Gyuri

By Dezső Szomory

A kamaszszerelem vívódásokkal, indok és ok nélküli szenvedésekkel és látomásokkal teli gyötrelmes jelenség. Alanya már nem gyermek, de még messze nem felnőtt, ám megérintette már az élet legnagyobb, legfelkavaróbb érzése. Szomory Dezső Gyuri című műve egy kamaszszerelem anatómiája, egyes szám első személyben elmesélve, mely mód még bensőségesebb, még meghittebb élménnyé teszi ezt a művet. Gyuri, a tizenöt éves kamaszfiú Nyíregyháza mellett, Szamosligeten ismeri meg Mariskát, s lesz beléje fülig szerelmes. Majd tanulmányai előbb Debrecenbe, aztán pestre szolítják, ahol feltűnik Juliska - hogy vajon ő is szerelem-e, esetleg valaki más, és visszatér-e a tizenöt éves kamasz Szamosligetre, azt nem árulhatjuk el. Azt azonban igen, hogy a regény egyetlen fejezetből áll, melyben megállíthatatlanul áramlanak az érzelmek, hitek, világok és szerelmek.

• Language: Magyar
• Publisher: Digi-Book Magyarország Kiadó Kft.
• Release date: Nov 29, 2016
• ISBN: 9789633982631

Book preview

Szomory Dezső

GYURI

(1932)

GYULA, 2015

DIGI-BOOK MAGYARORSZÁG KIADÓ

www.digi-book.hu

ISBN 978-963-398-263-1 EPUB

ISBN 978-963-398-264-8 MOBI

© Digi-Book Magyarország Kiadó, 2015

A borító Botticelli Primavera (1482 körül) című festménye

részletének felhasználásával készült

Az e-kiadás szerzői jogi megjegyzései

Ennek az e-könyvnek a felhasználási joga kizárólag az Ön személyes használatára terjed ki. Ezt az e-könyvet nem lehet ismételt értékesítésre továbbadni, sem továbbértékesíteni; nem lehet többszörözni és tilos más személynek továbbadni! Ha szeretné ezt az e-könyvet más személyekkel is megosztani, kérjük, hogy minden további személy számára vásároljon újabb példányokat. Ha Ön úgy olvassa ezt az e-könyvet, hogy azt nem vásárolta meg, vagy nem az Ön személyes használatára lett megvásárolva, úgy kérjük, hogy küldje azt vissza a http://www.digi-book.hu címre és vásárolja meg ott saját példányát. Köszönjük, hogy tiszteletben tartja ennek a szerzőnek és kiadónak a fáradságos munkáját.

Komjáth György,

nyugalmazott államvasúti mérnök

Amikor Komjáth György, államvasúti főmérnök úr nyugalomba vonult, örökre búcsút mondott Pestnek és elment haza, Szamosligetre, abba a régi családi házba, ahol hajdan gyermekkorát töltötte Kállay Mariskával... Ahogy most már, meglehetősen elhagyatva s öreg fejjel ebben a régi házban, tíz évig ült az íróasztalánál, nyilvánvalóan csak ez a hajdani gyermekkor s ez a hajdani Mariska foglalkoztatta egész érzelmi- és gondolatvilágát, mert csak erről írt, tíz éven át, sűrű írással száz és száz oldalakat, csak erről a tíz-tizenkét hétről abból a hatvan évből, amit élt!

Végül elhalálozván a múlt nyáron, ezt a régi családi házat, mint egy emléktárgyat, Kállay Mariskára hagyta, aki ma özv. Pásty Ábrisné, finom úri hölgy, hatvanéves, régi kedves ismerősöm még a régi Magyarország idejéből, még a nyíregyházi megyebálok idejéből... ő volt szíves elküldeni nekem, egy levél kíséretében, ezt a kéziratcsomót, néhány szál virággal átkötve az egészet. «Mindjárt magára gondoltam, mikor ezt megtaláltam», - írta a levélben. - «Mikor ezt megtaláltam, ezt a sok írást, egy fiókban. Gondoltam, magát ez érdekelni fogja, talán fel is tudja használni, amilyen ügyes ember...»

Gyuri

Azok voltak a legboldogabb napok, amikor Mariska átjött Füzesről Szamosligetre, hozzánk! Már korán reggel kiálltam az útra s lestem a kis sárga talyigát a kis sárga lovacskával, amit ő maga hajtott, rövid gyeplőszáron, kegyetlen iramban. Az egészút porzott vele s úgy fordult be galoppban a kiskerti kapun az ostort pattogtatva, hogy majd elgázolt engem, a csirkéket is, akik szaladtak, a mellett, hogy Isten csodája volt, hogy ki nem röpült a kocsiból.

- Itt vagyok! - kiáltotta torkaszakadtából, mintha egy égi angyal harsogna egy ezüst trombitával. Égi angyal! Csakugyan az volt, tündéri szőke, kövérded, aranyos, tizenötéves! Magam is alig voltam idősebb.

Aztán, rögtön mondta, sugárzón a napfényben, hogy elsőbben is felmászik a szilvafára, ezt mondta.

- Te csak eredj a fa alól, - szólott, - hogy nyugodtan felmásszak. Nekem passzió az! - mondta s már mászott is egyenest a lombba, ahol legtöbb volt a szilva.

- Leültem a fűbe, illő távolságban. A világért nem néztem volna fölfelé az ágra. A sok szilvát, amivel még hajigált, mind felfaltam, mind kapkodtam utána. Nem annyira a szilváért, mint inkább, hogy kimutassam ragaszkodásomat. Égi angyal! Alig jött le a fáról, azon kihevülten, a fél harisnyájával, ami lelógott a térdén, már szaladt a sűrűbe, a kert végén, a partra, ahol egy kis fürdőházunk ringott a Szamoson. Jaj neked, ha mozdulsz, amíg kijövök a kabinból! - mondta s nem is mozdultam s csak vártam s csak szaggattam a sok pitypangot magam körül a bozótban. Egyszerre csak ott volt, magasan a deszkalépcsőn, kékpettyes fürdőruhában s beugrotta vízbe.

- Most jöhetsz te is! - kiáltotta, olyan üdén, olyan zengőn, hogy az egész folyó visszhangozta, az egész táj megcsendült a hangján.

- Jaj, Mariska! - mondtam, a fél lábammal a vízben. - Nagyon hideg! - s nem mertem mozdulni.

- Ugorj be! - biztatott. - Gyere csak! - s úgy támadt rám a két karjával, hogy mind nekem csapta a sok vizet. Végem volt, úsztam, ott voltam mellette, a habokban.

- Buktass! - mondta. - Szeretem azt! - S mint a gyémánt csillogott a sok vízcsöpp rajta, ahol nem födte a ruha.

De nem mertem buktatni, mert nagyon féltem, hogy aztán majd ő buktat s ki sem ereszt a víz alól többet. Inkább visszajöttem bölcsen a lépcsőre s ott száradtam a napon.

Este olyan illatos volt a sok kaszált fű a kertben. Akkor kiültünk a veranda alá, a padra.

- Milyen jó szag van! - mondta Mariska. - S nézd, mennyi csillag! S mind milyen tiszta, milyen fényes, milyen ezüst csillag! Számoljuk meg, mennyi van, te balról számolsz, én meg jobbról, no kezdjed! - s a vállamra hajtotta a fejét, tündéri fejét s csak nézett a magasba, égi angyal! s csak nézett,mint akinek a hazája a sok csillag!

- Ha meg akarjuk számolni a csillagokat, - mondtam, - korábban kell, hogy elkezdjük, Mariska. Mert most mindjárt le kell feküdni s addig nem érünk a végire, - ezt mondtam, mert ilyen bús érzésű fiú voltam.

Csak hallgatott, a fejével a vállamon s csak nézett az egekbe.

- Amott ni! - mondta hirtelen.

- Micsoda? - kérdeztem, mert nem láttam semmit.

- Nem is tudom! - felelte.

De akkor egy hang kiáltott belülről:

- Gyerekek lefeküdni!

Olykor átjött Ligetre Pásty Ábris, nyilvánvalóan Mariska tiszteletére. Csak olyan gyerek volt, mint mi, talán tizenötéves. De volt neki, külön magának, egy gyönyörű hátaslova, nem is ponylova, de egy piros pej félvér kancája, aki telivérnek is be-illett, olyan gyönyörű volt. S így jött át mindig lóháton, egy kis selyemsapkával a fején. A sapka alól egy szőke hajfürtje kilógott a homlokára, a kékszeme fölé.

- Szögről jövök, - mondta, mikor leszállott a lóról, mintha bizony nem is tudtuk volna, hogy Szamosszögről jön, ahol a szüleivel lakott, a Pásty-pusztában. Mindig csak ezt jelentette, minden alkalommal, mert nem is talált mást, mit mondjon, hogy ő Szögről jön! Különben sem sokat beszélt, mert nem volt tudós fiú, csak inkább szép. S legföljebb még azt is mondta, amint beszámolt az útjáról:

- Sokan voltunk a kompon, akik jöttünk, mert-hogy vásár van Döröcsén. A sok koca alig fért el a deszkán s mind nézte magát a víz sodrában. Nagyszekér dinnyét is hoztak tunyogi gazdák, - ezt mondta s csak vezette maga mellett, kantárszáron a gyönyörű kancáját, aki jött szelíden, nemes állat s minden kis zajra, hangra és mozgásra, minden kis rigómadárra a fűben, hegyezte a fülét.

- Jó az, így jártatni? - kérdezte Mariska, aki tündökölt a napfényben, olyan szőke volt.

- Csak az jó, - felelte hozzáértéssel, - merthogy ki van hevülve, - magyarázta.

S így jöttünk hárman, körbe-körbe a kertben, a pirospej kancával a szép virágágyak körül.

- Tépek magának egy virágot, - szólott Ábriss megállott a lóval a sok dáhliák előtt, mint egy lovag mindenre készen.

- Jaj dehogy tépjen! - felelte Mariska, - kár érte! Csak elhervadna rajtam, - tette hozzá a hatás kedvéért, romantikusan.

Én is szerettem volna mondani valamit erre a virágajánlatra, mert azt furcsának találtam, hogy ilyen jó szívvel megajándékozná Mariskát a mi tulajdon kertünk díszeivel, amelyekből Mariska téphet magának, amennyit csak akar. De nem tudtam úgy megszövegezni kellőképpen a gondolatomat, hogy az bántó ne legyen s csak nyeltem egyet s jöttem. S így telt az idő, hogy csak jöttünk körbe-körbe s csak jártattuk a lovat mind a hárman s mind a hárman nem szóltunk egy szót. Csak úgy éreztük az egymás szí-vét, valami zavarban s valami feszültségben. S a gyönyörű ló, ahogy poroszkált mellettünk, még nagyobbnak tűnt az árnyékával s még jobban nyomta a szívünket.

- Óh Istenem! - mondta Mariska hirtelen s mind vártuk ketten, vájjon mit fog mondani, égi angyal! De csak hallgatott s csak nézett ránk s az ajkát biggyesztette.

S megint csak később szólott:

- Ha maga nagy lesz, Ábris, biztos huszártiszt lesz.

- Nem tudom, - felelte Ábris szerényen, - meglehet, remélem, - tette hozzá tartózkodással, mint akinek e ragyogó jelenben még nem fontos a jövő, boldog gyermek! - No de most búcsúzom, - mondta hirtelen, ahogy így kibeszélte magát. S összeütvén bokáit, meg is hajtotta magát, különlegesen Mariskának s felpattant a lóra. Nekem csak úgy köszönt már magasról, mikor már fönn ült a nyeregben. S már el is tűnt, rövid vágtában a Szamos felé.

- Szegény fiú, - mondta Mariska, - szeret engem.

S lenézett a fűbe, úgy mondta ezt.

- Honnan tudod? - kérdeztem ostobán.

Gyakran szerettem volna kiönteni a szívemet Mariskának, de bárhogyan is erőlködtem, sohasem találtam kellő szavakat és megfelelő szép kifejezéseket, melyek benső hullámzásaimmal tökéletesen korrespondáltak volna s hozzája is méltók lettek volna.

Az érzések, tömegestül, mind készen voltak a szívemben, de mind úgy össze voltak keveredve, különböző csomagolásban, hogy képtelen voltam kibontogatni őket. Amíg egy ilyen érzés megindult a szívemből a fejembe, hogy ott kiválassza, mint egy ruhatárban, a szavaknak legszebb öltözékét, melyet felveszen magára, már el is sikkadt útközben s elvesztette önmagát. Olykor az ajkamat haraptam véresre egy mondatért, ami nem jött, máskor a könnyem folyt, hogy nem tudok semmit sem mondani.

Az igazság az, hogy nagyon boldogtalan voltam! Már arra is gondoltam keservemben, hogy idegen pávatollakkal fogok segíteni magamon s e célból elcsentem nagynéném hálószekrényéről Ady Endrének több verskötetét, melyeket nagyobbszerű lelkesedés nélkül ugyan, de azzal a relatív szeretettel tanulmányoztam a magam javára, mint ahogy egy beteg érdeklődik a maga orvosságos üvege iránt. Be is vettem több igen keserű csöppeket, több igen keserű homályosságokat ezekből a versekből. Ezek, igaz, mind megfeleltek a magam lelki homályosságának, de csak visszafelé volt kifejező erejük abban az értelemben, hogy még nagyobb sötétségbe döntöttek. Mikor Mariskának próbáltam beadni őket, mint tulajdon érzéseimet és gondolataimat, már az első szavaknál elakadtam, főleg annál az igyekezetemnél fogva, hogy leleplezni is kívántam azt a nagyravágyásomat, hogy mindezt bemagoltam. Akkor még nem ismertem kellőképpen ezt a gyönyörű tanítást az Evangéliumból: «Sok mindenen töröd a fejedet, holott csak egyetlenegy dolog van, ami szükséges.»Egyszerűen mondhattam volna Mariskának: «Szeretlek!» De csak éppen ez nem jutott az eszembe. Mert amiből csak egyetlenegy van, azt a legnehezebb kitalálni.

A mellett fejem, szívem, egész életem és ifjúságom tele volt a nyár hevületétől! A sok szilva a fákon, a sok fény a lombokban s az ágon, a sok aranyméh a dáhliákon, a sok illat a kertben s a pacsirta a kert fölött, reggel, az aranypárákban, ez mind kábított és a sok üde hang, ami szállott a Szamos felől s a harang Tunyogról, ami kongott délidőben s ami szállott, mint egy nagy dongó az ég alatt, ez mind kábított s úgy altatta a szívemet, hogy magam is, ragyogón, a tizenöt évemmel, mint egyik fénysugár a másikba, beolvadtam a nyárba! Olykor, a sok kaszált fű között a kertben, úgy jöttem, mint a részeg és nem tudtam mit csináljak s csak a körmömet harapdáltam s csak néztem Mariska után, a szilvafa lombjában... Mert megint felmászott a szilvafára, ahogy szokta és szedte a szilvákat. S megint leültem a fűbe, messze a fától, illő távolságban s vártam, hogy rám dobálja a szilvákat s vártam, hogy leszálljon.

- Mit akarsz te Mariskától? - mondta nagy-néném lenézéssel, amint ép jött felém a kertben, a sok virág között, fehér pongyolában. - Az olyan okos kislány, te meg olyan buta vagy! - ezt mondta még és ment tovább.

Olykor Mariska bement a kerti szobába s leült a zongorához. Én csak a küszöbig mentem utána s ott megálltam, ideiglenesen. Megvallom, nem nagyon szerettem a zenét, főképpen nem azokat a darabokat, melyeket Mariska játszott, túlontúl elábrándozva. Az utolsó percig abban reménykedtem, hogy talán megúnja hirtelen s abbahagyja az egészet. Nem láttam, micsoda kótákat lapoz föl s aggódva vártam, ha talán éppen azt a Mozart-szonátát fogja játszani, ami mindig halálos unalommal töltötte el szívemet.

- Nem jössz ide? - kérdezte, mielőtt elkezdte.

- Nem, - feleltem igen halkan, mert éreztem, hogy udvariatlan vagyok.

Másrészt nem mertem bevallani profán kínjaimat klasszikus zenéi hallatára. Nem is tudtam volna magamat kellőképpen kifejezni, mert kimondhatatlan nehézségeim voltak, mikor valamit magyarázni akartam és szavak után kellett kutatni a fejemben.

- Hát ha nem jössz, úgy is jó! - mondta Mariska.

S két kis keze leszállott a billentyűkre, azon vastagon és nehézkesen, ahogy az ilyen tizenötéves leányok zongoráznak faluhelyen. A feje kissé féloldalt fordult a vállán s már-már be is húnyta a szemét, már az első hangoknál, ábrándosán, égi angyal! Egészen furcsa hangok szállottak elő ebből a régi zongorából, egészen éles, pengő hangok, mint egy cimbalomból, mert ami bőrburkolat volt a kalapácsokon s általában gyapotféle a belső szerkezetben, azt az egerek rég lerágták. Egy-egy hang úgy szólott, mint a cserép, ha kalapálnak rajta.

- Ez a «Traumerei» - mondta Mariska s várta, hogy közeledjem. - Istenem, milyen szép! - sóhajtott föl és csak játszott keservesen.

Az egész hangszer zúgott és zengett, tört üvegcsörömpöléssel.

Ami csak megmaradt szíve-lelke ennek a százados zongorának, mind kiadta, elkeshedve, fölzaklatva, a Mariska ujjai alatt. Az egész úgy hangzott, mint egy dallamos koporsó, két fiatal kézzel, ami dörömböl rajta.

Traumerei! - mondtam magamban, ezt biztosan nem hagyja abba. úgy is éreztem, hogy ezt nem lehet abbahagyni. Még Mozartot lehet talán, de ezt soha... nem is tudom miért, de csak úgy éreztem,hogy ezt nem lehet abbahagyni.

S még csak arra vártam, hogy behúnyja szemét Mariska s akkor, gyorsan, fordultam egyet s kijöttem a kertbe.

Már-már alkonyodott. A szilvafák fölött, egy-egy szilva fölött, ami kéklett az ágon, egy-egy kék csillag tündökölt magasan, egy láthatatlan ágon. A fal mentén, egy pádon, tündéri nagynéném ült a tárt ablak alatt s hallgatta, amit Mariska játszott. A két karját, véknyan, maga elé nyújtotta a térdén s a két kezére, egymásba fonva, a fejét is ráhajtotta, így hallgatta a sok hangokat, amik szálltak rája, a sok üvegszilánkokat, amik szálltak az ablakon át, a zongorából, amik mind lehullottak rája...

- Soha ne menj férjhez! - mondta Mariskának, mikor ez kijött végre s leült mellé a padra.

Mariska maga fogta be a kis sárga lovacskát a talyigába. Tisztes távolból figyeltem ezt a műveletet, mert azonkívül, hogy óvatos természetű voltam, különösképpen a lovaktól idegenkedtem, bármilyen szelídeknek is tűntek. Az állatvilágból általában inkább csak a kis madarakat szerettem, akik fütyültek az ágon.

De bámultam Mariskát, milyen bátor, milyenügyes! Még az istállóban vette le a kötőféket a lovacskáról s úgy vezette ki az udvarra, a talyigához, a sörényénél fogva. Egy-egy szavára, egy pusztahangjára is, úgy engedelmeskedett a kis lovacska s olyan okosan és finoman értett meg mindent, mintha iskolában tanulta volna. Két barna szemével bámulta Mariskát megadással s bús tekintetének szinte emberi fájdalmasságával tanácsot látszott kérni tőle, hogy hova álljon, merre forduljon s hogyan tartsa a fejét. Mariska átvetette rajta a hámot, a zablát két fogsora közé nyomta, aztán elébe állva, könnyedén szügyön nyomta s hátráltatta, végül az istrángon beragasztotta. A kis ló már egész boldog volt ekkor s látszólag felvidult, hogy minden nehézség és zavar nélkül, ilyen finoman be van fogva. Mariska még feldobta a gyeplőszárat az ülésre, még a kápán is igazított egyet, aztán az ostort is betette a tartójába. Aztán rövid szoknyáját még magasabbra kapva a térdén, egyetlenegy szökéssel felszállott az ülésre s már odanyomta magát az ülés végébe, szögbe, fiatalos otthonossággal. A gyeplőt is felkapta s könnyedén az ostor után nyúlt. Látszólag azt várta, hogy valamit mondjak.

Elborultan a szívemben, kimondhatatlan bánatokkal közeledtem. Noha nagyon szerettem az életemet, mert csak tizenötéves voltam s óvatos természetű is voltam, amint ezt mondtam, mégsem bántam volna, ha e percben Mariska átgázol rajtam. Olyannyira nem tudtam, mit mondjak. De még nem indult s csak nézett a bakról, igen kedvesen és szőkén, égi angyal, azzal a felkészült mosolygással, ahogy a fényképész előtt készülne fel, igazi úri-leányka, egy kis talyigában, egy kis lovacskával! Mit mondjak? Az életben és fiatalságomban és ékesszólásomban való másodrendű voltomat olyan keservesen éreztem, hogy ezúttal is, mint minden nagy alkalmakkor, csakugyan nem tudtam mit mondjak! Mit akarhat? gondoltam, mit akarhat, hogy megint ilyen furcsa, ilyen rejtélyes, vájjon mi a célja? s mit akarhat s vájjon mi az, amit vár, hogy mondjak? Mert most sem értettem, mit akarhat, amilyen zavaros mámorokban voltam.

- Hát nem jössz? - szólott hirtelen, a bakról.

- Jöjjek? - hebegtem. - Hova mennénk?

- Óh ha kérded! - felelte.

S már rándult a válla s már csettintett egyet, már pattogott az ostor, már szaladt a kis ló s kifordult a kapun.

Úgy néztem utána a kapufélfa mellől, mintha odaszögeltek volna. Hát ez mindig így lesz Mariskával, hogy ilyen szerencsétlen leszek? Hogy sohasem fogom tudni, mi az, amit mondjak? Vajjon hova megy, hova hajt? miért is nem mentem! Biztosan Füzesre hajt, Ábrishoz, gondoltam és a könnyemet éreztem a szememben.

- Mi baj, Gyurica? - kérdezte tündéri nagy-néném, aki ép jött a kert felől és nézett.

Mikor a könnyes arcomat látta, már nem kérdezett többet s csak valami kegyetlen gyönyörrel nézett.

Vasárnap a kis hintóba szálltunk és áthajtottunk Gyarmatra, a templomba.

Ez alkalomból tündéri nagynéném felvette újporköpenyegét, a kalapját átkötötte a fején egy zöldszínű selyemfátyollal s a fél arcát is befátyolozta, hogy a por ellen óvja. Csak két barna szeme maradt szabadon és villogott, mint egy török nő két gyönyörű szeme, a dús szőrzetű pillákkal, a fátyolszegélyén.

Mariskának is volt fátyla bizony s egy finom lüszter kabátja is erre az utazásra. Csak én ültem, mint naiv keresztény, fekete ünneplő ruhámban, akis ülésen, felöltő nélkül, szerencsétlen! Alig fordultunk ki a kis kapun és értünk ki az országúira, hogy rögtön nem láttam és nem hallottam semmit, olyan nagy porfellegekbe szálltunk! Csak a Mariska térdét éreztem, amint így szorongtunk a kis hintóban hárman. Olykor a nagynéném térdét is egy-egy zökkenőnél, ami kimondhatatlan kínos volt. Még fokozta zavaromat, hogy e térdkalácsok kontaktusában, a formáknak és hajlatoknak szinte az árnyalatokig menő különbségeit észleltem, holott ez időtájt, tizenötéves fejemmel, még nem analizáltam az ilyesfélékben és örültem, hogy élek.

Mikor a gyarmati főtéren, a templom előtt ki-szálltunk, olyan ősz és olyan fehér voltam, mint egy lisztkukac, mint egy holdkóros, egy pékinas! Nem láttam magam, igaz, de ahogy mind bámultak a téren, vasárnapi gyarmatiak, kellőképpen éreztették is velem tünemény-szerűségemet. Még fokozta zavaromat, mert mindig volt valami, ami még fokozta, hogy nem tudtam mit kezdjek? Csak álltam és vártam elveszve a világban, Gyarmaton! a templom előtt! Csak vártam, hogy a sorsom beteljen rajtam.

- Olyan vagy, mint egy liliom! - mondta Ma-riska azon szellemesen, ahogy beszélni szokott.

Nagynéném is mondani akart valamit tatár szépségében, ahogy nézett hosszan. Soha életemben ilyen két női szemet nem éreztem égni rajtam, mint két parazsat. Az egész arcából csak ez a két szem látszott. Még nézett egy percig és csak nézett s úgy le-fitymált, hogy végül nem is mondott semmit. Már meg is indult Mariskával, már fel is ért a templom-küszöbre, ahol egy öreg koldus reszketett és sírt foglalkozásszerűen.

A nap tüzelt a fejem fölött, a kis hintó elgurult mögöttem távoli ákácok felé, hogy valami gyér kis hűvösre álljon. Valami igen furcsa magányosságot éreztem. Azt az igen sajátos magányosságot, amit az ember a testében érez, miután percekkel előbb még szeretett nőkkel szorongott egy kocsiban. A térdeik emléke úgy járta át a szívemet, mint egy boldog kor, amit soha meg nem érdemeltem. Mindenre gondoltam, csak arra nem, hogy egy kicsit poroljak magamon.

Tanácstalan megindultam végre, minden ösztönömnél fogva, ami nagynénémhez s Mariskához fűzött, megindultam magam is a templomküszöb felé.

Alig értem fel a lépcsőn, az öreg koldus már csoszogott elém. A két karját kitárva, mint vendéglátószent Julián, úgy fogadott! És leverte és leseperte és majdnem lenyalta rólam a port, úgy ölelgetett és forgatott, miközben mindig reszketett és sírt.

A templomban olyan jó hűvös volt, hogy szívem, lelkem megnyugodott. Csöndesen igyekeztem az első padsorok felé, ahol nagynénémet és Mariskát sejtettem. Mert nem igen láttam őket a homályban. Egy-egy gyertya lángja, messze egymástól, valami finompárán tűzött át. A tömjén szállt. A padsorokban mindenki énekelt és a szép zsoltárokat az orgona kísérte a magasból. Már menetközben magam is énekeltem, mert ismertem a zsoltárokat. Valami jólesőérzésem azt sugalta, hogy meg lehetek magammal elégedve. Nagyon helyesen cselekedtem, hogy nem sértődtem meg, de egyszerűen bejöttem a templomba, nagynéném és Mariska után. Azt éreztem a szívemben, hogy minden komplikációk nélkül, igen rendes fiúgyermek vagyok, a legtökéletesebb lelki egyensúlyban a tizenöt évemmel. S szerettem volna, ha ugyan lett volna ehhez képességem, még szebben énekelni a zsoltárokat.

Az első padsorok előtt egy sor imaszék volt az oltár tövében. Itt találtam nagynénémet és Mariskát, egy-egy széken, ahogy térdeltek. Csöndesen melléjük húzódtam s magam is egy székre térdeltem, ami ott magányosan állott. Mariska felpillantott két ragyogó szemével. Igazi égi