A bolondajtó | Violin

By Elmer István

A bolondajtó című kisregény az 1990-es évek délszláv háborújának idején játszódik. A történet azonban túlmutat a pillanatnyi helyzeten: a minden korban, minden körülmények között előforduló, az ember lényegét érintő lelki választásról szól. Hogyan juthatunk el az adott történelmi létezés viszonyai között – legyenek azok nyugalmasak, kellemesek, békések, vagy mint ebben a műben, keservesen megpróbálók – az élet teljes távlatának felismeréséig, a földi létezésen túlmutató bizonyosság kereséséig.
 A kisregény fiatalember hőse a véletlen folytán – a véletlen persze üres szó, a belső út törvényéről van szó – annak köszönheti megmenekülését az ellenség elől, hogy magára ölti, mintegy álruhaként a ferences szerzetesi ruhát. Hogyan válik belsővé ez a kényszer szülte külső választás? Mire véget ér a város ostroma, s megszületik a fegyverszünet, milyen felismerésig jut el a lélek?
 A Violin című kisregény – kimondatlanul, de felismerhetően – Antonio Vivaldi Velencéjébe vezet el minket. A maestro egy leánynevelő intézet énektanára, katolikus pap és zeneszerző. Velence, ez a tengeren lebegő város a kifinomult művészet szeretetének és keresésének szépséggé emelkedő környezete. A művészet folyamatosan arra tesz kísérletet, hogy felnyissa az ember tekintetét a látható világon túli láthatatlan felé, amely láthatatlan világ életünk elválaszthatatlan, lényegi meghatározója. A zeneszerző ezért tesz újra és újra kísérletet – a teljesség utáni vágytól hajtva – a tökéletes mű megkomponálására. Ihletadóként az egyik növendékleány hangja szolgál számára. A környezet azonban félreérti ezt, s arra gondolnak, az idősödő pap-művész szerelmi történetének tanúi…

• Language: Magyar
• Publisher: Napkút Kiadó
• Release date: May 1, 2021
• ISBN: 9786156283108

Book preview

kisregény

Impresszum

Napkút Kiadó Kft.

1027 Budapest, Fazekas u. 10–14.

Telefon: [phone]

Mobil: (70) 617-8231

E-mail: [e-mail]

Honlap: www.napkut.hu

Szöveggondozó: Kovács Ildikó

Tördelőszerkesztő: Szondi Bence

© Elmer István, 2021

© Napkút Kiadó, 2021

ISBN 978 615 6283 10 8

Támogatóink

A kötet megjelenését támogatta

a Nemzeti Kulturális Alap

A bolondajtó

1.

Villámlottak a hegyek. Följajdult, fölsajdult a gerincük, a fák töve, még a gyökerük is. A fény olyan erővel hasította föl a sötétséget és a mozdulatlanságot, mintha meg akarná vakítani a színeket. Hogy már semmiféle képzelet ne tudjon másra gondolni, csak erre a rettenetes megfeszülésre: ahogyan villámlanak a hegyek.

Van-e mértéke a rettegésnek? Vagy minden más érzésnek? Lehet-e rettegni és még inkább rettegni? És gyűlölni? Miféle mértékkel mérhető az emberben vetemedő gyűlölet, ez az egyetlen, hatalmas fekete tömb, amely rádől viselőjére, s agyonnyomja? Már semmi más, csak ez az indulat hörög az arcán, remeg a szája szegletén és fojtogatja a torkát, s a bosszú leheli ki a szabadulást. Amikor látja, folyik a vér, megroppan minden ellenállás, oldódni kezd a feszültség: igen, végre… és nincs parancs, nincs Isten, nincs semmi, az idő is összehúzza magát, mintha minden egyetlen leheletnek, a vad igazságnak adná át a helyét, és már semmi más nem számítana. Mint a villám, úgy vakít, és úgy liheg az egyéni akarat: „Semmi más, csak én!" Megmaradni, mindenáron!

Koszos, elhasznált, emberszagú katonaruha.

Lehet-e szeretni és még jobban szeretni? Nem a végtelen, a minden mértéket nélkülöző valóság irányjele ez?

Minden pillanat beledől az okoskodás kábulatába. Vízsúlyosan havazott: ömlött alá, s a földön azonnal vízzé változott a hó, mintha csak le akart volna taglózni mindent, ami él, hogy vége legyen; legyen vége már, némuljon el és vakuljon meg minden emberi akarat.

De nem. Villámlottak a hegyek. Gerincük meggörbült nyerge fölmaródott a fénytől. Villanás, aztán semmi, és odalent, a városban a robbanás. Valahová becsapódott a lövedék, és szerteszórta repeszeit. A robbanás utáni csönd: hallani valamit? Maradt még hangja az életnek? Vagy csak a hörgés, amint a roncsolódott test vonszolja még magát a földön? Fölnéz, de már nem lát semmit, semmit, ami rajta kívül van; hideg a keze és hideg a gyomra, hideg a szája, hideg a lelke: „Meghalok."

A piactéren robbant szét a tüzérségi gránát, s nyomában fröccsent, melegen fröccsent vér és cafat. Az imént az árus, egy kerek képű falusi fiú éppen azt magyarázta, kezébe véve a vastag, érett szalonnát: ez még hagyományos füstöléssel készült, olyan puha, mint a vaj, és a fehér szalonna úgy feküdt ott, akár egy párna, de akkor már villámlott a hegy, elindult a gránát, ahogyan röhögve mondták a tüzérek: a malac, a malacocska, tizenhat kilós malacka – repült, fényes pengehanggal hasította szét maga előtt a levegőt, menet közben kibiztosított, s ami még alig korábban ártatlan kövér testként hevert a zöldre festett katonaládában, egyszeriben széttárta pofáját, a gravitáció és a sebesség összeütközése kibiztosította az ütőszeget, és ettől kezdve a kövérre töltött lövedék már csak röhögött; sem Mefisztó, sem Lucifer nem ismeri ezt a röhögést. Mindegyikükön túltesz, csámcsogva röhög és átüti a levegőt, „nézze, milyen finom, érett szalonna, és a füstölt oldalas egy jó babgulyásba, „igen, de mennyi az ára?, s Mária néni, régről maradt kalapjában, melyet odahaza kényes finomsággal és gonddal helyezett öreges, őszes hajára a tükör előtt (a tükör a szélein megtöredezett már, lehullott róla a fényes máz, amely ugyanabba az időpillanatba visszavetítette a beletekintő látványt), elindult a piacra, hogy beszerezzen valami ennivalót.

„Istenem, a régi idők, és az évtizedek porában elsimult kalap, amelynek színét már nem lehetett meghatározni, ott libegett az apró léptek felett. „Nekem kell gondoskodnom róla, és ment, egyre csak ment az utcákon át, valami cél felé, azt gondolta, az ebédért és a vacsoráért, s ha ügyeskedik, még másnapra is marad, és nem bánja, hogy fáj a lába a folytonos állástól a tűzhely előtt.

„Nem baj, kedveském, nem baj, és a kalapot finom, zavart szertartással visszahelyezi a szekrény fölső polcára, „ebben esküdtünk, igen, ebben esküdtünk, s megkeveri a krumplifőzeléket, „meglátjátok, milyen finom, majd meglátjátok, kedveskéim", s beleteszi a füstölt oldalast…

De senki nem látott meg semmit, ő pedig megvakult (vagy éppen visszanyerte látását?), mert villámlottak a hegyek, és a lövedék, tizenhat kilós malacsúlyával, már elindult, már jött, már ott lihegett, sivítva szórta szét maga előtt a levegőt, az ütőszeg kibiztosított, már… már, minden „már, a falusi fiú alkarjára vette a szalonnát és a féloldalnyi füstölt húst, amelyben a bordák, mint valami huszárok, sorakoztak, „nézze, asszonyom, milyen teste van ennek, és felszállt az illat, „lassú tűzön, három napig cserfa füstjén lógattam, a szürke esküvői kalap alatt (a kalapra még egy színes madártollat is odasimítottak) bólintott a mosoly, Mária néni mosolya, arcán két kis süteménnyé dudorodott, „jól van, szívecském, látom, szívecském, és arra gondolt, otthon talál még a kamrában babérlevelet. Még a háború előtt beszerzett mindenféle fűszert, mert tudta a nagyanyjától: „Gyermekem, mindig legyen otthon liszt, cukor, olaj, fűszer, ha bármi történik."

Mert „bármi" történt: kilencedik hónapja körbezárták a megszálló csapatok a várost. Messze hordó ágyúikkal fölültek körben a hegy gerincére, és mint valami ítélet, némán várakoztak.

„Milyen szép volt az esküvőnk, nézte Mária néni magát a tükörben, éppen ősz hajára illesztette a kalapját, hogy elinduljon a piacra, talán a fia is hazatér az ünnepre, hiszen húsvét lesz hétvégén, „valahol itt van a városban, olyan szépen mutat az egyenruhában, drága gyerekem, ti védtek meg minket, és amikor magára illesztette a visszfényében töredezett tükör előtt a kalapot, arra gondolt, „drága Karl, ugye, érzed, szeretünk téged, múló poraidban is, és már nem tudta, sír-e vajon, vagy mosolyog: „Drága Karl, nézd a fiad, micsoda erős gyerek!

Valahol ott volt a városban, vállán fegyverrel, figyelemmel föl a hegyekre. Körülzárták a várost, kapták a hírt, és megrendült benne az élet, „nem tudom, mikor jöhetek, anyuka, de jövök, vigyázz magadra", megcsókolta a szikkadt bőrű öregasszonyt, és határozott léptekkel elhagyta a házat.

Mária néni remélte, ott találja az árust, akit már sok év óta ismert, régebben az apja árult, de aztán vagy megöregedett, vagy meghalt, „nála mindig olyan szép húst kapni, és bólogatott a piaci stand előtt, „tudja, kedveském, a fiam katona, és majd hazajön, húsvétra biztosan hazajön, neki akarom, mert annyira szereti a krumplifőzeléket füstölt oldalassal… tudja, olyat adjon, hogy neki…

És látta a fia arcát, azt a borostás férfiarcot, „Istenem, mi lett ebből a gyerekből, állán hogy megférfiasodott a sebhely! Négyéves lehetett, talán négyéves, kiment vele az udvarra, fölültette a kis kerékpárra, olyan volt a fia, mint egy herceg, kétoldalt lobogó szőke hajával, „mama, de jó, mama, lábát ráillesztette a pedálra, s már hajtotta, lobogott hercegarcocskája. „Látod, mama, megy!" Hajtotta a pedált, visszahajította anyja felé a kacaját, de a kerék kibicsaklott egy kavicson, és már csak a látvány maradt: szája alatt, az állából kicsordult a vér.

„Karl, Karl!, kiáltotta Mária, miközben odarohant a földön fekvő gyermekhez, fölkapta, nyálával letörölte a vért, szélesen, rózsaszínűen remegett a szétnyílt hús, „Karl, Karl, a gyerek!, és a sebet megint elborította a vér. Az apa kiszaladt a házból, „mi történt?", felesége kezén ott látta a futó vért, a teste felé futó vért, ezt a pietà-vért, az ölbe vett testet, a karokat, a fiú bágyadt-riadt tekintetét.

Be kellett vinni a kórházba, „Mária, hozz egy takarót, nehogy megfázzon", és megnyújtott gyalogléptekkel siettek a közeli kórházba, hárman, ők hárman. A feleség alig tudta követni férje határozott, szapora lépéseit, s nem gondolt arra, mégis tudta – a gondolaton kívüli vagy azon felüli tudással –, az ember nem az értelmével, még csak nem is a hitével, hanem egész önmagával, az apró, sietős lépteivel és a hajával, amely fésületlen maradt a nagy rohanásban, van legközelebb Istenhez.

„Hogy megférfiasodott állán a sebesülés nyoma, és Mária néni már úgy gondolta, ez a sérthetetlenség jele a fián, nem eshet semmi baja. „Jaj, kisfiam, hát el kell menned? „Mama, most mindenkinek harcolnia kell", és Mária legszívesebben saját testébe gyúrná a fia testét, s a maga vállára venné a fegyverét, hogy ő legyen, ha már el kell veszni – ha már el kell veszni.

„Mennyire fog örülni, ha belép, és a konyhából megérzi a babérillatú krumplifőzeléket. Az apró ujjak előkotorászták a karjára függesztett táskából a pénztárcát, „tudom én, milyen időket élünk, drága a hús, de az én fiamnak, aki katona, mert most meg kell védeni minket… – és a kerek képű, széles arccsontú férfi már mondta volna: ugyan, hagyja néni, ha a maga fia harcos, akkor…

De villámlottak a hegyek. Sivított a szétszakított levegő, és ebben a kiömlött térben, ebben a véres szakadékban robbant a lövedék, a tizenhat kilós malac, közben odafent röhögtek a tüzérek: „Ahová ez becsapódik…"

A fehér, vajpuha szalonnára és a füstölt oldalasra ráfröccsent a vér. Aztán elindult, szép lassan csordogálva. Mária néni szerteszakadt. És a kerek arcú, széles csontú henteslegény is. Mit ér a bevérzett szalonna és oldalas? A babérlevélnek is elpárolgott minden illata. Már soha nem rotyog a tűzhelyen krumplifőzelék.

2.

Miért, hogy a szavak, a kifejezések mindig csak kapaszkodó kísérletek? A gondolatok, amelyekre irányulnak, már nem ugyanabban a pillanatban léteznek, elmúltak, az élet túljutott rajtuk, s az ember hiábavalóan kap utánuk, nem érheti el őket; marad az üres hadakozás, az érthetetlenség.

Krizsán néhány emberrel úgy döntött a hegyről lezuhanó gránátok tüzének szünetében, hogy átkelnek a keskeny, gyors sodrású folyó túloldalára, s ott állítják fel védelmi állásukat. A lövedékek annyira közel csapódtak be hozzájuk, hogy azt gondolták, az ellenség bemérte őket, s csak idő kérdése, és pontos találattal elintézik őket. „Most!" – intett Krizsán, s megindultak. A folyón átívelő gyaloghídon derékban meghajolva, futólépésben rohantak át, nagy szüneteket hagyva, ne tűnjenek fel a hegykaréjon célpontra lihegő ellenségnek, védtelen civileknek tartsák őket, bár már az sem számított.

Mit csináljanak a géppuskákkal? Hagyják hátra őket? De anélkül miféle védelmi állást kereshetnének, mi értelme lenne összetartozásuknak? Most még katonák, harcosok. Amíg kezükben a fegyver, van erejük és akaratuk, de ha elhagyják, kóbor, mészárlásnak kitett emberekké válnak.

Talán nem tudják olyan rövid idő alatt rájuk állítani az irányzékot. Odatúl pedig eltűnnek a házak között, s ha lőnek is rájuk, már csak találomra. Krizsán fáradt arccal tápászkodott föl. Arca fehér volt, átütött rajta a sötét színű szakáll. „Gyerünk!", és már nem érdekelte, bemérték-e odafönt a hidat. Vajon amikor megpillantják őket, máris tüzelnek, s a robbanástól szerteszóródnak?

„Képtelenség, és Krizsán összeszedte az embereit. Alig voltak néhányan. „Gyerünk, meglapultak a falak mentén, megközelítették a hidat, a géppuskáknak idétlenül lógott a lábuk, ahogyan fölmarkolták és magukkal vonszolták őket. Kivártak. „Egyszerre, mindannyian", adta hátra a parancsot, s a többiek is olyan halkan, súgva továbbították, mintha legalábbis meghallhatná a hegykaréjba immár kilencedik hónapja befészkelődött ellenség.

Krizsánnak még eszébe jutott: mi ez a nagy csönd, hiszen a tüzérség, ha egyszer rákezdi, végigpásztázza a területet. Mint valami kíméletlen díszmenet, masíroznak végig a robbanások, föltörve maguk előtt a követ, az aszfaltot, a földet, mindent. Most azonban dermedt hidegbe fulladt a csönd.

Nyugtalankodott: mit jelentsen ez? „Csak nem…? – és mielőtt fölfoghatta volna a valóságot, nagyapja hangja úszott elé: „A fronton leginkább a csönd kibírhatatlan. A várakozás: most mi lesz? Mert ha már leszakad az ég, s itt is, ott is, mindenfelé robbanások, becsapódások, földhányással együtt repülő emberi belsőségek, ahhoz legalább igazodni lehet; annak van arca, van hangja, csak a csönd személytelen. Mint egy titok, amely visszatartja magát. Ennél jobb azonnal a pusztulás…

Gyerek volt, amikor nagyapja erről beszélt, s nem értette. El is feledte, de most egyszeriben felébredtek benne a szavak, már azt sem tudta, saját lihegését hallja-e, vagy nagyapja szuszogását. „Igen, a személytelen dermedtség! A rossz megnő, mint az árnyék, szertefolyik a földön, és felismerhetetlen az arca."

Mégsem volt más választásuk. A hegyek felé őrület lett volna menekülni. „Egyszerre, adta hátra, s a híddal egy vonalban feszülten figyelt. „Talán arra várnak, hogy elinduljunk, vagy alábbhagyott a figyelmük, s csak unalomból lőtték megint a várost?

Kilenc hónapja körbezárva. Ott lihegtek a tarackok, fönn a hegygerincen, s időnként elokádva magukat, véreset hánytak a városra. Krizsán nem tudta, hogy az anyja éppen akkor merészkedett ki a piacra. A délelőtt biztonságosabb, mondogatták, olyankor nem lőnek a riadtan szaladgáló emberek közé. Egyre fogyott az élelmiszer, a városban látszólag még nem éheztek, de mindez csak látszat volt, bármely pillanatban bekövetkezhetett, hogy rákényszerülnek a házi rágcsálókra. Volt, aki öngyilkosságot követett el. „Inkább a halál, mint a szenvedés, s nyugalmat várva ettől, a férfi végzett a feleségével, aztán magával is. Aki hallott róluk, megrántotta a vállát: „Nem volt senkijük.

Mindenki ott dédelgetett valakit magában. „Az átkozottak! – néztek föl a hegyekre. Semmi nem látszott, csak a fák, mögöttük az ég, „egyszerű, milyen egyszerű, de mégis érezték a hegyoldalról lecsorgó félelmet, amely bennük vált széles vízfolyammá.

Krizsán szeme megakadt a hídfőnél elhelyezett táblán: „Itt ölték meg Ferenc Ferdinánd trónörököst 1914. június 28-án, aminek következményeként kitört az első világháború." Hányszor gyalogolt erre, már iskolába menet is, de soha nem jutott eszébe, hogy elolvassa. Most pedig olyan erővel tolakodtak elé a betűk, mintha ez lenne a legfontosabb.

„Egyszerre, amikor intek", adta hátra az újabb parancsot. Szeretett volna a lombok közé látni, pucéran szemlélni valamennyi hegyet, ne rejtegethessenek semmit, leginkább az ellenséget ne, legyen végre minden áttekinthető, mint a mező. Áttekinthető, egyszerű és illatos.

„Most", és már rohant is, nyomában a többiek. Védtelenül, a híd teljes hosszában. Hány méter lehet, tizenöt vagy ötven? S mennyi idő? Krizsán úgy érezte, hiába feszíti meg minden erejét, nem rohan kellő gyorsasággal, mintha már órák vagy napok óta nyargalna a hídon, amely nem akar véget érni; amint közelít, egyre messzebb a túlsó part, az idő pedig megdagad, felpuffad, és mindannyian ki vannak téve, mint mozdulatlan bábuk, az ellenség röhögésének; s ez a röhögés az aknák robbanásából csapódott fel.

Rohant és lihegett. Meggörnyedve, minél kisebbre húzta össze magát, a golyószóró ritmustalanul odacsapódott a lábához, éles fémrésze fölsértette nadrágja alatt a bőrét, de nem érezte, „csak túljutni, fedezékbe", s ha valami volt, ami ebben a lelassult, megbénult időben eszébe jutott, Zsófi karcsú alakja.

Aki megpillantotta, mindenkinek a törékeny báj jutott eszébe róla. Ott lakott, a város másik részében, amerre Krizsán rohant az embereivel. „Legalább közelebb kerülök hozzá", de olyan volt a futása, mint álmában: menekülni akart valami elől, ám a lábai puhán szerteomlottak a földön, s hiába minden elhatározás, minden erő, egy helyben kapálódzott, egy helyben szaladt, és a tárgyaknak nem volt éle. Ilyenkor riadtan és izzadtan ébredt. Csak nem ez ismétlődik meg?

Anyja ekkor már ott hevert gránát szaggatta testtel a piactéren, de ő nem tudott róla, Zsófi pedig behúzódott a ház hátsó, domboldalba futó helyiségébe, ha megkezdődött a hegyekről az ágyúzás. „Meglásd, egyszer véget ér, és nem kell rohannunk a hídon, majd szépen gyalogolunk, középütt megállunk, nézzük odalent a halakat, amint a sebes vízfolyással szemben igyekeznek előbbre jutni; a víz pedig fehéren bukik át a kiálló köveken."

„Majd megpillantalak – Krizsán a tenyerében érezte a mozdulatot, amellyel végigsimítja a leány arcát –, s azt mondom neked: nem kell félni, mostantól kezdve semmitől nem kell félni. Keze meglendült, ökölcsontját végigmarta a híd fémkorlátja. Szétzúzta a bőrt, folyt belőle a vér. Észre sem vette. Ujjai mintha rámerevedtek volna a géppuskára, talán össze is nőttek vele, hogy már nem lehetett elválasztani őket egymástól, „gyerünk, gyerünk! – de micsoda távolság néhány lépés!

Átjutottak. A folyóparti sétány fái már elfedték őket, de még mindig nem voltak védelemben. Ha becsap közéjük egy repeszromboló aknagránát, ötvenméteres körzetben minden élőt megöl. „A gazemberek, ilyen ocsmány módon harcolnak. Jönnének ide, mutatnák meg az arcukat szemtől szembe, de gyávák; nem kell félni…", és Krizsán rohant, mögötte a többiek. Nem álltak meg az első házsornál, hanem tovább, minél beljebb a házak közé, ahol a kapualjak, kiszögellések, utcafordulók mind menedéket jelentettek.

Milyen idős lehetett? Huszonegy, talán huszonkettő? De az ostrom kilenc hónapja időtlenné tette az arcát. Az idő fölbolydult és értelmetlenné vált.

Végre megállt, hátát nekivetette a falnak, maga előtt csüngött a géppuska, mint valami hosszú lábú, szipókás rovar, úgy lengett vékony acélállványzatával. „Átjutottunk, nevetett, mint aki valamilyen gyermekcsínyt követett el, huncutul tekintett szerte a többieken: „Na, fiúk, sikerült!

Mégis azt gondolta, mindjárt robban valahol. A hegyről bizonyára észrevették rohanó alakjukat, s csak úgy, vaktában odaküldenek néhány gránátot. De nem, néma maradt, idegesítően néma maradt a város.

„Történjen már valami!, üvöltötte volna legszívesebben. Remegett, azon volt, hogy kézbe kapja a golyószórót és meghúzza a ravaszt, s addig lő, ameddig töltény van a tárban, nem érdekli, micsoda pazarlás, csak tüzelni, minél nagyobb erővel tüzelni, mert az erőt ad, mert az kioldja mérhetetlenné sűrűsödött feszültségét. Majd föltűnik az ellenség, s az elsőnek a testébe akadnak a lövedékek, nem süvítenek hiába, nem pattannak szerteszét fölöslegesen, hanem megköti őket a test, aztán a hörgés, aláomlás: „No, végre!

„Nicsak, a színház! – s mintha akkor látta volna először, az újdonság erejével, de mégis ismerős érzéssel hatott rá. „Milyen darab mehet ma?, aztán dühösen legyintett: „Micsoda őrület!" – és látta maga előtt a színpadot, kezdetben a durva tartógerendákat hordta, amelyeket a nézőtérről