Vadfarkas

By Csörsz István

A Vadfarkas című háromrészes regény Csörsz István legterjedelmesebb alkotása. „Meg kellene írni a magyar rendszerváltás korát egy rendes nagy regényben. Mit vesz elő az utókor, ha ezekre az átmeneti évekre kíváncsi?” – emlegette sokszor az író. Az 1997–1998-ben írt Vadfarkas ezt a tervet nagy műgonddal teljesítette. Nem akart a társadalom egészéről képet adni, de a főváros környéki kisvárosi-falusi világnak igen részletes, illúziómentes leírását kapjuk.
Az 1990-es évek egyrészt még a kádári világ hatása alatt áll, öregedő szereplők keresik új önmagukat vagy próbálják átmenteni hajdani kapcsolataikat, tekintélyüket. Másrészt a berobbanó vadkapitalizmus egy új nemzedéket is váratlan, néha irracionális lehetőségekhez juttat. Történetek burjánzásához ad színpadot ez a korszak, amelyet izgalmasan átszőnek az üzleti és politikai érdekek, a provinciális módon kibomló (ál)fogyasztói társadalom, a kétféle rendszer áldozataként hányódó, gyakran jobb sorsra érdemes tehetségek sorsa. A hol krimiszerű, hol társadalmi szatírára emlékeztető regényben két jó barát, Kili és Kerekes sorsát követhetjük, mellettük felvillan a gondterhelt Bakos őrmester alakja, az újgazdag villában lakó neurotikus fiú, ukrán maffiózók, egy nyugdíjas ávós, egy nyugdíjas tanár, újdonsült vállalkozók, külföldre vágyó bolti eladónők. Hősei furcsa, néha „barkács” módszereikkel szállnak szembe a külvilággal. Kényszercselekvők, de nem passzívak, ahogy ellenfeleik sem. Újjáépítés bontott téglából – talán ez lehetne a mottójuk; eddig ér egyelőre a takaró, amelyben nyújtózkodni tudnak.
A Vadfarkas a saját korában nem jelenhetett meg, ma valóságos palackpostának érezzük: egy olyan átmeneti világot mutat be enciklopédikus részletességgel, ahol minden ismerős. A szórakoztató, kesernyés tónusú nagyregény bizonyára sokakat megszólít majd. Reméljük, olyanokat is, akiknek az 1990-es évek már a történelem részét jelentik.
Csörsz Rumen István

• Language: Magyar
• Publisher: Napkút Kiadó
• Release date: Nov 16, 2021
• ISBN: 9786156409034

Book preview

Impresszum

Napkút Kiadó Kft.

1027 Budapest, Fazekas u. 10–14.

Telefon: [phone]

Mobil: (70) 617-8231

E-mail: [e-mail]

Honlap: www.napkut.hu

Szöveggondozó: Kovács Ildikó

Tördelőszerkesztő: Szondi Bence

Borítóterv: Szilágyi N. Zsuzsa

Fotó: Csörsz Anna

© Csörsz István jogörököse, 2021

© Napkút Kiadó, 2021

ISBN 978 615 6409 03 4

Támogatónk

Az e-könyv megjelenését támogatta a Nemzeti Kulturális Alap.

Első rész

Nem jössz be? – kérdezte a lány halkan. Kili a dombokat bámulta, melyek mintha a temetőből nőttek volna ki, akár valami óriási sírok, fel az égig. Kati ácsorgott még kicsit, végül bement egyedül a szegfűcsokorral. Amint visszanézett a ravatalozó előtt, éppen olyan volt az arca, mint az anyjuké, aki most bal oldalon feküdt az apjuk mellett. Bal oldalon, pedig az öreg mindig azt mondogatta, hogy nem tud aludni, ha balról fekszik mellette valaki.

A környékbeliek közül senki sem jött el a temetésre, aminek az volt a magyarázata, hogy utolsó éveire az öreg mindenkivel összeveszett, akivel csak lehetett. Egy kocsmai verekedés után három darabban hozta haza a műfogsorát. Kitette az asztalra, megpróbálta összerakni. Nem akarta tudomásul venni, hogy hetvenéves, mint ahogy a saját halálát sem: állva halt meg a körtefánál, reggel találtak rá. Szakállára és szemöldökére kiült a dér, szeme nyitva, mintha a házat nézte volna, csak a fénye volt tompább, mint máskor. Ujjai hátul, mint a vasbilincs, a fa ágára kovácsolva, Kili feszegette le egyenként, de azóta sem tudta elfelejteni azt a hangot. Pap temette el, pedig mindig büszke volt rá, hogy pogány, és olyan isten nem volt még, aki parancsolni tudott volna egy pogány kunnak.

Amíg a kapu előtt ácsorgott, Kili szégyellte magát, hogy nem ment be a húgával, mert tudta, hogy fél egyedül; kislánykorában úgy gondolta, látják a halottak, ha jár valaki felettük, tudják, ki az, aki hozzájuk tartozik, és ki az, aki nem. Lábujjhegyen járt a temetőben, kicsit imbolyogva, mint gyerekkorában, ha nem fogták a kezét.

Ezért jobb, ha nem jön ide az ember, gondolta. De mostanában bármerre járt, néha még az ágyán fekve is eszébe jutott a temető. Egyre rosszabbul érezte magát, mintha kinőtte volna a világot, akár egy régi ruhát.

Jött végre Kati. Nemcsak az arca, a járása is olyan volt, mint az anyjáé. Csúfolták érte az iskolában, tornából pedig mindig kettest kapott, azt is könyörületből. Belül még két szemfoga nőtt. Jött haza egyszer, feldagadva az arca. Kili a fűben térdelt, a motort szerelte majdnem ott, ahol meghalt az apjuk. A growa cserregése is az öreg ujjaira emlékeztette. Az ajtónyikorgás, a barackmag koppanása. Minden. Erre jön ez a hülye a feldagadt képével, és vigyorog. Mi van?… Semmi!… Kihúzatta a két fogát, mert szeretett volna olyan lenni, mint a többi lány. Nézte a tévében, hogy mi a divat éppen. Szabott-varrt, mindent átalakított, de valahogy semmi sem állt jól rajta. Szikár volt és inas, egyedül a szája szép, apjuk szerint azért, mert cigány beütés volt a családban. A fiúk ezért mind szépek lettek, a lányok mind csúnyák. Valami baj lehetett az elmélettel, mert a cigánylányok nem ilyenek, és a szemük se szürke.

Amíg az úton mentek, hallotta Kati szoknyája csapkodását, mintha zászló csattogott volna, amint elhúzott a barackfák között, a Tüzép-telep előtt a lámpa felé, ahol megállnak majd, a motor tovább jár, néha meghúzza a gázkart, oda kell rá figyelni. Kamaszkorában ez volt minden vágya.

– Menjünk be! – kérte Kati az új presszónál.

Jó, megállt. Ezért se szeretett a temetőbe járni, mert ahányszor a presszóhoz értek, tudta, hogy meg fognak állni. Utálta ezt a presszót.

Mindenki biztosra vette, hogy tönkre fog menni a Habusekné. Temető mellett nyitni egy presszót… Habusekné nem vitatkozott. Apró csigákba csavarta a haját, olyan volt, akár egy néger. Ő még hagyján, de a lányát valóban el kellett volna dugni. Kati azért kedvelte, mert így nem ő volt a legcsúnyább az iskolában. Iduska még szemtelenebbül csalt, mint az anyja. Mindennap rosszkedvűen ment dolgozni, és mindennap többet számolt. Arról nem beszélve, hogy akkor is drágább volt náluk minden, ha nem csaltak. Aki megállt temetés után, a kötelező bánatos pofával, nem kérdezte, mennyibe kerül a kávé. Kicsit meglepődött aztán, de ebben a hangulatban nem illett alkudozni. Odébbállni még kevésbé. Pontosan erre számított a Habusekné. Hogy a lánya mennyit kapott a nyereségből, nem tudni. Valószínűleg semmit, mert az anyja stafírungra gyűjtött reménytelenül, de kitartóan.

Iduska rosszkedvűen nézett rájuk; tudta, hogy Kilire nem számíthat a férjhez menést illetően. Katira még annyira sem. Akire pedig nem számíthatott, ahhoz maximálisan undok volt.

– Kávét! – rebegte Kati. Sose mert ennek a lánynak a szemébe nézni, pedig osztálytársak voltak, sőt egy napon születtek, és mindig egyszerre kapták a szegfűt az iskolában, a leghervadtabbat, ami a szemközti virágárusnál volt.

Iduska vágott egy pofát a kávéra.

– Sört – morogta Kili.

A sörre is vágott egy pofát, aztán odament a pulthoz, és fülelt kicsit. Rajtuk kívül senki se volt a helyiségben, amely kongott, mint a pince – az is volt egyébként. Később krumplitározó.

– Elég szép a sír – rebegte Kati. Általában a halottakról beszéltek itt, merthogy a temető mellett volt a presszó.

Iduska lecsapta eléjük a kávét és az üveg sört. A kávé langyos volt, a csésze háromnegyedig.

– Cukor? – rebegte Kati, mire lecsapta a cukrot is. Ott volt már a zsebében.

– Kanál? – kérdezte Kati.

Lecsapta a kanalat is. Kili eddig hallgatott, most megköszörülte a torkát.

– Pohár nincs? – kérdezte rekedten.

– De van! – felelte a lány sértetten. Odacsoszogott a pulthoz, hozott egy poharat; Kili megnézte, visszavitte a pulthoz, jól odavágta. Lengyelpiaci holmi volt, kibírta. Felvett egy másikat, megtörölte az ingujjával, és visszaült Kati mellé, aki egyfolytában vihogott. Kili megkóstolta a sört, majd visszatöltötte az üvegbe.

– Gyere ide, Vinyocska – mondta.

– Nem vagyok Vinyocska!

– Jól van, szívem. Sört kértem, nem lóhúgyot. Ha nincs sörötök, akkor mondd meg.

– De van, igenis! – Iduska tehetetlenül nézegetett körbe, az anyja sajnos nem jött hat előtt. Nem félt egyedül hagyni a lányát. A sör valóban két napja állt a pulton, azért választotta éppen ezt. Úgy gondolta, nem vesződik tovább ezzel a vademberrel. Kamaszkorában szerelmes volt belé, meg a Kerekesbe, felváltva, de legtöbbször Kilibe. A szertár ablakából bámulta őket. Szerette a kémiát, a Kerekest meg a Kilit. Akkoriban azt hitte még, hogy kémiatanár lesz, de nem lett, mert megvette anyja ezt a rohadt pincét. Fogott egy másik üveget, odavitte, és a legszívesebben bőgött volna egyet. Kilit ez a legkevésbé sem érdekelte.

– Azt a pezsgőt is hozd ide – mondta. – Meg két poharat. Nem hallod?

Kati eltakarta a száját. Még hozzá se nyúlt a kávéhoz. Nem is kívánta, azért kérte csak, mert valamit kérni kellett.

Közben megállt egy kocsi a presszó előtt, hallani lehetett a kavics ropogását. Fekete Honda Civic volt, és Kili már tudta, hogy Gábor jött, a szabó fia.

– Ezerkétszáz! – mondta Iduska, pezsgővel a kezében. – Kinyissam?

Kili bólintott. A nyavalyás, gondolta. Ezerkétszázat kér ezért a pancsért. Ezerkétszáz forintért negyven mázsa fát kellett neki odébb rakni. Kétszer: fel a kocsira, és le a kocsiról.

– Tudod, mi vagyok neked? – kérdezte a lány, mert a szívem szó elhangzása óta ezen rágódott. – Senki!… – Úgy érezte, nagyon szellemes volt. Odalejtett Gáborhoz, akit szintén utált és megvetett. Nézte, mennyit kopaszodott kedd óta, akkor járt itt utoljára. Sört kért a kopasz, adott hát neki, de nem a pultról, annyi esze volt azért. Ötven forint borravalót szokott adni a Gábor – ha más is volt a presszóban, akkor százat. Szeretni egy dolog, hozzámenni valakihez kettő. Persze kamaszkorában nem erre gondol az ember. Ma még eszébe se jutott, hogy lány. Amíg ezek be nem jöttek. Még kevésbé, hogy az is marad. Nyugodtan abba lehetett volna hagyni a gyűjtögetést, akkor legalább kedve szerint élhetett volna. Nem egy hüllőszínű Skodával járna, persze az anyja választotta. Soha semmiben nem kérte ki a véleményét. Elment, és megvette ezt a dögöt. Zöldes hullaszíne volt, amit a legjobban utált. Amúgy nem volt vele baj, azon kívül, hogy minden héten összetörte. Remélte, majd csak feltűnik az anyjának, és kicseréli, de akkor legalább megkérdezi őt is, mit akar. Nemhogy fékezett volna, nyomta a gázt, ahányszor elé került az a nevezetes kapufélfa. Egyszer majdnem kidöntötte, de vas volt benne. Nem gondolta volna, hogy ilyen alaposan megcsinálta a Bucsi bácsi. Ahányszor eszébe jutott, elvigyorodott, mert arra gondolt, hogy szólíthatták fiatalkorában? Egyszer ő is volt fiatal. Lehet, hogy úgy szólították, Bucsi Misi.

Kili a húga vállán keresztül figyelte. Röhögsz, te szemét?, gondolta, azzal rátöltötte a pezsgőt a fél pohár sörre.

– Ez bedilizett! – mondta Iduska. Gábor a sörre bámult. Arra jó volt az egész, hogy nem kellett azon gondolkoznia, mire gondoljon. Amúgy nem érdekelte a dolog, felőle bárki azt vedelt, amit akart. Ott hány tőle, ahol akar. Demokrácia van. Ezt kihangsúlyozandó, telerakta jelvényekkel a zakóját – egyúttal azt is hangsúlyozta vele, mennyire utálja az apja szakmáját. Lássa ő is, mert célozgatott rá, hogy beállhatna mellé. Húszéves múltál, csinálni kéne már valamit! Semmihez se volt nagyon kedve, de ehhez végképp nem. Az első jelvényeket még a kilencvennégyes választások idején gyűjtötte be, mert ingyen adták. Kilépett az ember egy presszóból, mire ott termett a Brisek, aki főállású ügynök lett, és adott egy MIÉP-es jelvényt. Vagy MDF-est, fideszest. Mindegy volt neki, az érdekelte csak, hogy fogyjon. Megmutatta, hogy kell kitűzni. A jelvényt!… Hogy békén hagyja, kitűzte a MIÉP-est, így ez lett az első. Nem hitte volna, mekkora szenvedély lesz belőle. Figyelj, mondta Briseknek, ne szólíts Kopasznak, oké? Oké, mondta Brisek, kell még egy? Nem kell, mondta ő, de azért elvette. Otthon aztán, amikor megnézte magát a tükörben, úgy látta, jól áll neki ez a MIÉP-es jelvény. Eszébe jutott, hogy még egy van: kitűzte a másik oldalra. Marha jól állt. Gondolkozott már azon, hogy leborotváltatja a fejét, hogy ne látsszon a kopaszsága, de gyerekkora óta Bubinak csúfolták, úgyis tudta mindenki, ezért inkább gyűjteni kezdte a jelvényeket, egyiket a másik után, és egyre jobban eltakarták az apja művét. Nem jutott túl a nadrágokon, egy öltönyt már nem tudott csinálni, de a zakó az ő műve volt! A zakóra mindenesetre nem figyelt az, aki nézte. Sem a kopaszságára. A nyolcvanhét jelvényre figyelt, nem is külön valamelyikre, hanem egyszerre az egészre. Jó ötlet volt, úgyhogy ezután mindjárt kettőt vett mindegyikből, a másik zakójára is.

Amint belépett a presszóba, mindjárt észrevette Kati jelvényét, amit még a TÜZÉP-telepen kapott. Egy kis Veluxa ablak volt rajta, amelynek az üvegén szikrázott a nap. Az egész mohazöld volt, a szikra piros, Gábornak pedig nem volt még zöld jelvénye.

– Szabad? – kérdezte, mert úriember volt, és nem ült le úgy senki asztalához, hogy ne kérdezte volna meg, szabad-e.

– Nem! – felelte Kili, aki már a suliban egy bunkó volt, és azóta se fejlődött. A tűzifásokkal járt állítólag, azelőtt meg a szemetesekkel. Ilyen bunkóval persze jobb, ha nem vitatkozik az ember, akkor se, ha az osztálytársa volt. Akkoriban azért jobban megértették egymást, mert mind a ketten Kerekes füzetéből írták le a számtanleckét, aki egy kertész fia volt, és dobos akart lenni az úttörőzenekarban.

Jó, leült a szomszéd asztalhoz, szokott hanyag kézmozdulatával leadta a rendelést. Tulajdonképpen nem a sör miatt jött, hanem azért, mert épp erre járt. Még három órája volt a diszkó nyitásáig, és agyon kellett ütni valamivel az időt. Lassan alkonyodik márciusban. Nyáron persze még rosszabb. A telet szerette, amikor már négykor besötétedett. Minden jó dolog sötétben történik. Még egy kis füvet is kellett szereznie Hamzsától, mert az anyja megint begyűjtötte. A világért se szólt volna persze, és hónap végén mindig visszaadta, addig a teásdobozban dugta el. Gábor régen tudta, de hagyta, hogy neki is legyen valami öröme. Egyfelől jól jött a hónap végén, másfelől amilyen naiv lélek volt az anyja, azt hitte, hogy addig nem szív.

Átnyúlt az asztalon, és megpiszkálta Kati kardigánjának a hajtókáját. Ott lógott a jelvény. Bejáratott mozdulat volt, semmi kötekedés, minden gizda így csinálta volna a diszkóban. Kili lassan ránézett. Ha Iduska nem épp akkor teszi elé a sört, lehet, hogy mondott volna valamit. Így a dolog kisült. Kioxidálódott. Tudott ilyeneket, még az iskolából. Megjegyezte. Legjobb suli az általános. Azért általános. Egy életre megalapozza az ember műveltségét, nem is égett le vele soha az EASY-ben. Miért hívják ezt a hülyét Kilinek, amikor Vilmos? Ő mondta neki egyedül, hogy Vili, mindenki más azt mondta, hogy Kili. Fene érti. Kili-Vili, ezt a lányok mondták.

Néha el szokott így tűnődni, teljesen váratlanul amúgy. Megfogta valami gondolat, és ilyenkor arra gondolt, hány ember leéli úgy az életét, hogy nem fogja meg semmi. Hány ezer! Rongy. Mojze, az a dollár, de már a márkára is mondják, mert az is szürke. Csak úgy ragadtak rá a dolgok. Ami tetszett neki, egyből ráragadt. Nézte Kati jelvényét, Kati meg az ő jelvényeit, egyiket a másik után, és csak vihogott.

– Ez mi? – bökött egy Mária Terézia-tallérra, mert az is volt.

– Pénz – mondta Gábor. – Tudod, mi az?

Kati vihogva bólintott. Ez még egy csaj, gondolta Gábor. Nemcsak ronda, de hülye is. Valahol a TÜZÉP-telepen volt, azt mondják. Hát ahhoz nem kell ész, csak segg. Ülni a kasszánál. Ezt is egy filmből vette, aztán már csak alkalmazni kellett, ahová illett. Nagy érzéke volt hozzá, ezért lett olyan színes társalgó.

– Nem hittem pedig – mondta, de elharapta a végét, mert véletlenül Kili felé fordult, és attól félt, hogy szájon vágja ez a bunkó. A suliban is ilyesmiért vágta pofán hetedikben, a nagyszünetben, de úgy, hogy három hét múlva is csak a nyelvét tudta kidugni a foga között. Oltári nagy bunkó volt mindig. Nem bunyózott sokat, mégis mindenki félt tőle. Ő legalábbis. Nem mutatta persze, mint ahogy most sem. Elharapta a szó végét, és kész. Sok idő eltelt azóta, és megváltoztak a dolgok.

Kili újra töltött a pezsgőből, megint a sörre. Kati vihogott, Iduska undorodva nézte. Megitta ezt is. Várták, mi lesz. Katinak is töltött, neki csak pezsgőt. Nem sokat beszéltek, de így is megértették egymást. Ebben se változtak, mert egyformára kalapálta őket az apjuk. Akármi disznóságot csináltak, mint a kettőt elkalapálta. Kilin ugyan nem látszott, de Katin igen. Abból lehetett tudni, hogy Kilit is elkalapálta, hogy Kati kék-zöld volt. Az egész suli tudta ezeket a dolgokat. De jó volt!

– Adok érte kétszázat – mondta.

– Mi? – kérdezte Kati. – Ja, nem eladó!

– Kétszázötven! – Duma helyett ezek voltak a legjobb érvek. Érv. Sérv. Púpos egér. – Figyelj – mondta Gábor, a szabó fia. Ő volt a szabó fia, sajnos. Legalább a nevük lett volna más, de az is Szabó volt, az isten verje meg!

– Húzz el innen! – mondta Kili halkan. Legrosszabb volt, ha ilyen halkan beszélt.

– Jó, csak… persze! – Hülye nem volt, hogy verekedjen egy bunkóval. Felállt inkább, a sörét vitte magával. Ezért jó a dobozos sör, meg azért, mert nem pancsolják. Piszokul értett a sörökhöz, hiába volt a Szabó fia. Megtanulta. Ki kell mászni ebből a szarból, mindig ezt az elvet vallotta. Az ember megszületik valahová, és akkor mi van? Azért ember, hogy kimásszon belőle. Elhúzott az ajtó felé. Legalább az üveget pucolnák meg rajta, gondolta. Ahogy a piszkos üveget nézte, ez jutott az eszébe hirtelen. Nem fizetett, de Iduska nem tette szóvá. Felírta. Még mindig jobb volt, mint egy verekedés valami hülyeség miatt. Nem figyelt oda éppen, hogy mi bajuk támadt egymással.

– Oda kellett volna adni mégis – mondta Kati. – Van még egy!

– Na gyerünk! – morogta Kili. Ezernyolcszáz forintot fizetett. Meg se rezzent az arca. Rohadék, gondolta. Iduska elkapta a pillantását: ezért volt szerelmes belé egykor, de most valahogy megrémült tőle. Mintha kifúrta volna az agyát, és hátul a falon is égetett volna két lyukat. Megnézte a falat, annyira elképzelte, amit gondolt, de pincetégla volt, tartós. Kibírta a németeket, az oroszokat, a kommunistákat, akkor ezt a hülyét is kibírja.

Amíg a Hondához ért, Gábor még mélyebben elgondolkozott, mint az előbb. Nem tudta kiverni fejéből a zöld jelvényt. Ahogy telt az idő, egyre igényesebb gyűjtő lett; megnézte, hogy piros az a jelvény vagy kék, sőt, ami volt, átrendezte csíkokban, így legjobban a katonai érdemjelekre hasonlított. Amennyi volt, lehetett volna akár tábornok is. Mondjuk ezt nem bánta volna. Tábornok, az már hangzik valahogy. Gondolt különben a katonai pályára, csak ahhoz nem volt kedve, ami a tábornoki rangig vezetett. Olyan katonaság vonzotta, ahol mindjárt tábornok lehet az ember. Háborúban előfordul. Figyelni kezdte a híreket, hogy mit lehetne csinálni? Az tetszett, ami Boszniában volt, de hogy itt is lesz valami, hát ebben nem bízott. Magyarország mindenből kimarad. Apja az MDF-re szavazott, mert azt hitte, hogy ők maradnak hatalmon. Nem bánta volna, ugyanis tőlük kapott kétmilliót a vállalkozásához. Horn Gyula alatt már vissza kellett volna fizetni lassan, csak hát ugye vettek két kocsit, és nem sok maradt. A hitel a boltra volt terhelve, amit még a nagyapjától örököltek, és ami gombüzlet volt eredetileg, apja pedig gombkészítő. De ahogy jött a rendszerváltás, úgy gondolta az öreg, hogy mindenhez ért, amin gomb van. Hol van a gomb? Kabáton. Zakón. Nadrágon – bár oda már cipzárt varrtak általában. Amit ő szabott, annak ugyan mindegy volt. Elképesztő nadrágokat csinált, forgatták az emberek, nézegették, persze ha már szétvágták a szövetet, mit lehetett tenni? Nem tudták, hogy nincs róla papírja az öregnek. Nem az oklevelet nézi az ember, hanem a nadrágot. Érvelni pedig mindig lehetett, hogy az a formátlan, akire szabták, és ehhez nagyon értett az öreg; Szent Lászlót is meggyőzte volna, hogy nagy a feje a glóriához.

Gábor a maga részéről úgy oldotta meg a dolgot, hogy vett egy bőrzakót nyolcezerért, és erre szépen átrakta a jelvényeket, de maradt még harminckettő, így a következő héten még egyet vett. Ez még jobban megérte, mert csak hétezer-ötszázba került, egyébként ugyanolyan volt. Lehetett volna más egy kicsit; ne gondolják, hogy mindig ugyanabban a zakóban jár. Viszont a jelvények mások voltak, és ha valakiben csak egy kis intelligencia volt, rájöhetett, hogy ez a másik. Ennyi megfigyelőképességet elvárhatott az ember a környezetétől. Másik volt.

Apját már az elsőnél a guta ütögette. Bőrt nem tudott varrni, ahhoz más gép kell. Hét éve először tette szóvá a pénzt, mert ő fizette Gábor havi negyvenezrét. Hogy mire költötte, senkinek se volt köze hozzá, apjának a legkevésbé. Ő se tette szóvá, hogy az apja mire költ és mire nem. Amúgy nem is költött persze, egy üveg sört sajnált magától, minden fillért félretett, mert így nevelték. Akkor is ezt csinálta volna, ha olajfinomítója van. Gábor egyébként nem bánta volna; egy olajfinomító azért hozott volna valami könnyedséget az egészbe, mint a jobb filmeken. Megragadni egy Hondánál… Toyotát szeretett volna legalább, az erősebb. Az Audiért nem volt oda. Annyian bálványozták – ő nem! Egyrészt A-val kezdődött, mint az anyja családi neve. Nem egy márka, csak felkapták, persze mindenkit nem lehet megetetni a reklámokkal. Toyota, és mellé egy Mitsubishi Pajero, kirándulni. Abból még lasszót is lehet vetni, vagy átdobni a másikba a dobozos sört. Próbálná meg valaki egy Audiból. Persze az öregnek hiába zengett volna erről. Nem is zengett. Tetszett neki az a szó, hogy zengett, egy westernben hallotta. Csicsereg, az régi márka. Énekel, ezt a Kojakben nyomták, de műszakilag lejárt már. Pénteken, ha Kojak volt, az egész diszkó visszhangzott tőle. Zengett, az jobb, a HBO-n látta ezt a filmet, amit a bunkók nem néztek, mert kódlap kellett hozzá.

Profilból még elment a Honda, csak hát mikor látja profilból az ember?… Be kéne menni holnap a Váci útra, és megnézni a Duna Plaza üvegében.

A rohadék, gondolta Kili, amíg felkászálódtak a motorra. Ha jobb napjuk volt, háromezer forintot tudott keresni a fakihordással, hajnali négytől ötig. De már hetek óta nem volt jó napjuk. Ma ezerhétszázat keresett, Iduska tehát elszedte az egész napidíját, és még hozzá kellett tenni egy százast.

Fogta a motor kormányát, a bukósisak alatt fütyült a szél. Azon kívül, hogy hat liter benzint fogyasztott, semmi panasza nem lehetett a BMW-re, legfeljebb az, hogy hideg volt télen. Tavasszal is. Ami azt illeti, nyáron is, ha fújt a szél. Összebújtak, mint a kutyák; Kati annyi meleget adott neki hátulról, amennyit csak tudott, ő pedig elfogta előle a szelet. Amint elhagyták a város szélét, még hidegebb lett; ez már a hegyek lehelete volt. Ide-oda csúszkált a gumi a földúton. Évek óta nem járt erre teherautó, de még szekér sem, a földút mégis bakhátas volt, ugyanúgy, mint gyerekkorukban. A hangacsík se változott a közepén: ha végigment valaki rajta, újra felállt. Valami mégis változott, és nem volt rá semmi magyarázat: a keréknyomok!… Mintha a föld mozdult volna meg éjszaka. Kati már gyerekkorában felfedezte, erősködött, hogy igenis a föld mozog, mint az ember, ha megfordul álmában.

Húsz év alatt csak egy ház épült a környéken, félúton az erdő és a város között. A másik kettő öreg ház volt, a Fadruszé leégett, a másikban az öreg Biczó lakott, aki már a hetvenhatodik évét taposta. Ahogy nézte az ember, mindjárt csontváznak képzelte el. Valahogy túlságosan oldalt kezdődött a lába, és még görbe is volt ráadásul. Nem sokat látták, az igaz, utoljára akkor jelent meg a nyilvánosság előtt, amikor leégett a Fadruszék háza. A tűzoltók már kihúzták az öreget a kerítés mellé, de halott volt – azelőtt vízügyi szakértő, és minden csövet ismert itt a környéken. Biczó, aki utálta, arra gondolt, mi lesz most a csövekkel? Milyen hosszú ember, tűnődött. Most ennek a sok csőnek a tudása elment a fenébe. Minden elmegy a fenébe. – Hé, papa! – mondta neki az egyik tűzoltó. – Mi a fenét röhög itt?

Biczó azért röhögött, mert nem volt más mimikája. Egyik embernek van pénze, a másiknak nincs. Egyiknek van mimikája, a másiknak nincs. Kevesen tudták a nevét, de azt, hogy ki a Röhögő, mindenki tudta. Kossuth a beszédeiről lett híres, ő meg a röhögéséről.

Addig volt csak hideg, amíg a hegy lábához értek, amely két ágban a mezőre nyúlt. Igaza volt az öreg Farkasnak, hogy ide építette a házát, mert a két domb között tavasziasra változott a levegő. Ha kinn zúgott a szél, a völgyben alig lengedezett. Barackból és dióból rekordtermésük volt mindig, ide költöztek a madarak, a sünök és a mókusok. A déli oldalon térdig járt az ember a mezei virágok közt, ezért mondták annak idején, hogy szerelmes környék ez. Az is volt. Gyerek ugyan csak kettő született, Vilmos és Kati, de nem az éghajlat miatt, hanem azért, mert szegények voltak, és a két gyerek is nagy megterhelést jelentett a családnak. Soha senki nem hánytorgatta fel, de akkor is így volt. Az öreg Farkas konokul hitt abban, hogy történik valami, ami megváltoztatja a helyzetüket – hogy mire gondolt, nem részletezte. Az pedig, hogy a kapuval mit akart, sose derült ki. Valami mezőgazdasági gépet vágtak szét a MÉH-telepen, amely arasznyi széles, sárga acélpántokból készült. Elhozott belőle kétmázsányit, és hegesztett egy olyan kaput, amely egy harckocsi-támadásnak is ellenállt volna.

A vaskapuhoz csatlakozott két oldalon az a rossz léckerítés, amely csaknem elenyészett már. Tavasszal mindig hiányzott belőle pár méter, utolsó darabjait a kapu tartotta, amelyen még egy másfél kilós lakat is lógott. A kapu olyan nehéz volt, hogy csak az egyik szárnyát használták; ahányszor kinyitották, döndült egyet a lakat, mint a hajóharang. Odébb rebbentek a verebek a körtefán. Ez a lakat valami különleges anyagból készült, nem rozsdásodott, csak feketedett. Farkas Ferenc halála után öt évvel már látszott, hogy legalább addig fog tartani, mint a kapu, ha nem tovább.

Egy funkciója mégis volt az egésznek: kijelölte azt a helyet a világban, ahol nem változott semmi. A kaputól jobbra a káposztasor, balra a paprika és hátul a paradicsom mintha örökre lettek volna elvetve. Mert ha már ott volt a föld, és azelőtt is ez volt benne, hadd legyen ott továbbra is. Szombaton és vasárnap tehát a kertet gondozták. Fene egye meg, gondolta Kili, de ahogy meglátta az első levéltetűt vagy rozsdafoltot a körtefa levelén, futott a permetezőgépért. Nem beszéltek róla, de Kati valószínűleg ugyanígy volt az egésszel. Megvoltak az üvegek, megvolt a barack, hát befőzte. Nem tudta nézni, hogy egyedül csinálja, így Kili is beállt mellé magozni, miközben egyikük se szerette a lekvárt soha. Évről évre szaporodtak az üvegek, végül Kati fogott egy szatyrot, telerakta, és kivitte a piacra. Következő hétvégén ismét. Márciusra eladta az egészet.

Maga a ház soha nem volt kényelmes, se praktikus. Minden úgy alakult ki benne, ahogy kínjában kialakult. Eredetileg szoba-konyhából állt, amihez az öreg hozzátoldott egy kamrát, majd a másik oldalon egy kis szobát a gyerekeknek, amely aztán Katié lett. Ott volt a bejárata, ahol azelőtt a szobaablak nyílt – ettől kezdve végképp sötétbe borult a szoba, nagy örömére a penésznek, amit semmiféle szorgos kéz nem tudott többet kiűzni a házból.

Mióta Kati nagylány lett, Kili a konyhában aludt; ettől az átrendezéstől aztán itt se lehetett mozdulni többet. A három főzőkanál az asztal felett lógott, nem lehetett elérni őket. Kili bevert három szöget a tűzhely fölé, Kati pedig szépen visszaakasztotta a kanalakat, ahogy voltak, hasukkal a fal felé, és akkor már látszott, hogy ez így is marad.

Megvolt minden régi kacat, az anyjuk zöld kiskabátja, amely már akkor kopott volt, amikor szerezte. A sok mosástól nemcsak a színe ment el, de az anyaga is, Kati mégis ezt vette fel, ha kiment a kertbe. Ahogy a paradicsomtövek között hajladozott, Kili néha elbámult, mert mintha az anyjukat látta volna. A csendes kis asszony három évvel túlélte a férjét. Házasságuk negyven éve alatt egy hangos szót nem mondott soha, és úgy megszokta, hogy özvegysége alatt se mondott szinte semmit.

Kili hátrament a sufnihoz a baltáért, amelybe még apja faragta a nyelet szilfából. Együtt keresték hozzá az éket a rekeszes dobozban, amelyben parafa dugótól kezdve minden volt. Emlékezett az apja mozdulataira, amint beverte a vasdarabot a fába. Tizenöt éve nem kellett hozzányúlni, és még tizenöt évig nem is kell valószínűleg. Reszelő a satu mellett, fogai közt a spén még az öreg utolsó munkájából.

Legalább annyi pofont kaptak itt, mint ahányszor kinyitották és becsukták az ajtót. Ide hozta őket az öreg, hogy ne lássa a felesége: nem szólt ugyan, csak az ajkát harapdálta, de jobban szenvedett, mint ők, és az öreg Farkast ez idegesítette. Annyira, hogy néha Erzsinek is lekevert egyet. Pofozás szempontjából egy kategóriába sorolta az asszonyokat és a gyerekeket.

Kili remélte, hogy sose lesz lánya. Minden sokkal nehezebb nekik, leginkább a férjhez menés. Hogy lesz, mint lesz, elképzelni se tudta, pedig ahogy múltak az évek, egyre többet gondolt rá. Legalább az anyja maradt volna életben, amíg ezt elrendezik valahogy, de itt hagyták egy olyan problémával, amihez egyáltalán nem értett, és éppen ezért idegesítette. Végül oda jutott, hogy lesz, ahogy lesz. Valahogy majd lesz. De ez meg olyan érzés volt, mint amikor nem ad enni az ember a kutyának. Az isten verje meg, gondolta, és bevitte a fát.

– Eszel előbb? – kérdezte Kati. Valamit csinált a kék fazékban. Ez a valami krumplistészta volt. Legalább ötvenféle ételt tudott csinálni krumpliból és tésztából, és ugyanolyan szisztematikusan osztotta be, mint az anyjuk.

Kili nem válaszolt, amiből Kati tudta, hogy begyújt előbb. Amíg berakta a gyújtóst, megtapogatta a cserépkályha vasajtaját, amelyen egy virágkoszorú volt. Valami úri kályhának lehetett az ajtaja, egyébként ezt is a MÉH-telepről hozta az öreg, a csempét meg úgy guberálta. Ő is rakta fel agyaggal, és olyan jól, hogy soha nem volt semmi baja.

Hallotta, amint Kati a háta mögött motoszkál – Kati pedig azt hallotta, ahogy ő motoszkál a háta mögött. Mindig ilyen férjet akart, mint a bátyja. Nem szép, de csúnya sem, és állandó, mint a hegy. Ott van mindig, ahol lennie kell.

– Bekapcsolhatom a tévét? – kérdezte halkan.

– Felőlem.

– Mert Híradó van.

– Vegyél már egy villanykörtét – kérte Kili. Tény, hogy sötét volt, de az is tény, hogy hatvan forint egy körte, a villany árát pedig most emelték harmadszor ebben az évben. Gyerekkorukban nem is volt villany, mégsem szokta meg a félhomályt. Kati jobban. Megvolt még a lámpa, itt állt a kredenc tetején. Kili kivitte a sufniba, mert utálta a petróleumszagot. Másnap Kati visszahozta. Ezután már hagyta a fenébe. Fél füllel a híreket hallgatta, és idegesítette.

Minden megváltozott, mintha az egész világot kicserélték volna a két dombon és a házukon kívül. Nem volt kedve ahhoz, aminek mások örültek. KENÓ… Meghallotta, hogy KENÓ, és már ment is kifelé. Kati tudta, hogy idegesíti, ezért nem nagyon nézte a tévét. Ő sem a hírekre figyelt, hanem arra gondolt, ami a presszóban történt. Forgatta magában oda és vissza. Visszafelé úgy, hogy hátrafelé ment mindenki. Sör a pohárból az üvegbe. Egyszer látott egy ilyen reklámot, és megjegyezte, a legkülönbözőbb helyeken eszébe jutott. A garázsban, ahol konnektorokat árult. Főleg ott. Lámpa, villanydrót és kapcsoló is volt, de főleg konnektor. Szakosodni kell, magyarázta Bíró Feri, a főnök. Ez a titka az egésznek. Hát nem ártott volna valami jobb titok, mert húsz méterrel lejjebb is volt egy garázs a Varjú utcában, és ott is ugyanezt árulták. Jó, náluk tízféle konnektor volt, ott pedig csak ötféle. Mégis különbség, főleg, ha felfedezte már valaki, de leginkább az határozta meg a dolgot, hogy honnan jött az illető: ha fentről jött, akkor hozzájuk tért be, ha lentről, akkor a Mázsáékhoz.

– Ízlik? – kérdezte.

– Aha. Jó. Mi van?…

– Semmi, illetve… Lenne egy kis munka majd. Könyvelés. De meg kell előbb tanulni.

– És mit akarsz könyvelni?

Kati vállat vont.

– Megtanulni nem árt azért. Este mennék. Csak az lenne a különbség, hogy előre főzök, nem baj?

– Felőlem… – Legfeljebb külön eszünk, gondolta. Letett egy ötszázast az asztalra.

– Nem kell! – szabadkozott Kati.

– Tedd csak el – mondta, és kiment. Hűvös, tiszta idő volt. Amint elállt a szél, a dombok mintha másképp púposodtak volna. Ezek mindent tudnak, gondolta. Gyerekkorában meg volt győződve róla, hogy a dombok is élnek. Érdekelte a földrajz, akkoriban sokat olvasott a hegyekről, a magas fennsíkokról. Ezek érdekelték a legjobban. De valami hiányzott a könyvekből. Egyre többet kérdezősködött a földrajztanáruktól. Pali bácsi megállt néha, és visszafordult felé a padok között. Mindenre tudott példát mondani: akkor derült ki csak, mennyit tud. – Na és mondd, mi leszel, fiam? – kérdezte egyszer. Kili meglepődött. Ez valahogy eszébe se jutott soha. Dolgozni fog, ezt tudta, de hogy mit és hol?… Ahol lesz munka, ott. – Lassan el kell döntened! – mondta Pali bácsi. Kilinek ez szeget ütött a fejébe, apjának is megemlítette. Éppen fát hoztak. Az öreg nem válaszolt, meglazította a kordé lőcsfáját, mire gurulni kezdtek a rönkök. Mind pont egyméteres volt, ő vágta az erdészetnél. Akkoriban kaptak motoros fűrészeket, és rábízták az egyiket. Azzal csak ő vágott, senki nem nyúlhatott hozzá. Ennyit tudtak az egészről, meg azt, hogy a rönkök gyönyörűen voltak elvágva. Mivel Farkas az erdészetnél dolgozott, nem kellett fizetni a fáért, annyit hoztak, amennyit akartak, az öreg pedig nem volt szívbajos: minden héten hoztak egy fuvarral, ami elég keserves dolog volt, különösen rossz időben. De mert ingyen volt, hát elhozták, és lerakták a kerítés mellé. Aztán elé is egy sort. Még egyet. Amikor meghalt az öreg, annyi fa maradt az udvaron, hogy alig fért el.

Ahogy benyitott a sufniba, megint Iduska jutott az eszébe. A rohadék, gondolta. Kinyitotta a pléhdobozt, amelyben a spórolt pénz volt, a szögek között. Kati egyébként tudott róla, és jó, hogy tudott. Mégis, ha történik valami, tudja. Amíg az apja élt, sose gondolt ilyesmire. Mióta meghalt, állandóan eszébe jutott, hogy vele is történhet valami. Kivett két ezrest a dobozból. Nem számolta meg, de tudta, hogy tízezer maradt. Nem sok.

Azt a rozsdás biciklivázat rég ki kellett volna dobni. A sarokban fél pár fasíléc állt. Az öreg mindig meghajlogatta, és bámulta, milyen rugalmas. Másra nem kellett még eddig. De ő is meg szokta hajlogatni. Fantasztikusan rugalmas volt. Fa. Ma már csak annak van ilyen, aki nagyon régóta síel. Fene tudja, hol csúszkáltak vele, talán még Svájcban is. Látott egypár dolgot, és mintha mesélte volna, pedig csak állt a sarokban. Az ember leült, kicsit elbambult, és minden itt volt. Svájc, a tenger… Az a hatalmas füles csavar állítólag egy hajón szolgált. Megvolt a kerek ablak is üvegestül, az elzáró füllel. Fehér só ült az üveg szélén. Tengeri só. Fene tudja, hol nem járt. Mire gondolt az, aki kibámult rajta?…

Ezerkétszázat kért a mocsok a pezsgőért.

Visszatette a dobozt a polcra, behúzta maga mögött az ajtót. Katit bőgve találta a tévé előtt: intett, hogy nincs semmi baj, csak tévézik. Valami talajtornaversenyt mutattak: formátlan kis kamaszlány kínlódott egy piros karikával: kibújt-bebújt, csavargatta a lábát. Bulicsova Pavlinának hívták, éppen kiírták a nevét az elektromos táblára, kilenc pontot kapott. Ezen mi a fenét lehet bőgni, elképzelni se tudta. Akart még kérdezni valamit erről a könyvelésről, de úgy gondolta, megkérdezi máskor. Vizet öntött a lavórba, lehúzta az ingét. A víz tükrére bámult, aztán belemerítette a tenyerét. Majd holnap, gondolta.

Félálomban hallotta a madarak énekét, és ebből tudta, hogy hamarosan fel kell kelni. Gyorsabban álmodott hát, ami soha nem sikerült jól. Fenyőerdőben gázolt, szemben a nappal, derékig érő ködben, kezében apja első világháborús bajonettjével, amelyen olyan mély rozsdafoltok voltak, hogy majdnem kilyukasztották a pengét. Amerre ment, jobbról-balról lefeküdtek a fák, mind előre, a nap felé, de hangot nem adtak, mintha vattába zuhantak volna. A szurony hegye csíkokat karcolt a ködbe, amelyek megmaradtak mögötte, mintha fehér páfrány nőtt volna jobbra-balra. Egyik-másik fenyőpereszke világított a fák tövében, reszkető, kísérteties fényük átszűrődött a ködön. Végre felébredt, negyed négykor, mint mindig. Papucsa mellé lépett, mert szerette a régi, barna hajópadló érintését a talpán. Kiment az esővizes hordóhoz, megmosta az arcát. Mélyen beszívta a víz szagát, a zöld algákét, amelyek mint egy bunda, beterítették a hordó falát. Zengett az erdő, már olyan régen fenn voltak a madarak, hogy el is fáradtak talán. Intett nekik, és egy jót ivott a kerti csapból. Erre aztán tényleg felébredt.

Óvatosan visszament a konyhába, elrángatta ágyán a takarót, és feltűzött a villára pár adag krumplistésztát, ami sokkal jobb volt, mint tegnap. Kati ismerte ezt a szokását, és úgy főzött, hogy maradjon másnapra is. Jó lány, gondolta.

Megrázta a motor tankját: félig lehetett. Jó húsz méterre kitolta a földúton, csak aztán rúgta be, hogy ne zavarja Katit, bár tudta, hogy így is hallja. Ha nem lánynak születik, egér lett volna biztos.

Látta, hogy kinéz rá az ablakon a vén Biczó. Akármilyen korán indult, kinézett, majd visszafeküdt, és nézte tovább a plafont. Hét órakor kiment pisálni, ivott egy pohár vizet, hogy tízkor megint tudjon pisálni, mert azt mondta az orvos, erre az egyre vigyázzon. Tévéműsor nem volt még, így a plafont nézte. Állítólag rádiója se volt. Se hozzátartozója. Ha elviszi az ördög, lesz egy nevezetessége a pokolnak, gondolta Kili.

Elhúzott a temető és a TÜZÉP-telep mellett, ahol még csak a Bucsi bácsi matatott, aki a telepen aludt, a cementraktár irodájában, így megkapta az éjjeliőr fizetését is. Havonta egyszer hazament a családjához – a család sose jött a telepre, nem építkeztek. Amit fel kellett építeni, felépítették már. Inkább le kellett volna bontani valamit azon a telken, mert járni se lehetett az épületektől. Repülőgépről csak a barackfa koronája látszott volna, meg az ólak teteje. Ez mind törött téglából készült, amit nem lehetett eladni: Bucsi bácsi összeszedte, és négyesével hazavitte a nejlonszatyrában.

El lehet mondani, hogy az ólkompozíció híresebb lett, mint a herceg sírja. Lefényképezték a németek, a japánok, a franciák. Ilyet még Kambodzsában se láttak. Azt hitték, ez a Zombivár, ami benne volt a város nevezetességeiről nyomtatott prospektusban; valójában Zombovár volt, de rosszul nyomtatták, és az első szériában így maradt. Legalább mindenki tudta, miről van szó. Zombovárig még egy kilométert kellett kapaszkodni az erdőben. Néhányan azért odataláltak a nyilak mentén, de a három völgy találkozásánál, a Mária-forrás mellett csak egy lapos kő fogadta őket. Ha nincs ráírva az érthetetlen magyar szöveg, elmentek volna mellette, pedig a monda szerint ez lett volna a város eredeti helye, a követ pedig maga István király küldte, hogy az legyen a templom oltárának az alapja.

Zombiknak tehát nyoma se volt, de az egyre növekvő szeméthalom jelezte, hogy aki eljött ide, érdemesnek találta a helyet arra, hogy időzzön itt egy kicsit: néhány éve állandó napirendi pontként szerepelt az önkormányzati üléseken, hogy kellene építeni egy kegyhelyet, kiegészítve kempinggel és étteremmel, de csak annyi pénz lett volna rá, hogy az odavezető útból megépítsenek száz métert. Úgy döntöttek hát, hogy ismét felvetik majd a kérdést, ha jobban sikerül a következő rendszerváltás.

Bucsi bácsi háza után már az erdő következett, amit Kili ismert, akár a tenyerét. Tudta, hol milyen gomba nő, mikor és hol lehet eldobott agancsot találni. Egy időben eladták ezeket egy Kutruc nevű késesnek, amíg az öreg Farkas rá nem jött, hogy bagóért veszi meg ez a Kutruc. Volt egy félórás vitájuk a konyhában, amelynek a végén az öreg kidobta a Kutrucot. A gyerekek az udvarról nézték, mert még a vita elején kiparancsolta őket az anyjukkal együtt. Már akkor sejtették, hogy nem lesz jó vége a dolognak. Középen állt az asszony, jobbról Kili, balról Kati. Így bámulták Kutruc kiűzését, amit a hagymavágódeszkával valósított meg az öreg. Kutruc nem jött többet, és nem jött más sem, az agancskészlet viszont gyarapodott, akár addig. Valamit csinálni kellett volna velük. Ezen gondolkozott most is, amikor nekivágott a hegynek. Háromnegyed négy volt, és innen a kuruckői kocsma öt perc motoron. Megállt hát a parkolóban, mert nem akart korábban odaérni.

Zsíros, a kocsmáros fél négykor kinyitott a kedvükért, meg azért, hogy kitakarítson. Más még aludt, ő viszont már keresett egy ezrest. Mit csinálhat az ember, amíg vár a többiekre? Iszik. Egy féldeci száz forint, egy sör százhúsz. Mindig az rúgott be legjobban, aki legelőször érkezett, és otthagyta szépen a délelőtti keresetét. Kili ezért úgy időzített, hogy pontosan érjen, így nem kellett magyarázkodnia és nem ugratták. Aki pontos, az pontos. Lassan megszokták, és az lett az indulás ideje, amikor odaért.

Megállította hát a motort, és nyújtózott egyet. Hétvégén itt annyian voltak, hogy egymást érték a kocsik. Kutyák, séta, miegymás. Kefélni azt nem lehetett, hacsak nem akarta nyilvánosan csinálni valaki, ami egyébként előfordult. Nagy buzgalom.

Észrevett a tűzrakó hely mellett egy fél Élet és Tudományt. Mindjárt a második lapon a Karib-tengeri szigetekről volt egy cikk. Nem volt rá ideje, hogy elolvassa, bedugta hát a csomagtartón lógó táskába, amit ő varrt egy rossz bőrkabátból. Kati állandóan ott ténfergett körülötte; sose szólt, ha nem tetszett neki valami, csak mindig épp ott volt dolga. Valóban nem lett szép ez a táska, de ugyanolyan tartós volt, mint a kabát lehetett, amiből készült.

Pontosan négyre ért a kocsmához. Két kutya várta a napfelkeltét a lépcső előtt, mind a kettő tacskó. Valamikor nyolcvan éve tacskóval indított a falu, állítólag a Borsék. Négy év múlva a tacskóállomány tizenegyre szaporodott, a Borsék négyre. Következő évben Borsék maradtak négyen, a tacskók viszont huszonhárman voltak már. Tíz év alatt lett tíz Bors, tacskó viszont megszámlálhatatlan, de a Borsok között lány is akadt, ezek összeházasodtak a Ficerékkel, így elvesztették a nevüket. Hajuk színét azt nem: vörösek voltak, mint a répa.

Zsíros is vörös volt, szintén az eredeti törzsből, tehát Bors származású, de megváltoztatta a nevét, mert már idegbajt kapott a postás – aki Ficere volt –, hogy kinek vigye a levelet?! Két levél volt évente. Azt hova vigye?

Gyanús volt a csend a kocsmánál. Amint megállt, a két tacskó odébb ment kicsit. Ezek minden reggel itt voltak – hogy miért, azt ők tudták. Benézett a kocsmába, de csak a Zsírost látta, amint a pultnál matatott. Köszönésére hátraintett a ronggyal – nem úgy, mint aki egyetért a jókívánsággal. Kili viszont meglátta Borit, munkatársának, Büzünek a feleségét, amint lefelé gurult egy kosárral az Úttörő utcán. A legkisebb asszony volt, akit valaha ismert, nem több száznegyven centinél, viszont a körtere is ennyi legalább. Büzü mondta így egyszer, és rajta maradt. Ahogy a rendszerváltás óta romlott a helyzetük, Bori úgy hízott. Annyira szégyellte a kövérségét, hogy már az utcára se ment ki, pedig mindenki azzal fogadta: – Jé, mennyit fogytál! – Ami nem volt igaz.

– Hol vannak a fiúk? – kérdezte Kili.

– Nem tudom – Bori próbált valahová máshová nézni. Leginkább az nyugtalanította, nem jön-e valaki az utcán. Szégyellte magát, mert kövér volt és mert hazudott. Mintegy válaszul felbőgött Zozó ócska láncfűrésze az erdőben.

Kili otthagyta az asszonyt, aki erre még jobban szégyellte magát. Nagyon jól tudta, hol vannak, és azt is, miért nem várták meg Kilit, aki persze szintén tudta. Olyan régen dolgoztak együtt, hogy már abból tudták, mit gondol a másik, ahogy nézett. Haszna ugyan ennek se volt, csak a veszekedés. Minél rosszabbul ment az üzlet, annál többet veszekedtek. Nem lényeges dolgokon persze, olyanokon, hogy Zozó miért a vékonyabbik végén kezdi vágni azt a kurva ágat, amikor minden normális ember a vastagján kezdte volna. Ő viszont azért sem ott kezdte, pláne hogy már szóltak is neki.

Egyedül Bajusz nem szólt semmiért, pedig négyük közül ő volt az, aki kilóra meg tudta mondani, mennyi a fa. Nem mázsára. Többet ért a szeme, mint egy elektronikus mérleg. Néhány fogadást megnyert ezzel a TÜZÉP-telepen, de aztán megszokták, mint mindent a rendszerváltás óta. Nem kellett mérni, csak ránéztek a Bajuszra, és félprofilból látni lehetett a pofáján, hogy kell-e még fa a harminc mázsához. Általában kellett, mert a Büzü is elég jól mért fejben, négyük közül ugyanis ő szerette legjobban a pénzt. Úgy saccolt mindig, hogy harminc mázsa helyett huszonnyolc legyen. Ennyit még nem lehetett észrevenni. Ha munkával nem lehet pénzt keresni, azzal lehet, amit ellop az ember. Ezen mondjuk nem volt vita, amíg Kili nem szólt bele. Vesztére. Ő volt az oka mindennek aztán.

Vita azon volt, hogy mennyit lopjanak. Harminc mázsából két mázsát nem lehetett észrevenni. Húsz mázsából már igen: nem is akkor, amikor leszórták, de ahogy felrakta a tulajdonos, látta, hogy kevesebb, mint amennyi a múltkor volt. Különösen az öregek. Legrosszabb vevők az öregek, márpedig csupa vénembernek szállítottak, nekik jutott ez a terep, aminek megint csak anyagi oka volt. Ugye tízezret adtak Holosnak, az erdésznek. Havonta. Aki tizenötöt vagy húszat adott, az kapta a jobb fát, ami közel volt, száraz és nem rohadt. Zozó felvetette, hogy adjanak tizenötöt ők is, mert ennek nem jó vége lesz. Nem is lett.

Zozó azon a véleményen volt, hogy maradjanak a két mázsánál, ami bevált. Büzünek is ez volt a véleménye, mert félt. Ő volt a főnök, de a leggyávább négyük között. Bajusz nem nyilatkozott. Annyit mondott csak, hogy kevés a pénz – ezt mindenki tudta. Kili se szólt, de amikor az utolsó húsz mázsát vitték, ledobott négy tuskót a kocsiról, így a tizennyolc mázsából lett gyenge tizenhét. Egy pillanatra mindenki megállt.

– Ne hülyéskedj! – morogta Büzü. De olyan volt a hangulat, hogy a többiek mind belementek. Próbaképpen. Alkonyodott, lógott az eső lába, jó lett volna minél előbb leszórni a fát és hazamenni a francba. Az öreg Tripó nem szólt semmit. Hozzá vitték a fát. Addigra már szemerkélt az eső, kezdte behordani a tüzelőt, hogy ne ázzon. Kifizette a húsz mázsát. Jó.

Másnap ugyanezt megcsinálták kétszer, harminc mázsával: mindegyikből leszedtek négy mázsát. Fel se rakták. Figyelték Bajusz félprofilját, és amikor rándult a szemöldöke, megálltak. Bajusz automatikusan átállt az új mértékrendszerre, amit Zozó elnevezett Eurónak. Ez így ment két napig. Kicsit jobban kerestek, mindenki meg volt elégedve. Akkor meg mi a fene történt, ez volt a kérdés?!

Kili nekivágott a hegynek, fel az Úttörő utcán, ahol csupa kis ház épült, kivéve Hadiknéét, akinek a férje egy ukrán pilóta miatt vált el az asszonytól. Hadikné annyira utálta az ukránokat, hogy be sem engedte a házba, kint tárgyaltak férjével a lugasban, de a lugas is elég volt az ukránnak, hogy meggyőzze Hadikot, az a világ legjobb ötlete, amit ő mond. Nevezetesen, hogy vegyenek egy repülőgépet, ő majd vezeti. Sétarepüléseket fognak szervezni. Jövőre visszajön a gép ára, és meg is fognak gazdagodni. Ő legalábbis így gondolta.

Hadikné, aki józanabb volt, mint Bors lány, káromkodva hordta nekik a sört. Bánta már, hogy kivitte őket a lugasba, a veranda is jó lett volna. Legalább öt kilométert gyalogolt aznap a sörrel. Korcsaknak hívták az ukránt.

Hadik eladta a kocsiját, egy Mitsubishi Pajerót, két telkét, a házát, amit örökölt, és felvett majdnem húszmillió kölcsönt harmincöt százalékos kamatra. Megvett egy ócska Cessnát, kibérelt két szántóföldet, ezeket további hitelre elrendezték repülőtérnek. Kicsit rövid volt a leszálláshoz, de Korcsak megnyugtatta, hogy bízza csak rá.

Mire mindezzel végeztek, vége lett a turistaszezonnak, jöttek az első fagyok, de azért elkezdtek repülni. Úgy értve, hogy Korcsak, mert Hadik életében nem ült még repülőgépen, csak a Pajeróban, és úgy gondolta, nem is fog. Van, aki a víztől irtózik, van, aki a repüléstől. Hadik mind a kettőtől. Megelégedett a puszta szerencsével, ami mellé szegődött Korcsak formájában. Rábeszéltek a sétarepülésre egy svájci lányt, akinek el volt törve a lába, ezért eléggé unatkozott, mióta kiengedték a kórházból. Hazamenni se volt kedve még. Valahogy bepasszírozták a Cessnába, rajta volt még a gipsz. Lefűrészelni nem tudták. Betették azért. Az volt a kérdés, hogy szedik ki?… De aztán ez is megoldódott: kijött magától.

Korcsakot ittas repülésért tiltották el a szakmától odahaza, és nem változtatott a szokásain. Ami érdekes, a pilótáknak általában a leszállással van gondjuk, különösen, ha rövid a pálya. Neki viszont a felszállással volt: a két szántóföld az öreg Biczó telkével szomszédos. A telek szélén állt egy szép ezüstfenyő, amit Biczó utált, mert elfogta a napot a házától. Amint Korcsak felszállt a Cessnával, sokat javult a helyzet, ugyanis a jobb szárnyával letörte a fenyő felét, azonkívül a gép szárnyát is. Érdekes, hogy mégis ez maradt meg épségben, bár félállapotban: beesett az öreg kertjébe. És olyan szerencséje volt, hogy az erdő szélén égett el a gép, nem az ő telkén. Az egészet megúszta néhány káposztával, amit felaprított a szárny. Ennyi még belefért a költségvetésbe.

Hadik eltűnt, a fél szárnyért se jelentkezett, pedig megbeszélték. Ennyi adóssággal jobbnak látta, ha nyomtalanul tűnik el. Állítólag Ukrajnába ment először, annyira megtetszett neki az ukrán nyelv. Onnan hova, senki se tudta. Azóta az Interpol keresi, Hadikné pedig egyedül maradt a hülye nagy házban, de úgy félt az erdő szélén, hogy pisztolyt vett. Ezzel se volt szerencséje, mert kiderült, hogy jobban fél tőle, mint az erdőtől. Ha csak tehette, a boltban maradt, este járt haza az Opeljével. Itt állt ez a nagy ház üresen, az ajtó mellett kampósszögön a pisztoly, mert azt tanácsolták neki, tegye oda, így a betörő majd azt viszi el, és nem törődik annyira mással.

Még egy nevezetes vállalkozó volt a faluban: Borcsik, és ami érdekes, neki is köze volt a légügyekhez. Tavaly ugyanis Esztergomba menet megállt a faluban a holland légügyi attasé. Afelől érdeklődött, hogy van-e itt kecskesajt. Nem is annyira ő érdeklődött, mint egy szőke lány, a tolmácsa. A lány fintorgott, mert nem szerette a kecskesajtot. Egyáltalán, mindenre fintorgott, így tanították neki a tolmácsiskolán. Mindez a kocsmánál történt, húsvétkor, tehát elég sokan voltak ott éppen. Összenéztek az emberek, szemügyre vették a SAAB kocsit, ami pont olyan volt, mint amilyenben Horn Gyula karambolozott, de élve maradt. Úgy látszott, komolyan kell venni ezt a zsábás tyúkot a miniszoknyában. Valaki megjegyezte, mintha a Borcsiknak lenne. Az attasé csak állt. Még nem tudták róla, hogy attasé, mert civilben volt. Valami civil ügye akadt Esztergomban. Valójában akkor derült ki csak a mibenléte, amikor már elment Borcsiktól, akinek tényleg volt kecskesajtja, úgy félkilónyi. Szaros csizmában ácsorgott, mert éppen ganézott, és úgy gondolta, nem lesz nagy átfutása ennek a dolognak. Munkaruhában kínálta meg a hollandot a hagymavágó deszkáról, bicskával, amit mindig a zsebében hordott, mert jövevény volt, bevándorló a faluban, egy Bors lányt vett el.

Ez tizenöt éve történt, de már kezdte megszokni az itteni életet, két kislánya született, akiket úgy hívtak, hogy Hontalanok. Az óvodában ragadt rájuk ez a név. A postás kicsit fellélegzett: ezt a kettőt biztos egyből tudta volna azonosítani, ha ráírják a borítékra. Hontalan Zsuzsi és Hontalan Erzsi. Apjukat minden szombaton megverték a kocsmában, ezért hordta zsebében a bicskát. Tizenöt év után elszánta magát, hogy egyszer most már előveszi, habár irtózott a vértől – ezért volt hat kecskéje. Titkolta persze, még az hiányzott volna, ha ez is kiderül.

A holland mindezt nem tudta, megkóstolta a kecskesajtot, és ízlett neki. A zsábás kislány legalábbis ezt mondta. A sofőr nem szólt, csak ült a kocsiban, amit Borcsik mintha látott volna már. Persze hogy látta, a tévében, amikor Horn Gyula karambolozott, de élve maradt. Borcsik harminc márkát kapott a sajtért. Nyelni se tudott, pedig nem az ő szájában volt a sajt. Annyi esze volt azért, hogy megtartotta, jelezve, hogy nem annyira hülye, ahogy a faluban tartották róla, sőt tele volt elszántsággal, csak nem mutatta ezeknek. Alig várta, hogy elmenjen ez a sügér. Valami attasé lehet, gondolta. Lehet, hogy légügyi attasé. Így lett aztán légügyi attasé.

Amíg a tolmácslány csomagolt, Borcsik kiszámolta villámgyorsan, hogy ha fél kiló sajt harminc márka, akkor egy kiló hatvan, tehát nagyon is megéri vele foglalkozni. Hat kecske sok volt a családnak. Rajta kívül mind utálták a kecsketejet, a sajtot még jobban. Nem sok viszont, ha vállalkozásról van szó, amiből rohamosan meg lehet gazdagodni. Mari, a felesége utálta a kecskéket, viszont a pénzt szerette, pláne ha márkáról volt szó.

Amint elment az attasé meg a környezete, Borcsik szemügyre vette a kecskéket, mintha még sose látta volna őket. Derék állatok, gondolta. A kecske a legokosabb állat. Aztán jönnek az elefántok, és aztán a delfinek, még nincs eldöntve. Adott minden kecskének egy plusz marék lucernát. – Egyetek – mondta. Megváltozott minden, még a hangja is: vékony lett és száraz, mintha fogta volna valaki a torkát. – Egyetek már, a fene egye meg! – csattant fel. Ott volt a lucerna, és hozzá se nyúltak a kecskék. Őt nézték, hogy minek ordít. Okosak, de megátalkodottak, mindig is tudta. Számot vetett gyorsan, kinek van még kecskéje a faluban, mert ez a létszám nulla volt egyelőre. A hat az hat, és nem hét. Számolni azt mindig tudott, senki se vitatta. Bement Marihoz, megmutatta neki a harminc márkát, de nem adta oda, mert tudta, hogy akkor többet nem látja. Marinál a pénz olyan volt, mintha elásta volna az ember – még rosszabb, mert amit elásott, tudta, hol van. Volt rá remény, hogy megtalálja. Marinál ez mind nem volt meg. Vasdobozban kell elásni, akkor nem lesz baja. Kívül nejlonzsák, arra a föld. Gondolkozott, hova a francba áshat el ennyi pénzt? Kicsit váratlanul jött a dolog.

A harminc márka meggyőzte Marit. Megcsodálta rajtuk a képet, és nagyon tetszett. Mindjárt másképp gondolt a sajtra. Nem a szag a fontos, hanem a márka. Annyi esze neki is volt, hogy nem szól bele olyanba, amihez nem ért.

Borcsik pedig elindult, hogy szemügyre vegye a falubeli kecskéket. Nem volt szüksége konkurenciára, ezért egy héten belül vett még négyet. Ketten nem akarták eladni, a Ficere Tamás és a Ficere Zsolt, pedig abszolúte nem értettek a kecskéhez, de azt mondták, jobb, ha megtartják, akkor nem kell kapálni a kert végét. Kikötik hátul, és lezabál mindent. Füvet se kell nyírni, univerzális kerti gép. A húsa büdös és rágós, tehát nem érdemes levágni, viszont éberebb, mint a kutya. A liba után a kecske a legéberebb állat. Persze, mert még sose láttak delfint és elefántot. Borcsik nem vitatkozott ezekkel a bunkókkal, gondolta, majd meghányják-vetik magukban. Tekintettel a piaci helyzetre, nagyon jó áron vásárolt: darabja volt tizenkétezer, az Ákosé pedig tizenegyezer-ötszáz, mert sántított. Leszólta piszokul, és úgy tett, mintha nem is érdekelné, pedig jól tudta, hogy sánta tej az nincsen. Sánta sajt még kevésbé. Az boldogul, aki gondolkozik. Először is csinált egy nagyobb ólat. Mari kicsit ordított, mert kiásta a káposztáit, persze ezen nem múlt a dolog. Káposzta nő máshol is, eladni pedig húsz forintért se lehet, nem harminc márkáért.

Most már csak egy kis reklámra volt szükség. Az attasén kívül más külföldi is járt Esztergom felé, kitűzött hát egy táblát a letérőnél, amelyen ez állt: KECSKESALYT!!! A nyílról meg az jutott az eszébe, hogy a faluba is kéne vagy három tábla, hogy ne kelljen kérdezősködni a vásárlónak. Ezeket is megfestette, de zölddel, mert elfogyott a piros festék. Remélte, hogy nem nézik turistaútnak.

Persze mindenki megkérdezte, minek ez. Mosolygott. A sekrestyés szólt aztán neki, hogy a sajt nem salyt. Jó, kijavította, nem akart vitatkozni egy sekrestyéssel. Az egész falu róla beszélt, pedig még el se kezdte. A polgármester mindjárt szólt, hogy tárgyalni kell majd adóügyben. Anyádat, gondolta, de nem lepődött meg. Haza se jött még a pénz, és már el akarták szedni. Anyátoktól szeditek el. Ki számolja meg, hogy hányan jönnek be a nyilak mentén?

Belépett a kocsmába, már ment a duma, persze nem figyelt oda. Legtöbb szó a nyilakról esett, mert azokhoz ugye mindenki értett. Sőt szakértők voltak benne. Hogy megtévesztők vagy nem. Megtévesztési szakértő lett az egész kocsma. Borcsik nem szólt bele, még azt is eltűrte, hogy elnevezzék Nyilas Misinek, mivelhogy Mihály volt a keresztneve. Aztán csak várt, és vele együtt várt Mari is. Végül megunta a várakozást – nem ő, a Mari –, és bevitt a munkahelyére egy kiló sajtot. Ahol takarított. Nem akármilyen hely volt, emeletes ház az építészeknél. A főnöke újra fel akarta mosatni a lépcsőházat, olyan büdös lett az épület. Kicsit állott volt már az a sajt, de Mari meggyőzte a kolléganőit, hogy akkor a legjobb. Mindenkinek eladott egy kicsit, vigyék haza, és a Bencur Kati már másnap mesélte, mekkora sikere volt, mindjárt vacsoránál elfogyott, mert a férje nem engedte betenni a hűtőbe a sör mellé. Ezen vitatkoztak egész este, belemegy-e a szag a sörbe, vagy nem? Az üvegen keresztül. Hogy menne bele, de igenis belemegy, úgyhogy meg kellett enni, ha már kiadta rá a húsz forintot.

Marinak egészen új oldala nyilvánult meg a sajt kapcsán. Nekivágott a falunak négy kilóval, és mind eladta! Meggyőzte az asszonyokat, hogy jó a vegyi hulladék ellen, főleg, ha kezdő rákos valaki. Senki se tudta, hogy kezdő rákos vagy nem. Amikor már tudta, késő volt. Mari erre épített. Nagy felzúdulás volt, amikor ide kezdték hordani a vegyi hulladékot a völgybe, de Bors Ádám leintette őket, mert pénz volt benne. Nem a hordókban, azokban nátrium-acetát, hanem a lehetőségben, ezért még örült is a kecskesajtnak, hogy befogják végre a szájukat. A közvélemény. Ha ugyanis pénz lesz a hordókból, az rajta keresztül folyik majd. Egyelőre nem fizettek, azzal érveltek, hogy nem ért ide még az egész. A Nitro KFT. Megvolt az engedélyük, mert köves volt a talaj. Állítólag ez a legjobb a hordóknak. Nem süllyed, és nem dőlnek fel. Úgy állt mind, ahogy lerakták őket, de ha feldőlt volna valamelyik, akkor se történt volna semmi: tömör kő volt az egész hegy. A kerítésdúc nem ment bele, nemhogy a vegyi hulladék.

Mari pedig minden héten eladott négy kiló sajtot. Akik elkótyavetyélték a kecskéjüket, már kezdték bánni, viszont ők sem akartak megdögleni rákban, ezért ugyanúgy vették a sajtot, mint aki nem adott el semmit. Nem döntötték meg a monopolhelyzetet. Borcsik az egésszel nem törődött, egyre az attasét várta. Bánta már, hogy nem kérdezte meg a zsábás kislánytól, mikor jönnek újra, ámbár ha megkérdezte volna, azt a választ kapta volna, hogy négy év múlva. Talán.

Amint az erdei útra tért, Kili maga mögött hagyta a falut, és benne az embereket a maguk gondjával. Itt csak a fák voltak, mindegyik a maga helyén.

Ettől kezdve nem tudott másra figyelni, csak az útra meg a gyökerekre. A kis teherautó nyomát követte, amely ide-oda csúszkált a bakháton. Egyre közelebbről hallatszott Zozó fűrészének a hangja: tudta, hogy ők is hallják már a motorét. Egyre erősebben szorította a kormányt, mintha Büzü nyakát fogta volna: esküdni mert volna rá, az ő ötlete volt, hogy ne várják meg. Egyre jobban táncolt a motor, mert nem szerette az erőszakot. Olyan volt, mint egy ló: akkor futott a legjobban, ha békén hagyták.

Kikerülte a Barkast, amely a tisztás szélén állt, orral az erdő felé. Hányszor mondták Zozónak, hogy forduljon meg: azért se fordult, csak amikor már nem lehetett mozogni a fától. A legmakacsabb Ficere volt, akit a föld hordott.

Kili megállt egy fánál, levette a bukósisakot – megszokásból a védőkesztyűért nyúlt, amely a táskában volt. Már odanyúlt, amikor eszébe villant, hogy nem kell. Nincs rá szükség. Ez az öreg kesztyű kötötte a valósághoz; az ujjak belső oldalán és a tenyerén kifényesedett a bőr, szinte élt, mintha magától is tudott volna dolgozni. Nem fogsz, gondolta. Ez a marhaság jutott eszébe, hogy nem fogsz.

Nézte Bajuszt, nézte Zozót, ők viszont rá se hederítettek. Le vagytok szarva, gondolta. Ettől a pillanattól kezdve minden megváltozott. Nagy nyugalmat érzett, és egész vidáman álldogált a fa mellett. Végül Zozó nem bírta tovább, rávillantotta a szemét. Aztán Büzü, aki mindig erős volt. Amikor az apja házát építették, felkapta a malterosládát, hogy elbírja ő egyedül is. Becipelte a házba, ott lecsapta, a malter meg a szemébe fröccsent. Jó meszes volt, vakoláshoz. Nem látott két hétig, a bal szemére azután sem. Azt mondták rá, húsz százalékos, de nem volt az még tizenöt sem. Mintha a túlvilágról nézett volna egy fehér lyukon át. A legnagyobb rönköt fogta most is, Bajusz épp ketté akarta vágni, de nem hagyta, felhajította a rakás tetejére, mire az egész összedőlt, és a rönk visszagurult a lábához. Bajusz erre mégis kettévágta.

Elvileg csak a földről szedhették volna a fát, de egyet azért kidöntöttek, pedig nem is volt megjelölve. Jól van, gondolta Kili. Ti tudjátok. Nem sok valószínűsége volt ugyan, hogy észreveszi valaki, legkevésbé az erdész. Tudták, hogy augusztusig nem jár erre, akkor is az agancsok miatt. Nem fogsz találni se agancsot, se fát, gondolta. Nem lehet persze bizonyítani, hogy ki vágta ki, de gyanítani lehet, és utána még ócskább terepet kaptok!

Huszonnyolc mázsánál tartottak, tehát harminc mázsás rendelésük volt. De abból, hogy nem huszonhatnál álltak meg, Kili tudta, hogy történt valami. Visszatértek a régi szisztémához, nem volt hosszú életű az Euro. El nem mozdult a fától, megvárta, amíg felrakodnak. Akkor hajolt le az utolsó kugliért.

– Hagyd csak! – mondta Büzü, és tüntetően feldobott helyette egy másikat. Egy pillanatra ránézett a vak szemével, ő pedig a legszívesebben pofán vágta volna. Nem tud utálatosabb lenni senki, mint az, akivel tegnap még együtt dolgozott az ember. Kitalálta már, hogy mi történt: megbukott egy fuvar. Sorra vette gondoltban, hol jártak a múlt héten és hova vittek húsz mázsát. Az öreg Tripóhoz, persze. Nem szólt, ahogy leszórták a fát, de rájött, hogy becsapták.

Valóban ez történt, mint kiderült később. Szerzett egy mázsát az öreg, és megmérte az egészet. Tizenhat és fél mázsa volt, erre beült a Trabantjába, és eljött Kuruckőre. A legnagyobb disznóságot csinálta, amit csinálhatott: üzenetet hagyott a kocsmában, hogy hozzák el a hiányzó három és fél mázsát, kevesebb volt a fa. Estére már az egész falu ezt fújta, de nemcsak ők, Máriakút keleti részén és a Virányosban is. Pillanatok alatt terjed az ilyen hír. Ezért nem volt rendelésük napok óta. Ez a harminc mázsa is a véletlenre volt bízva: elindulnak vele, aztán majd meglátják. De okosabbnak látszott, ha nem a város felé indultak, hanem Piliscsaba felé, ami dupla út és dupla benzin.

Bajusz a kocsira pislogott, Büzü pedig Kilire: tüntetően feldobott még egy tuskót, felrakták a fűrészt, és elmentek. Nem beszélték agyon a dolgot, de őt okolták a lebukásért, és ki volt rúgva.

Megvárta, amíg elmennek. Hallotta, milyen egyenetlenül jár az ócska motor: félóra múlva is érezni lehetett a füstöt az erdőben. Mintha nagyobb lett volna a csend. Elhallgattak a madarak. Minden apró dolgot hallott, látott, csak a lényegre nem tudott gondolni. Egyszerűen fel se fogta a dolgot, mint egy hal, amit kidob a hullám a partra, ahol sose járt.

Annyit beszéltek erről mostanában, persze amíg az ember dolgozik, morog, zörög, szidja a munkát és a pénzt, de nem tud mást csinálni – dolgozik. A fiúk magatartása volt, amit megértett, és ami nagyon fájt. Dolgozott úgy, mint bármelyikük, csak hát ő nem falubeli volt. Ha ki akartak rúgni valakit, nyilván rá esett a választás. Kidobták, mint a lyukas cipőt. Euro. Ha nem lett volna Euro, lett volna más. Sokan voltak ennyi munkára. Ő pedig itt maradt ebben a rohadt kegyetlen világban tízezer forinttal, március végén. Szinte semmi munka nem akadt már, az építkezések beindultak, mindenki vigyázott a helyére, nem volt betegállomány, semmi. Vidékiek dolgoztak a környékbeli építkezéseken, idejöttek Szolnokról és Jászberényből, egyébként feleannyi ház sem épült, mint tavaly.

Leült a fa tövébe. A szentségit, gondolta. Nem messze tőle egy szamócabokor nőtt. Még szamócát se szedhetett, mert nem a faluban lakott. Felállt, megnézte, mennyi benzinje maradt. Olyan bamba volt, olyan gépies, hogy a kesztyűről is elfelejtkezett, otthagyta a fa tövében. Elment már kétszáz méterre, amikor eszébe jutott. Kísértést érzett, hogy otthagyja, de mégis visszafordult, és amint visszaért a tisztásra, olyan érzése támadt, hogy álmodta az egészet, most érkezett, a többiek még ide sem értek. Lesz röhögés. De nem lett semmi. Nagy csend lett. Talpa alatt ropogtak a faágak, mintha lövöldözött volna valaki a domb mögött.

Nem is emlékezett rá, hogy ért vissza a faluba. Mintha megugatta volna a két tacskó a kocsmánál, aztán kinn volt az úton, a KECSKESAJT tábla mellett. Kétoldalt zengett az erdő. Hallotta, hogy zúg a levegő a bukósisak plexiforgóján. Amint elhagyta az aranyesősávot, amely az út szélén nőtt, látta, hogy egy repülőgép kondenzcsíkja szétválaszt két bárányfelhőt. Véletlen is lehetett – ha nem, akkor jól célzott a fiú. Ez volt a dolga ma reggel, és teljesítette. Az anyját, gondolta, és hármasba kapcsolt.

Legurult a hegy lábáig, látta, hogy egy fehér Skoda áll a parkolóban. Akkor jutott eszébe, nem is tudja, hová megy. Egyszerűen csak ment, mert mindig erre jött. Látszott már a temető, de nem volt ott senki. Senki sem halt meg, gondolta. Sehol egy árva lélek. Aztán ahogy elhúzott a presszó előtt, hirtelen elöntötte a düh. Nem gondolt másra, csak arra, hogy tegnap itt hagyott ezernyolcszáz forintot.

Megállt vagy háromszáz méterre a két üres telek közül az elsőn, ahová már hoztak valami téglát és pár betongerendát. Betolta a motort a bokrok közé, kivette a táskából azt az ócska piros kockás inget, amit majdnem a háta közepéig kettészakított egy ág a múltkor. Kettétépte és a fejére kötötte, mint asszonyok a kendőt. Kifordította a dzsekijét, így vette fel újra, végül feltette a napszemüvegét. Az anyja nem ismerte volna meg. A téglarakás mellett talált egy törött ásónyelet, ezt a hóna alá dugta, és visszament a presszóig a sövény mellett.

Iduska éppen kilépett a pinceajtón, kezében egy nejlonzacskóval, és megindult vele a kuka felé, ami a bejáratnál állt. Kili végigfutott a sövény mellett, amire Iduska olyan büszke volt, így előbb ért a pincéhez, mint a lány. Beállt az ajtó mögé, és várt. Hűvös volt bent, és áporodott pinceszag, amit nem lehetett kiűzni innen. A pultnál szólt a rádió, Ne felejts el!