A torony őre

By Emma Stonex

Hogyan tartod életben a fényt, ha mindent elnyel a sötétség? 1972 szilveszter éjjelén egy csónak közeledik a Maiden Rock-i világítótoronyhoz, ellátmánnyal és a váltás személyzettel. A kikötésnél azonban senki sem várja őket. A torony ajtaját belülről bezárták, ám amikor betörik, a megrökönyödött emberek senkit sem találnak odabent: a három toronyőrnek nyoma veszett. Az asztal megterítve áll, egy el nem fogyasztott vacsorához. A toronyőrök naplójában az utolsó bejegyzés egy tomboló viharról szól, pedig az égen egész héten egy felhő nem sok, annyi sem vonult át. A toronyban az összes óra nyolc negyvenötkor megállt. Két évtizeddel később a toronyőrök házastársait egy újságíró látogatja meg, hogy kiderítse, mi állhat az eltűnés hátterében. Ahogy megismeri a feleségek elbeszéléseit és a férfiak utolsó heteit, rég eltemetett titkok kerülnek felszínre, és igazságok torzulnak hazugságokká, mígnem a múlt fel nem fedi, mi történt valójában. A valós eseményeken alapuló történet egy igazán fordulatos, magával ragadó, feszültséggel teli regényben ölt testet.

• Language: Magyar
• Publisher: General Press Könyvkiadó
• Release date: May 12, 2021
• ISBN: 9789634524809

Book preview

cover.jpg

Emma Stonex

A TORONY ŐRE

Emma Stonex

A TORONY ŐRE

img1.jpg

A mű eredeti címe

The Lamplighters

Copyright © 2021 Emma Stonex Limited

Hungarian translation © Kiss Ádám

„Flannan Isle and „The Signal

Hungarian  translation © Szabó T. Anna

© General Press Könyvkiadó, 2021

Az egyedül jogosított magyar nyelvű kiadás.

A kiadó minden jogot fenntart, az írott és az elektronikus sajtóban részletekben közölt kiadás és közlés jogát is.

A kiadvány szerzői jogvédelem alatt áll. Az e-könyvet a letöltő kizárólag saját célra jogosult használni. Az e-könyv engedély nélküli másolását, jogtalan terjesztését a törvény bünteti.

Fordította

KISS ÁDÁM

A Flannan-sziget és A jel című verset

SZABÓ T. ANNA

fordította

A borítót

KISS GERGELY

tervezte

ISBN 978 963 452 480 9

Kiadja a GENERAL PRESS KÖNYVKIADÓ

1086 Budapest, Dankó utca 4–8.

Telefon: [phone]

www.generalpress.hu

[e-mail]

Felelős kiadó KOLOSI BEÁTA

Műszaki szerkesztő DANZIGER DÁNIEL

Felelős szerkesztő KISS-PÁLVÖLGYI LÍDIA

Az e-könyv konvertálását az eKönyv Magyarország Kft. végezte

www.ekonyv.hu

IFTS-nek és KMS-nek

A szerző előszava

1900 decemberében három őr eltűnt egy világítótoronyból, amely a Külső-Hebridák egyik elhagyatott szigetén, Eilean Mòron állt. Thomas Marshallnak, James Ducatnak és Donald MacArthurnek hívták őket. A torony őre cselekményét ezek az események ihlették, és a könyv tiszteletteljes emléket kíván állítani a történteknek, de a képzelet szüleménye, így nem hordoz hasonlóságokat a fentnevezett emberek életével és személyével.

Hang fennakadt, szó bennrekedt:

a baljós ajtó ránk meredt.

Rögtön belökjük, s odatúl

a hely homálya ránk borul

Wilfrid Wilson Gibson: Flannan Isle

(Flannan-sziget; részlet)

Két különböző ember; oly régóta vagyok már

két különböző ember.

Tony Parker: Lighthouse

(Világítótorony; részlet)

I

img2.jpg

1972

1

Váltás

Amikor Jory kinyitja az ablakot, szürkés világosság tör be a szobába, a rádió pedig egy halványan ismerős számot játszik. Meghallgatja a híreket egy lányról, aki fenn, északon tűnt el egy buszmegállóból, közben iszik egy bögre gyógyteát. A szerencsétlen anya magánkívül van fájdalmában, nem is meglepő. Rövid haj, rövid szoknya, nagy szem. Így képzeli el a lányt, aki reszket a hidegben, és szinte látja maga előtt az üres buszmegállót, ahol egy integető – vagy talán kalimpáló – alaknak kéne várakoznia, és a busz lehúzódik, majd elindul mit sem sejtve, az aszfalt pedig fénylik a fekete esőben.

A tenger csendes, és a zord idő után megszokott üveges nyugalom árad belőle. Jory kireteszeli az ablakot, és a friss levegő majdnem szilárd halmazállapotú, ehető, és úgy koccan a halászkunyhók oldalának, mint az italba dobott jégkocka. Semmi nem hasonlítható a tenger utánozhatatlan illatához: sós, tiszta, akár a hűtőben tartott ecet. Ma teljesen hangtalan. Jory ismeri a zajos tengert és a némát, a hullámzó tengert és a tükörsimát, azt a fajta tengert, amelyen a hajód olyan, akár az emberség utolsó villanása, és amely oly eltökélt és dühödt, hogy hinni kezdesz abban, amiben egyébként nem hiszel: hogy a tenger valahol félúton van a menny és a pokol között, vagy nyújtózzon bármi is odafenn, és álljon lesben bármi is a mélyben. Egy halász egyszer azt mondta neki, hogy a tengernek két arca van. Mindkettőt fogadd el, magyarázta, a jót és a rosszat is, és soha ne fordíts hátat egyiknek sem.

Ma, hosszú idő után a tenger végre az ő oldalukon áll. Ma vízre szállnak.

Ő dönt arról, hogy kihajózzanak-e vagy sem. Hiába megfelelő a szél kilenckor, nem biztos, hogy tízkor is az lesz, és legyen bármi is a kikötőben, mondjuk egy méter magas hullámok, azok a torony körül jó eséllyel tíz méterre csapnak. Történjen bármi is a parton, annak a tízszerese várható a világítótoronynál.

Az új kölyök húsz év körüli, szalmasárga hajú és vastag szemüveget visel, amitől a szeme kisebbnek, riadtnak tűnik; Joryt egy fűrészporos aljú ketrecben tartott állatkára emlékezteti. Ott áll a hullámtörőn kord trapéznadrágjában, amelynek rojtos alját sötétre festette a fel-felcsapó tenger. Hajnalban nyugalom honol a rakparton, csak egy kutyasétáltató jár arra, és épp kipakolnak egy tejesládát. Beállt a karácsony és újév közti fagyos szünet.

Jory és az emberei beemelik a fiú holmiját a hajóba – a Trident vörös dobozait két hónapnyi ruhával és élelemmel, friss hússal, gyümölccsel, rendes tejjel a por helyett, egy újsággal, egy doboz teával és Golden Virginia dohánnyal –, majd kötéllel rögzítik, és leborítják egy vízhatlan ponyvával. A toronyőrök örülhetnek: az elmúlt négy hétben valószínűleg már konzervhúson éltek, és az előző váltásuk érkezésekor megjelent legutolsó Mail címlapját olvasták rongyosra.

A sekélyesben a víz felköpi a hínárt, miközben szörcsög és bugyog a csónak oldalánál. A fiú bemászik, nedves a vászoncipője, úgy markolja a hajó oldalát, akár egy vak ember. Az egyik hóna alatt egy spárgával átkötött csomagot szorít, benne a holmija: könyvek, egy magnó, kazetták, dolgok, amelyekkel az időt múlatja. Valószínűleg diák lehet: a Trident sok diákot alkalmaz manapság. Biztos zenét szerez, ezzel üti majd el az időt. Arra gondol majd odafent a kupolában, hogy nem is lehetne szebb az élete. Valamivel el kell szórakozniuk, főleg a toronyban – nem lehet egész álló nap fel-le futkosni a lépcsőn. Jory régen ismert egy toronyőrt, egy ügyes kezű mesterembert, aki hajómodelleket rakott össze üvegekben; az egész ott-tartózkodását ezzel töltötte, és végül gyönyörű darabok készültek el. Aztán bevezették a televíziót, és a toronyőr kidobta az egészet, szó szerint kihajította a teljes készletet az ablakon a tengerbe, és onnantól kezdve minden egyes szabad percét a doboz előtt töltötte.

– Régóta csinálja ezt? – kérdezte a fiú. Jory azt mondja, hogy igen, régebb óta, mint hogy ő élne. – Nem gondoltam volna, hogy összejön – folytatja a fiú. – Kedd óta várok. A faluban szállásoltak el, ami nagyon szép, de azért annyira nem, hogy sokkal tovább akarjak maradni. Minden egyes nap bámultam ki az ablakon, és azon töprengtem, hogy valaha elindulunk-e. Igazán pokoli vihar volt. Meg kell mondjam, nem tudom, mi lesz odakint, ha ott ér minket egy másik. Állítólag nem láttál vihart addig, míg a tengeren nem láttál egyet, és olyan érzés az egész, mintha a torony menten összedőlne alattad, és elmosná a tenger.

Az újak mindig beszédesek. Jory szerint az idegesség lehet az oka, tartanak az átkeléstől, a szél változásától, a partraszállástól, a toronyban lévő férfiaktól, attól, vajon megtalálják-e a helyüket közöttük, és attól, hogy milyen lesz a rangidős. Ez a torony még nem a fiúé, valószínűleg nem is lesz az soha. Az ideiglenes segédek jönnek-mennek, egyszer szárazföldi tornyokban dolgoznak, aztán tengeri sziklákon, az egész országot bejárják. Jory tucatnyit látott belőlük, alig várják, hogy belevágjanak, elragadja őket a helyzet romantikája, pedig nincs semmi romantikus az egészben. Három férfi egyedül a tenger közepén egy világítótoronyban. Nincs benne semmi különleges, a legkevésbé sincs, csak három férfi meg egy csomó víz. Csak egy bizonyosfajta ember bírja ezt a bezártságot. A magányt. Az elszigeteltséget. A monotonitást. Hosszú kilométereken át nem látni semmit, csak a tengert. Nincsenek barátok, se nők. Csak a másik két őr, éjjel-nappal, nem lehet szabadulni tőlük, bele is őrülhet az ember.

A váltásra általában napokat, sőt heteket kell várni. Egyszer volt egy toronyőr, aki egy huzamban négy hónapra ragadt kint a tengeren egy elmaradt váltás miatt.

– Megszokod majd az időt – szól oda a fiúnak.

– Remélem.

– És te feleannyira se vagy ideges miatta, mint az a szerencsétlen, akinek már a parton lenne a helye.

A hajó farában a legénység csüggedten bámulja a tengert, dohányoznak és morgó hangon társalognak, miközben nedves ujjaik közt elázik a cigaretta. Vastag, durva, olajos ecsetvonásokkal lehetne megfesteni őket a zord tenger háttere előtt.

– Mire várunk? – kiáltja el magát az egyikük. – Megvárjuk, míg megfordul az árapály, mielőtt indulnánk?

Velük van egy szerelő is, hogy megjavítsa a rádiót. Általában a váltás napján ilyenkor már ötször egyeztettek a toronnyal, de a vihar megzavarta az adást.

Jory letakarja az utolsó dobozt is, beindítja a motort, és útnak indulnak, a csónak ring és bólogat a víz tetején, akár egy kis játékhajó a kád lágy hullámai közt. Egy csapat sirály marakodik egy szívkagylókkal pettyezett sziklán, egy kék halászhajó pöfög be nyugodtan a kikötőbe. Miközben elmarad a part, a víz megélénkül, a zöld hullámok egyre magasabbra törnek, fehér tarajuk tajtékzik és permettel borítja be őket. Távolabb borús színek festik meg a láthatárt, a tenger barnás, az ég pedig baljós palaszínű. A víz a hajóorrnak csapódik és felfröccsen, a habok felcsapnak, majd tovatűnnek. Jory egy kézzel sodort cigarettán rágódik, amely már rég kilapult a zsebében, de azért még el lehet szívni, szemét a horizonton tartja, a csikk kilóg a szájából. A füle fáj a hidegben. Felettük egy fehér madár bukdácsol a hatalmas, szürke égbolton.

Ki tudja venni a Maident a ködben, magányos cövekként mered ki a tengerből méltóságteljesen és távolságtartóan. Tizenöt tengeri mérföldre járnak tőle. Tudja, hogy a toronyőrök jobb szeretik, ha nincsenek annyira közel a parthoz, hogy azt látni lehessen a platformról, mert az otthonukra emlékezteti őket.

A fiú háttal ül neki – fura így érkezni, gondolja Jory, háttal annak, ahová tartasz. A hüvelykujján babrál egy sebet. Az arca lágy és émelygős, még beavatatlan. De minden tengerésznek meg kell vetnie a lábát.

– Jártál már tengeri tornyon korábban, kölyök?

– A Trevose-on. Aztán a St. Catherine’sen.

– De tengerin még soha.

– Nem, tengerin még soha.

– Gyomor kell hozzá – magyarázza Jory. – Jobb, ha az emberekkel is ki tudsz jönni, legyenek bármilyenek is.

– Ó, amiatt nem aggódom!

– Hát persze hogy nem. A főőr rendes ember, ez sokat számít.

– Mi a helyzet a többiekkel?

– Nekem azt mondták, hogy a másik segéddel érdemes vigyázni. De nagyjából annyi idős lehet, mint te, szóval biztos ki fogtok jönni.

– Mi van vele?

Jory elmosolyodik a fiú arckifejezésén.

– Nem kell aggódni! A szolgálatnál sok történetet mesélnek, és nem mind igaz.

A tenger hullámzik és habzik alattuk, feketén tajtékzik, csapkod és vetődik, a szél egy pillanatra alábbhagy, majd végigszalad a víz felszínén, végigver rajta, és felborzolja. A hajó orránál felcsap a vízpermet, a hullámok pedig egyre nagyobbak, és titokzatos a mélyük. Jory ifjúkorában gyakran jártak hajóval Lymingtonból Yarmouthba, és a fedélzet korlátján áthajolva csodálta, ahogy a víz csendesen változott, szinte észre sem vette az ember, és egyszerre eltűntek a homokpadok meg a tengerfenék, és ha ilyen helyen esett be valaki, több száz métert süllyedhetett. Ezeket az árkokat tűhalak és nyestcápák lakták: furcsa, felpuffadt, halványan ragyogó szerzetek, amelyeknek puha, tapogatózó csápjaik és ködös márványhoz hasonló szemük volt.

Közelebb érnek a világítótoronyhoz, a távoli vonalkából cölöp lesz, a cölöpből ujjnyi vastag épület.

– Itt is van. A Maiden-szikla.

Innen már látják a tenger nyomait a talapzatánál, a tornyot több évtizede ostromló, zord időjárás okozta sebeket. Bár már sokszor járt erre, Joryt mindig különös érzés fogja el, amikor a Világítótornyok királynőjéhez közeledik:  mintha megdorgálnák, jelentéktelennek érzi magát, és talán kissé fél is. A Maiden viktoriánus építészetet dicsérő ötvenméteres oszlopa sápadt büszkeséggel magasodik a horizont előtt a tengerjárók biztonságának egykedvű bástyájaként.

– Az elsők közé tartozik – magyarázza Jory. – 1893-ban épült. Kétszer is leomlott, mire sikerült meggyújtani az őrtüzet. Úgy beszélik, hogy amikor vihar ostromolja, síró nőhöz hasonló hangot hallat, ahogy a szél beszökik a kövek közt.

A részletek lassan kibontakoznak a szürkeségből – a világítótorony ablakai, a platform betongyűrűje és a fém lépcsőfokok által kijelölt szűk ösvény a bejáratig, amelyet kutyalépcsőnek is neveznek.

– Látnak bennünket?

– Most már igen.

De miközben Jory kimondja ezt, fürkészni kezdi az alakot, akinek a torony tetejéről kellene beintegetnie őket: a tengerészegyenruhát és csúcsos, fehér sapkát viselő főőrt vagy a másodsegédet. Ők már biztosan napkelte óta figyelik a vizet.

Óvatosan szemügyre veszi a világítótorony talapzata körüli katlant, és közben a legbiztonságosabb megközelítést latolgatja, hogy orral vagy farral irányítsa-e be a hajót, lehorgonyozzanak-e, vagy hagyja szabadon ringani. Fagyos víz csap fel egy félig elmerült sziklacsoportról; dagály idején a kövek eltűnnek, apálykor feketén ragyogó zápfogakként bukkannak újra elő. A tornyok közül a Bishopnál, a Wolfnál és a Maidennél a legnehezebb kikötni, és ha választania kéne, a Maident tenné az első helyre. A hajóslegendák szerint egy megkövesedett tengeri szörny állkapcsára építették. Tucatnyian vesztek oda az építkezés alatt, a zátonyon pedig számtalan eltévedt tengerjáró lelte halálát. A torony nem állhatja az idegeneket, és nem fogadja tárt karokkal a látogatókat.

De Jory még mindig az őrök felbukkanására vár. Nem tudják partra tenni a fiút, ha nem tartja valaki a kikötőpóznát. A hullámzás miatt az egyik pillanatban három méterrel lejjebb lesz, a következőben pedig három méterrel feljebb, és ha elveszti szem elől a cölöpöt, a kötél elszakad, az embere pedig hideg fürdőt vehet. Idegőrlő egy ügylet, de a tengeri sziklára épült tornyok mind ilyenek. A szárazföldön nevelkedett ember számára a tenger egybefüggő, állandó dolog, de Jory jól tudja, hogy nincs benne semmi állandó: szeszélyes és kiszámíthatatlan, és elragad, ha hagyod.

– Merre vannak?

Alig hallja a társa kiáltását a hullámok zajától.

Jory jelzi, hogy körbemennek. A fiú ábrázata egészen zöldes. A szerelőé is. Jorynak meg kellene nyugtatnia őket, de ő maga sem biztos a dolgában. Hosszú évek óta jár a Maidenhez, és soha nem kellett hátrahajóznia a torony túloldalához.

A tömör gránit világítótorony föléjük magasodik. Jory hátraszegi a fejét, és felnéz a bejáratra, amely tizennyolc méterrel a víz felett áll, tömör ágyúbronzból készült, és dacosan zárva van.

A legénysége kurjongat, az őröket szólongatják, és megfújnak egy éles hangú sípot. Magasabban, még magasabban a torony az eget karcolja, az ég pedig cserébe lenéz zavartan hánykolódó, kis hajójukra. Megint itt az a madár, amely követte őket. Bukdácsol az égen, és egy számukra érthetetlen üzenetet vijjog. A fiú kihajol a hajóból, és a tengerbe okádja a reggelijét.

Emelkednek és süllyednek, egyre csak várakoznak.

Jory felnéz az épületre, amely a saját árnyéka fölé tornyosul, és csak a hullámok robaját hallja, ahogy tajtékozva megtörnek a sziklán, szörcsögve mossák a köveket, és nem tud másra gondolni, mint az eltűnt lányra, akiről aznap reggel hallott a rádióban, meg a buszmegállóra, az üres buszmegállóra és a fáradhatatlanul zuhogó esőre.

2

A világítótorony különös esete

The Times, 1972. december 31., vasárnap

Tájékoztatták a Trident House-t három toronyőrük eltűnéséről, akik a Land’s Endtől tizenöt mérföldre fekvő Maiden-sziklánál található világítótoronyban teljesítettek szolgálatot. Arthur Black főőrnek, William „Bill" Walker másodsegédnek és Vincent Bourne ideiglenes segédnek veszett nyoma. Eltűnésüket egy helyi hajós és legénysége fedezte fel tegnap reggel, amikor megpróbálták eljuttatni a toronyba a váltásként érkező őrt, és a szárazföldre hozni Mr. Walkert.

Mivel egyelőre nincs nyom az eltűnt férfiak hollétével kapcsolatban, nem adtak ki hivatalos közleményt. A nyomozás megkezdődött.

3

Kilenc emelet

A partra szállás órákig tart. Tucatnyi férfi mássza meg a kutyalépcsőt, miközben a szájukban érzik a só és a félelem ízét, a fülük fáj a hidegtől, a kezük pedig véresre reped a fagyban.

Amikor elérik az ajtót, belülről zárva találják. Az acéllemezt, amelyet úgy készítettek, hogy ellenálljon a tomboló óceánnak és a süvítő szélnek, most puszta kézzel és rudakkal kell feltörni.

Ezután remegés vesz erőt rajtuk, az a rosszfajta hidegrázás, amely részben a kimerültségből ered, részben pedig a nyugtalanságból, amely beléjük rágta magát azóta, hogy Jory Martin hajóját nem fogadták a toronynál, majd megérkezett a Trident House utasítása: „Szálljanak partra!"

Hárman lépnek be a világítótoronyba. Odabent sötétség várja őket, meg a lécekkel rögzített, bezárt ablakú, tengeri állomásokra jellemző dohos, elhasznált levegő. A raktárban nincs sok látnivaló, a félhomály elmossa a zömök tárgyak körvonalait; kötéltekercsek, egy mentőmellény, egy fejjel lefelé kifüggesztett lélekvesztő. Minden érintetlen.

Az őrök tengerészköpenyei felakasztott halak gyanánt lógnak az árnyékban. Az érkezők a nevükön szólítják őket a mennyezetbe vájt búvónyíláson át, és a kiáltás végigszalad felfelé a csigalépcsőn:

– Arthur! Bill! Vincent! Vincent, itt vagy? Bill?

Kísérteties, ahogy az élénk hang belehasít a vaskos, illetlenül hangos csendbe. A férfiak nem várnak választ. A Trident azt mondta, hogy ez egy mentőexpedíció, de valójában holttesteket keresnek. Végleg letettek arról, hogy az őrök esetleg elmentek. Az ajtó zárva volt. Idebent vannak valahol.

Feltűnés nélkül hozzák vissza őket, hangzott a Trident utasítása. Titokban. Keressenek egy hajóskapitányt, aki tartja a száját, ne legyen felhajtás, ne csináljanak jelenetet, senkinek nem kell tudnia róla. És győződjenek meg arról, hogy a jelzőfénnyel minden rendben van, az ég szerelmére, valaki ellenőrizze azt is.

Hárman indulnak el felfelé egymás után. A fal mellett a következő szinten gyújtószerkezetek és a ködágyú töltetei sorakoznak. Dulakodásnak semmi jele. Mindhárom férfi az otthonára gondol, a feleségére, a gyerekeire, ha vannak, a tűz melegére és egy kéz érintésére a hátán: „Hosszú napod volt, kedvesem?" A torony olyan hely, amely nem ismer családot, csak a három őrt: három őrt, akik itt rejtőznek valahol holtan. Hol lelnek majd rá a testekre? Milyen állapotban lesznek?

Felmásznak a harmadik szintre, itt petróleumos tartályokat tartanak, aztán a negyedikre, ahol az égőbe való olajat tárolják. Az egyikük újra elkiáltja a neveket, inkább csak azért, hogy elűzze a fenyegető csendet. Távozásnak semmi nyoma, semmi nem utal menekülésre vagy arra, hogy az őrök bárhová is elmentek volna.

Az olajraktárból felhágnak a kovácsoltvasból készült csigalépcsőn, amely a belső fal mentén tekereg egészen a kupoláig. A korlátja ragyogóan tiszta. A toronyőrök szokatlan szerzetek, a rendrakás legapróbb részleteinek megszállottjai, fényeznek, rendezkednek, políroznak; a világítótornyok a világ legtisztább helyei. A férfiak ellenőrzik a rézfelületet ujjlenyomatok után kutatva, de nem találnak semmit: a toronyőrök gondosságból soha nem érnek a korláthoz. Bár ha az egyikük esetleg sietett, elesett és megragadta, vagy megfeledkezett magáról valami szörnyűség miatt… De semmi szokatlan nem mutatkozik.

A férfiak léptei baljós dobok gyanánt döngenek marconán és mélyen. Máris vágyják a vontatóhajó biztonságát és a szárazföld ígéretét.

Megérkeznek a konyhába. A helyiség három és fél méter széles, középen egy csővel, amelyben a henger alakú nehezék fut. A falra három szekrényt szereltek, amelyekben konzervélelmiszerek sorakoznak szigorú rendben: sült bab, lóbab, rizs, leves, leveskockák, vagdalt hús, sózott marhahús, uborka. A pulton egy zárt befőttesüveg frankfurti virsli, olyan gondosan csomagolva, mintha szövetminta lenne egy laborban. Az ablak alatt egy mosogató áll – piros csap az esővíznek, ezüst az ivóvíznek –, mellette pedig egy mosogatótál szárad oldalra fektetve. Egy összeaszott hagyma szorult a belső és a külső fal közötti repedésbe a polcokon, amelyeket a toronyőrök éléskamra gyanánt használnak. A mosogató felett egy tükrös szekrény függ, így ez a rész fürdőszobaként is szolgál: a férfiak fogkeféket, fésűket, egy Old Spice és egy Tabac arcszeszt találnak. Emellett egy fiókos szekrény áll itt evőeszközökkel, tányérokkal és bögrékkel, minden az elvárt gondossággal elrendezve és elpakolva. A falon függő óra nyolc óra negyvenötkor állt meg.

– Ez meg mi? – kérdezi a bajszos.

Az asztal meg van terítve egy el nem fogyasztott étkezéshez. Két főre, nem háromra – egy kés és egy villa mindkettejüknek, meg egy üres tányér. Két üres bögre. Só és bors. Egy tubus mustár és egy tiszta hamutartó. Az asztallap laminált lemezből készült, félhold alakú, és pont körülöleli a henger alakú nehezéket; alatta egy pad és két szék, az egyiknek felszakadt a bélése, a másik féloldalasan áll, mintha csak a rajta ülő hirtelen pattant volna fel.

Egy másik férfi, az oldalra fésült hajú, ellenőrzi a sütőt, hátha melegszik valami, de az jéghideg, és egyébként is üres. Az ablakon át hallják a tengert, amely nehéz sóhajtással feszül neki a szikláknak odalent.

– Fogalmam sincs – mondja nem is annyira válasz gyanánt, inkább valami általános és félelmetes értetlenség beismeréseképp.

A férfiak a mennyezetre pillantanak.

Az a helyzet, hogy egy világítótoronyban nem lehet hová elrejtőzni. A legalsó szinttől a legfelsőig minden szobában két lépés vezet a nehezékig, aztán két másik a túloldalig.

Felmennek a hálóba. Három ívelt tábori ágy illeszkedik a fal vonalához, a függönyt mindegyiknél elhúzták. Az ágyakat gondosan bevetették, a lepedőket kifeszítették, az ágyakon párnák és szúrós, teveszín takarók. Feljebb két rövidebb ágy a látogatóknak, és egy létra, amelyen fel lehet mászni. A lépcső alatt elfüggönyözött tárolórekesz. Az oldalra fésült hajú visszafojtott lélegzettel húzza félre a függönyt, de csak egy marhabőr kabátot és két fellógatott inget talál.

Hét emeletet másztak meg, és jó harminc méterrel járnak a tengerszint felett. A nappaliban egy televízió áll három kopottas karosszék társaságában. A földön, a legnagyobb mellett, amely a főőré lehet, egy bögrét találnak, benne egykortynyi kihűlt teával. A cső mögött a szelelőlyuk fut végig alulról. Talán mindjárt megjelenik a főőr odafentről, mert eddig fent volt a jelzőfénynél, és a palástot tisztította. A többiek is ott lehetnek, kint a körfolyosón. Sajnálják, hogy nem hallották meg az érkezőket.

A megállt falióra itt is ugyanazt az időpontot mutatja. Háromnegyed kilenc.

A nyolcadikon egy dupla ajtó vezet a gépterembe. A holttestek akár itt is lehetnének – az üreg megakadályozta volna a szag terjedését. De ahogy várták, nem találnak semmit. Kezdenek kifogyni a toronyból. Csak a jelzőfény maradt. Kilenc szintet kutattak át, és mindegyik üres volt. Felmennek a tetejére, és ott van a Maiden jelzőfénye, egy hatalmas Auer-égő, amelyet madárszárnyhoz hasonlóan törékeny lencsék vesznek körbe.

– Ennyi. Eltűntek.

Csapzott felhők közelednek a horizonton. A szél feltámad, irányt változtat, és felborzolja a vad hullámok fehér taréját. Olyan, mintha a toronyőrök nem is jártak volna itt. Vagy talán felmásztak a tetőre, és egyszerűen elrepültek.

II

img2.jpg

1992

4

A rejtély

Independent, 1992. május 4., hétfő

ÍRÓ IGYEKSZIK MEGOLDANI

A MAIDEN-SZIKLA REJTÉLYÉT

Dan Sharp kalandregényíró vállalkozott arra, hogy felfedi a korunk egyik legnagyobb tengerészeti rejtélye mögött rejlő igazságot. Sharp, aki olyan népszerű tengeri kalandregények írója, mint A vihar szeme, a Csendes vizeken és Az elsüllyedt csatahajó, a tenger mellett nőtt fel, és régóta izgalmasnak találja az eltűntek megoldatlan ügyét. Most először foglalkozik majd valóságon alapuló történettel, amiről így fogalmaz: „A Maiden-szikla titka gyermekkorom óta lenyűgözött. Szeretnék fényt deríteni az ügyre azáltal, hogy beszélek az eset központi szereplőivel."

Húsz évvel ezelőtt, 1972 telén három toronyőr tűnt el a Land’s Endtől pár tengeri mérföldre magasodó, cornwalli tengeri