Fekete Eső

By Péter Dóka

Kalandos lovagregény és fantasy egyedi találkozása Dóka Péter új könyve. A szerző jól ismert humora, fantáziája most is magával ragadja az olvasót. Hősei bukott lovagok, szélhámos vitézek, történetíró törpék, jámbor sárkányok. A trilógia első részében Azovil, a rettenetes erejű kisfiú lovagi küldetésre indul Igazi Lancelot és Jolóka törpe kíséretében, hogy megmentse országát és ezzel az egész világot a pusztulástól. A férfiak azonban nem járnának sikerrel Vasfog, a sárkánylovas kislány segítsége nélkül…

• Language: Magyar
• Publisher: Móra Kiadó
• Release date: Mar 31, 2021
• ISBN: 9789634866343

Book preview

DÓKA PÉTER

VIHARLOVAG

FEKETE ESŐ

img1.png

MÓRA KÖNYVKIADÓ

Baranyai (b) András rajzaival

Minden jog fenntartva, a kiadvány egészének vagy bármely részének a kiadó írásos engedélye nélküli sokszorosítása, másolása, egyéb engedélyköteles felhasználása – beleértve a kiadvány digitalizálását és ily módon történő többszörözését, nyilvánossághoz közvetítését – szigorúan tilos!

A kiadó könyveit kedvezménnyel megrendelheti webáruházunkban:

www.mora.hu

© Dóka Péter, 2016

© Móra Könyvkiadó

Móra Könyvkiadó

1950 óta családtag

Az 1795-ben alapított Magyar Könyvkiadók és Könyvterjesztők Egyesülésének tagja

ISBN 978 963 486 634 3 (epub)

ISBN 978 963 486 635 0 (mobi)

Kiadja a Móra Könyvkiadó Zrt.,

Janikovszky János elnök-vezérigazgató

Felelős szerkesztő: Dian Viktória

Elektronikus változat: Farkas István

Móra Könyvkiadó Zrt., Budapest, 2020

E-mail: [e-mail] • Honlap: www.mora.hu

PROLÓGUS

Johanna szalad.

Jól ismeri a szűk, félhomályos folyosókat, nem téved el. Felmászik a csúszós kovakő lépcsőn, amiről sosem tudja eldönteni, hogy kétszáz vagy kétszázegy lépcsőfokból áll, aztán végigrohan egy keskeny, örökké főzelékszagú folyosón, átvág a Mágnestermen, és egy pillanatra kíváncsian bekukkant a Gőzterembe, ahol még sosem járt. Oda lányoknak nem szabad bemenni. Aztán egy alig észrevehető, szűk ajtón kisurran a főfolyosóra, ott sorra nyitogatja a faragott tölgyfa ajtókat. A negyedik ajtó a legnehezebb: Johanna elrugaszkodik a földtől, elkapja a kilincset, teljes súlyával ránehezedik. Az ajtó nyikorogva tárul ki, és Johanna szalad tovább. Már majdnem a szobájához ér, már csak néhány lépés, amikor a sötétből kiválik egy árnyék. Johanna felsikolt, és a nagy igyekezetben, hogy elkerülje az ütközést, a hideg kőre zuhan.

– Még mindig itt vagy? – kérdezi az árnyék. – Azt hittem, már úton vagytok Porhóval.

Johanna feltápászkodik, a szoknyáját igazgatja.

– Kisjohanna itt maradt – feleli. – Kisjohannát nem hagyom itt.

– Kicsodát? – Az árnyék ide-oda dülöngél. – Te vagy Johanna, az én Johannám. Nincs semmiféle Kisjohanna.

– Kisjohanna a legjobb barátom – feleli a kislány, és résnyire húzza a szemét. – Olyan, mint én, csak még nem olyan okos, mert sokkal kisebb.

Johanna úgy tesz, mintha meg sem hallaná az árnyék morgását. Belép a szobájába, felkapja az ágyról a rongybabát, és rohan visszafelé. A főzelékszagú folyosón lassít, mert éhes, és jó belélegezni az étel illatát. „Borsófőzelék fasírttal" – gondolja, és elmosolyodik.

Szuszogva ér a Palotakertbe, alig kap levegőt.

– Porhó! – kiált oda egy magas, karmazsin köpenyes férfinak. – Indulhatunk!

A férfi nem fordul felé, éppen hatalmas vaskarót ver bele

a földbe. Amikor elkészül, láncot teker rá, és elégedetten megrángatja. Morgás hallatszik. A lánc túlsó végén egy elgyötört, sebesült sárkány fekszik, nem túl nagy példány, de tüskés tarajával, sárgán fénylő szemével így is félelmetes látvány.

– Nézd csak, Johanna! – mutat rá Porhó. – Olyan kedves, ahogy így lustálkodik. Nem akarod megsimogatni? Ne félj, ha meg akar harapni, rögtön levágom a fejét.

– Porhó! – toppant nagyot Johanna. – Én egy kisasszony vagyok, nem fogok sárkányokat simogatni. Idáig érzem, hogy milyen büdös. Indulni akarok!

Porhó az égre mutat.

– Látod a felhőket, Johanna? Vihar készül. Szólok atyádnak, hogy máskor menjünk.

– De én indulni akarok! Azonnal! – Johanna fenyegetően felemeli az ujját, ahogy az apjától látta. – Látni akarom a Felhőtornyot! Tízéves vagyok, nem fogok megijedni egy vacak esőtől.

Egy pillanatra eláll a szél, csönd lesz, csak a sárkány szuszogása hallatszik. Porhó a szakállát húzogatja.

– Jól van, Johanna.

Kézen fogja a kislányt, a lovához vezeti, amely a kert gondosan nyírt bokrai mellett, a vén körtefa alatt álldogál. Egyetlen ugrással a nyeregben terem, aztán felkapja Johannát, és maga elé ülteti. A kislánynak elakad a lélegzete.

„Mintha repültem volna!" – gondolja.

Lassan poroszkálnak lefelé a dombról, aztán a főúton Porhó galoppra fogja a lovát. A közelgő vihar miatt kevesen járnak az utcákon, de akik látják őket, integetnek, és Johanna bájosan visszaint mindenkinek.

– Látod, Kisjohanna? – súgja a rongybabának. – Téged is így fognak majd szeretni, ha megnősz. Most még csak buta kisbaba vagy. De én azért nagyon szeretlek.

Elmaradoznak mellettük a házak. Szélben hajladozó, recsegő-ropogó fák mellett vágtatnak el, aztán végigkopognak a hídon, és beügetnek a Börbönce-erdőbe. Itt kitaposott ösvényen haladnak tovább. Az ágakon álmos hubukmadarak gubbasztanak, kék szemükkel lustán merednek a semmibe. Johanna örül, hogy nem hallja rusnya, rikácsoló hangjukat.

Pár percnyi lovaglás után egy tisztás szélére érnek. Porhó gyöngéden leteszi Johannát a földre, aztán ő maga is lekászálódik a nyeregből. Nyoma sincs mozdulataiban annak a könnyedségnek, mint induláskor.

– Beteg vagy, Porhó? – kérdezi Johanna, aki mindig rögtön kimondja, ami az eszébe jut.

Porhó egy csipkebokrot bámul, mintha arra volna írva a válasz.

– Lovag vagyok, Johanna. Egy lovagnak azt kell tennie, amit az ura parancsol neki. Nem mindig tehetjük azt, amit akarunk.

– Nem értem – mondja némi töprengés után Johanna. – Most akkor nem vagy beteg? Vagy igen? – Porhó felé emeli a babáját. – Kisjohanna se érti. És nagyon szeretné, ha elmagyaráznád neki. Ő még nagyon-nagyon buta.

Porhó válasz helyett kézen fogja a kislányt, és keresztülvezeti a tisztáson. Erősödik a szél, zúgnak körülöttük a fák. A tisztás túloldalán a Szabira folyó hömpölyög: hullámai dobálják a parti topolyafához kötött ladikot. Amikor beleszállnak, villám borítja fénybe a vidéket, s akkorát dördül az ég, mintha felrobbant volna mögöttük az erdő. Johanna magához szorítja a babát.

– Lehet, hogy mégis vissza kéne fordulnunk! – suttogja a lovagnak.

Porhó némán bámulja az erdő szélét. Johanna is arra fordul, és tágra nyílik a szeme: fehér alak áll az egyik fa tövében, messziről óriási termetű kutyának látszik. Hirtelen megmozdul, és rohanni kezd feléjük. Cikázó világos folt a fekete fák előtt. Porhó ellöki a ladikot a parttól.

– Nem szabad félni, Johanna – mondja Porhó. – A félelem megeszi a lelkedet. – Leveszi arannyal szegélyezett, karmazsin színű köpenyét, a kislány hátára teríti. – Ha majd esni kezd, húzd a fejedre, úgy nem ázol meg.

Porhó erős csapásokkal, szótlanul evez, Johanna pedig befészkeli magát a köpenybe. Néha kipislog belőle, a fehér állatot nézi, ami közben odaért a parthoz, és őket bámulja. Közelebbről hatalmas farkasnak látszik, fenyegető és méltóságteljes.

Egyre gyorsabban követik egymást a villámlások és a dörgések, a szél korbácsolja a vizet. Johanna dudorászni kezd, úgy érzi, így nem fél annyira. Csak egyetlen dalt ismer, a fiatal, kövérkés szakácsnőtől hallotta, aki mindig pityereg főzés közben. Johanna szereti a hangját, gyakran hallgatja a konyhába vezető lépcső tetejéről. Nem értette pontosan a szöveget, mégis megjegyezte:

Sohase szerettél, engem nem öleltél,

idegen szíveddel ma éjjel megöltél.

Sohase hagylak el, minden nap itt leszel

a hideg magányba, szívembe bezárva.

A ladik már majdnem átér a túlpartra, amikor leszakad az eső. Porhó húz még kettőt az evezővel, aztán szó nélkül felkapja a lányt, és kiugrik vele a ladikból. Kézen fogva indulnak tovább az esőben. Johanna érzi, hogy valami nincs rendjén, nyugtalanítja a lovag hallgatása: Porhó szeret locsogni, viccelődni, remekül tudja utánozni az apja rekedt hangját, a kislány ezért is kedveli őt legjobban az udvarból. Ráadásul Kisjohannát is neki köszönheti: az egyik szeles, őszi délutánon, ami élete legunalmasabb délutánjának ígérkezett, Porhó varrta a babát ócska kapcákból.

Johanna a villámfényben karcsú építményt pillant meg.

– Ott van! – kiáltja lihegve, és igyekszik lépést tartani a lovaggal. – Odabenn biztos jó meleg lesz!

Ahogy közelednek, Johanna arra gondol, nem is olyan nagy a Felhőtorony. Az apja azt mesélte, hogy csúcsával a felhőket csiklandozza. Hát ez a torony bizony nem ért a felhőkig, nem lehet magasabb, mint a korhadt Fatorony a Palotatéren. De gyönyörű, feketén csillogó ajtaja van, hatalmas vaspántokkal. A lovag kulcsot kotor elő, leoldja a lakatot, és előreengedi a kislányt.

Odabenn egy fáklya lobog, Porhó leakasztja a falról, és megindul felfelé a csigalépcsőn Johannával. A lány harmincöt lépcsőfokot számol meg, amikor hirtelen kiszélesedik a folyosó, a fáklya sárgás fényében apró szoba tárul eléjük, kevéske bútorral és keskeny ággyal a sarokban.

Porhó meggyújtja a falon lógó olajlámpást, leveszi Johannáról a karmazsin köpenyt, és a földre teríti.

– Húzd le a vizes ruhádat, Johanna. Nézd! – mutat a lovag az ágy mellé. – Itt találsz száraz gúnyát. Amott meg egy kosárnyi élelmet. Van alma meg vackor is. Ezek pedig könyvek, tudom, hogy szeretsz olvasni, hiszen magam tanítottalak. Köztük van a törpék legújabb krónikája is, a kalmárnegyedben vettem, csupa remek holmit lehet ott kapni… Ne félj, sosem fogsz unatkozni.

Johanna körbenéz, aztán a lovagra pillant, aztán megint a szobát nézi, és újra a lovagot.

– Nem értem – motyogja. – És Kisjohanna sem érti.

Porhó a vaskályhához lép, gyújtóst szór a fahasábok tetejére, és hozzájuk érinti a fáklyát. Küszködve lobban fel a láng, nagyokat pattannak a feketedő hasábok. Johanna mozdulatlanul áll a szoba közepén. Úgy szorítja Kisjohannát, hogy elfehérednek az ujjai.

– Itt kell maradnod, Johanna. Atyád parancsára. – Porhó megsimogatja a kislány vizes homlokát. – Nem szabad félned, kicsikém! Mindennap hozunk ennivalót. Mindig lesznek tiszta ruhák és jó könyvek.

Johanna felemeli a fejét. Most veszi észre, hogy Porhó szájának két oldalán egy-egy mély ránc húzódik.

– Meddig? – suttogja.

– Nem tudom – feleli Porhó. – Most már indulnom kell. De nincs semmi baj. Érted, édes királylányom? Semmi baj.

Porhó megcsókolja Johanna sűrű, fekete haját, aztán megragadja a fáklyát, és elindul lefelé a csigalépcsőn. A kislány dermedten bámul utána, aztán szaladni kezd. Imbolyog előtte a fáklyafény a falon, visszhangot vernek a lovag csizmájának koppanásai.

Éppen akkor ér a lépcső aljára, amikor csapódik az ajtó. Olyan dermesztő a hang, hogy Johanna megtorpan egy pillanatra, aztán az ajtóhoz rohan, rángatni kezdi. Az enged kicsit, de a lakat, amit Porhó tett rá kívülről, nem hagyja, hogy kinyíljon.

Johanna kinéz a résen át, s egy kétágú villám fényében meglátja a lovagot: éppen akkor száll be a ladikba. A torony felé pillant, de a sötétség meg a távolság miatt Johanna nem látja az arcvonásait – mintha fekete, arc nélküli fej nézne vissza rá. Ettől a kislány megrémül, elugrik az ajtótól, és bukdácsolva rohan fel a csigalépcsőn. Még a fáklyáról is elfeledkezik, nem viszi magával, elbotlik a sötétben, a hideg kő véresre karcolja a kezét, fejét többször a folyosó oldalának üti. Végül felér a szobába, faltól falig rohangál, saját lépteit számolja. Háromszáztíz, háromszáztizenegy, háromszáztizenkettő…

Megtorpan, visszafojtja a lélegzetét. A csöndben hallja, hogy odakinn az erdőben recsegnek a fák, néha hisztérikusan, élesen felvijjog egy hubukmadár. Az jut eszébe, hogy a palotában már vacsoraidő van, az étkezőben olajlámpások szórják fényüket, gyertyák pislognak a kandeláberekben, apja mohón issza kupájából az étvágycsináló bort. A korona árnyéka remeg a falon.

Johanna bemászik az ágyba, magára húzza a karmazsin köpenyt, úgy szorítja Kisjohannát, ahogy csak bírja. Testén életre kelnek a frissen szerzett sebhelyek, a szívverése ritmusára lüktetnek, újra és újra megsajdulnak. Johanna a félelemtől gondolkodni sem tud, percekig fogalma sincs, hol lehet. Aztán sírni kezd, és ettől kicsit megkönnyebbül.

– Mindjárt felébredek… – suttogja. – Mindjárt felébredek… – Rázkódik a válla, folyik a könnye. Lassan álomba sírja magát.

A torony körül hajnalig csapkodnak a villámok, a hubukmadarak eszüket vesztve repkednek, rikácsolnak. De Johanna ezt már nem hallja: összegömbölyödve fekszik a lepedőn, csönd van benne és nyugalom.

img2.png

1. fejezet

A hegyi ember

Napkelte előtt, mikor az ég alja már narancssárgán izzott, különös pár közeledett Pazarfény városa felé: egy félfülű hegyi ember és egy sánta szamár. Előbbi az utóbbi hátán ült, legalábbis a város kapujáig, ott ugyanis a szamár megmakacsolta magát, és megállt.

– Gyí már, te füles! – noszogatta a hegyi ember. – Helyben vagyunk mindjárt.

A szamár csak bambult, nem mozdult. A hegyi ember megértette, hogy közös kalandjuk véget ért. Lemászott a szamár hátáról, megcirógatta a kobakját, és úgy, ahogy volt, kötőfékkel és nyereggel együtt, elhajtotta a közeli rét felé. Meghatottan integetett utána, aztán besétált az őrizetlen kapun.

Pazarfény főútja még a régi időkben készült, gránitkockák borították, és legalább kilenc lépés széles volt. Borsa – így nevezték az apró hegyi embert – kíváncsian forgatta a fejét jobbra-balra, ám a derengésben csak a házak körvonalait látta. Aztán a városba betörtek az első napsugarak, és Borsa eltátott a száját: a vörös korong alatt úgy ragyogtak fel a fából készült épületek, mintha ház alakú lámpás volna valamennyi. Fenn a hegyen fakó volt a napfény, Borsa még Völgyvárosban sem látott soha annyi színt, mint itt. Pedig eddig azt hitte, Völgyváros a legmesésebb hely a birodalomban. Még mákos perecet is lehet ott kapni, forró lángost meg habos mézsert. És azok a széles szájú, cserfes völgyi kisasszonykák…

– Hogy csapna beléjük a badarénos ménkő! – motyogta Borsa, és indult tovább.

Pazarfény egyetlen órája, amely a Katedrális tornyán volt, éppen ötöt mutatott, amikor Borsa egy virágokkal benőtt domb aljához ért. Felpillantott a tetején magasodó palotára, aztán nekiveselkedett, és elindult a kanyargós úton. Lihegve ért a palotához, átballagott a vizesárok feletti hídon – őrnek nyomát sem látta –, és megállt a kapu előtt. Leporolta a nadrágját, megnyálazta a haját, hogy jobban álljon, és babonásan megérintette a nyakában lógó amulettet, az apró vaskulcsot. Eljött a pillanat. Elszántan megdöngette a palotakaput.

Egy ideig semmilyen válasz nem érkezett. Aztán kattant valami, és a kukucskálóablakon kibámult egy álmos tekintetű, kerek fejű asszonyság.

– Mifene van?

– Üzenet Vaskörmű Eriktől – mondta méltóságteljesen Borsa.

– Oszt kinek?

– Szörény királynak.

– Reggeli után – mondta az asszonyság, és bevágta a kukucskálót. Borsa az orrát vakarta, aztán újra dörömbölt egy erőset.

– Egész éjjel úton voltam – mondta.

– Tán kellene, hogy érdekeljen? – kérdezte odaátról az asszonyság. – Máskor inkább aludj éjjel, ne koptasd a talpadat.

– Keletföld sorsáról van szó. Beszélni akarok a királlyal!

– Majd reggeli után.

Borsa akkorát rúgott az ajtóba, hogy majd kitört a lába.

– Miféle fogadtatás ez?! – kiabálta. – Három napja utazom pihenés nélkül! A szamaram lesántult, megmart egy kígyó, megkergetett egy medve, fáradt vagyok, mindjárt kilyukad a gyomrom! Beszélni akarok Szörény királlyal! Most rögtön!

– Hogy azt a sistergős, mennyköves parittyát! – harsant fel odabent egy férfihang. – Mit akar ez meg?

– Valami üzenetet hozott – felelte az asszony. – Borítsam rá a bilit?

– Vidd az enyémet is! – mondta a férfihang. – Menj fel az emeletre, onnan célozd be.

Hátraugrott Borsa, az út közepéig szaladt. Ott nagy levegőt vett, és hatalmasat ordított:

– Miféle hétalvó város ez? Üzenetet hoztam Keletföld királyának! Tessék beengedni!

– Zargasd fel a Birodalmi Sárkányt! – kiabálta akkor a férfihang. – Most rögtön! Ha már nem csinál semmit, legalább ezt a bolondot szedje miszlikbe. Ott alszik a kertben.

Borsa a kardja után kapott, de hiába: eldobta, amikor a medve elől menekült. Jobb híján ökölbe szorította a kezét, és remegve várta a sárkányt.

– Nem tudom felébreszteni! – panaszolta a női hang. – Úgy beivott megint, hogy hiába rugdosom, csak horkol.

Borsa megkönnyebbülten fújta ki a levegőt.

– Ne rikácsoljál már! – kiabálta a férfi. – Felébreszted a nagyságos lovag urat!

– Már megtörtént – mondta egy mély hang. Erre aztán csönd lett. Pár pillanat múlva kitárult a kapu, és hatalmas alak lépett ki rajta. Úgy látszott, egyenesen az ágyból szállt ki: csupán aranyszínű selyemalsót viselt, a nyakában – dús szőrű mellkasán – aranylánc fityegett, azon pedig nagy L betű díszlett.

– Lancelot… – motyogta meghatottan a hegyi ember, és földig hajolt. Az alsóneműs a csipákat dörzsölte ki a szeméből.

– Igazi Lancelot, a korona első lovagja. Téged hogy hívnak, fiam?

– Borsa kapuőr vagyok.

– És mondd