Isteni szívjáték

By Héj Nélküli Hagyma

Hétfő reggelt írunk.Éva kétségbeesetten rohan keresztül a nyári napsugarakban fürdőző városon, nehogy elkéssen a fontos megbeszéléséről.Traumatikus szakításának éjsötét emléke még ott lebeg a feje fölött, és közben fogalma sincs, hogy néhány órán belül az élete gyökeresen meg fog változni majd, amikor a sors összehozza Ádámmal, a vicces, okos és "Atya ég, milyen jóképű" férfivel.Ezzel aztán kezdetét veszi Éva életének legizgalmasabb és egyben legromantikusabb hete.Vajon Ádám minden, amire Éva valaha is vágyott?Vajon Éva képes lesz kiheverni a szakításának borzalmas körülményeit, és továbblépni az életével?Vajon problémát fog okozni, hogy Ádám a szabadidejében nőket darabol fel, vagy a szerelem minden akadályt legyőz?Vajon Éva oda fog érni a fontos megbeszélés kezdetére, vagy tök fölöslegesen vett fel lapostalpú cipőt?Jó kérdések ezek, és talán… válaszok is vannak.

• Language: Magyar
• Publisher: Underground Kiadó és Terjesztő Kft.
• Release date: May 17, 2022
• ISBN: 9789635742349

Book preview

Isteni szívjáték

ISTENI SZÍVJÁTÉK

HÉJ NÉLKÜLI HAGYMA

Underground Kiadó Kft

Contents

Impresszum

Ajánlás

Hétfő

Kedd

Szerda

Csütörtök

Péntek

Szombat

Vasárnap

Impresszum

Underground Kiadó Kft.

www.undergroundkiado.hu

Minden jog fenntartva!

---

Készült az Underground Kiadó és Terjesztő Kft. támogatásával, magánkiadásban.

2022

© héj nélküli hagyma

Ajánlás

Szilvinek,

aki nélkül „egyszer írni fogok egy regényt"

Hétfő

Éjfél után nem sokkal lehetett, amikor Éva tudatalattija egyszer csak működésbe lépett. A sötétség végtelen szövete szakadozni kezdett, és egy másik világ foszlányai sejlettek fel mögötte. De ez a töredezettség ugyanakkor csak részleges volt, minthogy az éjszaka közepén jártunk, mindent áthatott a feketeség.

Éva felnézett az égre, de se felhőket, se csillagokat nem látott. Olyan volt, mintha a fák felett nem lenne semmi, csak egy fekete kupola, és a legmagasabban lévő levél valójában ennek támaszkodna neki. Szorongató, de ugyanakkor mégis megnyugtató gondolat volt ez, hiszen ez egyben azt is jelentette, hogy bármi, ami a kupolán kívül leselkedett rá, nem juthatott el hozzá. Biztonságban volt. Megigézve bámulta az üresen tátongó égboltot, szinte érezte, ahogy beleolvad, és egyé válik vele annak ellenére, hogy eszével tudta, egy centit sem mozdult el a földtől.

Kényszerítenie kellett hát magát, hogy elfordítsa tekintetét, és körbenézzen. Egy néhány méter széles ösvényen állt, melyet apró szemű murva borított. Az utat mindkét oldalon, egymástól szabályos távolságban elhelyezett fák szegélyezték, és minden negyedik fa után egy-egy lámpaoszlop állt, melynek láncolata az egyedüli fényforrásként szolgált. A fákon túl nem látszódott semmi, mintha nemcsak felfelé, hanem oldalra sem létezett volna semmi. Még az is lehet, gondolta, hogy ha félreseperné a murvát, akkor alatta is feketeségbe botlana.

Ennek viszont még gondolta is halálra rémítette Évát, mivel, ha valóban így volt, és a köveket félresöpörve a mélybe zuhanna, az egyúttal azt is jelentené, hogy a falevelek fölött sem a világot kizáró védelmező kupola van, hanem a végtelen sötétség, ahonnan ki tudja mi néz le éppen rá. Jobbnak látta hát nem bolygatni a kérdést.

Hátranézett a válla fölött, és látta, hogy az ösvény ott kezdődött pontosan, ahol ő állt, és azon túl sem volt semmi, így más választása nem lévén, óvatosan elindult előre. A lába alatt ropogtak az apró kődarabok, ahogy lassan lépkedett mezítelen lábán fel-felszisszenve néha, ahogy egy élesebb kődarab a talpába fúródott.

Minden mozdulatlanul állt körülötte, a fák levelei kővé dermedve meredtek minden irányba, a nehéz levegő háborítatlanul nehezedett rá az ösvényre. Arra lett figyelmes, hogy nem fázik, hiába volt meztelen, a tér körülötte teljesen semleges volt.

Ahogy sétált előre, az ösvény hirtelen szélesedni kezdett, és egy szabályos kör alakú tér bontakozott ki a homályból. Ugyanúgy fák és villanyoszlopok szegélyezték, alján ezernyi apró, élettelen kaviccsal. Éva a tér közepéig lépdelt, de onnan nem tudott továbbmenni, így hát megállt. Olyan érzés volt, mintha az őt körbevevő fák egyenlő erővel taszítanák el maguktól.

Lenézett a földre és látta, hogy a körberakott lámpaoszlopok fénye megsokszorozta az árnyékát, így olyan volt, mintha ő valójában egy fejjel lefelé fordított virág lenne, éjfekete szirmokkal.

Ahogy ez a gondolat átfutott az agyán, abban a pillanatban látta a szeme sarkában, hogy megmoccan valami. Oldalra kapta a fejét, de nem látott semmit, a fák továbbra is kísérteties csöndben meredtek rá a semmi pereméről. A félelem kezdett el lassan felkúszni a végtagjain, egyenesen a gyomrába.

---

(Reccs…)

---

Kapkodta a fejét mindenfelé, de továbbra sem látott semmit. Mindenhol üresen kongott a tér.

---

(Reccs…Reccs…Reccs…)

---

Rádöbbenésében, hogy csak egyetlen helyről jöhet a hang, holtra vált tekintettel a lába alá nézett, ahol a kavicsok már haragosan mocorogtak. Éva körbenézett, és ameddig csak ellátott, az összes kavics izgett-mozgott, mintha földrengés lenne, de a lelke mélyén tudta, hogy valójában nem ez történik. A kövek keltek életre.

Amikor már a zörgésük zaja kezdett elviselhetetlenné válni, a kődarabok egyszer csak ezernyi apró darabra pattantak szét, mintha a tér egy óriási kukoricapattogtatóvá vált volna.

---

(Csitt!…Csatt!…Csatt!…)

---

Méhek özönlettek ki a széttört kavicsokból millió szám, és mind Éva felé repült, aki földbegyökerezett lábbal állt a tér közepén. Az ösvény hirtelen még sűrűbb sötétségbe borult, ahogy a felszálló méhraj felhőként árnyékolta be a lámpák fényét. Félelmetes látvány volt, de Éva mégsem tudott megmozdulni, hogy elrohanjon. A lábai már nem voltak meg, eggyé olvadva a földbe süllyedtek, és akármennyire sötét volt, az árnyékszirmok ugyanúgy látszódtak, mivel azok az éjszakánál is feketébbek voltak.

Ekkor Éva hirtelen megérezte, hogy semmi félni valója nincs, hisz a méhek nem bántani jöttek őt. Be fogják őt porozni a szeretetükkel, és ő viszonozni fogja a szeretetüket, hisz egyedül ez élteti, ezért jött a világra. Kitárta hát a karjait, mintha levelek lennének, és várta a méhrajt, hogy tagjai rászálljanak, és ellepjék őt távoli világokból hozott különleges virágok poraival.

De ahogy rászálltak a méhek, érezte, hogy nem por hullik a bőrére, hanem milliónyi fullánk mélyed bele mindenhol a testébe. Nem értette mi történik, hisz ő csak szeretetre vágyott. Üvölteni akart fájdalmában, de az orrát és száját is ellepték a rovarok, csípték és döfték, ahol érték.

A bőre kiszáradt, és aszottá vált, majd szép lassan lepergett, mint egy elhalt fakéreg, ami kézbe véve szétmorzsolódik az ujjak között. A bőre alatt ezernyi pici hatszög jelent meg jelezve, hogy ő valójában nem virág.

Ő a kaptár…

És nem beporozni akarták a méhek, ó nem, hanem felzabálni és éléskamrát csinálni belőle. A lábánál lévő árnyék pedig nem hat szirom volt, hanem a hatszöget behatároló vonalak.

Mindenhonnan méz kezdett hát ömleni a testéből. Szeméből méz folyt könnyek helyett, az orrából a vér helyett, szájából a nyál helyett, bőréből pedig az izzadtság helyett.

És a méhek csak zabálták… és zabálták… és zabálták… és…

---

…végül az ébresztő magas, szaggatott hangja kegyelmezett meg Évának, és ütvefúróként az agyába hatolva rángatta őt vissza a valóságba. Lassan kinyitotta a szemét, majd pislogott néhányat, hogy kitisztuljon a látása, mely kissé homályos volt még a szemhéja alatt összegyűlt könny miatt.

De tudta, hogy otthon van a saját hálószobájában. Tudta, hisz érezte a hátának feszülő ágymatracot, melynek keménysége és mérete pont tökéletes volt, tehát csak az övé lehetett. Emiatt tudott mindig olyan jól aludni, szépeket álmodni és tökéletesen kipihenten ébredni, mint ezen a reggelen is.

A hálószoba kicsi volt, de annál hangulatosabb. Ahogy Éva feküdt, tőle balra a fal trapéz formában három részre osztódott, melynek mindegyik falfelületén egy-egy óriási ablakon ömlött be a fény, és csak a rusztikus hatású négyzetrács keret akadályozta az útját. Az ablakok közötti sarkokat összefogott függönyök takarták el, melyek igazából csak díszként szolgáltak, hisz Éva szerette, ha akadálytalanul sütnek be rá a reggeli napsugarak, és nem akarta, hogy ezt az élményt bármi is elrontsa. Ezen a csodaszép nyári reggelen sem volt másképp.

Miközben ezen az élményen időzött, elvégezte a szokásos reggeli nyújtózkodását. A hátában és végtagjaiban hálásan nyúltak az ízületek, ahogy a keze egészen a háttámláig ért, hogy aztán lefelé kezdje őt tolni az ágyról. Ezt minden reggel így csinálta, és habár sejtette, hogy felettébb nevetségesen nézhet ki kívülről, ez őt egyáltalán nem érdekelte, hisz teljesen egyedül volt… Legalábbis majdnem teljesen egyedül.

Egy ágy mellől hallatszó ugatás zökkentette ki végül Évát reggeli mélázásából, aki riadtan oldalra kapva a fejét egy golden retriever-el találta szemben magát. Egyenesen ült, félig nyitott szájjal és nyelvét kissé kidugva lihegett alig hallhatóan, szemei pedig élettel telve csillogtak. Aranybarna szőre enyhén hullámozva futott végig egészen csóváló farka hegyéig, mely a földet verdeste.

– Jó reggelt, Barney – köszönt neki Éva, miután kiheverte kezdeti ijedtségét. – Mindjárt megyünk, csak pár percet adj, hogy összeszedjem magam egy kicsit, jó?

Mielőtt kiszállt az ágyból, egy pár másodpercet még ülve maradt, nehogy a fejéből hirtelen letóduló vér miatt megszédüljön. Milyen jó lehet ilyenkor férfinak lenni, gondolta. Nekik már ébredés előtt lemegy minden vér a fejükből. Ezen a gondolaton jót mulatott, majd eszébe jutott, hogy Sziszi barátnője, aki a férfi nem nagy tisztelője, erre biztos azt mondaná, hogy lemegy, majd a nap további részében is ott marad.

Az ágy végétől körülbelül egy méterre volt a szoba másik vége, amelyhez egy óriási ruhásszekrény simult. A szekrény egyik ajtaja nyitva volt, és habár ez az ágyról már nem látszott, a földön előtte az előző napi ruhák hevertek egy kupacban. Az ablakkal szemben egy üres falfelület volt, mely az ágy szélétől olyan messze volt, hogy egy ember pont kényelmesen elférjen, így az egész szobának a nagy ablakfelület adta nyitottság ellenére mégis kuckós hangulata volt. Egyedül egy óriási kép törte meg a fal egyhangúságát, mely egy naplementében úszó tengerpartot ábrázolt. Éva imádta ezt a képet, mivel az ablaka pontosan kelet felé nézett, a szóban forgó fal pedig nyugatra, így reggel egyszerre gyönyörködhetett a felkelő és a lemenő nap látványában. Őszintén szólva, nem is értette azokat az embereket, akik külön programként tartották számon a két eseményt, miközben akár egyszerre is lehet élvezni a kettőt, mindenféle kötöttség nélkül.

Barney közben újra felvakkantott, de az előbbihez képest már egy fokkal türelmetlenebb hangon.

– Jól van, jól van, kelek már – mondta Éva, majd kikelt az ágyból, de közben jól meggyömöszölte Barney fejét, melyet ő még hevesebb farokcsóvával fogadott.

Kilépve a hálóból egy szűk folyosó tárult elé, melyről rögtön egy mellékhelyiség nyílt, amit Éva nyomban meg is célzott. A folyosón kicsit továbbmenve nyílt a bejárati ajtó, előtte egy kis előszobai térrel, ahol nyár lévén egy üres fogas és egy pár szanaszét rúgott cipő foglalt helyet. Onnan indult egy „L" alakú konyhapult, mely egyenesen a nappali felé kanyarodott egy kis étkezőasztalt körülölelve. A nappalit és a konyhát egy zsúrkocsi választotta el egymástól, amely, mint valamiféle szentély állt a fal közepén, egyik oldalán a konyhapult végével, másikon pedig egy beige színű, enyhén kopottas kanapéval.

A zsúrkocsin mindenféle furcsa kávékészítési eszköz foglalt helyet egy vízforralóval, fölötte pedig egy kép lógott, mely fehér alapon egy pörkölt kávészemet ábrázolt, melynek közepéből széles sugárban ömlött ki a fekete kávé.

A nappali rész sem volt épp túlzsúfoltnak mondható. Összesen a kanapéból, egy kisasztalból és egy szemközt lévő TV szekrényből állt, valamint egy kisebb ablakból, mely a természetes fényt szolgáltatta a helyiségnek. A lakás összességében tehát nem volt nagy, de az egybenyitott terekkel mégis tágas hatást keltett, így Éva számára ez az ideális kis vacok volt, ahova a nap végén elvonulhatott a világ elől.

Miután elvégezte dolgát, végigbotorkált a kis folyosón, és bármennyire is hívogatta a kis szentélye, még nem a konyha felé vette az utat, hanem az előtérrel szemben lévő sarokból nyíló fürdőszoba felé.

A kis helyiségbe lépve Éva a szemben lévő mosdóhoz lépett. Ahogy elhaladt a törülközőszárító mellett, szinte öntudatlanul siklott végig a keze a kedvenc törülközőin, melyek mindenféle színben pompáztak és a lehető legpuhább anyagból készültek, ami elérhető volt. Rituálészerű mozdulat volt ez, amitől minden alkalommal ugyanaz a jóleső bizsergés futott végig a tenyerén.

A mosdóhoz lépve a tükörbe nézett, amiből egy kissé álmos, de gyönyörű harminc év körüli nő nézett vissza. Barna, enyhén hullámos haja a vállára omlott, egyedül néhány kócos tincs döntött úgy az egész estés forgolódás után, hogy inkább az ellenkező irányba állna. Zöldeskék szemei fáradtság ellenére vidáman csillogtak, még a szeme alatt lévő kis csipák is jól álltak neki. Arcán néhány alig látható szeplőcske volt, melyről tudta, hogy a legtöbb nőtársa elrejtené egy nagy adag sminkkel, de neki ez esze ágában sem volt.

Kebleit egy bő póló fedte el, melyen fehér alapon fekete betűkkel állt, hogy Neked lehet, hogy kávé kell ahhoz, hogy felébredj, nekem viszont van kutyám. Alatta egy rajzolt nő volt, akinek nyűgös arcát épp egy kutya nyalja végig oldalról úgy, hogy a szája egyik felét mosollyá gyűri. A pólón kívül csupán egy bugyi volt rajta, aminél többet Éva nem volt hajlandó felvenni. Csak így tudta ugyanis megélni a teljes szabadságát, még alvás közben is.

Megnyitotta a csapot, hogy megmossa az arcát, de aztán el is zárta, mivel támadt egy sokkal jobb ötlete. A mosdó melletti sarok felé indult, ahol egy zuhanykabin helyezkedett el, ívben hajlított üvegfalakkal. Közvetlen mellette egy akasztó volt a falon, amiről egy kapucnival ellátott fürdőköpeny lógott, melynek a másik oldalán egy hatalmas sarokkád várta Évát, hogy egy pohár vörösbor és sok-sok illatgyertya társaságában elmerüljön a habok közé, megfeledkezve a világ minden bajáról.

– Ennyi időm azért nincs, úgyhogy ne kísérts – mondta Éva, majd levett egy törülközőt a szárítóról, és átvetette a zuhanyzó falán, majd belépett a fülkébe. Megnyitotta az esőztetőt, amitől mindig úgy érezte, mintha épp egy wellness hotel deluxe lakosztályán lenne, beállította a tökéletes hőfokot, majd felemelte a fejét és csukott szemmel hagyta, hogy az arcán keresztül a talpáig lefolyó víz felfrissítse és ellazítsa.

Kis idő elteltével levette a polcról kedvenc tusfürdőjét, amely apró granulátumot tartalmazott, ami a bőrt masszírozva bizsergető érzést keltett, az álmosság érzésének maradékát is kiűzve belőle. Egész teste libabőrös lett tőle, ami viccesen disszonáns élmény volt a forró víz okozta érzethez képest. Az ember nem ezt várná, gondolta, de hát az élet csupa meglepetés. És végül is minden meglepetés csak egy újabb lehetőség arra, hogy tanuljunk valamit magunkról, nem igaz?

Így talán nincs is más dolgunk, csak harmóniában lenni a környezetünkkel és akkor észrevesszük ezeket az apró tanításokat, melyek láncolatából kibomlik, hogy mi valójában mind piciny tollpihék vagyunk. Tollpihe, amely a szélben száll, és sosem tudja, mikor jön egy hirtelen légfuvallat, ami új, nem várt irányokba repíti el.

Megtetszett Évának ez a gondolat, és eldöntötte, hogy ha kiszáll a zuhanyzóból, felírja valahová, hátha jól jön még valamikor. Tusolás közben mindig szoktak ilyen gondolatai támadni, csak attól félt, hogy mire eljut oda, hogy leírja, el is felejti.

– Addig bizsergeti a fejemet a tusfürdő, hogy kibizsereg belőle az ötlet, mi? – kérdezte Éva hangosan magától, de meglepetésére egy ugatás jött vissza válaszként a fürdőszoba másik végéből. Kinyitotta a zuhanykabin ajtaját, és Barney-t látta, ahogy a falnak lapulva fekszik a földön féloldalasan, és közben felé néz nyitott szájjal, mintha mosolyogna. Éva imádta, amikor így feküdt, mindig az a gondolata támadt tőle, hogy nagyon boldog lehet vele ez a kutya, ha ilyen nyugodt a társaságában.

– Hát, te mióta vagy itt, kiskutyám? – kérdezte tőle. – És különben is, hogy jutottál be már megint?

Nem először fordult elő Évával, hogy annyira elkalandoztak a gondolatai fürdés közben, hogy meg se hallotta, ahogy Barney kinyitja az ajtót és bejön. Most is valamin nagyon járt az esze, habár már nem tudta volna megmondani, hogy mi is volt az. Nem mintha zavarta volna, ha bejön a kiskutyája a fürdőszobába, egyedül a hálószobai ágyra való felmászás volt tabu. De az is lehet, hogy már a fürdőszobába menő úton is már mindenfelé jártak a gondolatai, és nem vette észre, hogy Barney ott lohol mögötte, és az orra előtt zárta be az ajtót.

– Igazad van – mondta, miközben visszazárta a fürdőkabin ajtaját. – Ha már én nem figyeltem rád, legalább te érvényesítsd az érdekeidet.

Éva úgy érezte, mintha egy hetes koszt mosna le magáról, mivel előző este már túl fáradt volt ahhoz, hogy lefürdjön, így mikor éjfél után hazaért, egyenesen az ágyába zuhant. Kicsit sokat sikerült inni Sziszivel annak ellenére, hogy nem ez volt a cél, amikor nekiindultak az estének. Gondolták, beülnek valahova egy kicsit dumálni, de gyorsan elfajult az este, és mire feleszméltek, már a belvárosi bulinegyedben találták magukat rövidezés közben.

Úgy érezte, egész nap képes lenne a zuhany alatt állni, de a munkahelyére kellett mennie, ezért megerőltette magát. Gyorsan megmosta még a haját, majd mielőtt az agya meggyőzhette volna az ellenkezőjéről, egy hirtelen mozdulattal átfordította a hőfokszabályzó csapot az ellenkező oldalra. Először a fejét érte a hideg sokk, de persze nem úszta meg ennyivel, gyorsan végigterjedt az egész testén. Újra bizseregni kezdett mindene, de ez már közel sem nyújtotta azt a kellemes élményt, mint a tusfürdő.

Még kicsit hagyta hűteni magát, majd újra visszaállította melegre a vizet, mivel azért annyira nem volt mazochista, hogy így hagyja abba a fürdést. Miután kicsit átmelegedett, elzárta vizet, levette a törülközőt a kabin oldalfaláról, és alaposan megtörölközött.

Áldotta az eszét, amiért nem felejtette el az elején kiteríteni a törülközőt, mivel utált vizes testtel kiszállni, és vacogva, pingvin módjára eltotyogni a törülközőszárítóig, nehogy elcsússzon a hideg kövön. Ez volt az egyik dolog a sok közül, amiért szeretett így fürdeni. A falak bezárták a párás, meleg levegőt, így hiába zárta el a vizet, nem csapta meg a testét a hűvös, szobai levegő.

Miután kellően száraznak ítélte magát, kilépett a fülkéből, és maga köré csavarta a törülközőt. A tükör elé lépett, ahol nem sok mindent látott a fürdés közben lecsapódott párától.

– Na így már mindjárt más – szólt tisztítás után a tükörképéhez, aki szikrázó tekintettel nézett vissza rá.

Gondosan megszárította a haját, majd végső simításként a fogkeféjéhez nyúlt, ami természetesen hagyományos fajtájú volt. Mást nem is volt hajlandó használni, hisz ez a kis mozgás is a reggeli rituálé része volt, melynek lépései egytől egyig hozzá adtak a felébredéséhez. Sosem értette azokat az embereket, akik zombi módjára csak állnak a tükör előtt, és hagyják, hogy az elektromos fogkefe motorja elvégezze helyettük a piszkos munkát.

Dolga végeztével kiöblítette a száját, majd hangos krákogással felinvitálta a torkán akadt fogkrém maradványokat is. Nem volt túl nőies gesztus, de nem izgatta magát különösebben miatta.

– Téged sem zavar, ugye? – kérdezte Barney-tól, aki válasz helyett ugyanazzal a magába feledkező homályos tekintettel meredt rá.

– Látom, fogalmad sincs, hogy miről beszélek. Nem baj, tudom, hogy a lelked mélyén valójában megértesz engem, ahogy én is téged. Nem is kell nekünk más, igaz?

Elindult a konyhába, hogy a reggeli rituálé utolsó taktusaként, végre főzzön magának egy kávét, amikor megcsörrent a telefonja.

– Na, mi történt, megint unalmas a buszút? – köszönt Éva, még mielőtt Sziszi megszólalhatott volna. Sziszi messziről járt be a közös munkahelyükre, és amikor nagyon unta az utat, mindig felhívta Évát, hogy trécseljenek. Persze mindketten tudták, hogy ennek alapvetően semmi értelme nincs, hiszen úgyis együtt töltik a napot az irodában, Éva mégsem bánta ezt, hiszen bármikor, bármennyit képes volt barátnőjével beszélgetni. Egy dolog zavarta csak, hogy Sziszi állandóan próbálta a „legjobbat kihozni belőle. Mindig olyanokkal jött, hogy Te okosabb vagy annál, hogy ezt csináld életed végéig , Ehhez a pasihoz túl jó vagy, nem érdemel meg téged, Egészségesebben kellene étkezned, nem emlékszel arra a videóra, amit küldtem?" ésatöbbi, ésatöbbi. Persze tudta, hogy csak szeretetből és jószándékból csinálja ezt, így kénytelen volt elnézni ezt neki.

– Ugye nem felejtetted el a kilenc órás meeting-et? – kérdezte a szokásos kérdőre vonó hangján. Éva rövid szünetet tartott, ahogy a pánik elkezdett úrrá lenni rajta, ami csak erősebbé vált, amikor az órájára nézett. Fél kilenc volt.

– Ó, basszus, elfelejtettem visszább állítani az ébresztőt pénteken… Rohanok!

– Ezt nem hiszem el, Éva! – csattant fel Sziszi. – Tudod, milyen fontos a pénteki prezentáció Godvinnak.

– Tudom, tudom, ott leszek, ne aggódj. De ha esetleg netalántán mégis késnék egy kicsit, akkor kezdjétek el nélkülem, jó?

– Ha „esetleg netalántán mégis", mi? – ismételte el Sziszi gúnyosan, de hallatszott, hogy igazából nem haragszik, megszokta már Évától, hogy nem mindig sikerül neki két lábbal a földön járni. – Na siess, puszi.

– Puszi – köszönt el Éva is, és lerakta a telefont, de már közben dobta is le magáról a törülközőt, és rohant a hálószobájában lévő szekrényhez.

Igaza volt Sziszinek. Godvin hetek óta másról