Hollywood csúcsragadozója: Hatalom és erőszak az Álomgyárban

By Ronan Farrow

Egy hírhedt hollywoodi producer szexuális zaklatásainak, és az ellene folyó nyomozásnak a története ez a könyv. A korlátlan hatalommal rendelkező milliárdos évtizedeken keresztül zaklatta és erőszakolta meg a környezetében felbukkanó nőket: karrierről álmodó asszisztenseket, feltörekvő modelleket, olykor Oscar-díjas színésznőket is. Gátlástalansága nem ismert akadályt: fenyegetésekkel, az áldozatok lejáratásával, titoktartási szerződésekkel hosszú időn keresztül elérte, hogy semmi baja nem származott mindebből, pedig a szakmában nyílt titok volt, hogy a nőknek érdemes vigyázniuk vele. Befolyásos ügyvédek, újságírók és politikusok simították el zűrös ügyeit, mígnem 2017-ben Ronan Farrow oknyomozó újságcikkei feltárták az igazságot, és áldozatok tucatjai vállalták névvel és arccal, hogy elmeséljék: hogyan bánt el velük a filmmogul. Ritka, hogy egy újságíró tényleg meg tudja változtatni a világot, de Ronan Farrow-nak ez mégis sikerült: nélküle nem született volna meg a #meetoo mozgalom, és a szexuális ragadozók világszerte a lebukás veszélye nélkül folytathatták volna áldozataik becserkészését. 2020-ban pedig Hollywood csúcsragadozóját 23 év börtönbüntetésre ítélték.

• Language: Magyar
• Publisher: Corvina Kiadó
• Release date: Sep 26, 2021
• ISBN: 9789631367584

Book preview

Prológus

Két férfi ült a brooklyni Sheepsheadben lévő üzbég–orosz étterem, a Nargis Café egyik sarkában. 2016 végén jártunk, hideg volt. A helyet a sztyeppékről származó mütyürök és a paraszti életet ábrázoló kerámiák díszítették: fejkendős nagymamák és gazdák a birkáikkal.

Az egyik férfi orosz volt, a másik ukrán, de ez a megkülönböztetés ez esetben semmit nem számított: mindketten a széthullott Szovjetunió gyermekei voltak. Harmincas éveik közepén jártak. Az orosz, Roman Khaykin, alacsony volt, vékony és kopasz, pisze orrú és sötét szemű. Vékony szemöldökű, sápatag figura, az arca vérszegény, kopasz feje fénylett. Eredetileg Kiszlovodszkból származott, ami szó szerint annyit tesz: „savanyú vizek." Gyanakodva nézett körül.

Igor Ostrovskiy, az ukrán, magasabb volt és egy kicsit kövér. Ha göndör haját hagyta hosszúra megnőni, az rendetlen külsőt kölcsönzött neki. Családjával a kilencvenes évek elején szöktek az Egyesült Államokba. Khaykinhoz hasonlóan ő is mindent gyanakvással fogadott. Ugyanakkor kíváncsi volt és kotnyeles. A gimnázium alatt, amikor azt gyanította, hogy osztálytársai lopott hitelkártyákkal üzérkednek, addig nyomozott, míg ki nem derítette, hogy így van-e, aztán segített a rendőröknek leleplezni őket.

Khaykin és Ostrovskiy orosz akcentussal beszélték az angolt, és orosz szavakkal tűzdelték tele a mondandójukat. „Krasavcsik! – mondogatta Khaykin, ami eredetileg azt jelentette: „jóképű, de arra használta, ha valaki tehetséges volt, vagy jól csinált valamit. Mindketten megfigyelésből élnek. Amikor 2011-ben Ostrovskiy épp megbízatás nélkül maradt magándetektívként, beütötte a Google-ba, hogy: „orosz magánynyomozók", és ismeretlenül írt Khaykinnak egy e-mailt, munkát kért tőle. Khaykinnak bejött Ostrovskiy rámenőssége, és megbízta egy-két megfigyelői munkával. Aztán összevesztek Khaykin módszerein, és elváltak útjaik.

Miközben megérkeztek a kebabtálak, Khaykin azt ecsetelte, mennyire feszegeti a határokat, amióta utoljára együtt dolgoztak. Bekerült egy új kliens a képbe, egy rejtőzködő alak (a cége nevét nem árulta el), aki alvállalkozónak bérelte őt fel. Nagyban utazott. – Menő ügyben vagyok benne; sötét dolgokban – mondta. Új módszereket is kifejlesztett időközben. Meg tudott szerezni banki kivonatokat, és jogosulatlanul jutott hozzá céginfomációkhoz. Ki tudta deríteni egy telefon pontos földrajzi helyét, és így meg tudta figyelni a gyanútlan célpontokat. Elmondta, hogy ez a telefonos buli néhány ezer dollárjába került. A naiv célpontok olcsóbbak, az ügyesebben rejtőzködők drágábbak. Egy esetben már sikerült is ezzel a módszerrel megtalálnia valakit, amikor valaki felbérelte, hogy kutassa fel egy másik családtagját.

Ostrovskiy úgy gondolta, hogy Khaykin kamuzik, de kellett neki a munka. Khaykinnak pedig szüksége volt egy emberre, hogy rejtélyes új kliensének kéréseit teljesíthesse.

Mielőtt elbúcsúztak egymástól, Ostrovskiy újra megkérdezte Khaykint, hogy nem törvénybe ütköző-e valakinek a telefonját lenyomozni és követni, de Khaykin csak legyintett. – Ugyan.

Nem messze tőlük egy csempével borított falon egy kék-fehér nazar amulett lógott, és figyelt.

Első rész

Méregvölgy

1. fejezet

Felvétel

Hogy érted azt, hogy nem kerül adásba holnap? – Szavaim visszhangoztak a Comcast épületben lévő 30 Rockefeller Plaza negyedik emeletén a kiürülő szerkesztőség légterében. A felhőkarcoló anno General Electric Buildingként volt ismert, előtte pedig RCA Victor Buildingként. A vonal másik végén Rich McHugh beszélt, producerem az NBC Newsnál. Olyan hangzavar volt nála, mintha Drezda bombázása zajlott volna épp, pedig csak egy háztartás háttérzaja szűrődött be, ahol két gyermekkorú ikerpár is lakott.

– De ez a sorozat legütősebb sztorija – mondtam. – Talán nem a televíziózás csúcsa, de a legjobb mögöttes tartalommal bíró történet.

– Azt mondják, át kell tennünk az adást. Fakakt1 ez az egész – mondta, lehagyva az utolsó szótagot. (McHugh-nak volt egy szokása: jiddis szavakat próbált használni, de soha nem ment neki jól.)

Adásba juttatni egy sorozatnyi, egymáshoz szorosan kapcsolódó oknyomozó anyagot, mint amilyet McHugh és én készültünk elindítani, komoly szervezőmunkát igényelt. Mindegyik történet hosszú, elkészítésük napokat emésztett fel a csatorna vágószobáiban. Egyetlen rész átütemezése is nagyon bonyolult volt. – És mikorra kéne áttennünk? – kérdeztem.

A vonal másik végén tompa puffanás, majd rikácsoló nevetés hallatszott. – Várj, mindjárt visszahívlak.

McHugh tapasztalt tévés volt, aki dolgozott már a Foxnál, az MSNBC-nél, és egy jó évtizedig a Good Morning America című műsor stábjában. Vörös hajú, pirospozsgás arcú, széles mellkasú ember, aki mindig kockás ingben járt. Szűkszavú, de szókimondó, vagyis nem az a típus, akihez a bürokratikus, nagyvállalati passzív-agresszív légkörben hozzászokhattunk. – Úgy néz ki, mint egy farmer – mondta róla az oknyomozó részleg vezetője, aki egy évvel korábban mutatott be minket egymásnak, és javasolta, hogy dolgozzunk együtt. – Ráadásul úgy is beszél, mint egy farmer. Tökéletesen furcsa párost alkottok.

– Akkor miért teszel minket egy csapatba? – kérdeztem.

– Jók lesztek együtt – mondta, és megvonta a vállát.

McHugh eleinte távolságtartó volt. Nem szerettem a családi hátteremről beszélni, de a legtöbb ember tisztában volt azzal, hogy az anyám Mia Farrow színésznő, apám pedig Woody Allen rendező. Miután a nővérem, Dylan azzal vádolta meg apámat, hogy hétéves korában szexuálisan molesztálta őt, majd kiderült, hogy szexuális kapcsolatra lépett egy másik nővéremmel, Soon-Yivel, és végül elvette őt feleségül, a bulvársajtó a gyerekkorom minden apró részletét kiteregette a nagy nyilvánosság előtt. Újra a címoldalakra kerültem, amikor szokatlanul fiatalon kezdtem meg egyetemi tanulmányaimat, illetve amikor a külügyminisztérium munkatársaként Afganisztánba és Pakisztánba utaztam. 2013-ban négy évre szóló szerződést írtam alá az NBCUniversalnál. Abból egy évig a cég hírcsatornájánál, az MSNBC-nél voltam műsorvezető a délutáni sávban. Arról álmodoztam, hogy komoly, tényeken alapuló műsort vezethetek, és a végére büszke is voltam magamra azért, hogy sikerült ebben a szerencsétlen idősávban színvonalas oknyomozó riportokat leadnom. A műsor kapott néhány negatív kritikát az elején, és néhány pozitívat a végén, viszont kevesen nézték. Nem is kavart nagy port, amikor megszüntették. Utána partikon még évekig jöttek oda hozzám ismerősök, és izgatottan magyarázták, hogy mennyire szeretik a műsort, és hogy a mai napig nézik. – Ez igazán kedves tőled – mondtam mindig.

Oknyomozó újságíróként folytattam a pályafutásomat a cégnél. Rich McHugh úgy állt hozzám, hogy csak egy ismert nevű, pehelysúlyú siheder vagyok, aki keresi a helyét, miután a műsora hamarabb befuccsolt, mint hogy lejárt volna a szerződése. Ezért talán nekem is távolságtartónak kellett volna lennem vele, de én szerettem volna, ha mindenki kedvel.

Ő lett hát a producerem, ami azt jelentette, hogy sokat utaztunk együtt, sok időt töltöttünk együtt repülőgépeken és bérelt autókban. Az első néhány közös munkánk alkalmával mély csendben ültünk a kocsiban, miközben róttuk a kilométereket. Olykor viszont próbáltam ezt az űrt kitölteni azzal, hogy be nem állt a szám, amire McHugh néha morgott valamit.

De aztán a párosunk kezdett komoly oknyomozó riportokat készíteni a Today, illetve a Nightly News című műsorok számára, ezzel együtt pedig, ha vonakodva is, de kezdtük egymást kölcsönösen tisztelni. McHugh ugyanolyan okos, mint a hír világában dolgozók többsége, és szerkesztőnek is kiváló volt. És mindketten szerettük a kemény sztorikat.

Miután letettük a telefont, ránéztem a hírszobában lévő képernyők egyikén futó szalagcímekre, és írtam McHugh-nak egy sms-t: „Vajon tartanak a szexuális zaklatásról beszámoló riportoktól?" A sztori, aminek sugárzását el kellett halasztanunk, arról szólt, hogy a főiskolákon, egyetemeken hogyan akadályozzák a szexuális zaklatás témájában nyomozók munkáját. Beszéltünk áldozatokkal és állítólagos elkövetőkkel is, akik közül néhányan könnyek közt törtek ki, néhányuk pedig csak úgy vállalta az interjút, ha kitakartuk az arcukat. Olyan riport volt, amitől a műsorvezető Matt Lauernek a homlokát ráncolva komoly aggodalmát kellett volna kifejeznie, mielőtt a következő szegmensben arról kezd el beszélni, hogy mik a celebek legújabb bőrápolási praktikái.

McHugh visszaírt: „Igen. Semmi másról nem lenne szó a műsorban, mint Trumpról meg a szexuális zaklatásról."

divider

2016. október elején jártunk. Vasárnap este volt. Azon a héten pénteken a Washington Post megjelentetett egy cikket, amelynek ezt az álszemérmes címet adták: „Előkerült egy 2005-ös felvétel Trumpról, amelyben rendkívül illetlen módon nyilatkozik nőkről."1 Egy videót is elhelyeztek a cikkben, egy olyan felvételt, amiről régen azt mondtuk: „munkahelyen nem tanácsos megnézni." A celebekről szóló hírműsor, az Access Hollywood felvételén Donald Trumpot hallhattuk, amint arról tart kiselőadást, hogy ő a nőket „elkapja a pinájuknál fogva, meg hogy „akkor is próbáltam megbaszni, ha férjnél volt, „most pedig nagy műmelle van meg ilyenek".2

Trump beszélgetőtársa Billy Bush volt, az Access Hollywood kis termetű, jó frizurájú műsorvezetője. Odaállíthatták bármelyik híresség mellé, és megbízhatóan szállította a felejthető, de olykor szokatlanul bizarr és vicces vörösszőnyeg-interjúkat. „Hogy érzel a fenekeddel kapcsolatban? – kérdezte egyszer Jennifer Lopeztől, mire ő láthatóan feszengve visszakérdezett: „Te most viccelsz velem, ugye? Nem mondod komolyan, hogy ezt a kérdést tetted föl nekem? „De!" – válaszolta Billy Bush ragyogó tekintettel.3

Miközben Trump előadást tartott neki arról, hogy hány nő volt meg neki, és milyen módon, Bush végig helyeselt, majd azt mondta: „Igen! A Donald beakasztja!"

Az Access Hollywood tulajdonosa az NBCUniversal volt. Miután a Washington Post azon a pénteken megjelentette a sztorit, az NBC különböző platformjai gyorsan leadták a saját verzióikat. Amikor az Access leadta a maga változatát, abból kivágták Billy Bush néhány pikánsabb megjegyzését. Voltak olyanok, akik az NBC-nek szegezték a kérdést: mióta tudják, hogy ez a felvétel létezik, és direkt ültek-e rajta eddig.4 A kiszivárgott információk eltérő időpontokat jelöltek meg, az NBC néhány vezetője pedig azt nyilatkozta az őket megkereső újságíróknak, hogy ők is dolgoztak már a sztorin, csak még nem voltak kész vele, mert a jogi osztály nem végzett az anyag ellenőrzésével.4 (A Washington Post egyik újságírója erre fanyarul meg is jegyezte, hogy: „Az a vezető, akivel beszéltünk, nem tudta megmondani, milyen jogi következménye lehetne annak, hogy leadnak egy tizenegy éves felvételt, amelyen egy elnökjelölt beszél, aki értelemszerűen tudatában volt annak, hogy éppen egy tévéműsornak nyilatkozik."5) Az NBCUniversal két ügyvédje, Kim Harris és Susan Weiner meg is nézte a felvételt, és jelezték, hogy mehet adásba, de az NBC hezitált, és így lemaradtak egy olyan átütő sztoriról, amilyen generációnként csak egy van.

És volt még egy probléma: a Today Show éppen akkor vette föl Billy Busht műsorvezetőnek. Még két hónap sem telt el azóta, hogy a Billyt bemutató összeállításukat leadták, amiben egyébként szerepelt egy olyan jelenet is, amiben a mellkasát szőrteleníti kamerák előtt.6

McHugh-val heteken át dolgoztunk azon, hogy megvágjuk az anyagot és ellenőriztessük a jogi osztállyal, de amint nekiláttam a riportunk promotálásának a közösségi oldalakon, kezdődtek a gondok. „Nézzétek meg, hogyan kér bocsánatot #BillyBush, majd azt, hogyan magyarázza el neki #RonanFarrow, hogy miért is kell bocsánatot kérnie" – írta egy néző a Twitteren.

„Természetesen a mi műsoridőnkben adják le azt, hogy Billy Bush bocsánatot kér amiatt, ahogyan az »elkapom őket a pinájuknál fogva« szövegre reagált" – üzentem McHugh-nak.

Végül Billy Bush nem kért bocsánatot aznap. Ültem a Studio 1A előterében, és a szkriptjeimet nézegettem, amikor Savannah Guthrie bemondta, hogy: „Az ügy további kivizsgálásának idejére az NBC News felfüggesztette Billy Busht, a Today Show harmadik órájának műsorvezetőjét amiatt, ahogyan reagált Donald Trump megjegyzéseire."7 És koffeintől felturbózott nevetések közepette az aznapi műsorvezetők már át is tértek a következő témára, a főzésre, majd jött az én riportom az ADHD kezelésére felírt Adderall nevű gyógyszerrel történt visszaélésekről az egyetemi kampuszokon – ezt a tudósítást az utolsó pillanatban tetették be velem a szexuális bántalmazásokról szóló anyagom helyére.

divider

Az Access Hollywood felvételének felbukkanása előtt néhány évvel újra előtérbe kerültek a Bill Cosby ellen felhozott szexuális bűncselekményekre utaló vádak. Aztán 2016 júliusában a Fox News egykori munkatársa, Gretchen Carlson szexuális zaklatás címén beperelte a csatorna igazgatóját, Roger Ailest.8 Nem sokkal a Trump-felvétel megjelenése után legalább ötven városban rendeztek nők Trump-ellenes megmozdulásokat olyan épületek előtt, amelyeknek ő volt a tulajdonosa, és nyávogó cicákat ábrázoló transzparensekkel vonultak fel, „A CICÁK VISSZAKARMOLNAK és hasonló feliratokkal.92 Négy nő is előállt azzal, hogy Trump megfogdosta vagy megcsókolta őket a beleegyezésük nélkül, nagyjából abban a modorban, ahogy azt Billy Bushnak a kamerák előtt ecsetelte. A Trump kampányán dolgozók erre úgy reagáltak, hogy ez pusztán kitaláció. A kanadai író, újságíró és politikai tudósító, Liz Plank indította el a #WomenDontReport hashtag használatát,10 és arra biztatta a nőket, mondják el, hogy miért kényszerülnek elhallgatni, ha szexuális zaklatás éri őket. Rose McGowan színésznő erre azt írta a Twitteren, hogy: „Egy (nőnemű) büntetőjogi ügyvéd közölte velem, hogy mivel volt egy szexjelenetem egy filmben, soha nem nyerhetnék pert a stúdióvezető ellen. És McGowan ehhez még hozzátette: „Hollywood és a média világában nyílt titok az ügy, és miközben engem megbélyegeznek, azt, aki megerőszakolt, ajnározzák. Ideje lenne végre őszintének lenni ebben a rohadt világban."11

2. fejezet

Harapás

Az első hollywoodi filmstúdiók megalapítása óta kevés filmmogul volt olyan domináns vagy hatalmaskodó, mint az, akire McGowan utalt. Harvey Weinstein alapította a Miramax és a Weinstein Company nevű filmgyártó- és terjesztő cégeket, melyeknek köszönhetően olyan független filmes produkciók jöhettek létre, mint a Szex, hazugság, video (Sex, Lies, and Videotape) , a Ponyvaregény (Pulp Fiction) vagy a Szerelmes Shakespeare (Shakespeare in Love) . 1 Weinstein filmjei összesen több mint háromszáz Oscar-jelölést kaptak, és az éves díjkiosztókon a filmtörténet szinte összes szereplőjénél több köszönetet mondtak neki. 2 Csak Steven Spielberg előzi meg Weinsteint, Istent viszont maga mögé utasította. De előfordult olyan is, hogy kettőjük neve összemosódott: egyszer például maga Meryl Streep nevezte őt viccesen Istennek.

Weinstein egy nagydarab, 183 centis ember. Arca aszimmetrikus, és jobb szemére jellemző módon hunyorít. Gyakran járt túlméretezett pólókban, rálógtak a farmerjára, és ez még erőteljesebb külsőt kölcsönzött neki. Queensben született egy gyémántcsiszoló fiaként. Tinédzserkorában egyszer öccsével, Bobbal elszöktek, hogy megnézzék a Négyszáz csapás című filmet egy művészmoziban, mert azt remélték, hogy egy szexfilmet3 fognak látni.3 Ehelyett François Truffaut alkotását nézték meg, és beleszerettek a művészfilmekbe.

Weinstein beiratkozott a buffalói State University of New York egyetemre, részben azért, mert a városban több filmszínház is volt. Tizennyolc éves korában egy barátjával, Corky Burgerrel írtak egy cikket a Spectrum című egyetemi lapba, amelyben szerepelt egy Denny the Hustler nevezetű karakter, aki addig fenyegette a nőket, amíg be nem hódoltak neki. „Denny the Hustler nem ismerte azt a szót, hogy nem – írták a cikkben. – Mindig úgy közeledett a nőkhöz, hogy parancsokat osztogatott, valahogy így: »Ide hallgass, bébi. Aligha találsz nálam jóképűbb, szórakoztatóbb pasit, és ha nem táncolsz velem, akkor minden valószínűség szerint betöröm a fejed ezzel a sörösüveggel.«"4

Weinstein később otthagyta az iskolát, hogy öccsével, Bobbal és Burgerrel céget alapítsanak. Először megalakult a Harvey and Corky Productions nevű koncertszervező cég, de aztán Weinstein megszerzett egy buffalói mozit, ahol független, illetve külföldi filmeket kezdtek vetíteni. Végül ő és Bob Weinstein megalapították a Miramaxot, amit a szüleik, Miriam és Max után neveztek el így. Alacsony költségvetésű külföldi filmeket kezdtek el beszerezni, és kiderült, hogy Weinsteinnek jó érzéke van ahhoz, hogy a filmbemutatókból eseményt kreáljon. Aztán filmeket kezdtek forgalmazni, és díjakat nyertek velük. Nagy meglepetésre például Cannes-ból elhozták az Arany Pálma díjat a Szex, hazugság, video című filmért. A kilencvenes évek elején a Disney megvette a Miramaxot, és egy évtizeden át Weinstein volt az aranytojást tojó tyúkjuk. Aztán amikor a kétezres években megromlott a Disney-vel a kapcsolatuk, a testvérpár több százmillió dolláros befektetői tőkéből megalapította a Weinstein Companyt.5 Weinstein ugyan nem tudta felülmúlni a korábbi sikereit, de azért például 2010-ben és 2011-ben, két egymást követő évben elhozta a legjobb filmért járó Oscar-díjat A király beszédéért (The King’s Speech) és a The Artist – A némafilmesért. Mindeközben elvette egyik asszisztensét, majd elvált, aztán összeházasodott egy feltörekvő színésznővel, akinek korábban ő kezdett el szerepeket kínálni.

Weinstein hírhedt volt erőszakosságáról, sőt arról, hogy üzleteit gyakran fenyegetések révén kötötte. Félelmetesnek mutatkozott, akár egy gömbhal, ami felfújja magát, hogy megrémítse ellenfelét. Gyakran vörös képpel mászott riválisainak vagy beosztottjainak arcába – szó szerint. Donna Gigliotti, aki a Szerelmes Shakespeare társproducereként Oscar-díjat nyert Weinsteinnel, egyszer azt nyilatkozta egy riporternek: „Egyik nap az asztalomnál ültem, és azt hittem, földrengés van. Megremegtek a falak. Felálltam, hogy megnézzem, mi történt. Kiderült, hogy egy márványból készült hamutartót vágott a falhoz."6 És emellett pletykák is kezdtek keringeni arról, hogy nőkkel szemben is erőszakoskodott, valamint arról, hogy utána igyekezett elhallgattatni őket. Időről időre egy-egy újságíró szagot fogott, és megkísérelte kideríteni, van-e a sztorinak valóságalapja, vagy nagyobb a füstje, mint a lángja.

divider

A 2016-os elnökválasztást megelőző hónapokban Weinstein élte a szokásos életét. Hol egy koktélpartin tűnt fel, amit William J. Bratton, New York City egykori rendőrfőkapitánya tiszteletére adtak,7 hol Jay-Z-vel parolázott, és bejelentették, hogy szerződést írtak alá egy közös filmes és televíziós projektre,8 vagy Demokrata párti politikusokkal fonta szorosabbra a szövetségét, hiszen már régóta rendezett nekik adománygyűjtő összejöveteleket.

Weinstein tagja volt Hillary Clinton agytrösztjének is, és egész évben részt vett a kampánya körüli teendőkben. „Amit mondok, talán nem újság, de ezt meg kell akadályoznunk – írta egy e-mailben Clinton munkatársainak annak kapcsán, hogy Bernie Sanders szöveges üzeneteket küldözgetett a spanyol ajkú és az afro-amerikai szavazóknak. „Ebben a cikkben benne van minden, amiről tegnap beszéltünk – írta egy másik e-mailben, és csatolt hozzá egy Sanderst kritizáló írást, majd felszólította Clinton stábját, hogy lépjenek akcióba, és kezdjék el besározni Sanderst. „Megfogadtam a tanácsodat, és munkához láttam"9 – írta neki vissza Clinton kampányfőnöke. 2016 végére Weinstein több százezer dollár adományt gyűjtött Hillary Clinton számára.10

Októberben, pár nappal azután, hogy McGowan kifakadt a Twitteren, Weinstein a New York-i St. James Theatre-ben vett részt egy fényűző adománygyűjtő partin, amit részben ő rendezett Clintonnak, ahol további kétmillió dollárt gyűjtött össze Hillary kampányához. Sara Bareilles zongorista lila fényárban úszva énekelte a következőket:11 „Your history of silence won’t do you any good / Did you think it would? / Let your words be anything but empty / Why don’t you tell them the truth?"4 – ami szinte hihetetlenül találónak hangzik, de tényleg így volt.

Weinstein befolyása némileg gyengült az ezt megelőző években, de ahhoz még mindig elég volt, hogy elit körökben kitartsanak mellette. Ősszel elkezdődött a soron következő díjkiosztó szezon, és a Hollywood Reporter filmkritikusa, Stephen Galloway a következő címmel jelentetett meg egy cikket róla: „Harvey Weinstein, a nagy visszatérő; alatta pedig az állt: „Sok mindenért szurkolhatunk neki, pláne most.12

divider

Nagyjából ekkoriban Weinstein küldött egy e-mailt a jogászainak, többek közt David Boies-nak, a befolyásos ügyvédnek, aki Al Gore-t képviselte a 2000-es elnökválasztási vitában, valamint felszólalt a Legfelsőbb Bíróság előtt az egyneműek házasságát támogatva.13 Boies már évek óta volt Weinstein ügyvédje. Ekkor már hetvenes évei végén járt, de még mindig fess volt, és az arca úgy öregedett, hogy kedvességet sugárzott, és azt: bárki odaléphet hozzá, nem fog elutasításra találni. „Az izraeli Black Cube Group kapcsolatba lépett velem Ehúd Bárák közvetítésével – írta Weinstein. – Stratégák, és azt mondják, hogy a ti cégetek is dolgozott már velük. Jelezz vissza e-mailben, amint ráérsz."14

Bárák Izrael egykori miniszterelnöke volt, és így az izraeli hadsereg vezérkarának tábornoka. A Black Cube nevű céget, amelyet Weinstein figyelmébe ajánlott, javarészt egykori Moszad-ügynökök és egyéb izraeli titkosszolgálati szervek vezetői irányították. Voltak irodáik Tel-Avivban, Londonban és Párizsban, és klienseiknek olyan „magasan képzett ügynökök szolgálatait biztosították, akik korábban „Izrael elit katonai és titkosszolgálati szerveinél szolgáltak.15

Még abban a hónapban Boies cége és a Black Cube aláírt egy szigorúan bizalmas megállapodást, majd Boies munkatársai átutaltak nekik százezer dollárt együttműködésük első fázisának finanszírozására. A megbízásokról szóló dokumentumokban Weinstein neve legtöbbször nem szerepelt. „Végső ügyfél-ként vagy „Mr. X-ként utaltak rá. A Black Cube egyik ügynöke azt írta: „Amennyiben feltűnik egy dokumentumban a neve, rendkívüli módon fel lesz háborodva."

Úgy tűnt, Weinsteint feldobta, hogy a Black Cube-bal megállapodott. November végén egy megbeszélésen szorgalmazta, hogy folytassák a munkát. Utaltak nekik még pénzt, az ügynökség pedig nekilátott az agresszívabb, „2A Fázis és a „2B Fázis fedőnevű akcióknak.

divider

Nem sokkal később Ben Wallace riportert felhívta valaki egy számára ismeretlen angliai hívószámról. Wallace negyvenes éveinek vége felé járt, és vékony keretes szemüveget hordott, ami professzionális kinézetet kölcsönöz neki. Pár évvel korábban megjelentetett egy könyvet a világ legdrágább borának történetéről, The Billionaire’s Vinegar címmel. A közelmúltban pedig a New York magazinnak kezdett dolgozni, ahol ő is a Weinstein körül keringő pletykákról egyeztetett heteken át az újság munkatársaival.

– Szólítson Annának – mondta a hang a vonal másik végén, kifinomult európai akcentussal. Wallace, miután elvégezte az egyetemet, Csehországban és Magyarországon élt egypár évig. Jó füle volt a különböző akcentusokhoz, de ezt valahogy mégsem tudta hova tenni. Arra tippelt, hogy a nő német lehetett.

– Egy barátomtól kaptam meg a számát – folytatta a nő, majd elmondta neki, hogy a szórakoztatóiparról ír éppen egy cikket. Wallace eltűnődött azon, vajon ki lehet az a közös ismerősük, aki megadta neki a számát, hiszen nem sokan tudtak a megbízatásáról.

– Lehet, hogy van olyan információm az ön számára, amit fontosnak talál – folytatta a hang. Amikor azonban Wallace rákérdezett, hogy mi lenne az a bizonyos információ, a nő tartózkodó lett. Azt mondta, hogy ez bizalmas és kényes ügy. Személyesen akart találkozni Wallace-szal, aki egy kis ideig habozott. Aztán arra gondolt, tulajdonképpen mi baja lehet belőle. Végül is jól jött volna valami infó, ami áttörést hoz a sztorijában, és lehet, hogy pont ettől a nőtől kapja meg.

A következő hétfő reggel Wallace egy kávézóban ült a SoHóban, és a vele szemben ülő hölgyet fürkészte. Próbálta megállapítani, hogy ki lehet. Harmincas évei közepén járó, hosszú szőke hajú, sötét szemű nő volt, kiugró arccsonttal és római orral. Converse tornacipő volt rajta, és arany ékszereket viselt. Azt mondta, továbbra sem szeretné megadni a rendes nevét, de Wallace-nak ez nem volt újdonság: más forrásai is kérték már nevük elhallgatását. Azt felelte a nőnek, ne árulja el a nevét, amíg nem akarja.

A következő találkozójukra a nő egy környékbeli hotel bárjába hívta őt. Amikor Wallace megérkezett, a nő kedvesen, sőt csábítóan mosolygott rá. Egy pohár bor volt előtte.

– Nem harapok – mondta, és megütögette a mellette lévő széket. – Üljön ide mellém.

Wallace azt mondta, hogy megfázott, és csak egy teát rendelt. Elmondta Annának, hogy ha együtt akarnak dolgozni, akkor több információra lesz szüksége. Erre Anna szemmel láthatólag összetört, és fájdalmas lett az arckifejezése. A könnyeivel küszködött, amikor mesélni kezdte, mik történtek közte és Weinstein között. Érezni lehetett, hogy traumatikus volt, amit átélt, de óvatosan kerülte a részleteket. Mielőtt Wallace kérdéseire válaszolt volna, ő is többet akart tudni tőle. Megkérdezte, mi motiválta őt arra, hogy elfogadja ezt a megbízást, és mit akar elérni azzal, hogy megírja a sztorit. Wallace számára egyre furcsább lett ezen a sztorin dolgozni. Szokatlannak találta, hogy ilyen sokakat érdekel, hogy éppen mivel foglalkozik. Más újságírók is megkeresték. Például egy Seth Freedman nevű angol férfi, aki korábban a Guardiannek dolgozott. Ő is azt mondta, hogy hallotta, miről ír Wallace, és fel akarta ajánlani a segítségét.

3. fejezet

Mocsok

Közvetlenül az elnökválasztás előtt, 2016 novemberének első hetében, Dylan Howard, a National Enquirer főszerkesztője szokatlan kéréssel fordult az egyik alkalmazottjához. „Ürítsd ki a széfet – mondta. – Aztán szerezz egy iratmegsemmisítőt." Howard Délkelet-Ausztráliából származott. Kerek fején a vörös haja olyan volt, mint egy troll játékbabáé, és Coca-Cola-kupakokat hordott a nyakában meg harsány nyakkendőket. Aznap, úgy tűnt, bepánikolt. A Wall Street Journal felhívta az Enquirer t, hogy reagáljon egy tudósításra, amely Howardról és David Peckerről szólt, aki az Enquirer anyacégének, az American Media Inc.-nek volt a vezérigazgatója. A cikkben azzal vádolták őket, hogy az AMI Donald Trump utasítására elvállalt egy kényes megbízatást, és azért folytatott oknyomozást, hogy utánamenjen Trumpról szóló híreknek, megtudja, mi derült ki róla, aztán eltemesse a sztorit. 1

A beosztott kinyitotta a széfet, majd miután kiszedett pár dokumentumot, megpróbálta visszazárni. Később újságírók a tudósításaikban úgy állították be, mintha az a széf egy olyan raktár lenne, amilyenben a Frigyládát tartották az Indiana Jonesban, pedig valójában egy kicsi, öreg és olcsó modellt kell elképzelni. Egy irodában pihent már évek óta, ami Barry Levine-é, egy rangidős vezető szerkesztőé volt. Általában beakadt, mikor megpróbálták becsukni.

Ez alkalommal sem sikerült bezárni. Fel kellett hívni a beosztott élettársát FaceTime-on, hogy tanácsot kérjenek tőle, mert ő tudta, hogy mi a trükkje. Végül csak sikerült. Aznap a szemétszállító brigád a szokásosnál nagyobb adag szemetet szállított el. Az Enquirer megsemmisített egy adag Trumphoz köthető dokumentumot – egyéb dossziékkal együtt.

2016 júniusában Howard összeállított egy listát a Trumpot terhelő összes bizonyítékról, ami az AMI archívumában megtalálható volt az elmúlt évtizedekből. A választás után Trump ügyvédje, Michael Cohen minden anyagot bekért a bulvársajtótól. Az újságoknál belső vita alakult ki, mert többen úgy látták, hogy ha engednek a kérésnek, akkor olyan nyomot hagynak maguk után, ami jogi szempontból később problémás lehet. Ettől függetlenül Howard és a főbb munkatársak végül elrendelték, hogy minden olyan anyagot hozzanak át floridai raktárukból az AMI székházába, ami addig még nem volt a széfben. Mikor az iratok megérkeztek, először a kicsi széfbe tették őket, aztán, ahogy a politikai nyomás nőtt, és a magazin kapcsolata az elnökjelölttel égető problémává vált, átvitték Daniel Rotstein HR-igazgató irodájába. („Mint kiderült, az Enquirer HR-irodája mégsem egy sztriptízbárban van" – jegyezte meg gunyorosan egy, a céget ismerő forrásom.) Később az egyik beosztott, aki már a kezdetektől gyanakodott, utánament és rájött, hogy valami nem stimmel: a Trumpról szóló terhelő bizonyítékok listája nem egyezett az aktákkal. Néhány dosszié eltűnt. Howard mindenkinek megesküdött, hogy soha nem semmisítettek meg egyetlen dokumentumot sem, és ehhez a mai napig tartja magát.

Bizonyos szempontból nem lenne meglepő, ha megsemmisítettek volna dokumentumokat, mert az Enquirertől és az anyacégétől egyáltalán nem állt távol a hűtlen kezelés és a hivatali visszaélés. „Mindig kötéltáncot járunk a legalitás és az illegalitás határán – mondta el nekem az AMI egyik belső munkatársa. – Nagyon izgalmas." Egyik bevett módszerük például az volt, hogy törvénytelen módon jutottak hozzá orvosi kartonokhoz.2 A legtöbb nagy kórházban volt az Enquirernek beépített embere. Az egyik ilyen ember, aki Britney Spears, Farrah Fawcett és mások kórlapjait nyúlta le, később bűnösnek vallotta magát a bíróság előtt.

Az AMI többször folyamodott olyan eljáráshoz, amelyet több beosztott is „zsarolás"-nak nevezett: ha valakiről nem hoztak le egy olyan sztorit, ami rá nézve hátrányos lett volna, cserébe tippeket és exkluzív interjúkat vártak. Az ott dolgozók ezen túl suttogtak az AMI még sötétebb ügyleteiről is: a csatorna olyan alvállalkozókat alkalmazott, akiket számla nélkül fizettek ki, és akik sokszor a magánszférát is sértő eszközökhöz folyamodtak, ha információszerzésről volt szó.

Mindezek mellett egy egészen új dolgok is születőben voltak az AMI irodáiban, Manhattan pénzügyi negyedében. Pecker évtizedek óta ismerte Donald Trumpot. Mikor egy riporter azt találta mondani Peckernek, hogy a Trumppal kapcsolatos kritika nem egyenlő az AMI kritikájával, azt válaszolta, hogy: „Számomra az. Trump a barátom."3 Az évek során szövetség alakult ki köztük, amivel mindketten jól jártak. Pecker, ez a nagy bajuszú, őszülő, egykori könyvelő Bronxból, aki Trump barátsága révén közel került a hatalomhoz, élvezte az ezzel járó anyagi jólétet. „Pecker repülhetett Trump magángépén" – mesélte Maxine Page, aki 2002 és 2012 között többször dolgozott az AMI-nak; egy ideig például a cég egyik honlapjának vezető szerkesztője volt. Howard egyéb előnyeit is élvezte Trump barátságának. A 2017-es beiktatási ceremónia alkalmával például izgatottan küldözgetett üzeneteket és fotókat a barátainak az eseményről, amelyen ott lehetett.

Trump is igen jól járt ezzel a kapcsolattal. Egy másik korábbi szerkesztő, Jerry George szerint Pecker legalább tíz komplett sztorit lőtt le, amelyek Trumpról készültek, és számos nyomozást is leállított George 28 éves pályafutása alatt az Enquirernél.4

Miközben Trump ringbe szállt az elnöki posztért, kapcsolatuk még inkább elmélyült, és meg is változott. Az Enquirer egyszer csak nyíltan kiállt Trump mellett, és az AMI többi kiadványa is beállt talpnyalónak: „Ne kötekedj Trumppal!" – hirdette a Globe. „Így nyer Trump!" – harsogta az Enquirer címlapja. Mikor a bulvárlapban megjelent egy cikk „A jelöltek sötét titkai! címmel, a nagy leleplezésük Trumpról az volt, hogy: „Sokkal nagyobb a támogatottsága, mint amit eddig bevallott!5 Közben pedig Hillary Clinton állítólagos hazaárulásától és hanyatló egészségügyi állapotától voltak hangosak a címlapjaik. Olyan szalagcímekkel jelentek meg cikkek róla, mint: „A szociopata Hillary Clintonról készült titkos pszichológiai értékelés napvilágra került! Vagy: „Hillary: Korrupt! Rasszista! Bűnöző! A felkiáltójelektől olyan volt az egész, mint egy alacsony költségvetésű musical reklámja. Az egyik visszatérő kedvenc sztorijuk Hillary közelgő haláláról szólt. (A bulvársajtó szerint a választási kampány alatt folyamatosan majdnem-halott volt. Csodával határos módon azóta is él.) Nem sokkal a választások előtt Howard megkérte a beosztottjait, hogy gyűjtsék ki Peckernek az elmúlt időszak címlapjait, hogy átnyújthassák Trumpnak.

A kampány alatt Trump stábjának tagjai, köztük Michael Cohen, felhívták Peckert és Howardot. Ezek után Trump munkatársa, Roger Stone politikai tanácsadó megjelentetett egy cikksorozatot Trump fő riválisáról, Ted Cruzról. Az egyik írás egy vad összeesküvés-elmélet volt, ami szerint Cruz apjának köze volt JFK meggyilkolásához. Howard még Alex Jonest, egy elmebeteg rádiós műsorvezetőt is megkeresett, akinek összeesküvés-elméletei segítették Trump előremenetelét.6 Howard később szerepelt is Jones műsorában. Aztán néha az AMI dolgozóit arra utasították, hogy ne csak leállítsanak készülő sztorikat, hanem konkrétan szedjenek össze minden Trumpról szóló infót, és ássák el őket a cég széfjébe. „Kibaszott agyrém volt – mondta nekem valamelyikük később. – Az egész újság olyan lett, mint a Pravda."

divider

Howard és Pecker nem Trumppal kötötte az egyetlen fontos szövetséget. 2015-ben Harvey Weinsteinnel is kötöttek egy produkciós megállapodást.7 A megegyezés arról szól, hogy (bár a magazinok eladott példányszámai egyre csökkentek) a cég Radar Online nevű honlapjából tévéműsort fejlesztenek. De a kapcsolatnak volt egy másik dimenziója is. Abban az évben Howard és Weinstein közel kerültek egymáshoz. Mikor egy modell a rendőrséghez fordult, mert állítása szerint Weinstein megfogdosta őt, Howard arra utasított mindenkit a cégnél, hogy ne írjon erről – és később még annak is utánament, hogyan tudná megvásárolni a modell sztoriját egy titoktartási szerződésért cserébe. Mikor Ashley Judd azt nyilatkozta, hogy egy stúdió vezetője szexuálisan zaklatta – gyakorlatilag azonosítva Weinsteint –, az AMI tudósítóinak az volt a feladata, hogy negatív színben tüntessék fel őt, és arról cikkezzenek, hogy a színésznő rehabra jár.8 Aztán mikor McGowan vádjai nyilvánosságra kerültek, Howard egy kollégája úgy emlékszik vissza, hogy ezt hallotta főnökétől: „Szedjetek össze minden mocskot a ribancról."

2016 végére kettejük kapcsolata elmélyült. Egy e-mailben Howard büszkén dicsekedett Weinsteinnek az AMI egyik alvállalkozója munkájának eredményeiről: egy titokban készített hangfelvételt csatolt a levélhez, amelyen egy nő mondott McGowanre nézve terhelő dolgokat. „Valami ZSENIÁLISAT találtam – írta Howard. A nő „nagyon keményen beleszállt Rose-ba. „Na, ez végre megsemmisítő erejű – írta Weinstein. – Pláne, ha egyáltalán nem vezethető vissza hozzám."

„Nem, nem – válaszolta Howard. – A mi beszélgetéseink FEL VANNAK VÉVE."9 Egy következő e-mailben Howard küldött egy listát olyan emberek neveivel, akikkel ugyanúgy akart eljárni, ahogy McGowannel. „Beszéljünk mindegyikükről, hogy kivel kapcsolatban mi legyen a következő lépés."

A National Enquirer a legalja bulvárlap, amely Amerika leggusztustalanabb pletykáit gyűjtötte össze. Mikor egy-egy sztorit leállítottak vagy elástak, mert az AMI magas rangú barátait érintette, azok mind bekerültek az Enquirer archívumába, amit az ott dolgozók közül többen csak „halott dossziék"-nak hívtak. Ahogy kapcsolata Weinsteinnel egyre mélyült, úgy merült bele Howard egyre inkább ennek a történelmi gyűjteménynek az átvizsgálásába. Több kollégája emlékszik rá, hogy azon az őszön egy bizonyos tévécsatorna egy bizonyos bemondójának dossziéját is kikérte.

4. fejezet

Gomb

Matt Lauer jobb lábát a balon átvetve, kicsit előredőlve ült, úgy, hogy közben a jobb kezével a lábszárát fogta. Beszélgetés közben úgy ült, mint aki bármikor képes reklámszünetre menni. Mikor egyszer utánozni próbáltam adásban, én úgy festettem, mint egy szerencsétlen flótás, aki az első jógaóráján van.

2016 decembere volt. Lauer irodájában, a 30 Rockefeller Plaza harmadik emeletén az üvegasztala mögött ült, én pedig vele szemben, egy kanapén foglaltam helyet. A polcokon és szekrényeken Emmy-díjak sorakoztak. Lauer pályafutását egy kis nyugat-virginiai tévénél kezdte, és végül a kábeltelevíziózás legfontosabb és legnépszerűbb személyiségévé nőtte ki magát.1 Az NBC több mint 20 millió dollárt fizetett neki évente, és helikopterrel szállította hamptoni otthonából a stúdióba és vissza.2

– Ez elég jó anyag – mondta Lauer, miközben átnézte legutóbbi oknyomozó riportomat. A haja rövidre, majdnem kopaszra volt vágva, ami nagyon jól állt neki, az arcát pedig borosta takarta, ami már kevésbé.

– Az a radioaktívszemét-lerakó, hol is volt…?

– Washington államban – válaszoltam.

– Washington állam, igen, tényleg. Emlékszem, van az a szerencsétlen kormányzati dolgozó, aki halálra idegeli magát. – Megrázta a fejét és felnevetett.

A sztori arról szólt, hogy a Hanford nukleáris létesítmény mellett az Egyesült Államok kormánya jelentős mennyiségű radioaktív hulladékot temetett el, ami még a Manhattan Projectből maradt, és vészesen szivárogni kezdett.

– Ilyesmiből kéne még több ebbe a műsorba – mondta.

Sokat beszéltünk arról, hogy hisz a komoly, oknyomozó újságírói munkában. – Meg jól is mutat, és hozza a nézettséget is – folytatta. – Min dolgozol most?

Rápillantottam a kezemben lévő papírokra.

– Van egy készülő anyag a Dow-ról és a Shellről, arról, hogy a kaliforniai farmokat elárasztják mérgező anyagokkal.

Lauer egyetértően bólintott, és felvette szarukeretes szemüvegét. Ránézett a gépére. E-mailek sorjáztak a képernyőn, a szemüvegének lencséjén tükröződve.

– Aztán van egy riportsorozatom a függőségről, egy a kamionokat érintő biztonságtechnikai reformról, amit a lobbisták próbálnak megakadályozni, meg egy a Hollywoodban zajló szexuális zaklatásokról.

Rámvillant a szeme. Nem voltam biztos abban, hogy melyik sztori keltette fel a figyelmét. – Olyan történetekről lenne szó, amikről korábban senki nem beszélt – folytattam. – Pedofília, rasszizmus, zaklatás…

Lauer szépen szabott, szürke öltönyt viselt sötétkék, csíkos nyakkendővel. Végigsimította a nyakkendőjét, és újra rám figyelt.