Marion

By Gyula Szini

Egy gyönyörű, édes-bús szerelmes regényt alkotott Szini Gyula, mely a múlt század első harmadában játszódik Budapesten, egy szabad, nyugatias metropolisban, ami semmivel sem marad el dekadenciában, finomságban Párizstól. Gábor, aki falja a nőket, egyszer csak rábukkan élete szerelmére, de kezdetben szíve szerelme őt, majd később ő nem veszi komolyan az imádott nőt. Marion, aki korán megismerte a férfiak sötét oldalát, az igaz, földön túli szerelmet keresi, miközben a férfiak többnyire csak gyönyörű testére áhítoznak. De Gáborba végérvényesen beleszeret. És Gábor viszontszereti. A mindig kínzó, kutató, vádló, csábító szerelemnek tökéletes története ez a letehetetlen regény, mely tele van váratlan fordulatokkal, és egy gyorsulva halad a lassan-lassan kibontakozó végkifejlet felé.

• Language: Magyar
• Publisher: Digi-Book Magyarország Kiadó Kft.
• Release date: Nov 29, 2016
• ISBN: 9789633980095

Book preview

Szini Gyula

MARION

REGÉNY

GYULA, 2014

DIGI-BOOK MAGYARORSZÁG KIADÓ

www.digi-book.hu

ISBN 978-963-398-009-5 EPUB

ISBN 978-963-398-010-1 MOBI

© Digi-Book Magyarország Kiadó, 2014

A borító Richard Emil Miller festménye

részletének felhasználásával készült

Az e-kiadás szerzői jogi megjegyzései

Ennek az e-könyvnek a felhasználási joga kizárólag az Ön személyes használatára terjed ki. Ezt az e-könyvet nem lehet ismételt értékesítésre továbbadni, sem továbbértékesíteni; nem lehet többszörözni és tilos más személynek továbbadni! Ha szeretné ezt az e-könyvet más személyekkel is megosztani, kérjük, hogy minden további személy számára vásároljon újabb példányokat. Ha Ön úgy olvassa ezt az e-könyvet, hogy azt nem vásárolta meg, vagy nem az Ön személyes használatára lett megvásárolva, úgy kérjük, hogy küldje azt vissza a http://www.digi-book.hu címre és vásárolja meg ott saját példányát. Köszönjük, hogy tiszteletben tartja ennek a szerzőnek és kiadónak a fáradságos munkáját.

1

A hosszú kocsisor fagyosan, szertartásosan várt azokra az önként vállalkozó utasokra, akiket a temetőbe kellett kivinnie. Egyedül ültem be az egyik kocsiba, amely öblös és szomorú volt, kívül pedig ezüsttel volt peremezve a teteje. Mialatt a kocsisort rendezték, szórakozottan elmélyedtem magamban.

A kedélyemen még rajta feküdt a gyászszertartás rideg pompája, a búcsúztató karének, a rokon asszonyok sikoltása vagy keszkenőbe fúlt zokogása, a fáklyák szaga, a tömjén illata, az emberek jámbor meghatottsága és büszke voltam, hogy szomorú tudok lenni... Néhány nappal ezelőtt még fogtam a barátom kezét, amely finom és férfias volt. Éreztem elhunyt barátom hiányát és meg voltam indulva.

Az utolsó pillanatban orgonaillat, fehér kesztyűs kéz, lihegő kérdés: „szabad?"... és egy nő szállt a kocsiba. A kocsis a lovak közé csapott és elindultunk. Vakító fehéren izzott az út, amelyre üde vadgesztenyefák vetettek bús, sötét, kék színű árnyéksávokat. A nő orgonaágat tartott a kezében. Tavasz volt.

A nőt néztem, de még mindig a barátomra gondoltam, aki ezen az úton hallgatagon járna, kék szemével néha felém esdekelne, hogy ne szóljak egy szót se és hallgatná, amit a madarak dalolnak, mert a madaraktól és a lombok neszétől tanult a legtöbbet.

Az orgona illata azonban egészen megtöltötte a kocsit. A nő kissé zavartan és félénken nézett olykor reám. Különös volt a merészsége, amellyel hozzám beült és kezdett bántó lenni a hallgatása és az ablakon való kibámulása. Hátat fordított nekem és így még beszédbe sem ereszkedhettem vele.

Könnyű ruhájának lenge, tavaszi illata, nyakának finom íve, válla, amely teli, üde volt és amelyen a napsugár gyöngéden szőke selyemszálakat cirógatott fekete irhájának diszkrét pompája, ingerlő közelsége egészen más gondolatokat ébresztettek bennem, mint amelyekkel el akartam indulni.

Tíz évig szeretni egy barátunkat nem olyan lehetetlenség, mint tíz percig hallgatni szép asszony mellett.

- Szép ez az orgonaág - szóltam végre.

Felém fordult és száraz, jelentéktelen hangon mondta:

- A temetőbe viszem.

Kínos szünet következett, amely alatt az orgonaágat néztem, ami az imént maga az üde fürtös tavasz volt, és most gyászosan lógatta a bokrétáját, mintha sír fölé borulna. Az illata is egészen más lett.

- Nekem ő barátom volt - szóltam -, igazi jóbarátom. Szerette a virágokat.

- Nekem ő távoli rokonom volt - felelte a nő -, a sógornőm unokatestvére. Csak azért megyek ki a temetőbe, mert láttam, hogy kevesen szállnak be a kocsiba. Elvégre szép az idő! Csak kár, hogy a temető innen másfél óra. És miért rendeltek ilyen szép időben zárt kocsikat? Pedig azt hiszem, sokba került ez a temetés. Kérem, ezek a temetésrendezők…

Tompa, ólompénz csengésű szavak. A nő fecsegése elűzte a halálról és a tavaszról való gondolataimat. Éreztem a kocsi kellemetlen lakk-szagát és az élet otrombaságát.

Egészen közönséges asszony - gondoltam magamban. Ő kinézett újra az ablakon.

Valamit felelnem kellett.

- Ön jószívű - kezdtem -, és: engedje meg, hogy elhunyt barátom helyett én köszönjem meg azt az orgonaágat, amit a sírjára akar kivinni. Csak nő tud ilyen gyöngéd lenni... ismeretlen férfival szemben.

És egészen néptelen lett az út. A kocsik vígan gördültek tova. A halottas hintóról leesett egy koszorú, erre a kocsisor lassabban haladt és egy gyászruhás huszár visszaszaladt a koszorúért, amelynek a szalagján arany betűk vigyorogtak: Elválhatatlan jó barátunknak…" A csöndben hallatszott a rigók trillája és az erdőből, amely mellett jártunk, hűs szellők lengtek felénk és üdítettek. Az asszony tele tüdővel lélegzett, lehunyta a szemét és puha keze, amelybe a gyűrűk bemélyedtek, mellettem feküdt az ülés párnáján.

Önnek csudálatosán szép keze van - mondtam. Az asszony rám nézett, mosolygott. Nagy, sötét, fáradt szeme volt, amely körül titokzatos félárnyékok bújkáltak és még mélyebbé, még rejtelmesebbé tették a szemét, mintha sötét felhők volnának, amelyek villámokat ígérnek. A gyász és a szomorúság géniuszát ilyen szemmel festettem volna, ha festő lennék. És az ajka körül az állán is végtelenül finom, pihés, csaknem kékes árnyékok húzódták meg, amelyek bársonyossá, szinte holdasan finommá tették az arcát. Meghúzódott a kocsi homályában, a napsugár nem aranyozhatta meg a haját és láttam, hogy így, a szőkesége nem ezé a napfényé, hanem az éjszakáé, a hold sugáré, csaknem kékes. Imádni ;való szomorúságot lehelt. És megfogtam a kezét.

- Micsoda finom ujjak. Bele tudnék szeretni az ujjaiba - szóltam.

Mosolygott és előrehajolt úgy, hogy a: napfény megint kacérkodhatott a fürtjeivel és arany színűre festette őket. Látszott, hogy szép nappal is, de az éjszaka, gondoltam, jobban illik a hajához. Szalmaboglya, amelyre ráesik a holdfény és fantasztikus alakot ölt, mint a fák, a bokrok, amelyek a szemhatáron sötétlenek és a hallgatag végtelenségbe olvadnak.

- Holdfényben - szóltam a nőhöz - maga csodálatosan szép lehet. Nem mondta ezt még magának senki?

Az asszony megint mosolygott és a fejével nemet intett. Kissé elgondolkodott és szólt:

- Hiszen maga nem is olyan hallgatag ember, mint eleinte gondoltam. Azt hittem, hogy meg se fog az egész úton mukkanni. És most egyszerre elkezd szépeket mondani. Lassú víz…

- Ne biztasson, mert mindjárt partot fogok mosni… megcsókolom a kezét - és már le is hajoltam, hogy megcsókoljam. Visszakapta kezét, de olyan ingerlő mozdulattal, hogy megcsókoltam a karját, amely gömbölyűen villogott ki a sötét ruhája alól.

- Szemtelen - szólt. Közben hallatszott a halottaskocsi nyikorgása.

- Nagyon is van szemem - feleltem -, és: nyitva van és látom magát… És itt a tavasz. Az erdei madarak dalát behallom. És nem volnék bolond, amikor szép asszony mellett ülök, ha…

- Ejnye! viselkedjék okosabban… a karját!... Kikérem magamnak… Tüstént leszállok.

Megcsókoltam.

- Hogy lehet temetésen ilyen botrányosan viselkedni? - mondta műfelháborodással és nyomban engesztelékenyen mosolygott.

Újra megcsókoltam.

- Visszaél azzal, hogy temetésen vagyunk... De én nem bánom - sikítok. - és újra mosolygott és akkor már az egész asszony az ölemben ült. Piros volt az arca, izzott, égett az orra lyukai kitágultak és lihegett a forróságtól, ahogy a teli keblét magamhoz szorítottam.

A kocsikerekek nyikorogtak, gúnyosan, kajánul.

De a tavasz túlharsogott mindent. Jobbról az erdő merengett és álmos sűrűjéből szerelmes gerlehang búgott, vagy maga a tavasz. Az örök „szeretlek" ige volt ez a fürj, pitypalattyában, a mókus füttyében, a harkály kovácsolásában és a kakukk jósszavában. A rétről a virító zöld fűből kis sárga szemű fehér, virágok, mint apró, kacajok fakadtak. És a napsugár még a koporsó csipkéivel is pajzánul játszott...

Az asszony viaskodott. Levegőért kapkodott és ha már elfáradt az „ejnye, megbolondult... hát mit gondol rólam?" és efféle szavak hajtogatásába, akkor a kis öklével verte erőtlen védekezéssel a homlokomat, de annál pirosabb lett az ajka a csókjaimtól.

Hirtelen a kocsi nagyot zökkent. A lovak megálltak. A temető kapuja elé értünk. És akkor megszólaltak a temetői kápolna harangjai. Az egyik kocsiból kiszálltak az énekesek, a menet élére álltak és gyászdalokkal vezettek minket a megásott sírig.

Útközben az asszony elkapott egy kis köpcös embert és bemutatta:

- A férjem... Te melyik kocsiban jöttél? Nem is láttalak.

A férj nem felelt semmit, hanem az arcomat kutatta, az emlékezetében keresett. Akkor aztán nekem is eszembe jutott, hogy hol is találkoztam már ezzel az úrral.

- Ön egyszer ellenem párbajsegéd volt - szólt a férj.

- Mikor? - kérdezte az asszony meglepetve.

- Nem emlékszel? … Mikor temiattad: összeszólalkoztam a szegény Pistával, akit most temetünk. Önnek köszönhetem, uram, hogy akkor jegyzőkönyvileg, intéztük el ezt a bolondságot.

És hálásan szorongatta a kezemet.

Nekem pedig eszembe jutott elhunyt barátom, aki ama párbaj előtt négyszemközt bizalmasan így szólt hozzam: ,,okvetlenül békés úton intézd el. Mert ha ennek az embernek baja esnék akkor… nekem kellene elvennem a feleségét. Erre pedig csöpp kedvem sincs. Szeretőnek jó, de..."

És a sírnál fölzúgott:

Circum dederunt me genitus mortis...

2

Az asszonnyal másodszor az Andrássy úton találkoztam, a villák tájékán. Estefelé Volt a milleniumi emlékmű arra a bágyadtan narancssárga, valami porfüggönyön átlátszó égboltra rajzolódott, amely annyira jellemzi a városligeti hangulatot. Az asszony épp levegőre vágyott, sétára indult és elfogadta a kíséretemet.

A tó partján jártunk és mennél néptelenebb utakra tévedtünk, az asszony annál idegesebb lett és minden szembejövő embert erősen megnézett, hogy nem a férje-e. Asszonyok, akik érdekessé akarják magukat tenni, így festik falra a veszedelmet, de már annyira ismertem ezt a játékot, hogy untatott.

Egy zöldbeli kávéházból cigányzene áradt - és miután az ablakokon át meggyőződtünk róla, hogy kevesen vannak benne és hogy a férj nincs jelen, bementünk. Ilyen egyszerű és nem is szokatlan módon kezdődnek a regények. Számot vetettem magunkkal. Voltaképp két ember voltunk, akiknek semmi közük egymáshoz, csak mindketten vágynak valamire, maguk sem tudják, mire és ez a vágyuk valami szertelen étvágyba vagy szomjúságba alakul át. Mohón ettünk és még mohóbban ittunk.

Aztán újra kikerültünk a ligetbe: a fő sétautakat jártuk, amiket úgy ahogy világítanak. Sokat beszéltünk, csak hazamenésről nem esett szó. Valami névtelen vágy összeforrasztott minket és nem tudtunk elválni.

- Így hát maga már régóta ismer voltaképp engem? - kérdezte Vendelinné.

- A villamosról ismerem - feleltem. - Mikor először láttam, dajka kísérte, aki csecsemőt vitt a karján.

- Szegény kis fiam azóta meghalt. Alig volt három hónapos.

Én akkor valósággal lenyűgözve ültem a helyemen. A villamos rózsaszínű kupévá alakult át,amelyen; valami ismeretlen gyönyörűség felé robogtam, egy negyed óráig. Nem tudtam szememet levenni arról az asszonyról, aki velem szemben ült. Minden mozdulatából előkelőség, ízlés, női báj sugárzott. Gyermekével bíbelődött, föléje hajolt és így egészen közelről láttam az arcát, amely nemes és igazán anyai volt. A más boldogsága még sohasem járta át annyira a szívemet, mint ebben a pillanatban. Sírni szerettem volna és minden mellékgondolat nélkül, a szépsége előtt való hódolásból, a keze fölé szerettem volna borulni. A keze maga is költemény volt. Mindössze az ajka volt bajosan szabálytalan, kissé erős, lágy ajak, amely a jóság puha vonalaiba gömbölyödött és elárulta, hogy sírni épp oly szívből tud, mint nevetni.

- Sokáig nem tudtam elfelejteni ezt az első benyomást - mondtam az asszonynak. - Egyszer álmodtam is magával, emlékszem... Aztán az idő elmosta az egészet és ott a kocsiban... különös… meg se ismertem.

- Nem szép, hogy így elfelejtett - duruzsolta az asszony. - Ki tudja, hogy ha akkor megszólít a villamoson…

- Szabad volt akkor?

- Szabad voltam - felelte Vendelinné, némi tűnődés után.

- És most?

Az asszony kitérőleg válaszolt:

- Nem ismer még engem. Én mindig szabad vagyok. Soha nem szerettem, mindig csak kísérleteztem. Mindig vágyom, vágyom valakire, aki nem jön el…

A városliget egy helyén megtaláltuk azt a padot, amit kerestünk, és ami szinte a számunkra volt