Tel-Aviv ostroma

By Hesh Kestin

Stephen King szerint félelmetesebb regény, mint bármi, amit Stephen King valaha írt.
Irán vezetésével öt arab hadsereg brutális győzelmet arat Izrael ellen, amely megszűnik létezni. Néhány órán belül összegyűjtik és kivégzik a vezetőit , az izraeli hadsereg felmorzsolva, az ország hatmillió zsidó lakosa beszorítva az éhező gettóvá váló Tel-Avivba. Miközben az USA és a Nyugat csak kivár, Izrael ellenségei a teljes lakosság kiirtására készülnek.
A népirtás előestéjén Tel-Aviv egy utolsó kísérletbe fog, hogy megmenekülhessen. Egy izraeli üzletember, egy maffiózó, és egy crossdesser harci pilóta összerak egy merész ellentámadási tervet. Sikerrel járhatnak?
A Tel-Aviv ostroma Amerikában már megjelenése előtt viharokat kavart, az iszlámellenes elfogultsággal vádolt regényt végül a kiadója visszavonta, nem merte kiadni.
Hesh Kestin két évtizedig külföldi tudósítóként dolgozott. Többek közt terrorizmus, fegyverkereskedelem, és kémkedés szerepeltek a témái között.
Izraeli-amerikai kettős állampolgárként az izraeli hadsereg tagjaként szolgált, majd visszatért ugyanazokra a harcmezőkre, haditudósítóként.

• Language: Magyar
• Publisher: Ulpius Baráti Kör
• Release date: Jul 22, 2021
• ISBN: 9786156022080

Book preview

cover.jpg

Hesh Kestin

TEL-AVIV OSTROMA

Ulpius Baráti Kör

Budapest

A mű eredeti címe: The Siege of Tel Aviv

Fordította: Lévai Márta

Copyright © Hesh Kestin, 2019

Hungarian Translation © Lévai Márta 2020

© Művelt Nép Könyvkiadó, 2021

ISBN 9786156022080

Az e-book formátumot előállította:

img1.png

www.bookandwalk.hu

A szerző előszava

1973 OKTÓBERÉBEN IZRAELI otthonomból New Yorkba repültem, hogy a szüleimnek elvigyem kisebbik fiuk, öcsém, a huszonhat éves Lawrence halálhírét. Az ilyet képtelenség telefonon keresztül intézni. Larry nemrég nősült, egy izraeli kormányügynökségnek dolgozott építészként, az új zsidó települések kialakításában segédkezett azon a területen, amelyet sokan a szabad Júdeának és Szamáriának hívtak, mások meg az arab nyugati partnak. Bárhogy nevezzük is a helyet, a kocsi, amelyben utazott, egy poros úton, valahol Jerikó környékén lesodródott az útról, és egy kiszáradt folyómederben landolt. Egy közelben lévő arab pásztor meghallotta a beragadt duda hangját, és leintett egy pick-upot, amiben két arab utazott. Ők Jeruzsálemet kikerülve, a legközelebbi arab kórházba, Rámalláhba szállították a sérülteket. Balszerencsés húzásnak bizonyult. Rámalláhból az arab orvosok visszairányították a sérülteket szállító kocsit Jeruzsálembe. A valószínűleg az arab terrorizmus következményeként történő balesetet a kocsiban ülő arabok emberi hozzáállása ellenpontozta, akik megpróbálták megmenteni a sebesülteket.

A jeruzsálemi Hadassah Kórházban Larry sofőrje hónapokon át kómában maradt, aztán felépült. Larry meghalt a műtőasztalon, így valószínűsíthetően ő volt a pár napon belül kitörő jom kippuri háború első áldozata. A titokzatos, egyedi autóbalesetre vonatkozó nyomozást mindenestül félretették, és aktákba zárták. Izraelnek ennél sürgősebb megoldandó feladatai is akadtak.

Éppen a zsinagógában voltam az apámmal, amikor a hátunk mögött két férfi sugdolózására figyeltem fel, hogy kitört a háború. Azonnal eljöttünk. Muszáj volt visszatérnem Izraelbe: a feleségem és az akkor még csecsemőkorú kislányom, Margalit kettesben maradtak, lőtávolságra három arab falutól. De az Izraelbe tartó kereskedelmi repülőjáratokat törölték.

Felhívtam az izraeli konzulátust. Jom kippur idején hihetetlennek hatott, de a vonal végén felvette valaki.

– Izraeli konzulátus, segíthetek valamiben?

– Azonnal Izraelbe kell utaznom.

– Sajnáljuk, de csak izraeli állampolgárok számára tudunk lehetőséget kínálni.

– Izraeli állampolgár vagyok!

– Akkor miért angolul beszél? – kérdezte a hölgy azzal a lenyűgöző hivatalnoki türelmetlenséggel, amit az izraeli kormánytisztviselők művészi szintre fejlesztettek.

Héberre váltottam.

– Azért, mert ön… – és itt egy bibliai és modernebb, mindazonáltal többségükben fizikai képtelenségként ható káromkodásokat tartalmazó felsorolás következett – …mert ön angolul szólt bele! Most már fel tud tenni arra a kibaszott gépre?!

– Legyen háromkor a Kennedyn. – E szavakkal letette.

Az El Al gépét az Izraeli Védelmi Erők igen csendes tartalékosai töltötték be, de katonai szakértőnek sem kellett lenni ahhoz, hogy nyilvánvaló legyen, milyen rossz a helyzet. Északon a szíriai tankok fenyegették Haifát; délen már csak ágyútávolságra járt Tel-Avivtól az egyiptomi gépesített gyalogság. Aligha hihettük, hogy a repülőn utazó néhány száz fő bárminemű változást idézhet elő odahaza. A hangulat komor volt, egészen addig, míg a Földközi-tenger fölött, a Ben Gurion reptértől körülbelül félórányi repülőidőre, csatlakozott hozzánk két izraeli Super Mystère vadászgép. A fedélzeten ülők énekelni kezdtek. Ha az izraeli légierő kettő bevetéséről is le tudott mondani a huszonnégy Mystère-je közül, talán nem olyan rossz a helyzet.

Fájdalom, de mégis az volt. Az izraeli katonai hírszerzés, nagy önbizalmában, miután Izrael 1967-ben, a hatnapos háborúban, ugyanezzel az ellenséggel szemben győzni tudott, rosszul ítélt. Az Izraeli Védelmi Erők nem hitt benne, hogy az arabok elő tudnak készíteni egy sikeres többfrontos támadást.

Szemlátomást maguk az arabok sem. Mivel nem voltak hozzászokva a győzelemhez, nem volt tervük rá, hogyan fejezzék be a munkát. Féltek parancs nélkül támadni, ezért az arab hadsereg csak ácsorgott egy helyben. Ám a legnagyobb hibát az időzítés terén követték el: a zsidó naptár olyan napját választották, amelyet az Izraeli Védelmi Erők legtöbb katonája, különös tekintettel a létszám harmadát jelentő tartalékosokra, vagy otthon, vagy a zsinagógában töltött. Az utak kihaltak voltak, teljes szélességükben megnyíltak a katonák előtt, akik így szokatlanul hamar odaérhettek az egységeik összpontosítási területére.

Hazaérve újabb veszélyes helyzetbe csöppentem. Bekopogtam, mire Leigh, a feleségem, úgy nyitott ajtót, hogy közben egy sörétes puska csövét szegezte a fejemnek. Később elmesélte, hogy eredetileg azt tervezte, hogy az ajtón keresztül golyót ereszt a látogatóba; álmában sem hitte volna, hogy sikerül hazatérnem.

Végül az Izraeli Védelmi Erők újracsoportosította az erőit, ellentámadást indított, és háromezer-ötszáz izraeli élete árán visszaverte mind az egyiptomi, mind a Szíria felől érkező hadak támadását. De egy másik árat is fizetniük kellett a győzelemért. Az izraeliek soha többé nem vették készpénznek, hogy az országuk biztonságban van, és nem kell többé muszlim támadástól tartaniuk. Habár ritkán esik szó róla, ez a rémálom az egész nemzet szívébe beleivódott.

És hogy ez vajon megtörténhet-e? Ha érdekes kérdésnek tartja, a megfelelő könyvet tartja a kezében.

1

ALEX IMÁDJA A SELYMET. Ha hidegebb éghajlatú vidéken élne, finom szűcsárut, prémeket is szívesen viselne, hogy a fekete nappabőrt ne is említsük. Élvezi, ha magas sarkú cipőbe bújhat – ma este egy a Vogue-ban látott olasz modell utánzatát viseli, negyvenhatos méretben. A topán egy tehetséges keresztény arab testvérpár keze munkáját dicséri, a műhelyük Jaffában, egy falba vájt üregben található, mégpedig nem átvitt értelemben, hanem egy valós fal valós üregében.

A nejlonharisnyát, az ékszereket meg a parfümöket is kedveli, no meg saját parókakollekcióját, amelynek minden egyes darabjáról szinte ordít, hogy viselője nő. Ha Alex hivatása nem az volna, ami, a saját haját is szívesen megnövesztené, ám az Izraeli Légierő nem lelkesedik a gondolatért, hogy a vadászpilótáik lobonca netán belegubancolódhat az F–16-os sisakjának bonyolult huzalrendszerébe, vagy ami még rosszabb, összeakadhat az elszabaduló sok száz kilométernyi kábellel, amikor egy esetleges katapultálás során a pilóta kirobban a fülkéjéből. Ezért az Izraeli Légierőnél a női pilóták is kopaszra vannak nyírva. Bár Alex nem teljesen ebbe a kategóriába tartozik.

Ő, ami azt illeti, az izraeli légierő legnagyobb ásza. Végtelenül tehetséges pilóta, olyan kifinomult reflexekkel, hogy ezek, a kötelező sportos testi jegyekkel párosulva, fizikai értelemben kiteszik a legtökéletesebb vadászpilótát, aki az izraeli légierő történetében valaha F–16-os gép vezetőülésébe került. Elismerik nagyszerű vezetési képességeit, 4G-túlélési teljesítményeit, ugyanis három percen keresztül képes kitartani ájulás nélkül, és bátorságát is, nem beszélve egyedi koreográfiai készségéről, és arról, hogy akár többszereplős vadászgéptámadásokat is úgy tud irányítása alatt tartani, mintha egyetlen agy ülne egyszerre az összes gépben.

Hogy Alex férfi vagy nő? Ha a kérdés megzavarja is kissé az embert, ez semmi ahhoz a megrázkódtatáshoz képest, ami két évvel ezelőtt érte az Izraeli Légierő vadászpilóta-akadémiájának vezetőjét, Motta Ben-Sejk tábornokot. A rangidős katona egy este történetesen a feleségével ült a Tel-Aviv Hilton előcsarnokában, és a Franciaországból idelátogató rokonokat szórakoztatták egy évenként ismétlődő szertartás keretében, ami sohasem több számukra puszta családi kötelezettségnél. Ben-Sheikh tábornok családja eredetileg Marokkóból származik, ám amikor az izraeli állam 1948-as megalapítása után világossá vált, hogy a Fezben élő zsidó közösségnek ezentúl nincs jövője egy muszlim államban, a családtagok egymástól eltérő menekülési célpontokat választottak: sokan Izrael felé vették az irányt, és ott legtöbbjük a hadseregben vagy a rendőrségnél helyezkedett el. A jómódúbbak ellenben Franciaországba emigráltak, és minden jel arra mutat, hogy ott kivétel nélkül mindenki bőven megtalálta a számítását a nőifehérnemű-gyártás területén.

Amikor a párizsi rokonok Izraelbe látogatnak, al-Sejk tábornok hangsúlyt helyez rá, hogy mindig a Hiltonban találkozzon velük, annak nem túl kifinomult jelzéseként, hogy ő is legalább olyan sokra vitte a maga területén, mint amazok. Sőt, magasabbra, hiszen a Párizsban élő Al-Sheikhek minden jómód dacára mindig kívülállók, piszkos marokkóiak maradnak választott hazájukban, la belle France másodrendű állampolgárai, miközben nincs terület, amelyben a tel-avivi Al-Sheikhek másodrangúak lennének.

Ezen a konkrét estén Al-Sheikh tábornok azon kapja magát, hogy tekintete elkalandozik az ízléstelen ruhákban pompázó nouveaux-riches rokonai válla fölött, és megpillant egy nőt, aki hozzá hasonlóan fiatal és stílusos izraeliek társaságában ül a pultnál. Ebből a távolságból csak félig-meddig tudja kivenni héber nyelven zajló könnyed csevejük részleteit, és javában hegyezi a fülét, hogy vajon mit mondhat ez a lenyűgöző fiatal nő, amikor hirtelen a felesége cipője orrát érzi a sípcsontján. Fájdalmasan.

– Ha netán hajlandó lennél levenni a szemedet egy pillanatra arról az olcsó kis kurváról, nem egyedül kellene küzdenem, hogy ostobaságokról fecsegjek a sótlan rokonaiddal. – Az asszony héberül szólal meg, és a hangsúlya alapján arra lehetne gondolni, hogy azt kérdezi épp: Drágám, szerinted nem kellene már megrendelni a vacsorát, vagy nincs itt az ideje egy újabb kör italnak? És pontosan így is tolmácsolja a burkolt rendreutasítást tartalmazó mondatot férje héberül nem beszélő rokonai számára.

Válaszként Al-Sheikh tábornok kimenti magát, odasétál a pulthoz, és minden bevezető nélkül a fiatal nőhöz fordul:

– Kisasszony, ismerem önt valahonnan? Annyira ismerősnek tűnik.

Erre a nő lecsusszan a bárszékről, elegáns mozdulattal vigyázzba vágja magát magas sarkújában, és szalutál.

– Alex Shabbati kapitány, szolgálatára, uram! – kiáltja. – Ön tanított mindenre, amit tudok a légi csatáról, uram!

A jó tábornok, aki három háború és az égen töltött megszámlálhatatlan óra után abban a hitben élt, hogy számára már nincs új a nap alatt, tőle szokatlan élénkséggel rázza meg a fejét, mintha valami szúnyogot akarna elhessenteni.

– Nyilvánvaló, kapitány, hogy nem mindenre.

A probléma negyvennyolc órán belül a vadászpilóták egységének vezetője elé kerül, onnan a légierő parancsnokához, majd a hadsereg vezérkari főnökéhez vándorol. Utána a védelmi miniszternél is időzik kicsit, mielőtt nem épp örömmel várt döccenéssel egyenesen a miniszterelnök asztalán landol. Az elnök asszony végigfuttatja tekintetét az egyetlen bekezdésen, amelynek tárgya: Probléma, és csatolva tartalmazza Shabbati őrnagy aktuális szakmai életrajzát meg a személyéről készült biztonsági összefoglalót.

– Végigolvassam ezt az egészet, vagy hajlandó kinyögni, miről van szó? – kérdezi a miniszterelnök a rá jellemző türelmetlenséggel. Sula Amit tud elbűvölő is lenni, de e tehetségét ritkán pazarolja alárendeltjeire.

A védelmi miniszter megköszörüli a torkát.

– Egyszerűen arról van szó, hogy amikor a legjobb vadászpilótánk leveszi az uniformist, női ruhákat ölt helyette magára.

A miniszterelnök az aktához csatolt fotókat tanulmányozza.

– Ráadásul egész stílusos.

– Miniszterelnök asszony, a védelmi szervek nem találják ezt olyan viccesnek.

– Ki nevet itt? Ez a kosztüm klasszikus Dior darab – talán csak utánzat, de mégis…

– Én magam sem…

– Habár a táska túlságosan nagy. Egy ilyen kifinomultan elegáns darabhoz…

– Asszonyom…

– Kétség sem fér hozzá, hogy a szolgálati fegyverét hordja benne. Dior nyilván sosem szembesült ilyen problémával. – A miniszterelnök gyilkos mosolyt vet a miniszterre, ám azonnal le is olvad az arcáról. – Miért van ez itt az én asztalomon? Maguk nem tudnak ilyen kicsiséggel megbirkózni? Nem is kicsi, hanem apróság. Piszlicsáré ügy. Maga a védelmi miniszter, vagy nem?

– Politikai vonatkozásai is lehetnek. Ha kirúgjuk, az rossz fényt vethet ránk. Ha viszont ráharap a sajtó, onnantól vége-hossza nem lesz az ügynek…

– Nem tiltjuk, hogy melegek szolgáljanak a hadseregben. Jól tudja maga is, hogy például az egyik tábornokunk is olyan forró, mint a nap.

– Shabbati őrnagy nem meleg.

A miniszterelnök felemeli az egyik fotót.

– Ilyen tuchusszal pucsít, és nem homokos?

– Olyan hetero, mint én magam.

– Annyira fogom ezt az ügyet komolyan venni, amennyire megérdemli. Nézze, Duvvid, van rá bármi okunk, hogy eltiltsuk a szolgálattól? Netán hirtelen elfelejtette, hogyan kell – hogy is írták az újságok? – négyszáz mérföld per órás sebességnél az égből ellőni egy almát? Ez az ember még nincs harmincéves, és máris legenda. Már ha még mindig ő a…

– A legjobb, igen. Kétségkívül.

– Tehát?

– Így járkál különféle éttermekbe. Külföldiekkel találkozgat. Akár kémek is lehetnek köztük.

– Én is találkozgatok külföldiekkel. Mindnyájan ezt tesszük. A haditengerészet legfelsőbb vezetője egy bolgár állampolgárral hál, akinek a didkójáért szemlátomást meghalni is kész volna. Mindazonáltal mindketten tudjuk, hogy a nő nekünk dolgozik. Ami azt illeti, mellékesen nem is valódiak. Hol itt a probléma?

– A légierő szerint ez a viselkedés alááshatja az általános morált.

– Kiét?

– Az utasítási körébe tartozó emberekét. Előreláthatóan.

– Előreláthatóan? – vonja fel a szemöldökét a miniszterelnök. – Kérdőívet töltettek ki? Nézze, történelmi pillanat küszöbén állunk. Alig néhány hét, vagy csak pár nap, és végre áttörést érünk el a kuzinoknál. – Az Izraelben megszokottak szerint a héber kifejezést használja az arabok összességére, akik Ábrahám fiai lévén, genetikailag kötődnek a zsidókhoz. – Mennyire fontos most, hogy az egyik repülős srác, még ha a legjobb is, mondjuk úgy, némiképp csinosabban szokott öltözni az elvártnál? Elvégzi a munkáját. Miért nem teszi ugyanezt maga is, meg az egyenruhás alárendeltjei is?

– A vezérkar ki akarja rúgni. Szerintem igazuk van.

– Szerintem pedig, ha elkezdjük kirugdosni az embereket arra hivatkozva, hogy a munkaidejükön kívül bizarr dolgokat tesznek, ennyi erővel akár Szaúd-Arábiában is élhetnénk. Másképp fogalmazva: ha kirúgják Shabbati őrnagyot, akkor én válaszként eltávolíttatom a légierő teljes parancsnokságát, köztük magát. Nos, volt még valami, vagy visszafordíthatom figyelmemet arra a feladatomra, hogy az országot a folyamatos jólét, és remélhetőleg a béke új korszaka felé vezessem?

– Tudatom a döntését a vezérkari főnökkel.

– Köszönöm – feleli a miniszterelnök. – És ha netán ki tudja deríteni, ki a szabója, örülnék, ha velem is közölné.

2

DAMIAN SMITH, HARMINCÉVESEN, a közelmúltban tárgyalt le egy új és anyagilag igen előnyös szerződést a CNN-nel, Atlantában, ahol mellesleg meglehetősen aktív, habár nem túl izgalmas szexuális életre is számíthat – Smith szerint mi egyebet tudna csinálni az ember Atlantában. Ennek örömére új fogkoronákat is készíttetett magának, így azok még azokon a legnagyobb felbontású tévéken is jól érvényesülnek, amelyeken az egyetlen esztétikai standard a ragyogó tökéletesség. Ezen a konkrét szerdán Smith rádöbben, hogy kénytelen lesz a műsorban videóbeszélgetést folytatni Connie Blunttal, a csatornánál dolgozó egyetlen személlyel, akit elviselhetetlennek talál: a nő hiú, túlfizetett, túlérzékeny, sekélyes, alulképzett, és mindezt tetézi, hogy remekül elboldogul. Smith utálja a Connie-hoz hasonló embereket, habár elég hozzá két ital, hogy belássa, ő maga is közéjük tartozik. Már ha nem rosszabb náluk.

A mögötte lévő képernyőn még mindig a Karib-tengert korbácsoló szeleket mutatják – állóképben, de amint élőre kapcsolnak, az állókép mozogni kezd. Smith fülhallgatójában a rendezőasszisztens hangja egyenletesen számol visszafelé a reklámszünet végéig. „Három, kettő, egy."

– És újra üdvözlöm önöket a CNN Breaking News adásában, miközben a Dominikai Köztársaság partjait orkánszerű szél veri – olvassa Smith a súgógépről. – A szélsőséges időjárás több száz halálos áldozatot követelt, és körülbelül háromszázmillió dollárra becsülik az anyagi kárt. Az Államok meteorológiai szolgálata hurrikánveszélyre figyelmeztető jelzést adott ki Floridában, és Marylandig a teljes keleti partra vonatkozóan. Hivatalosan még mindig trópusi viharként emlegetik, ám a Lucille számítások szerint holnap reggelre eléri a szárazföldet, és a nemzeti meteorológiai szolgálat figyelmeztetése szerint a vihar könnyen hurrikánná alakulhat, ha összekeveredik a keleti irányba mozgó hűvösebb levegővel. Florida és a szomszédos Georgia hivatalnokai felszólították a tengerpart közelében lakókat a terület kiürítésére, és a Vöröskereszt is teljes készültségben várakozik. A Lucille témájában folyamatosan érkeznek a friss hírek. Mindeközben egy meglepően békésebb helyzetről is…

Mögötte a képernyő átvált a Közel-Kelet egyszerűsített térképére, majd ráközelít Kuvaitra. Aztán egy nagy méretű, arab stílusú, látványos épületet látunk, majd az épület díszes tárgyalótermét, amelyben az Arab Liga tagállamainak diplomatái épp a kezüket felemelve szavaznak.

– Ma, a történelemben egyedülálló módon, a közel-keleti államban, Kuvaitban összegyűlő Arab Liga-államok egybehangzóan megszavazták a feltételek nélküli békekötést Izraellel. Jeruzsálemből Connie Blunt jelentkezik. Connie, hogy fogadta a hírt Izrael?

A Nyugati Falnál táncoló ortodox zsidók képeivel keretezett harmincöt körüli Blunt, aki szembeszökően szőkébb és nyilvánvalóan nőneműbb a háttérnél, ám egyébként inkább csak maszatos másolata az atlantai sztárújságírónak, belekezd az amerikai tévéhíradós körökben éles helyszíni beszámolónak nevezett megnyilvánulásba.

– Damian, az Arab Liga hirtelen pálfordulásáról szóló hír, miszerint többé nem zárkózik el az Izraellel folytatott tárgyalásoktól, holott idáig még az ország létezését is csak két tagállama ismerte el, úgy szakadt rá a zsidó államra, mint, az egyik izraeli beszélgetőtársam szavaival, afféle nagy cuppanós puszi. Újságok, tévék és rádióadók harsogják, hogy, idézem, „beköszöntött a Közel-Keleten a valódi béke korszaka". Az Arab Liga mind ez idáig egyszer sem volt hajlandó tárgyalóasztalhoz ülni Izraellel az Egyesült Államok vagy az Európai Közösség közvetítése nélkül, most ellenben – és ez a legfontosabb részlet – előfeltételek nélküli békét kötne, még abbéli követeléseitől is elállna, hogy Izrael fejezze be a terjeszkedést a nyugati parton. Damian, ez úgy néz ki, mintha valóság lenne…

Miközben Blunt hangját továbbra is halljuk, a képernyőn a kneszet nagyterme tűnik fel: az izraeli képviselők tapsviharban törnek ki Sula Amit beszéde után, aki ezúttal is a védjegyének számító gyöngysort és Chanel kosztümöt viseli. A miniszterelnök, aki igen széles, még egy héttel ezelőtt is az összeomlás szélén billegő koalíciót vezet, most egyszerűen ragyog.

– … a rendszerint nagy belső perlekedések közepette működő izraeli parlament egyetlen fültől fülig érő mosollyá átváltozva, idézem, „a béke miniszterelnöke-ként emlegeti Sula Amitot, ami ordítóan elüt attól a képtől, ahogy eddig a jobboldali beállítottságú politikust kritikusai és ő maga is ábrázolta. Itteni megfigyelők rámutattak, hogy 1979-ben egy szélsőjobboldali miniszterelnök, Menáhem Begin írta alá a békemegállapodást Egyiptommal. Mindazonáltal erről az újabb megállapodásról az itteni kormány hivatalosan igen visszafogottan nyilatkozik. A külügyminisztérium szóvivője arra szorítkozott, hogy „az izraeli állam helyesléssel figyeli a Kuvaitban történt legutóbbi fejleményeket. De beszéltünk taxisofőrökkel, tanárokkal, éttermi dolgozókkal, sőt még katonákkal is, és mindnyájan kifejezetten izgatottan beszéltek arról, hogy a jelenlegi arab kezdeményezés végre tartós békét hozhat a Közel-Keleten, amelynek földjét sok száz éven át oly sok értelmetlen vérontás dúlta fel. Connie Blunt, Jeruzsálem, Izrael.

Visszakapcsolva Atlantába, Damien Smith, minden Connie iránti utálata dacára, nem tudja nem elismerni, hogy a nő legalább olyan profi tévés, mint ő maga. A ribanc. „Köszönjük, Connie. Maradjanak velünk, hogy további, folyamatosan frissülő híreket tudjanak meg az eddig oly viharos Közel-Keleten kötendő békéről, illetve az e pillanatban is északi irányba tartó viharról, ami hamarosan Lucille hurrikánná terebélyesedhet. A CNN Breaking News című műsorát látják. Maradjanak a képernyők előtt."

3

A PRIVÁT MELLÉKHELYISÉGBEN Sula Amit felfrissíti a sminkjét. Ez az egyik nagy előny, amit a férfi politikusok élveznek női kollégáikhoz képest… no meg az, hogy ők nem menstruálnak, amit a negyvenhét éves Sulának még mindig havonta el kell viselnie, méghozzá tíz átkozott napon át. De a két extra méretű kebel, amelyet tizenhárom évesen növesztett, már a múlté. Sula kivételezett helyzetű gyerekként cseperedett – az apja építőcége húzta fel Haifa kikötőjének legnagyobb részét, és azonnal kisebbíttette őket, amint leszerelt az Izraeli Védelmi Erőknél töltött, kötelező kétéves szolgálatából, amikor is a személyre szabott melltartó ellenére is mindig át kellett szabatnia az egyenruháit az anyja szabónőjével. A szolgálata idején kétszer is meg kellett kérnie az apját, hogy beszéljen a vezérkari főnökkel, mire a felettesei felhagytak a szemük legeltetésével. Már akkor is a közigazgatásban képzelt el magának karriert, és tisztában volt vele, hogy semmi esélye rá, hogy ne a mellmérete, hanem a döntéshozó képessége alapján ítéljék meg a munkáját. Az izraeli férfiak szemében minden, ami a B kosár fölött van, egyet jelent a ribanccal. A férfi politikusok bátran járkálhatnak extra méretű szerszámmal, de – eltekintve egyetlen bizarr esettől, amelyben egy ostoba amerikai kongresszusi képviselő szerepelt – a nyilvánosság nem lát mást egy nőből, mint két mellet, különösen, ha olyan szembetűnő, mint az övé, amely utat tör magának, ha betér egy nyilvános helyre. Bármilyen helyről legyen is szó, akár a kneszet szónoki emelvényéről. Sőt, különösen igaz ez a kneszet szónoki emelvényére, gondolja Sula.

Miután visszatér az irodájába, befut hozzá a szokásos hívás az anyjától, aki élete legfontosabb küldetésének azt tartja, hogy a nevelőnőt felügyelje, aki felügyeli a két unokáját.

– Görögdinnyét adott nekik desszertnek.

– Aha, értem. Dinnyemérgezés – mondja Sula, miközben átfutja a jegyzeteit a perceken belül esedékes kabinetülés előtt… miért van ételszállító a résztvevők listáján? – Az emberek időről időre kísérleteznek vele, hogy dinnyét egyenek, és rendre túlélik.

– De a gyerekek azonnal félretolták a rendes ebédet. Amint odateszi a dinnyét az asztalra…

– Anya, nem olvasol újságot, nem hallgatsz rádiót?

– Béke, béke, ugyan már – feleli az anyja. – Szerinted életem hetvenkét éve alatt ugyan hány békekonferenciát láttam már? – Egy pillanatig álságos önmérséklettel hallgat, aminek csalárdsága családi jellemvonás: néhai férje harminc évvel azután is magával hurcolt egy védősisakot, hogy az utolsó zsák cementet összekeverte. Azt kérte, azt is temessék el vele együtt. – De mit tehetnék? Te vagy a miniszterelnök.

– Valóban én vagyok a miniszterelnök, és maradjon kettőnk meg a világ közt, hogy pillanatnyilag boldog ember vagyok. Mama, ez tényleg valóra válhat. – Sula ennél nem is akar többet mondani. Még az anyjának sem. Sőt az anyja gyenge titoktartási készségeit ismerve, főleg neki nem.

– A próféta szóljon belőled. Egyenesen isten fülébe.

– Reméljük, van neki – felelte Sula.

Ez sosem fér az anyja fejébe. Egy ellenzéki lap fontos rovatvezetője évek óta azzal fejezi be a cikkeit: „És Sula szóla Istenhez, és Isten válaszola néki, mert Sula csupán magához beszél." Ám Sulának van érzéke a politikai harcművészethez, és képes úgy fogadni a kritikát, hogy aztán politikai riválisai ellen felhasználhassa. Amikor szemére vetették kivételezett helyzetét, azzal vágott vissza, hogy emiatt nem volt szüksége rá soha, hogy vesztegetési pénzeket fogadjon el. Ennek ellenére a legkevésbé sem hiányzik neki egy otthoni ellenzék.

– Mama, igazad van, hogy aggaszt a dinnye. Kérlek, figyelj rájuk, hogy megcsinálják a leckéjüket.

– Mit aggódsz? – feleli az anyja. – Olyanok, mint te. Öt perccel azután, hogy hazaérnek az iskolából, már kész is.

Ételszállító. A sajtó erre rá fog harapni. SULA ÉLETE PEZSGŐS VARIETÉ! vagy A SZEGÉNYNEK SPÓROLÁS, SULÁNAK HABZSOLÁS! Ételszállító a kabinetszobában? Ha ez kitudódik, az egész világ számára nyilvánvalóvá válik, hogy a tárgyalások nemcsak úgy elkezdődtek, hanem éppenséggel a végükhöz értek – ünnepi külsőségek közt. A titok oda. Mind abban egyeztek meg, hogy az Egyesült Államok elnökéé lesz a megtiszteltetés, hogy hivatalosan bejelentse a hírt, és – legalábbis otthon – egy választási cikluson keresztül kiélvezze az előnyeit. Ha ez meghiúsul, csúnya árat kell fizetni érte.

Egy ételszállító, ismétli magában Sula. Valakinek a fejét veszem.

4

AZ ÉPÜLETTEL SZEMBEN, amelybe Dareh Niroomad vezérőrnagy belép, miközben nyugodtan pöfékelve szívja havannaszivarját – a Rotschild Magnumot szereti legjobban, de a zsidó nevet viselő dohánytermékek Teheránban nemkívánatos cikkek, ezért ezúttal egy Montecristóra esett a választása, ami, mint a vezérőrnagy jól tudja, az utolsó két szótag miatt szintén hamarosan szigorú tiltás alá eshet –, óriási festett transzparensek láthatók, rajtuk az Iránt vezető mollákkal. Lehet védelmező, lehet támadó, ki-ki döntse el ízlése szerint, mindenesetre egy csapatnyi fekete Land Roverre néznek le, amelyeken ott virít a Forradalmi Gárda feltartott fegyvert ábrázoló logója. Ez az iráni hadsereg politikailag legmegbízhatóbb egysége, amelynek intézményesült mottója: Allah akbar!, Isten hatalmas.

Niroomad szemében ez az Istennel kapcsolatos jelmondat inkább csak egy rossz vicc, ám már hosszú ideje belenyugodott a teológiai-politikai rangsor ostobaságaiba. Akárcsak az apja, aki egy gyalogsági hadosztály vezetése közben tűnt el a nagy védekező háborúban – amit a Nyugat az 1980–1988 közötti irak–iráni háborúként emleget, fel van rá készülve, hogy bármikor meghaljon és öljön a hazájáért, de az azt vezető bolondok és brigantik izgatott szájalását nem tudja komolyan venni. Ha a sah képes volt az iráni nacionalizmust befolyásolni, hogy a saját embereit bebörtönözze és megkínozza, hát a mollákkal a hitet befolyásolják ugyanebből a célból. Niroomad számára mindennek szinte egyáltalán nincs jelentősége: mindegy, hogy korona vagy turbán van-e a fejükön, a bohócok döntenek, és a hadsereg végrehajtja. Ennyi az egész.

A lift lefelé ereszkedik a vezérőrnaggyal és embereivel – mindnyájuk arcát napszemüveg takarja, ami immár ugyanannyira részévé vált az egyenruhának, mint a váll-lap és a rendfokozati jelzés. Miközben a titkos föld alatti tárgyalóterem felé tartanak, amelynek létezéséről még némelyik jelenleg uralkodó molla sem tud, Niroomad érzi, ahogy egyre jobban betölti a régről ismert izgalom. Minél mélyebbre ereszkednek, annál erősebbé válik a nyugtalansága. Ez az, amire kiképezték, e cél eléréséért dolgozott majdnem egy teljes éven át. A lift falán egy világítópanel pislog fehér fénnyel, aztán korallszínben, végül pirosan. Négyemeletnyivel a felszín alatt a liftajtó kinyílik, és feltárul előttük a Közel-Kelet jövője.

5

A TEL-AVIVI KIKÖTŐ hosszú mólójának végén kikötött tizenhat méteres Hatteras