulajdonosnője német asszony, jawohl... Frau Anna Schratt, igen. Csak azt méltóztassék mondani, hogy Franz küldi, a Bopparder Hofból.

Egy forintot adtam a portásnak, és elküldtem kocsiért.

Az eső még egyre zuhogott. Mialatt a kocsi nagy zökkenésekkel robogott az öklömnyi kavicsokkal kövezett utcákon, az eszem a nap meglepő eseményein járt. Furcsa beszélgetésem az öreg Dickyvel úgy megrendített, hogy kezdetben szinte rendbe sem tudtam szedni a gondolataimat.

A harctéri sokk borzalmas utóhatása ez. Az ember azt hiszi, hogy már meggyógyult, egészen jól van, nem érez semmit, aztán hirtelen minden összezavarodik és ködbe vész a fejében. Amióta, mint lábadozó beteg, kikerültem a kórházból - a doktorok szerint „fejlövés agyrázkódással" volt a diagnózis -, állandóan treníroztam magam. Valahányszor az agyam felmondta a szolgálatot, visszatértem az eset kezdetére, és nyomról nyomra rekonstruáltam a dolgok folyását.

Lássuk csak... Elbocsátottak Millbankból, három havi betegszabadsággal. Egy hónapot semmittevő pihenésben töltöttem Cornwallban. Ott kaptam meg Dicky Allerton levelét, aki a háború előtt társa volt Francis bátyámnak a coventryi motorgyárban. Dicky a haditengerészethez vonult be, amikor a mozgósítást elrendelték, és 1914-ben, a szerencsétlen október 14-i tengeri csata után, hajójának legénységével együtt Antwerpenbe internálták a hollandok.

Innen később Gronmgenbe vitték, s onnan írt nekem néhány sort, hogy nem látogatnám-e meg, feltéve, ha az egészségi állapotom megengedi. „Volna valami furcsa közlendőm, amely, úgy látszik, Francisre vonatkozik". így végződött a levél.

De itt végződött az én agyműködésem is Francis dolgában. Mivel az orvosi vizsgálat mindenféle katonai szolgálatra alkalmatlannak találta, Francis kereken kijelentette, hogy bezárja a motorgyárat, miután Dickyt elvitték tengerésznek. És valóban be is zárta, noha a kormány elhalmozta megrendelésekkel. Aztán egyszerre csak elnyelte Francist a hadügyminisztérium. A szó szoros értelmében eltűnt a szemem elől, és csak annyit tudtam róla, hogy a „kémszolgálat valamelyik ágában" dolgozik, de hogy mit és hol, azt sohase mondta meg. Akkoriban én már a német-francia fronton voltam, és egyre gyérebben kaptam tőle levelet, míg végül teljesen elhallgatott és végképp nyoma veszett Londonban, éppen abban az időben, amikor azén zászlóaljam Neuve Chapelle alatt rohamozta a német sáncokat.

Francis egyre ritkább levelei mind üresek voltak. Lé-ha fecsegés róla magáról, hogy hol van és mit csinál. Aztán, amikor a múlt karácsonykor hazamentem rövid szabadságra, pár sornyi írást találtam otthon, amelyben kért, hogy őrizzem meg lepecsételt végrendeletét. És ettől fogva sem hírt, sem egyetlen sor írást nem kaptam tőle. Olyan nyomtalanul eltűnt, mintha a föld nyelte volna el!

Őrült makacssággal nyomoztam, kutattam mindenütt Francis után. Napról napra ostromoltam a hadügyminisztériumot, és megdöbbentem azon a következetes, konok zárkózottságon, amellyel a különböző ügyosztályok vezetői minden felvilágosítást megtagadtak a bátyámról. És ekkor, egész véletlenül, betévedtem a Bath Clubba, ahol valami tiszti ebéd volt, és ott találkoztam Sonny Martinnal, aki tüzérkapitány és nagyon jó barátja Francisnek. Kettőnk között egy vezérkari százados ült, aki ugyan bemutatkozott, de a nevére már nem emlékszem. Amikor a feketekávéhoz értünk, és szivarfüst meg likőrök mellett bizalmasabb lett a hangulat, neki is elpanaszoltam bátyám rejtélyes esetét.

- Talán ismerte Francist? - kérdeztem végezetül.

- Hogyne - felelte -, nagyon jól ismerem.

- Ismeri - ismételtem. - Jól ismeri. Akkor hát... ön azt hiszi, van rá oka, hogy... hogy azt higgye, hogy él?

A vezérkari százados hátravetette a fejét és merően nézte a mennyezet aranycirádáit, nagyot szippantott a szivarjából, és tele szájjal fújta a füstöt fölfelé, de nem felelt.

Hiába volt minden további kérdezősködésem. A vezérkari tiszt csak a fejét rázta és mosolyogva ismételte minden kérdésemre:

Én csak annyit tudok kedves uram, hogy az ön báty-ja igazán zseniális fiú és a legjobb cimbora, de megszokta, hogy mindig a maga útján jár... és ezt nem köti senkinek az orrára. Végül Sonny Martin, igazi mestere a tapintatnak és a diplomáciának, hogy végét vesse a kínos és nyomasztópárbeszédnek, valami tréfás harctéri kalandba fogott, s így én elhallgattam. De a vezérkari százados, amikor röviddel ezután felállt és elköszönt, búcsúzáskor hosszabban szorongatta a kezem, és lassan, nyomatékkal mondta:

- Háború idején a tényleges szolgálatot teljesítő tiszteknek alkalmilag el kell tűnniük, néha a maguk, néha pedig a hazájuk érdekében...

Erősen hangsúlyozta a tényleges szolgálatot, és ez volt, ami felnyitotta a szemem.

Ah, milyen vak is voltam eddig! Pedig olyan világos: Francis Németországban van!

2. FEJEZET

A rejtélyes üzenet

A vezérkari tiszt kijelentéséből mindent kitaláltam és megértettem. Rögtön tisztában voltam azzal, hogy Francis kémszolgálatot végez valamelyik ellenséges államban, és ez csak Németország lehet. Ideálisabb embert keresve sem találhattak volna erre a veszedelmes misszióra. Mert Francis tökéletesen, hibátlanul tudott németül, ismerte a németek életét, szokásait, egész társadalmukat, és beszélt több német dialektust is. Már gyerekkorában feltűnt bámulatos nyelvtehetsége. Játszva tanulta meg az idegen nyelveket, de a németet tanulta meg legtökéletesebben. Amikor egy esztendeig együtt jártunk a bonni egyetemre, Francis mindig hétmérföldes csizmákban járt előttem, s bár az esztendő leteltével én is éppen olyan jól beszéltem németül, mint bármelyik született német, Francis ráadásul kitűnően megtanulta a bonni és a kölni dialektust is. Sőt akármelyik német századot éppen olyan kifogástalanul tudta volna vezényelni, mindegyiket a saját dialektusában, mint a gross-lichterfeldi gyakorlótér legsnájdigabb Leutnantja.

Minden nehézség nélkül és bármikor el tudta hitetni magáról, hogy született német. Emlékszem, milyen boldogvolt, mikor pár évvel a háború előtt egy Rajna-vidéki tiszt összecsókolózott vele mint földijével azon a golfversenyen, amelynek ürügyével szétnéztünk egy kicsit Cromer tájé-kán.

Megfigyelte, tanulmányozta és utánozta a különféle német típusokat. Ezzel a színészi tehetségével - az utánzó-tehetségét értem - sok mulatságos órát szerzett nekem és közös barátainknak. Mert Francisnek megvolt az a csodálatos talentuma, hogy nemcsak németnek látszott, hanem valósággal belebújt a német bőrbe, és teljes illúziót adott.

Igen, ha Francis valahol külföldön jár misszióban, ez a külföld csakis Németország lehet. De milyen reménye lehet arra, hogy hazatérhet? Hiszen a határokat szinte légmentesen lezárták a németek, s még a hozzájuk húzó semleges államok polgárainak szabad mozgása elé is szigorúan őrzött sorompókat állítottak!

A Bath Club emlékezetes ebédje óta egészen ma délutánig nem nagyon törtem már a fejem azon, hogy merre járhat Francis és mi lett a sorsa. Az angol hatóságok letagadták, hogy tudnak róla, és mivel ez a titoktartás kötelességük volt, nem is zaklattam őket tovább. Meg sem kíséreltem már, hogy teóriákat állítsak fel, vajon hol bujdoshat, egészen addig, amíg Dicky Allerton levelét megkaptam. Ashcroft, a külügyminisztériumban, rögtön kiállította az útlevelem, mire haladéktalanul ott hagytam Cornwall fehér vitorlás bárkáit és vörös sziklapartjait.

Baj nélkül értem Hollandiába, és most itt volt a belső zsebemben, kis darab levélpapíron, az üzenet, amely miatt Groningenbe jöttem. De ez az üzenet olyan értelmetlen, semmitmondó, sőt egyenesen ostoba volt, hogy sajnálnom kellett a fárasztó és céltalan utazást Hollandiába.

Dicky meghízott, és szinte duzzadt az egészségtől. Úgy látszott, hogy a mynheerek jól bánnak az internáltakkal, és Dickynek használ a semmittevés. Francisről csak annyit tudott, hogy eltűnt. Elmondtam neki találkozásomat a vezérkari tiszttel a Bath Clubban - különösen hangsúlyozva búcsúzáskor mondott szavait -, s mikor megjegyeztem, hogy véleményem szerint Francis Németországban van, Dicky Rittyentett és hirtelen elkomolyodott.

Aztán egyenesen a dologra tért a maga nyílt, keresetlen modorában.

Előbb elmondom az eset előzményeit, Desmond, aztán mutatok neked valami furcsa papirost. Hogy az esetemnek, s ennek a papirosnak van-e valami köze szegény Francis eltűnéséhez, azt ítéld meg magad. Egészen mostanáig, hogy őszinte legyek, puszta véletlennek tulajdonítottam, hogy ezen a papiroson, bár nagyon különös formában, előfordul Francis neve. De azok után, amiket az imént mondtál, már nemcsak érdekes, hanem izgató is a véletlen eme találkozása! Hallgass hát ide, hogyan indul meg és bonyolódik az eset. Francis meg én sok üzletet kötöttünk a háború előtt egy bizonyos van Urutius nevű holland gyárossal, aki Nymwegenben lakik és szintén motor-kereskedő. Amióta engem ide internáltak, az öreg van Urutius többször meglátogatott, és sohase jött üres kézzel. Ha mást nem, hát egy-két ládikó finom holland szivart mindig hozott.

- Dicky - vágtam közbe türelmetlenül -, ne fecsegj hiába, beszélj már, kérlek, az esetről! Mi köze van ennek a sok üres beszédnek Francishez? Azt mondtad, valami írás vagy papiros...

- Lassan a testtel, fiam - legyintett Dicky fölényesen. - Szóval, az öreg hollandus cimbora megint itt volt vagy tíz nappal ezelőtt, és alig fért a bőrébe a szörnyű izgalomtól.

- Mr. Allerton - mondta -, kaptam valami írást, nagyon rejtélyes, furcsa írást, azt hiszem, hogy Francis Okewood küldte.

- Én csak bólintottam, de hallgattam, mint a hal. Ha lesz valami hír, információ vagy nyom, hát azt a hollandus adja meg, de nem én.

- Pár napja - kezdte van Urutius - bádoglemezeket kaptam Németországból, tudja, motorburkolatnak való lemezeket. Pár napja érkezett meg a csomag Németországból. Én magam bontottam fel, és mondja már, mit gondol, a csomagban legfölül, borítékban volt a szállítólevél meg a számla. Feltörtem a borítékot, és a számla mellett... ezt az írást találtam!

Dicky Allerton drámai lendülettel rántotta ki mellényzsebéből az írást, és oda vágta elém az asztalra.

- Itt az írás... tessék! - mondta diadalmasan.

Közönséges, olcsó levélpapírosnak a felére volt írva. Olyan silány papíron, amit a kontinens akármelyik kávéházában kap az ember, ha tintát, tollat és levélpapírt kér.

A kelettel együtt mindössze hat sor, folyékonyan, németül, lila tintával írva, a Mynheer van Urutius címe alatt... ez volt minden!

Amilyen izgatott reménységgel kaptam a papír után, éppen olyan csüggedt csalódással toltam félre, miután elolvastam.

Íme, itt az „okmány" hű másolata:

Herrn

Willem van Urutius Automobilgeschaft

Nymwegen Alexander-Straat, 81/bis

Maga az üzenet voltaképpen csak öt sor, és szövegének szó szerinti fordítása ez:

Ó, tölgyfa! Ó, tölgyfa,

mily üresek a te leveleid!

Mint Achiles a sátorban.

Ahol ketten civakodnak,

a harmadik örül.

Elkeseredve bámultam az értelmetlen szövegre. Sokkal jobban levert a kiábrándulás, mintsem hogy szólni tudtam volna. De végül mégis csak megtörtem a csöndet.

- Mi köze lehet ennek a zagyva hülyeségnek Francis-hez? - fakadtam ki, meg sem kísérelve bosszankodásom elpalástolását. - Akárhogy forgatom a sorokat és szavakat, sehogy sem tudok kihozni belőlük valamelyes értelmet.

Megint kézbe vettem a papirost, és elkeseredve meredtem a furcsa sorokra.

- Ne siessük el a dolgot, pajtás - csóválta a fejét Dicky komolyan. - Előbb hallgasd végig az esetet. Ez a szélmalmos, öreg mynheer sokkal furfangosabb, mint amilyennek látszik.

Kérdőn bámultam Dickyre, aki nyugodtan folytatta:

- Én is azt gondoltam, magyarázta nekem van Urutius, hogy ostoba tréfa az egész. De aztán tűnődve kérdeztem magamtól: Ugyan kicsoda és miért tette volna a számla mellé ezt az írást, ha csakugyan ostoba tréfa lenne? És újra meg újra elolvastam a furcsa sorokat, míg végre rájöttem, hogy a szavak szerint ez nem lehet tréfa... a szavak szerint ez komoly üzenet!

- Stop, Dicky! - kiáltottam fel izgatottan. - Persze, hogy az! O, milyen szamár vagyok! Hát persze: Eichenholz...

- Na, csakhogy te is rájöttél! - vigyorgott Dicky. Ahogy az öreg van Urutius kitalálta, az Eichenholz angol fordítása Oaktree, másként Oakwood... tölgyfa... a ti családnevetek, szóval Francis, a bátyád.

- Akkor hát, Dicky... - akartam közbevágni.

- Várj csak! - legyintett Dicky, és rá tette kezét a karomra. - Megvallom, hogy amikor először olvastam ezt az írást, nemigen akartam hinni, hogy üzenet, inkább azt gondoltam, hogy a név egyszerűen csak a véletlennek furcsa találkozása, és valaki unalmában csempészte be ezt a hülyeséget van Urutius számlájába. De mihelyt megtudtam tőled, hogy Francis alighanem kémszolgálaton van Németországban, rögtön tisztába jöttem azzal, hogy ez az írás csakis üzenet lehet, Francis kísérlete arra, hogy összeköttetést keressen a hazájával.

- Honnan kapta van Urutius ezt a csomagot? - kérdeztem hirtelen. - Tudod a gyár címét?

- Hogyne! - felelte Dicky. - A Metall-Werke Steglitz-ből küldte. Ez Berlin egyik külvárosa. Van Urutius már két évtized óta rendes vevője a gyárnak.

- De ugyan mit jelenthet ez a többi furcsa szó... Achilles, meg az egész frázishalmaz?

- Ah, Desmond - sóhajtott Dicky tétován -, ez az, ahol nemcsak én, hanem van Urutius is megrekedt!

- Ó, tölgyfa! Ó, tölgyfa, mily üresek a te leveleid! Ez úgy hangzik, mint valami szemrehányás... nem gondolod, Dicky? - kérdeztem tűnődve.

- Vagy inkább csüggedt önvallomás, hogy nem sikerült neki, amire vállalkozott. És ennek magyarázata a következő sor, hogy úgy dúl-fúl magában: „mint Achilles a sátorban".

- De figyelj csak ide, Richard Allerton - szóltam most megütődve. - Francis nem írhatta ezt, mert ő nagyon jól tudja, hogy Achilles nevét nem egy, hanem két „1" betűvel írják!

- Ejha! - hökkent meg Dicky, miután megnézte az írást. - Hogy ezt csak most veszem észre! Hát persze, hogy csak műveletlen, iskolázatlan ember írhatja egy „l"-lel Achilles nevét. És mondd csak, én nem ismerem a németírást, művelt német ember írása ez? És Francis keze írása vagy legalább hasonlít hozzá?

- Bizonyos, hogy művelt ember írása - feleltem. - Folyékony, könnyed írás, de azt már nem merném állítani, hogy Francis írása. De aligha lehet az, mert ahogy már mondtam is, Francis tudja, hogyan kell helyesen írni Achilles nevét.

Most hát megint csak teljes sötétségben tapogatóztunk. Tanácstalanul ültünk a kis asztalnál, némán bámulva a végzetes papirosra.

- Itt csak egy utunk van, kedves Dicky - szólaltam meg végre. - Visszamegyek Londonba ezzel az írással, és átadom a Hadügyminisztériumnak. Lehet, hogy van valami kódkulcs, amelyben megállapodtak Francisszel, s akkor meg tudják fejteni a titokzatos sorok értelmét. Lehet, hogy ami nekünk homályos, azt ők tisztán látják.

- Desmond - bólintott Dicky, odanyújtva a kezét -, ez a legokosabb ötlet, amely mind idáig fölmerült. Menj haza, és sok szerencsét. De ígérd meg, hogy visszajössz ide, ha azt hámozzák ki ebből az üzenetből, hogy szegény Francis él.

Így váltam el Dickytől, de... nem mentem vissza Londonba. A végzet úgy intézte sorsomat, hogy sok keserves hétig nem juthattam haza!

3. FEJEZET

Az éjféli látogató

Töprengésemből dühös káromkodás riasztott föl, kocsisom káromkodott a bakon. A piszkos, rossz szagú, kényelmetlen konflis nagy zökkenéssel és olyan hirtelen állt meg, hogy előrebuktam az ülésről. Odakint, a pokoli sötétségben és szakadó esőben, mérgesen veszekedett kocsisom egy másik kocsissal, de hiába néztem ki a víztől csurgó, piszkos ablakon, jó darabig nem láttam semmit. Hallottam a kerekek nyikorgását, és vörös fény villant arcomra az ablakon keresztül. Most vágott elénk az a kocsi, amellyel csaknem összeütköztünk. Aztán döcögve indult utána azén konflisom is.

Mikor végre megálltunk és kiszálltam, szűk utcában találtam magam, amelynek mindkét oldalán magas házak emelkedtek. A fejem fölött lámpás himbálódzott, amelynek vörös üveglapján fehér betűk hirdették, hogy itt van a „Hotel", ahová igyekeztem. A másik kocsi, amellyel az imént csaknem összeütköztünk, már leadta az utasát, és nagy ostorpattogással indult tovább.

A kocsis lerakta poggyászomat a gyalogjáróra, s mi-után kifizettem, elhajtott. Egyedül maradtam a zuhogó esőben a keskeny, piszkos ajtó előtt, amelynek fehér tejüvegén átderengett a hallban égő gázláng fénye. Én pedig csak most ébredtem tudatára, hogy milyen őrültségbe ugrottam bele! Itt álltam én, az angol katonatiszt, a német fogadó előtt, ahol meg akartam szállni. Ahová német portás küldött, személyes üzenettel és ajánlással abban a hitben, hogy én magam is német vagyok! Pedig nagyon jól tudtam, hogy át kell adnom az útlevelet a fogadó vezetőségének, hogy a rendőrség láttamozza, s akkor nyomban kiderül, hogy nem vagyok német!

- Eh, mit! - bátorítottam magam. - Hollandia végre is szabad ország, semleges állam. Lehet, hogy gorombák lesznek ebben a német hotelben, talán méregdrágán számítják a szobát, de fölfalni mégsem falhatnak föl. És inkább a tömlöc, mint ez a pokoli éjszaka az utcán!

Ezzel belöktem az ajtót.

A hall sokkal barátságosabb volt, mint ahogy a fogadó külsejéről remélni mertem. Elég tágas és jól világított helyiség volt, egyik oldalán hátul állt a portás üveges ketrece, mellette a fölfelé vezető lépcső, - amelyet kétszárnyú üveges ajtó rekesztett el a halitól.

A mozaik kőpadlón hangosan kopogtak a lépéseim, mire a lépcsők mögül elém sietett az éjjeli pincér. Kék kötény volt előtte, de egyébként a kontinentális pincérek rövid, fehér kabátját viselte. A keze maszatos volt, éppen úgy, mint a köténye. Nyilvánvalóan a vendégek cipőit tisztogatta.

Tagbaszakadt, szőke férfi volt apró, villogó, kegyetlenszemekkel. A haját olyan rövidre nyíratta, mintha a fejét is borotváltatta volna. Gyorsan közeledett, és gőgös hangon,