Az élet fája

By András Veszelka

A könyv első fele az ipari társadalmak történelmét írja újra, a második fele pedig a zsidó-keresztény valláshoz ad egy új értelmezést, és pontosan úgy vezeti vissza az olvasót az élet fájához, ahogyan korábban elűzték őt onnan.
 
„For only love”, Lali Puna dallamára.

• Language: Magyar
• Publisher: Andras Veszelka
• Release date: Jun 23, 2021
• ISBN: 9786150083735

Book preview

Fülszöveg

Úgy tűnik, itt az ideje, hogy az emberiség megvívja a harcát az igazságért és a jogaiért, hogy elsétáljon az élet fájához, és hogy felülkerekedjen a jó. A könyv első fele az ipari társadalmak történelmét írja újra, a második fele pedig a zsidó-keresztény valláshoz ad egy új értelmezést, és pontosan úgy vezeti vissza az olvasót az élet fájához, ahogyan korábban elűzték őt onnan.

„For only love", Lali Puna dallamára.

Az élet fája

Veszelka András

Kiadó: Pellea Humán Kutató és Fejlesztő Bt.

Copyright Veszelka András, 2020

ISBN-13: 978-615-00-8373-5

A könyv tartalma szabadon megosztható, a forrás feltüntetésével (név, cím, kiadó) szabadon idézhető, de engedély nélkül nem módosítható, és szerzői jogi védelem alatt áll.

Borítóterv: szerző

Borítókép (fa): szerző

Borítókép (szalagdarab): pipicato/Shutterstock.com

A könyv magyar nyelven rövid ideig a Szent István Társulat új Bibliafordítását vette alapul és idézte. Copyright Szent István Társulat, 2013.

Ezt követően váltott a legújabb Károli féle Bibliafordításra. Copyright Veritas Kiadó, 2016.

Mindkettőt joggal tette.

Boldog ember az, aki nem jár

a bűnösök tanácsa szerint,

nem áll a vétkesek útjára,

és nem ül a csúfolódók székére,

hanem az Úr törvényében

gyönyörködik,

és az ő törvényéről elmélkedik éjjel-nappal.

Olyan lesz, mint a folyóvíz mellé

ültetett fa,

amely idejében megtermi gyümölcsét,

és nem hervad el a lombja.

Minden sikerül, amit tesz.

Nem így járnak a bűnösök,

hanem úgy, mint a polyva,

amelyet szétszór a szél.

Ezért nem állhatnak meg

a bűnösök az ítélet idején

és a vétkesek az igazak közösségében.

Mert ismeri az Úr az igazak útját,

A bűnösök útja pedig semmibe vész.

(Zsolt, 1)

A könyv leginkább három kultúrkört érint,

ezért a mottója is három:

Follow The Flow: Csak nélküled élem túl

Sara Colangelo: A tanítónő (The Kindergarten Teacher)

Dávid zsoltárai

Bónusz: Julio Torres: Kedvenc formáim

Tartalom

Előszó

Bevezetés

I. Az ördögi kör múltja

1. fejezet: Az ipari társadalmak 420 éves történelme

Bevezetés

A társaságok forradalma

A társaságok hatalmának konszolidációja

Egy kis vexillológia – kinek áll a zászló?

Szabadkőművesség, mint a Kelet-indiai Társaság front office-a?

Az Egyesült Királyság és az Egyesült Államok expanzív ipari termelése

Németország expanzív iparosodásának története a második világháborúig

Kína elmaradó iparosodásának története a második világháborúig

Japán expanzív iparosodásának története a második világháborúig

Oroszország iparosodásának története az 1942-es német offenzíváig

A második világháború alternatív története

A világ a második világháború után

A „demokrácia" aranykora

Hidegháború a szocializmus és a kapitalizmus között

II. Az ördögi kör jelene

2. fejezet: A klíma bedöntésének tudatos előkészítése

Európai Uniós környezetvédelmi megtévesztés a hidegháború alatt és után

Legalább 40 éve vesztes környezetvédelem

Fogalmi megtévesztések

Üdvözöljük köreinkben a világ vezető műanyaggyártóját, az Európai Uniót

Szép új jövő – hazudjunk még nagyobbat

A keresetlenül egyszerű igazság

Mi várható, ha nem lépünk

3. fejezet: Készülődés a diktatúrára

Általános elnyomó eszközök

Eszmei jellegű elnyomó eszközök

Aktuálpolitikai lépések a nagyobb diktatúra előkészítéséhez

A harmadik világháború előkészítése

A nyugati társadalmak ördögi köre

Az ördögi kör megkoronázása

4. fejezet: Mottó király udvartartása, avagy az ipari társadalmak eszmeisége

Az iparosodás eszmetörténete

Mottó király személyisége

Mottó király udvartartása

Mottó király hatalomátvétele

Mottó király udvari bolondja

A kultúra, mint mottó király uradalmának szabad polgársága

Eszmék, mint eszközök

Mottó király gyűrűje

5. fejezet: Mottó király eszmeiségének leszivárgása az emberi társadalomba

Mottó király, mint társadalmi norma

Mottó király, mint szervezeti struktúra

Mottó király személyes szinten

III. Az ördögi kör jövője

6. fejezet: A zsidó-keresztény társadalmak lelki-spirituális szintje

Bevezetés

Két érv kirakása a fövenyre

Mire jó, ha tudjuk, hogyan habarcsoljunk rosszul

A zsidó-keresztény vallás néhány nagy kérdése

A Föld megteremtése

Igazolás és cáfolás

A véletlenbe vetett hit

A földi élet, és vele az ember megteremtése

A bűn megjelenése a zsidó-keresztény kultúrkörben

A férfi és potenciális társa, a pocok

Használati útmutató „az igazság keresése" című játékhoz

A kígyó felgöngyölése

Jézus perének újratárgyalása

Descartes „Értekezés a módszerről" című könyvének kihallgatási jegyzőkönyve

Dávid kérdése

Hardcore pásztorkodás: bibliai nagyállat-határozó

7. fejezet: Everybody’s changing

A bárány szava

No problem

Jegyzetek

Irodalomjegyzék

Előszó

Ezt a könyvet 8 hónapja kezdtem el írni, amikor belém hasított a felismerés, hogy a Föld egy ördögi kör hatása alá került, ami éppen a klíma bedöntését készíti elő. Írtam erről egy egyoldalas manifesztót, és megmutattam az egyik barátomnak, akinek nagyon sokat adtam a véleményére. Ő azt mondta, hogy az ördögi kört szerinte jól látom, de a hátterét rendkívül felületesen mutattam be. Úgyhogy akkor inkább megírtam ezt a könyvet az ördögi kör múltjáról, jelenéről és jövőjéről.

A könyv megírása során folyamatosan úgy éreztem, hogy versenyt futok az idővel. Egyrészt szerettem volna a lehető legalaposabban, legösszeszedettebben bemutatni, hogyan élünk. Másrészt viszont csak annyira akartam késlekedni a könyv közzétételével, amennyire az feltétlen szükséges volt. Remélem, hogy sikerült megtalálnom az arany középutat.

A készülő könyvet először 2020. január 1-jén tettem közzé a Researchgate-en. Azóta a környezetvédelemben az egyetlen biztos változás az lett, hogy a kérdését már folyamatosan eltakarja az emberek szeme elől a koronázási kampány. Ezért a könyv akkori bevezetője ma ugyanolyan aktuális, mint 8 hónapja volt. Remélem azonban, hogy végül felül tudunk emelkedni az életünket megkeserítő dolgokon, és megtaláljuk újra azt, ami érték a számunkra.

Kelt: 2020. 4. 20.

*

Ebben a könyvben szeretném az olvasót egy kis sétára hívni a környezetvédelem háttérvidékére. Sokan ugyanis környezetvédelem helyett csak sziklafalakra vetülő árnyakkal harcolnak, amelyeket így legyőzni sem tudnak.

Sziklafalak helyett ezért mutatnék fákat és bokrokat, hősöket és áldozatokat, árnyakkal való harcokban meghalt százmilliókat, és a fák között az árnyakat vető, az érvek ércét szomjhúzó ragadozókat.

Úgyhogy igyekeztem én magam is minél több jól használatba vehető érvet kikalapálni. De ígéretes nyersanyaglelőhelyeket is mutatok, ha mások is hasonló tevékenységbe szeretnének kezdeni.

A könyv olvasásához néha zeneszámok teremtenek atmoszférát.

Mivel újoncként csöppentem a környezetvédelem területére, gondolom tipikus jelenség, hogy csak a könyv írása közben tűnt fel, hogy ez egy határidős munka. Ezért ezt a könyvet kezdetben csak draftként tettem közzé a ResearchGate-en. A „draft" magyarul írásműtervezetet, hajózó társaságoknál pedig a hajótest merülését jelenti [1] [2].

Ahogy a vállalatoknál mondani szokás, a határidő szent dolog.

Az Archive együttes „Fuck U" dallamára.

Kelt: 2020. január 1.

Bevezetés

Az elmúlt években egyre nyilvánvalóbbá vált, hogy a környezetszennyezés már olyan méreteket öltött, hogy a Föld elkezdte benyújtani miatta a számlát. Öngerjesztő folyamatok indultak el egyre gyorsuló ütemben. Egyre több helyről hallottam, hogy a fiatalok már nem csak rettegnek a klíma összeomlásától, hanem egyenesen „klímagyászban" élnek. Közben pedig a környezetvédelemről folytatott több évtizedes globális egyeztetés után 2018-ban még mindig több szén-dioxidot bocsátottunk ki a légkörbe, mint bármikor korábban [3].

A túlzott környezetszennyezés elsődleges oka a túlzott ipari termelés.

Egyre több kutató figyelmeztetett arra, hogy már csak rövid, adott esetben nagyon rövid időnk lehet addig, amíg a globális felmelegedés kezelhetetlenül öngerjesztővé, visszafordíthatatlanná válik. Ez pedig akkor már nem is csak az ipari termelést, hanem elsődlegesen már magát a mezőgazdaságot, túlélésünk legfontosabb zálogát is sújtaná.

Az egyszerűbb termékeink, például egy faszék helyi szinten lényegében környezeti ártalom nélkül is előállíthatók. A sokszor évente cserélt elektronikai termékeink, a műanyag eszközeink, a gyors repülőgépeink, mindazok a használati tárgyaink, amelyekre az ipari társadalmakban ma annyira büszkék vagyunk, már nem.

A környezetszennyezés legtriviálisabb kérdése tehát az, hogy ragaszkodunk-e még pár évig ez utóbbiak hatalmas bőségéhez, hogy utána:

már vagy elég élelmünk se legyen elég, és egyúttal a használati tárgyainkról is ugyanúgy, vélhetően egyre gyorsuló ütemben le kelljen mondanunk; vagy

saját magunkat kezdjük el ritkítani, hogy az életben maradó keveseknek még egy ideig elég élelme és használati tárgya legyen;

Illetve, alternatív megoldásként:

helyes gazdálkodóként a lehető legalacsonyabb szintre csökkentjük azonnal a környezetszennyezést okozó ipari termelést és más ágazatok azt kiszolgáló tevékenységeit, hogy:

minél több tartalékunk legyen, mind időben, mind erőforrásokban arra, hogy megtaláljuk a megfelelő technológiát a nem környezetszennyező, fenntartható nyersanyag-ellátottságú termeléshez; valamint hogy

továbbra is biztosítani tudjuk az élelmezésünket és a legfontosabb alapellátásokat, hogy az átállás jelentette zökkenő után a megfelelő technológiák megtalálásáig nyugodtan, békében élhessünk.

Paradoxnak tűnik, hogy az emberiség egy ilyen egyszerű kérdésben látszólag nem tudott dönteni. Cselekvésképtelenségbe merevedtek az egész Földet a pusztulás szélére sodró ipari társadalmak polgárai, annak ellenére, hogy az emberi és polgári jogok legfőbb letéteményeseinek tartották magukat. De nem hallatták a hangjukat még azoknak az országoknak a politikai döntéshozói sem, amelyeket az ipari társadalmak teljesen ártatlanul rántottak volna szintén magukkal a mélybe. Elképzelhető, hogy a 2020 tavaszán megkezdett koronavírus-kampánnyal visszavágott ipari termelést az ipari társadalmak már nem futtatják fel újra a korábbi szintre. Ez azonban bizonytalan, a döntés és az ipari termelés jövőbeli szabályozása teljesen átláthatatlan, és a korlátozásoknak elsősorban ismét nem azok a szenvedő alanyai, akik az egész problémát okozták. Magát a koronavírust is beleértve.

*

Az ipari társadalmi berendezkedés a zsidó-keresztény kultúrkör találmánya. Ezen a kultúrkörön kívül Japán, illetve Kína volt még képes jelentős, expanzív iparosításra. A könyvben a „zsidó-keresztény kifejezés helyett sokszor az egyszerűbb „nyugati kifejezést használom. Ez tehát nem földrajzi elhelyezkedésre utal. Fizikailag például Oroszország átível nyugat és kelet között, de alapvetően a zsidó-keresztény kultúrkörhöz tartozik.

Hasonlóképpen, miután a Skót és az Angol királyság 1707-ben egyesült egymással, az így létrejött Egyesült Királyság neve Írország benne betöltött szerepével együtt többször is változott. Az egyszerűség kedvéért a könyvben mindvégig az Egyesült Királyság kifejezést használom.

*

Elnézve a nyugati ipari társadalmakban a környezetvédelemről korábban folytatott nyilvános diskurzusokat, úgy tűnik, hogy az itt élő emberek jelentős hányada még azzal sincs tisztában, hogy a környezetszennyezés valójában az ipari termelést jelenti.

Arra pedig végképp kevesen gondolhattak, hogy kimutathatóan több évtizedes politikai munka eredménye volt, hogy így gondolkoznak. E politikai munkát ebben a könyvben végigkövetve pedig az is jól látható lesz, hogy a jövőre nézve már a földi klíma összeomlásának az előkészítése zajlott.

Ennek az oka bizonyára az volt, hogy az emberiség az ipari környezetszennyezéssel ördögi körbe keveredett. A felelőseinek exponenciálisan egyre kisebb és kisebb áldozatot jelentett az, hogy mindenkit a klímakatasztrófába taszítsanak, mintsem hogy együtt kiugorjunk belőle, de nekik akkor vállalniuk kelljen a felelősséget azért, hogy idáig hagyták fajulni a dolgokat.

A könyv első, a világ elmúlt 200–300 évének történelmi eseményeivel foglalkozó fejezete még ennél is gyomorforgatóbban mutatja be, hogy kiszűrve a korrupt történetírás hatásait mennyire más világtörténelem rajzolódik ki annál, mint amit a tankönyveinkből ismerünk.

Az interneten tájékozódva például a weboldalak rendre hangsúlyozzák, hogy tudománytalan, ha egy ország erejét pusztán a nyers ipari termelésén keresztül határozzuk meg, és nem például a GDP-je alapján. Ebben a könyvben számos konkrét példán keresztül mutatom majd be, hogy ez miért nem így van. Egyúttal pedig kitérek majd arra is, hogy ennek ellenére hogyan lehet, hogy mégis lényegében mindenhol ez olvasható.

Az ilyen és hasonló dolgok miatt az ebben a könyvben leírtak felfoghatók egyfajta összeesküvés-elméletnek is.

Összeesküvések és így összeesküvés-elméletek azonban mindig is voltak és lesznek. A kérdés mindig az, hogy az összeesküvésekről szóló elméletek megalapozottak-e vagy sem. Ennek eldöntésében segíthet a 1. táblázat.

A jelzők érvként való használata az első azonnal felismerhető jele annak, ha egy érvelés nem megbízható.

Az adatokkal, összefüggésekkel való érvelés jelzők nélkül is kialakít egy képet, de ez fordítva is igaz.

Ezenfelül az érvként használt jelzők nehezen is cáfolhatók. Hiszen azt sem tudjuk, hogy a jelzőt a használója milyen konkrétumra vonatkoztatja.

Mint a könyvben látni fogjuk, a jelzők érvként való használata a világon már régóta a tisztességtelen kormányzati hatalomgyakorlás kedvelt eszköze, és ez alól a jelenlegi globális helyzet sem kivétel.

Természetesen elkerülhetetlen, hogy érvelés közben jelzőket is használjunk. Sok jelző jelentése továbbá közmegegyezéses, és ezek jelentését nem kell újra és újra definiálni. Az alma például nagyjából mindenkinek egyformán lehet piros, sárga vagy zöld. Az „ijesztő, „nem veszélyes, „művi, „bolond, „okos, „tisztességtelen, „elhanyagolható, „fabrikált stb. már esetről esetre teljesen mást jelenthet.

Ezért ha valaki például valamilyen politikai szólamban egy olyan jelzőt hall, amelynél nem tudja, hogy pontosan mit értenek alatta, és nem is tud ennek a végére járni, akkor nem szabad előfeltételeznie, hogy a jelző mögött elfogadható ok-okozati, tényszerű összefüggés áll.

Ha az ember így kezdi el szemlélni a világot maga körül, akkor látni fogja, hogy a jelzőkkel való érvelés az egész életét átszövi, a legszemélyesebb társas kapcsolatoktól kezdve egészen a globális világpolitikáig. Az oktatásnak kellene ennek a veszélyeire felhívnia az emberek figyelmét. De ennek pontosan az ellenkezője történik. A politikában ezt a nyelvi „kiskaput" tudatosan, szándékosan használják fel arra, hogy nem létező összefüggéseket juttassanak be rajta keresztül az emberek tudatába.

Minél inkább jelzőkkel érvel egy politikai vezetés, az annál diktatórikusabb. A diktatúrák ugyanis úgy is felfoghatók, hogy azok a valóság érzékelését üres, ok-okozatilag és érvekkel alá nem támasztható jelzőkkel hajlítják el, majd ezeket a jelzőket hatalmi eszközökkel, erőszakosan védik. Tehát már a jelzők megfelelő alátámasztásának az elvárásával is jelentős mértékben gátolni lehetne, hogy a politikusok manipulálni tudják a közvéleményt. Ilyesmit azonban, azt hiszem, még a legdemokratikusabbaknak tartott országokban sem oktatnak az iskolákban.

Egy konkrét példa erre a mechanizmusra az, amikor 2019 szeptemberének végén Magyarország miniszterelnökségét vezető minisztere a sajtótájékoztatóján kitért a Fidays for Future környezetvédelmi mozgalom közelgő magyarországi tüntetésére. Ebben a szervezetben fiatalok próbáltak elkeseredetten küzdeni a saját jövőjükért a politikusok tehetetlenségét látva.

A miniszter a mozgalmat elindító, akkor már majdnem 17 éves Greta Thunberget „beteg kisgyereknek nevezte, majd néhány nap múlva bocsánatot kért a „beteg jelző miatt. Ezenfelül a miniszter kifejtette, hogy „egyesek Greta Thunberget „felhasználják a globális klímasztrájkhoz, ami egy „divat, és „Magyarország józanságát dicséri, hogy „néhány tucat aktivistán kívül „igazából senkit nem érdekel az egész" [4] [5].

A miniszter tehát jelzőkkel érvelt Greta Thunberg, valamint a Fridays for Future ok-okozati érveivel szemben. A fenti, 1. táblázat alapján pedig a Magyarország józanságát kikezdő környezetvédelmi aktivistákra, illetve környezetvédelem iránt érdeklődőkre vonatkozó összeesküvés-elmélete is megalapozatlan volt.

A Fridays For Future egyik magyarországi aktivistája később jelezte, hogy már a korábbi tüntetésükön is 3000-en vettek részt [5], az újabb tüntetésükön pedig mintegy 6000 ember jelent meg [6].

Látszólag tehát minden rendben volt. A miniszter legalább az egyik sértő jelzőjéért bocsánatot kért, a megalapozatlan összeesküvés-elmélete pedig részleges objektív cáfolatot nyert.

Az érvként használt jelzők hatását és veszélyeit jól mutatja azonban, hogy mindez egyáltalán nem tette semmissé, amit a miniszter mondott.

Először is, pusztán jogi szempontból, ha a miniszter az általa használt fenti jelzők akár csak az egyikét nem tudja ok-okozatilag, megbízható adatokkal alátámasztani, akkor a „beteg kisgyerek" kifejezéssel (illetve az ehhez aztán újságírói kérésre megadott konkrét diagnosztikai címkével) rágalmazást (Btk. 226 §), a Fridays For Future tüntetése iránt érdeklődőkkel szemben pedig közösség elleni uszítást (Btk. 332. §) követett el [7]. Hiszen a miniszter nem ok-okozati és tényszerű, hanem üres, és ezért a helyét kereső, vagyis szabadon generalizálódó negatív értékelésre (azaz gyűlöletre) sarkallta a hallgatóságát Greta Thunberggel, illetve a lakosság két csoportjával (a klímatüntetés iránt érdeklődőkkel, és a környezetvédelmi aktivistákkal) szemben.

A Btk. nem említi, hogy a rágalmazást vagy uszítást semmissé tenné egy bocsánatkérés vagy annak mások általi részleges vagy teljes cáfolata, és nem véletlenül.

A miniszter szavai után ugyanis a bocsánatkérésétől függetlenül is sokan azon kezdhettek el gondolkozni a tényleges kérdések helyett, hogy Greta Thunberg valóban „beteg kisgyerek-e". A rágalmazások társadalmi hatásait enyhíthetné a széles társadalmi diskurzus és a szabadon kritizáló sajtó. Magyarország már akkor is diktatúrába hajló viszonyai között azonban az ilyen jelzőket már szűkre szabott kommunikációs csatornákkal védték. Ezek a szűk csatornák pedig már csak egy olyan társadalmi diskurzusra emlékeztető dolgot mutattak az emberek felé, amelyben a környezetvédelem ürügyén csak a Greta Thunbergre ragasztott diagnosztikai címkéről beszélgettek [8]. Mintha villával ültek volna neki egy tányér levesnek.

Ezért aztán a konkrét ügy vizsgálata helyett az „egészséges felnőtt miniszter kijelentéseiről így értesülő más „egészséges felnőttek is megállapíthatták, hogy hát tényleg „beteg ez a kisgyerek. A „nem egészséges felnőtteket pedig az uszító kormányzati viselkedés és egy bűnszervezet által megrongált sajtó, mint hírközlő üzem képe ijeszthette el a szerepvállalástól. A Btk. nem írja elő, hogy az uszítással vagy rágalmazással keltett káros asszociációk létét vagy hiányát igazolni kellene a bűncselekmény elkövetésének megállapításához. A Fridays for Future közelgő tüntetésével kapcsolatban adatok és ok-okozati érvek tárgyalására az országos sajtóban pedig úgy tűnik, nem nyílt mód. Egy fennmaradásáért küzdő, vagy legalábbis a tevékenységét az állítása szerint nem reklámokból finanszírozó kis online újságnak azonban ez mégsem volt lehetetlen [9] [10].

Amikor egy bűncselekmény elkövetéséhez egy szervezet biztosítja az ahhoz szükséges vagy azt megkönnyítő feltételeket, azt bűnszervezetnek hívják (Btk. 321 §). Ha pedig egy bűnszervezet megzavarja az alkotmányos rendet, például egy hírközlő üzem használhatatlanná tételével vagy megrongálásával, az állam elleni bűncselekmény (Btk. 257 §).

A szűk kommunikációs csatornákkal sugallt véleményegyezés, valamint a független sajtót esetleg csak imitáló, de valójában csak a miniszternek alákérdező, a környezetvédelem ügyében csak a Greta Thunbergre ragasztható konkrét diagnosztikai címke iránt érdeklődő egyetlen újságíró [4] már nem a jelzőkkel való érvelés kategóriájába esett. Ez már inkább az abuzív befolyásolás súlyosabb, nehezebben észlelhető esete lehetett. Amikor a megtévesztő információkat már nem szavakkal, hanem kontextuális, környezeti információkon keresztül „sugallják" a másik félnek.

A különféle diagnosztikai címkék társadalmi eloszlásáról nem szóltak az elemzések. És arról sem, hogy ezek a véleményalkotástól függetlenek. Ha valakinek a véleménye helytelen, az ok-okozati érvek miatt az, nem pedig egy diagnosztikai címke miatt.

A kontextuális információtorzítást gázlánglobbantgatásnak („gashlightingnak") nevezik. A megtévesztő információ ilyenkor nem nyílt, tudatos kommunikáción kerül átadásra, hanem bújtatottan, például a fent leírt kontextuális körülményeken keresztül. A lakosság egyik része a Fridays for Future közelgő magyarországi tüntetésével kapcsolatban társadalmi egyetértést és független sajtót láthatott, míg a másik részük úgy érezhette, hogy ezek megjelenítéséhez csak összehangolt, művi kereteket használtak. 

Kontextuális tudatbefolyásolásoknál valakinek vagy azért torzul a tudata, mert nem veszi észre a manipulációt, vagy azért, mert tudja vagy gyanítja, hogy valami nem stimmel, de nem tud tenni ellene, és ezért szorong miatta. Ezért az, aki kontextuális tudatbefolyásolást használ a nála gyengébbel szemben, könnyen cél tud érni a szándékaiban. Ez is magyarázhatja, hogy miért a gaslighting technika a pszichopaták és az abuzív nárcisztikusok egyik kedvenc eszköze mások tudatának a megtöréséhez. A könyvben sokat fogunk foglalkozni ezzel a technikával. Úgy tűnik ugyanis, hogy ezt a technikát nem csak egyénileg használják, egy személy a másik személy ellen, hanem kisebb csoportok is szélesebb tömegekkel szemben.

A tisztességtelen tudatbefolyásolás másik jellemző vonása a minél nagyobb bizonytalanság előidézése és fenntartása. A környezetvédelemmel kapcsolatban is egyre kevésbé értek el minket konkrét adatok. Ezért ott is egyre kevésbé értettük, hogy milyen helyzetben is vagyunk valójában. Mint majd szó lesz róla, a koronázási (ún. Covid) kampányban, amibe ez az információmegvonás végül átfordult, szintén ez a helyzet.

Visszatérve kifejezetten a fenti magyar miniszteri megnyilvánulásra, nem minden megalapozatlan, üres jelzővel való kormányzati érvelés rágalmazás vagy uszítás. De ezek mind illegitim módon sértik az emberek önrendelkezési jogát. A fenti esetben a miniszter jogtalan hátrányt okozott a klímasztrájkkal rokonszenvező, vagyis a kormányzattól határozottabb fellépést váró embereknek. Továbbá azoknak, akik ezzel kapcsolatban szívesebben vettek volna egy adatokon és ok-okozati összefüggéseken alapuló társadalmi egyeztetést. Ezt a jogtalan hátrányokozást pedig bűnszervezetként könnyítették meg azok, akik gondoskodtak hozzá a szűkre szabott kommunikációs csatornák folytatólagos fenntartásáról.

Greta Thunberghez hasonló határozottsággal állt ki Magyarországon Nagy Blanka végzős gimnazista 2018. végén a demokráciáért és általában a tisztességes közéletért. Az ő személyiségét egy publicista és más újságírók vették célkeresztbe, szintén a szűkre szabott kommunikációs csatornák rejtekéből. Nagy Blanka hiába nyerte az őt akkor ért verbális támadások (tehát alá nem támasztott jelzőkkel történő eszmefuttatások) miatt a pereket [11] [12], és hiába fogalmazott még egy rövid ideig továbbra is precízen [13], egy ember hosszabb távon nem tud kiállni milliókért, ha ők erre saját maguktól nem képesek. Ha pedig az uszítás és a rágalmazás egy ország politikai életének a szerves részévé válik, akkor már a pereknek sincs visszatartó ereje. Hiszen a vesztes pereknek politikai súlya ilyenkor már nincsen. A rágalmazás pedig addigra már rég kifejtette a hatását az áldozatával szemben. Egy-egy bírság későbbi elszenvedése ilyenkor egyszerű üzleti befektetéssé válhat.

Mindenesetre azt gondolom, hogy már 2019 őszén sem volt sok különbség a magyar, és a nyugat-európai vagy egyesült államokbeli viszonyok között. A globális klímaválság önmagában is jól mutatta, hogy az úgynevezett fejlett, demokratikus országokban élő emberek ugyanolyan tehetetlenek voltak az akaratuk érvényre juttatásában, mint magyar sorstársaik.

A Földön az emberek többsége még ma sem lehet tisztában azzal, hogy a klímaválsággal kapcsolatban már legalább 40 éve döntési helyzetben vannak. Még az elszalasztott döntési helyzetükről is csak a klímakatasztrófába ugrás után értesülhetnek. Most is más köti le a figyelmüket.

*

Látjuk tehát, hogy mi történik, de nem tudjuk, hogy miért. Ez a könyv ez utóbbival foglalkozik. Ehhez azonban az olvasó kénytelen lesz gyorstalpaló módon újra átvenni mindent, amit az ipari társadalmakról tudni vél. A történelmi folyamatoktól kezdve a szociológiai-politikai összefüggéseken át a spirituális-lelki viszonyokig. Ha ugyanis érti, hogy mi történik körülötte, akkor fel is tud lépni ellene. Ellenkező esetben csak árnyakkal viaskodik.

Bár ez a könyv viszonylag hosszú, és sok nehéz kérdésről esik szó benne, azt gondolom, hogy a végső üzenetei az olvasó számára pozitívak lesznek. A könyv végén az olvasó még azt is megtudhatja, hogy miért a 42-es számot adta ki Douglas Adams „Galaxis útikalauz stopposoknak" című könyvében a szuperszámítógép az életre, a világmindenségre meg mindenre. Tekintettel Douglas Adams könyvének történetére, a legendával szemben ezt vélhetően ő is pontosan tudta.

I. Az ördögi kör múltja

„Ne feledd, amit kínálok, az csak az igazság, semmi több."

Morpheus, Mátrix filmtrilógia, 1. rész.

1. fejezet: Az ipari társadalmak 420 éves történelme

Bevezetés

A sikeres iparosodás feltételei

Mivel a környezetszennyezést alapvetően az ipar okozza, mindenekelőtt ki kell ismernünk magát az ipart, illetve azt, ahogy a társadalmakat, illetve általában az emberiséget befolyásolja.

Az első ipari forradalom a 18. század közepe körül indult Angliából. A második a 19. század közepétől, az Amerikai Egyesült Államokból [14]. Bár az iparosodás bizonyos mértékben Európa sok más országában is megjelent, négy fő ok miatt válhatott ez a két ország az ipar zászlóshajóivá.

Az iparosítás befektethető tőkét, nyersanyagot, munkaerőt és felvevőpiacot igényel. Az ipari forradalmak hajnalán egyes országokban nyersanyag nem volt elég. Másokban a rendelkezésre álló tőke hiányzott. Lehettek országok, ahol a felvevőpiac megtalálása lett volna nehézkes. A munkaerő produktivitását pedig szintén számos tényező befolyásolta. A felvilágosodás ugródeszkáján az Egyesült Királyság és az Egyesült Államok ipara azért erősödhetett meg hirtelen annyira, mert egyedülálló módon e négy tényező mindegyike bőségesen a rendelkezésükre állt.

Az ipar a közvélekedés szerint alapvetően gazdasági vállalkozás. Ezért a sikerét a profittermelő képessége alapján határozzák meg:

Nyersanyagoknál a minél könnyebben kitermelhető, és minél könnyebben, minél közelebbre szállítandó nyersanyag növeli a leginkább a hasznot.

De az emberi munkaerő is akkor tudja a legtöbb hasznot hozni, ha azt is a lehető legjobban „kitermelik" a hatásfokát rontó humánus eszmék közül.

Az ipar hamar megtanulta, hogy az emberek fenntartható módon akkor termelik a legtöbbet, ha ehhez azért biztosítanak számukra valamekkora humanitást. De már a felvilágosodás korában is eltértek egymástól az országok abban, hogy mennyire ügyeltek a vállalatok szabályozására. Vagyis arra, hogy a vállatok a nyers, profitmaximalizáló érdekeik mellett mennyire tartsák tiszteletben a humánus eszméket.

Ezenfelül az ipari termelés lehet határokon belülre irányuló, illetve határokon átnyúló, expanzív jellegű. Minél nagyobb volumenű az ipari termelés, az méretgazdasági okokból annál nagyobb hasznot hozhat. Ezért az expanzív ipari termelés hordozza magában a lehetőséget a legnagyobb haszonra. Az Egyesült Királyság és az Egyesült Államok nem csak a világ első iparosodó országai voltak. Az Egyesült Királyság gazdasága már az iparosodását megelőzően is expanzív volt, a frissen létrejött Egyesült Államok pedig azonnal így építette ki a saját iparát.

Egy expanzív ipari ország nem csak a termékeit értékesíti külföldre. A saját igényeit messze meghaladó termelése miatt általában külföldi munkaerőt és nyersanyagokat is be kell vonnia a termelésébe. Egy expanzíven iparosodott ország számára a legnagyobb hasznot tehát az hozza, ha:

Egy iparilag fejletlen, ezért jelentős profitszorzóval dolgozni nem tudó, és így szegény ország olcsó nyersanyagait felvásárolja, és a saját iparával dolgoztatja fel.

Ezt a feldolgozást a szegény ország így szintén olcsó, munkát találni egyébként nem tudó munkaerejével végezteti el. Ehhez a 20. század elejéig elsősorban a szegény országok munkásai költöztek ki a külföldi gyárakhoz, elsősorban az Egyesült Államokba. A második világháború után pedig jellemzően a külföldi gyárak költöztek ki a szegény munkásokhoz, a saját országaikba.

Az így előállított termékeket az ipar, továbbra is a saját minél nagyobb hasznát szem előtt tartva, visszaértékesíti az iparilag fejletlen ország lakosainak is. Ők ezekből megvásárolnak annyit, amennyit csak tudnak, és továbbra is szegénységben maradnak.

Lényegében tehát az első ránézésre teljesen racionálisan és szabályosan működő expanzív ipar a lehető legnagyobb saját haszna érdekében a lehető leginkább elveszi a szegény országok nyersanyagait, munkaerejét, és piacát, és ezekért egyedül a feldolgozási technológiáját adja cserébe, a lehető legdrágábban. A szegény országok így továbbra is szegénységben maradnak. Az expanzívan iparosodott országok pedig tovább gazdagodnak, és a hasznukból tovább fejlesztik a feldolgozási technológiáikat.

Az expanzív ipari társadalmakban az ilyen megoldásokat a „piac farkastörvényeinek hívják. A sokszor bőséges, de mára már szinte teljesen kimerült természeti kincseik ellenére szegénységben maradt országokban pedig bizonyára „szabad rablásnak.

A piac racionális törvényei ugyanis sérülhetnek ott, hogy a külföldi ipar feldolgozási technológiája sokszor nem ad akkora hozzáadott értéket, hogy azért egy szegény országnak megérné kisemmiznie a saját gazdaságát. A szegény ország bizonyára jobban járna, ha a saját, fejletlenebb technológiájával dolgozná fel a saját nyersanyagait a saját munkaerejével a saját, illetve más országok piacára. Az így megtermelt haszonból pedig saját maga fejlesztené tovább a feldolgozási technológiáját. Még talán akkor is, ha a szabadalmi jogok már eleve gátolják a számára, hogy kitalálhassa ugyanazt, amit más országokban előtte kitaláltak, tekintet nélkül arra, hogy ezek a más országok hogyan szerezték a kutatásaik finaszírozásához a vagyonukat.

A szegény országok zöme továbbá nagyjából a második világháborúig gyarmat volt. Nem szólhattak tehát bele a saját gazdaságuk irányításába. A függőségük megőrzése érdekében a területükön még gyárak/üzemek létrehozását sem engedélyezték a számukra. Így lehetett megakadályozni, hogy olyan gazdasági erőre tegyenek szert, amellyel kivívhatták volna a függetlenségüket.

A második világháború utáni fokozott demokráciaigény égisze alatt aztán ezek a gyarmatok hirtelen mégis elnyerték a függetlenségüket. Alapvetően csak a Spanyolország és Portugália által gyarmatosított Latin-Amerika szabadult fel az európai elnyomás alól már jóval a második világháború előtt, 1806–1826 között [607]. Amikor a korábbi spanyol-portugál befolyás alól az Egyesült Államok befolyása alá kerültek [608].

A második világháború után felszabadult új gyarmatok a frissen elnyert függetlenségük ellenére azonban mégis sorra úgy döntöttek, hogy saját ipar kiépítése helyett elszállásolják a korábbi gyarmatosítóik és szövetségeseik hozzájuk kiköltöző gyárait. Így tehát a tényleges gazdasági erejük továbbra is azon múlott, hogy a korábbi gyarmatosítóik mennyire tették őket gazdaságilag erőssé. Azaz a kiköltöztetett iparuk mekkora hasznát hagyták stratégiai okokból az adott országban. Csak „papíron" váltak tehát függetlenné. A gyakorlatban ugyanolyan gyarmatok maradtak, mint amilyenek korábban voltak.

Közben pedig az expanzív ipari társadalmak a gyáraik kiköltöztetésével csak még tovább tudták növelni a hasznukat a korábbi gyarmati országok rovására. Először is így spórolni tudtak a nyersanyagok szállítási költségein. Másrészt az olcsó munkaerőnek sem kellett a saját lakosságuknak nyújtott béreket és szociális juttatásokat biztosítani. Harmadrészt az előállított termékek szállítás nélkül, regionálisan is értékesíthetővé váltak. A hadászati technológia pedig eddigre már olyan fejletté vált, hogy az ipari társadalmak az érdekszférájukban bárhol meg tudták védeni az érdekeltségeiket. Ezért nem kellett a gyáraikat a saját határaikon belül tartani.

A második világháború után a gyáraik kiköltöztetésével az expanzív ipari társadalmak tehát csak nyertek. A korábbi gyarmatok pedig továbbra is csak vesztettek. Legalábbis azok, melyek gazdaságának felemeléséhez az expanzív ipari társadalmaknak nem fűződött geopolitikai érdeke. Ez utóbbiak tehát vélhetően kényszer hatására nyitották meg a határaikat az expanzív ipari társadalmak gyárainak. Hiszen már a korábbi gyarmati sorsuk során is jól megtanulhatták, hogy mekkora jelentősége van a saját feldolgozóiparnak. Ez a kényszer a megtévesztéstől a korrupción át a belső katonai konfliktusokig számos formát ölthetett. Az ENSZ kezdeményezésére lezajlott demokratizálódás égisze alatt [15]. Akkor, amikor a nyugati világ polgárai a második világháború lezárása után a demokrácia győzelmét ünnepelték az erőszakosan terjeszkedő Németország és Japán felett.

Ez magyarázhatja, hogy noha ma is mindössze néhány expanzív ipari ország felelős a Föld szén-dioxid-kibocsátásának mintegy 60%-áért [16], és így a klíma küszöbön álló bedöntéséért, velük együtt a szegény országok is némán ugranának bele a szakadékba, és mindezzel kapcsolatban az ENSZ-nek sincs különösebb kifogása.

Ez a néhány ország Kína, az Egyesült Államok, az EU (elsősorban Németország), India, Oroszország és Japán. A 2000-es években az Egyesült Államok és az EU az ipari termelése jelentős részét Kínába költöztette. A kínai termelés tehát jelentős részben szintén az USA és az EU termelése. Indiával is hasonló lehet a helyzet. A könyvben pedig később az olvasót Németországgal és Japánnal kapcsolatban is érhetik komoly meglepetések.

Ezenfelül a világ többi országában is vélhetően az ezekből az országokból származó társaságok, illetve pénzügyi alapok felelősek az ipari szén-dioxid kibocsátás további jelentős hányadáért. Elképzelhető, hogy egészen elenyésző a Földön azoknak a vállalatoknak a száma, melyek termelése e néhány országtól független.

Személyes szabadság, szabad kéz, laissez faire

Az ipari forradalmakkal szervesen együtt jártak a felvilágosodás humanista eszméi és a demokratizálódás. Így az ipari forradalmakat kísérő társadalmi átalakulások során a nyugati társadalmakban a katolikus egyház korábbi normarendszerét is ezek az új normák váltották fel. Ezen belül pedig az Egyesült Államok állt ki leginkább a Földön a személyes szabadság elve mellett. Ezért gondolhatnak rá talán még ma is sokan a szabadság legfőbb letéteményeseként.

Az Egyesült Államokban azonban nem csak a magánszemélyeknek, hanem az Egyesült Királysághoz hasonlóan a vállalkozásoknak is a lehető legnagyobb szabadságot adták. Mivel pedig a demokratizálódás során a korábbi uralkodók a hatalmukat jogilag az országaik lakosainak adták át (az így létrejött néphatalmaknak), a vállalatok ezekben az országokban a néphatalmakkal szemben kapták meg a lehető legnagyobb szabadságot.

Ez a „szabad kéznek hívott gazdaságpolitika lényegében ugyanúgy működik, mint a gyemeknevelésben a „laissez-faire módszer. Az így nevelt gyerekeknek nem magyarázzák el, hogy miért tartsák tiszteletben a másikat. Hanem hagyják, hogy lényegében azt csináljanak a másikkal, amit csak akarnak. Ezért ha saját maguktól nem fedezik fel újra az emberi eszmék értékeit, akkor azokat nem is tartják tiszteletben.

Embereknél a neveléspszichológusok ezt a nevelési módszert nem javasolják. Az Egyesült Királyság és az Egyesült Államok elmúlt néhány évszázadának külpolitikáját nézve pedig azt is jól lehet majd látni, hogy ez országok esetében sem javallott. És itt most finoman fogalmaztam. Arról pedig egy mondatban is képet lehet adni, hogy ezeken az országokon belül milyen társadalmi viszonyok uralkodnak. Elég csak elképzelni, hogy ha az eszközeit egymással szemben mindkettő a lehető legnagyobb szabadsággal használhatja, akkor melyik az erősebb: egy festőművész vagy egy multinacionális iparvállalat?

Ez tehát az a személyes szabadság, amelynek az Egyesült Államok mind a belpolitikájában, mind a külpolitikájában az élharcosa.

*

Az ipari forradalmak korában az Egyesült Királyságnak és az Egyesült Államoknak jelentős tőke és – az Egyesült Királyság révén – már a kora kezdetektől kiterjedt külpiac is a rendelkezésére állt.

Az akkori műszaki feltételek mellett az Egyesült Királyság a gyarmatairól vélhetően nem tudott jelentős mennyiségű nyersanyagot, pláne nehézipari nyersanyagot a saját országába szállítani. A megszülető Egyesült Államok azonban a saját területén belül is hatalmas mennyiségű kiaknázatlan könnyű- és nehézipari nyersanyagkészlettel rendelkezett.

Összességében ezek lehettek tehát azok a fő okok, melyek miatt e két ország ipara a határaikon belül és kívül rendkívül gyorsan, rendkívül nagy előnyre tehetett szert.

*

A személyes szabadság legfőbb korlátja, hogy az nem gátolhatja más személyes szabadságát [17].

Egy festőművész számára a személyes szabadság az, hogy az önmegvalósítása céljából mit fest a vászonra. Egy gyártulajdonos számára pedig az, hogy hogyan ér el minél nagyobb profitot. Az álmai megvalósításához egy festőművész festéket és ecsetet használ. A gyárigazgató pedig nyersanyagot, gazdasági és társadalmi infrastruktúrát, emberi munkaerőt és vásárlóerőt.

Bizonytalan jogi kérdés, hogy ha valaki egy sikeres állásinterjú után szabadon munkába állhat egy vállalatnál, és onnan szabadon távozhat, akkor a munkafeltételeiben számíthat-e bármi is a személyes szabadsága korlátozásának. Az ipari társadalmakban a jogfelfogás bizonyára az, hogy a jogszabályok egyébkénti betartása mellett ilyenkor nem sérül a munkavállaló személyes szabadsága. Társadalmi léptékkel mérve azonban a vállalatoknak a profitmaximalizálásban adott szabad kéz azt is jelenti, hogy a munkavégzés mindig csak a lehető legkevésbé lesz humánus. Hiszen a humánus, etikus vállalatok a kisebb profittermelő képességük miatt ilyen környezetben előbb-utóbb halálra vannak ítélve. Belföldön és nemzetközi környezetben egyaránt. Ez pedig már önmagában is korlátozza a munkavállalók személyes szabadságát. Hiszen így az emberek túlnyomó többségének lehetősége sincs arra, hogy a munkavégzésükhöz nekik megfelelő munkakörülményeket választhassanak.

Az ipari társadalmakban a gyárak erején túl napjainkban ugyanilyen farkastörvénynek számíthat az is, hogy azoknak a legkevésbé érdekük, hogy megakadályozzák a klíma összeomlását, akik azért a leginkább felelősek. Mivel az iparban érdekeltek rendelkeznek a legtöbb anyagi forrással, a túlélésük nekik lenne a legtovább biztosított. Ha viszont a társadalom többi szegmense megálljt tudna nekik parancsolni, akkor vélhetően a hatalmuk is jelentősen csorbulna. Hiszen az ipari termelés megfelelő szabályozásával az ipar bizonyára nem tehetne szert ekkora előnyre a társadalom többi szegmenséhez képest. Ezért termelhettek tehát még 2020 elején is úgy a gyárak, mintha minden a legnagyobb rendben lett volna.

Érdekes kérdés, hogy a politikusok ezzel kapcsolatos „tehetetlenségét" mi okozza. Mielőtt azonban ezt is vizsgálni kezdenénk, fontos tisztázni, hogy az ipari társadalmak legfőbb szerkezeti problémája még csak nem is ez. Megfigyelhető ugyanis, hogy minden szakma valaki más számára, valaki máson keresztül valósítja meg önmagát. Egy tökéletes festmény csak akkor tökéletes, ha azt más is annak látja. Egy tökéletes óvónő csak akkor tökéletes, ha ezt más is így gondolja róla.

Egyedül a gazdasági szereplőknél közmegegyezéses, hogy az önmegvalósításuk elsősorban a saját érdekeiket szolgálja.

Ez pedig nem véletlen. A vállalatvezetés ugyanis a közhiedelemmel ellentétben nem olyan szakma, mint a többi. A vállalatvezető a munkakoordinálási feladatán túl vagyonelosztást is végez. Ami a munka koordinálását illeti, egy vállalat átlagos vezetése nem igényel magasabb szellemi képességeket, mint egy átlagos festmény megfestése. Hiszen mindkét emberi teljesítmény, mint írtam, átlagos. Legalábbis nem tudok olyan pszichológiai vizsgálatról, mely ennek az ellenkezőjét igazolta volna. Olyanról pedig pláne nem, ami olyan szélsőséges mentális különbségeket mutatott volna ki e két szakma között, mint amilyen a javadalmazásukban megjelenik. A vagyonszerzésben megnyilvánuló markáns különbséget tehát csak az okozhatja, hogy a vállalatvezető a tényleges munkájától függetlenül a vállalatban dolgozó emberek által megtermelt hasznot is felügyeli. És abból, anélkül, hogy ezért külön munkát végezne, lecsípi magának, amennyit csak tud.

A vállalatvezetők tehát valójában olyan funkciót töltenek be a modern társadalmakban, mint korábban egy földesúr vagy maga a király. Lehet, hogy annak idején a királyok és a földesurak is a maximális profitra törekedtek. Azok az emberek azonban, akik a polgári forradalmak során az életüket áldozták az emberi és polgári jogokért, így csak csöbörből vödörbe jutottak. A vállalatvezetők egyetlen ok miatt érzik magukat feljogosítva arra, hogy a közösen megtermelt haszonból a lehető legtöbbet hasítsák ki saját maguknak: az élet farkastörvényei miatt.

Minél iparosodottabb továbbá egy társadalom, annak annál több szegmensét iparosították. Így lehet ma már pl. zeneműiparról, szórakoztatóiparról is beszélni. Ezért minél iparosodottabb egy társadalom, a megtermelt társadalmi vagyon elosztását annál inkább az „élet farkastörvényei" diktálják.

Persze a vállalatok gazdasági tevékenységét elvben ellenőrzik a külső felügyeleti szerveik, melyek gondoskodhatnának a kiegyensúlyozott működésükről. Ennek az ellenőrzésnek a hatásfokát azonban jól mutatja, hogy az első óceáni nagy szemétsziget 1980-as évekbeli felfedezése után [18] az ipari országok környezetvédelmi hatóságai csendesen nézték végig, ahogy az óceánok 2020-ra megteltek műanyaggal.

A könyvben sokszor vizsgáljuk majd meg újra és újra, hogy az úgynevezett demokratikus ipari társadalmakban melyik az erősebb: a demokrácia (néphatalom) vagy az ipar. Már a fentiekből is sejthető, hogy erre mi lesz a válasz.

Itt most a megrögzött kapitalisták talán a szívükhöz kapnak, hogy ez itt akkor egy kommunista könyv lesz. Különbség van azonban a kiemelkedő munka méltányos elismerése között, és aközött, ha valaki munkájának az értékéről úgy döntünk, hogy a döntésünk egyetlen objektív, nyíltan vallott ismérve az, hogy pusztán a helyzetünket kihasználva a lehető legnagyobb részt hasítjuk ki az ő javadalmazásából a saját magunk hasznára.

Másrészt ez a könyv a kapitalista - szocialista (kommunista) különbségtétel kialakulásával is részletesen foglalkozik majd. Hiszen ez a konfliktus a gyökereiben mindössze azt a kérdést feszegette, hogy nem lehetne-e humánusabb, etikusabb az ipari termelés. A Földön mégis már több mint egy évszázada az az uralkodó nézet, hogy itt hatalmas eszmék feszülnek megoldhatatlanul egymásnak. Olyan megoldhatatlanul, hogy az eszmékkel egyébként foglalkozó bölcsészek megkérdezése helyett a világ háromnegyedét megrengető, több évtizedes ipari termelési versenyt kellett miattuk csinálni, úgynevezett „harmadik országokban" vívott háborúkkal, és egyre nagyobb rakétákkal. Próbálom majd ebben a könyvben világossá tenni, hogy a bölcsészeti elméletalkotásnak nem ez a módja.

Társadalmi eszmék versus ipari érdekek

Az ipari forradalmakkal demokratizálódtak az abszolút monarchiák, és alkotmányos monarchiákká vagy demokráciákká váltak. Ezek az átmenetek azonban már eleve csak azért történhettek meg, mert az ipar hirtelen olyan jelentős, az uralkodótól független gazdasági hatalmat tudott kiépíteni magának, amivel az uralkodók nem tudták felvenni a versenyt. Ez volt az egyetlen oka, amiért az uralkodók kénytelenek voltak lemondani a „politikai hatalmukról – mint látni fogjuk, sok szempontból még a Francia forradalomnál is. Ha az ilyen átalakulások idején az uralkodó eszmei síkon jelentős tömegeket tudott megmozgatni, akkor ezt az eszmei, „szimbolikus hatalmát megtarthatta.

Mivel a demokratikus átmeneteket csak az uralkodói udvaroktól független tőke tette lehetővé, belátható, hogy ennek a tőkének az új hatalmi struktúrákra is jelentős befolyást kellett gyakorolnia. Különösen, hogy a gazdasági társaságok számára a kiadások mindig üzleti befektetések. Számukra tehát a polgárosodás is egy üzleti befektetés volt. De még ennek a befolyásnak a mértéke is jól érzékeltethető. Elég csak hozzá elképzelni, hogy mi történt volna egy gondolkodóval, ha pusztán az érvei erejével próbálta volna meggyőzni az uralkodót a hatalma átadásáról.

Nagyjából ennyi súlya lehetett tehát a demokratikus átmenetekben maguknak a demokratikus eszméknek. Ezért az így létrejött új társadalmakban is nagyjából ekkora értékkel bírhatnak.

Még a széles néptömegek által vallott eszméknél sem kifejezetten az ok-okozati összefüggések, hanem inkább a nép ereje az, ami erőssé tesz egy eszmét a társadalomban. Diktatúrákban is ezért szokás üres, a valóságot meghazudtoló jelzőket társadalmi eszmékké tenni, majd ezeket hatalmi eszközökkel védeni.

Az, hogy az uralkodók hatalmát nem a társadalmi eszmék, hanem az ezek erejét adó, ezek mögé bújt ipar vette el, előfeltételezi, hogy az ipar már a demokratikus átmenetek során is koordináltan, egységesen lépett fel. Ellenkező esetben ugyanis az uralkodó meg tudta volna az ipart osztani, és meg tudta volna őrizni a hatalmát. Ha pedig az ipar már az ún. demokratikus átmenetek során is egységesen lépett fel, akkor ez az egysége vélhetően azóta is megmaradt.

Noha a gazdasági társaságoknál is vannak ugyanolyan hatalmi konfliktusok, mint a középkorban az uralkodók és a nemesek között voltak, ezek többségéről az átlagemberek (értsd, a néphatalmak) már mit sem tudtak. Ők ehelyett élik az életüket azoknak az eszméknek a keretein belül, melyeket az ipar számukra a hatalomátvételhez és a hatalomgyakorláshoz éppen felkarolt. Ha ugyanis a demokratikus átmeneteknél az ipar nyíltan kiállt volna azzal az eszméjével a társadalom többi szegmense elé, hogy a célja a minél nagyobb profit megszerzése mindenki más rovására, akkor bizonyára kevesen álltak volna a szolgálatába. És itt most szerintem finoman fogalmaztam. Ezért mindig is létszükséglet volt az ipar számára, hogy a társadalom felé felkaroljon olyan eszméket, melyekkel az emberek azonosulni tudtak. A későbbiekben számos konkrét példát látunk erre.

Látni fogjuk például, hogy már a világ első demokratikus forradalmai, az angol polgári forradalmak mögött is csak a világ első nagy gazdasági társaságai, az angol gyarmatosító társaságok rendezték az egymás közötti hatalmi viszonyaikat. Az első világháború után a német ipar a beszorítottság és megalázottság érzéséből, valamint a német gazdaság megvédésének vágyából teremtette meg a nemzetiszocialista eszmét. A KGST bukása után Kínában a vezető társadalmi eszme a szocializmus volt. Így ott e mögött tudta kiépíteni a nyers profitmaximalizálásra törő ipar a hatalmát.

Minél meggyőzőbbnek találja majd az olvasó a könyv konkrét példáit, vélheőten annál inkább ő is arra a következtetésre jut, hogy az ún. demokratikus ipari társadalmaktól valójában nem is várhatja, hogy demokratikus társadalmak legyenek. Ehelyett egyre inkább azt látja majd, hogy amit a múltból az uralkodókkal szemben sikeresen megvívott szabadságharcokként ismer, azok valójában csak a vállalatok szabadságharcai voltak. Az emberek a saját, illetve a szeretteik élete árán egyszerűen csak uralkodót váltottak.

Ezért van ennek a kérdésnek a Föld megóvása szempontjából is olyan kiemelt jelentősége. Ha ugyanis az emberek társadalmi életét szabályozó eszmék valójában csak a vállalatok által hatalomgyakorlási célból köréjük rakott paravánok, akkor nem várható, hogy a nyugati ipari társadalmak polgárai ezekre a paravánokra támaszkodva racionalizálni tudják az ipari termelésüket.

Természetesen az éppen felkarolt eszmék valamekkora befolyást azért mindig gyakorolnak a társadalmi berendezkedésre. A második világháború után például, mint majd látni fogjuk, a történelmi folyamatok a nyugati országokban nagyobb fokú társadalmi önrendelkezést (demokráciát) igényeltek ahhoz, hogy az ipar zavartalanul megőrizhesse a hatalmát. Látni fogjuk azonban azt is, hogy napjainkra a történelmi folyamatok radiálisan az ellenkező irányba fordultak.

Az ipari társadalmakban az iparral szemben a többi társadalmi szegmens csak úgy tudott volna védekezni, ha nemet tudott volna mondani a korrupcióra, és nem fogadta volna el természetesként az „élet farkastörvényeit".

A zsidó-keresztény kultúrkör azonban az ipari forradalmak korára már többszörös erkölcsi válságban volt. Nem volt tehát az emberek kezében egy olyan stabil, racionálisan védhető erkölcsi eszmerendszer, melyre támaszkodva nemet tudtak volna mondani az őket érő folyamatos társadalmi megvesztegetési kísérleteknek.

Ezért a könyv második felében a zsidó-keresztény kultúrkör erkölcsi válságának az okaival is részletesen foglalkozunk. Ezek ugyanis meglehetősen jól visszakereshetők és beazonosíthatók.

Erkölcsi válság

A zsidó-keresztény kultúrkör erkölcsiségét alapjaiban a Biblia határozta meg. Köztudott, hogy a középkorban az európai keresztény országok politika döntéshozói és vallási vezetői a tetteikben vajmi kevésre tartották a Bibliát, és ezen belül a jézusi tanokat. Jézus nevében az egyház aktív biztatására, az általa beígért bűnbocsánatáért cserébe [19] emberek tömegeit hányták kardélre a keresztes hadjáratokban. Az egyház továbbá kínzással, máglyahalállal üldözte a másként gondolkodókat, a keresztény tanokat pedig zavaros dogmákká silányította. A könyv tehát a 6. fejezetében foglalkozik ezzel részletesen. Noha a zsidó-keresztény kultúrkör államait sok szempontból a Biblia alapján szervezték, a Bibliát az emberek a saját nyelvükön a 16. századig még csak nem is olvashatták. Legfeljebb csak holt latin nyelven, amit a való életben már senki nem használt [20].

A keresztény kultúrkör legnagyobb ereje, amivel a jelenlegi válsággal szemben is képes lehet felvenni a harcot, mégis az, hogy az emberek nagy többsége személyes szinten azonosulni tud a Jézus által is közvetített humánus tanokkal. A saját társadalmaik „farkastörvényei" azok, melyek még a vallásalapítójuk történetét is úgy tolmácsolják a számukra, hogy a jézusi értékek melletti kiállás óhatatlanul az ember megroppanását, illetve – ha kitart a nézetei mellett – a pusztulását okozza. A zsidó-keresztény társadalmakban Jézus eszmeiségével automatikusan összefonódott az az információ, hogy a világban (értsd: a zsidó-keresztény kultúrkörben) óhatatlanul a pénz, az erőszak az úr. Noha a keresztény egyház már mintegy 2000 éve azt hirdeti, hogy a jézusi tanok feloldozzák, megszabadítják az embert, az emberek ennek még ma is inkább az ellenkezőjét tapasztalják.

Mindez pedig hosszabb távon vagy a saját, őszinte érzéseinket (és ezen belül