Nem kötelező - Kortársak és kimaradók - magyar próza

Szöveggyűjtemény középiskolásoknak.
16 éven felülieknek ajánlott.
Olvasni nem csak azért lehet, mert kötelező – lehet élvezetből is. Ha okosabb, tájékozottabb, műveltebb akarsz lenni, akkor viszont erősen ajánlott. Vannak kérdéseid az életről, csak még nem sikerült pontosan megfogalmaznod őket? Esetleg a kérdés már ott a fejedben, de még nem kaptál rá választ? Netán vannak válaszaid, de érzed, hogy még nem teljes a kép? Olvasnod kell, nem vitás!
Az olvasás megdolgoztatja az agyad, a képzeleted, a fantáziád, és persze a lelked is. Cserébe némi erőfeszítést kell tenned, ezért kicsit a hegymászásra hasonlít: elfáradsz és leizzadsz közben, de amikor szétnézel a hegytetőn, arra gondolsz: ez minden áldozatot megér! És amiért a leginkább érdemes olvasni: a katarzis. Anélkül élni olyan, mintha nem tapasztalnád meg a szerelmet, a boldogságot.
Abban bízom, ez a szöveggyűjtemény legalább egyszer katarzist okoz benned, és hogy mindenképp a képzeleted hasznára válik. Szerepel benne sok kortárs író, akikre az iskola sosem tér ki (tisztelet a kivételnek); talán mert még élnek, és ettől eleve gyanúsak: egy író, kérem szépen, legyen halott! (Remélem, sok élő kedvenced lesz!) A másik csoport a kimaradók, akiket ilyen-olyan okok miatt kihagytak a tananyagból, mégis érdemes megismerni őket.
Ez a szöveggyűjtemény nem alternatív kánon, nem is értékítélet – egyszerűen csak igyekeztem olyan írásokat választani, amelyek érdekesek lehetnek egy mai tizenéves számára, és a segítségükkel, a kötelezőkkel kiegészítve, végigkövethető az elmúlt száz év páratlanul gazdag és izgalmas magyar irodalma.
Király Levente

• Language: Magyar
• Publisher: Corvina Kiadó
• Release date: Jun 19, 2020
• ISBN: 9789631366716

Book preview

„Ne legyen itt témázás vagy lefejelés"

#humoreszk

#groteszk

#paródia

Spiró György (1946, Budapest) igen sokoldalú: regény- és drámaíróként évtizedek óta az egyik legnépszerűbb kortárs szerző, de verseket, novellákat, esszéket, tudományos népszerűsítő cikkeket is találhatsz tőle. Ha színházban játsszák valamelyik darabját, ki ne hagyd! Két történelmi regényt is írt, amelyek beszakították az asztalt: Az ikszeket és a Fogságot, ezek is erősen ajánlottak. Az itt szereplő két kis humoreszkje az Egyéni javaslatból származik (2019).

Ötödikes tankönyv

Országtudományi ismeretek az általános iskolák 5-ik osztálya számára, 2016.

Tervezet. Részletek

Bevezetés

Kezdetben volt az Ige, ami cselekvést és állapotot jelent. Az Ige parancsára lett az Ősrobbanás, ami az Isten által összenyomott anyag hirtelen kitágulása. Ebből lett egy hét alatt a Tejút meg a Föld, ahol élünk.

A korong alakú Földet négy csodaszarvas és két őstulok tartja. Fölöttük a turul őrködik, csőrében a kettős kereszttel, karmai közt a karddal. Vannak a miénktől eltérő eredetmondák is. A cigányok hazájában, Indiában, ahová türelmetlenül visszavárják őket, a földet négy elefánt tartja. A zsidók szerint, akiknek Izraelben van a hazájuk, és valamennyien oda fognak menni, Isten hét nap alatt teremtette a világot, és a végén lediktálta a Tízparancsolatot. Ezzel szemben Jézus a szeretetet hirdette.

A különböző eredetmondák egyenértékűek, de a Kárpát-medencében a magyar eredetmonda az egyedül érvényes. Nemzetiségeink, akik teljes egyenjogúságot élveznek, ezt szívesen elfogadják tőlünk.

Nekünk vannak saját népdalaink és saját ünnepeink, mint ahogyan mi is elfogadjuk, hogy nekik van kolindájuk, amely szintén magyar eredetű, mint Bartók-Kodály kimutatta. A kolinda énekes zene, és főbe kólint. A kólint magyar szó, a hunból Attila király alatt ment át a latinba, így lett belőle kalendárium. A latinból vették át a románok, akik nálunk sokkal később alakultak ki a Kárpátokon túl.

A magyarságot nemzetté a nemzeti tudata teszi, amelynek ápolása elsőrendű feladatunk. Csarli Robert Darwin kommunista ideológus (eredeti nevén Rabbi Rubinstein) tévesen hirdette, hogy az ember a majomtól származik; ezzel az állítással az önbecsülésünket rombolta, holott nekünk büszkének kell lennünk. A géntudomány a XXI. században kimutatta, hogy az ember Isten képmása még a félrevezetett muzulmánok esetében is, a magyarság esetében pedig különösen. Mi a keleti Góg és Magóg fiai vagyunk, Magógtól származik a magarság, aminek mai változata a magyarság. A Magóg-nemzetségnek semmi köze sincs a nyugati haszonleső, dekadens Demagóghoz.

Isten oldalnézetben kalap alakúnak teremtette hazánkat, balra a copf Fiume és környéke, jobbra a sild Erdély, csak később csíptek le belőle két magyarországnyit a zivataros vérszázadok. A harcias magyar nemzet mindent elkövet, hogy békés körülmények között forrassza egybe, ami egykor eltörött. Az eltört kor-show című előadás, amely a Trianonból való kilábalást dolgozza fel zenés-énekes-táncos népszerű formabontó formában, 27 magyar színházban lett bemutatva, mindegyiket Vidnyánszky Attila rendezte Koltay Gábor díszletében és jelmezeivel, a szöveg Berkesi András és Wass Albert művei alapján készült, Kálmán Imre, Dunajevszkij és Ákos dalai hangzanak fel benne, megtekintése az általános iskola felső tagozatában kötelező.

A magyar nemzetet azért támadják, mert nem bírják elviselni, hogy egy ennyire tehetséges nemzet is élhet a Földön. A magyar származású Thomas Alva Edison (Edi alvó fia Tamás), aki szunyókálás közben találta fel a villanypásztort, a pásztorkutyát és Puskás Tivadart, azért nem kaphatott Nobel-díjat, mert a hazánkkal szemben ellenséges klikk elvágta tőle. Sok nagy magyar embert nem becsültek meg életében, de nekünk a halálukban igenis meg kell becsülnünk őket.

A magyarság vitézségre és vezetésre termett nép. A kereszténységet megvédtük a pogányoktól, a tatár, a török és a muszka dúlástól és veszedelemtől egyaránt, méghozzá úgy, hogy sose lettünk német gyarmat, amikor pedig igen, akkor a történelmünk szünetelt, de a szabadságunkat még akkor sem adtuk fel. A magyarban van valami a mormotából, ősi havasi totemállatunkból, mert a rablétet egészségesen át szoktuk aludni, és azalatt, ha akarnánk, se tudnánk rosszat tenni. A tatárokkal, a törökökkel és az oroszokkal azóta is szoros barátságot ápolunk, az egykori hódítókat mi, a kisebbek, ám jóval vitézebbek lenyűgöztük és magunkhoz hasonítottuk. Következő feladatunk, hogy a nyelvünket is megtanulják. Az első lépést már megtettük: mi, magyarok nem tanulunk idegen nyelveket, ha valamit akarnak tőlünk, tanuljanak meg magyarul ők. Szakértők szerint a magyarságot az idegen nyelv tudásának hiánya tartotta meg ennyi évezreden át. Jó irányban haladunk, az isztambuli bazárban már beszélnek magyarul.

Minthogy nálunk csak vasárnap van iskola, a világítás és a fűtés egészét meg tudjuk takarítani, egy napra ugyanis nem érdemes befűteni, a világítást pedig a nappali fény biztosítja. A hét többi napján a diákok a szüleikkel és a nagyszüleikkel együtt közmunkában vesznek részt, amit a helyi kormányhivatal jelöl ki. Az árokásás, a lomtalanítás, a kukoricatörés, a szemétszállítás és a kéményseprés a következő tanévtől kezdve érettségit helyettesítő tantárgyként kiválthatja a matematikát, a fizikát, a földrajzot és a magyar irodalmat, ettől a magyar diákok eredményessége nemzetközi mércével egy csapásra meg fog nőni. A vasárnapi iskola reggel hatkor közös ájtatossággal egybekötött testneveléssel indul. A kislabdahajítás összefonódik az ördögűzéssel, a falra festett migránsok szívére és fejére való célzásban a nyugdíjasok is részt vehetnek. Vasárnaponként este hatig folyik az oktatás és a nevelés, utána mindenki részt vesz az ökumenikus vecsernyén, amit lelkészi felügyelettel a politikai és a kulturális élet vezető kiválóságai, a Művészeti Akadémia tagjai celebrálnak. Vecsernye után az iskolák alagsorában a kisdohosok szabadfoglalkozásban sportbélyeget gyűjtenek. Az iskolaépületek eladásából az állam jelentős bevételre tehet szert; a vasárnapi foglalkozásokat fokozatosan célszerű átvinni a hegytetőkre és az esztenákra, hogy az ifjúság a hőséghez és a hideghez egyaránt hozzá tudjon edződni.

Kézimunkaórán a diákok a központi műhelyből kiszállított húsz–negyven centiméteres büsztökre (mellkasokra) csavarozható, könnyen cserélhető gyurmafejeket, gipszfejeket vagy fafejeket formáznak. A kötelező fejek listáját a kormányzati kommunikációs portálon háromhetente frissítik, onnét a kispajtások is letölthetik maguknak.

A szomszéd

Reggel fél nyolc, csöngetnek. A szomszédasszony.

– Szia, hozzátok nem csöngettek be hajnali ötkor?

– Nem.

– Mert hozzánk becsöngettek. Gondoltuk, hozzátok jöttek vendégek, csak mellényomták a gombot.

– Nem jöttek hozzánk vendégek.

– Meg kéne mondani nekik, hogy máskor ne csöngessenek be másokhoz.

– Nem jött hozzánk senki.

– Nem mentünk le, gondoltuk, ti majd lementek, a ti vendégeitek.

– Hozzánk nem csöngettek be. Hiába is tennék, évek óta rossz a csengőnk. Többször javíttattuk, hiába. Telefonon szoktak megcsörgetni. A postás hozzátok adja be az ajánlottat. Évek óta.

– Mondjátok meg nekik, hogy hajnali ötkor ne csöngessenek. Hívjanak fel titeket telefonon.

– Nincsenek olyan ismerőseink, akik hajnali ötkor állítanának be.

– Úgyhogy inkább telefonáljanak, minket pedig hagyjanak aludni. Mondjátok meg nekik, hogy ne csöngessenek be hozzánk hajnali ötkor. Biztos nagyon fáradtak voltak, és elnézték a gombot. Most biztos alszanak.

– Gyere be, nézz szét, nálunk nincsen senki.

– Nem akarom zavarni őket. Majd ha felébredtek, mondjátok meg nekik, hogy máskor ne csöngessenek hajnali ötkor.

– De gyere, nézd meg, nincs itt senki!

– Hadd aludják ki magukat. Csak mondjátok meg nekik.

– Megmondjuk.

Örkény István (1912, Budapest – 1979, Budapest) bizonyára ismerős, mert többször is felbukkan a tantervben: nélküle ugyanis némileg sótlan lenne a magyar irodalom. Itt olvasható szövegei az Egyperces novellákban (1968) jelentek meg, ezek a groteszk és az abszurd örök mintadarabjai. (Ha szereted az angol humort, különösen a Monty Pythont, akkor ezek is biztosan tetszeni fognak!) Kihagyhatatlan még a Tóték (ezt elbeszélés és dráma formában is megírta), ennek van egy remek filmváltozata is, az Isten hozta, őrnagy úr!

Jelenség

Egy parafa dugó, mely semmiben sem különbözött a többi parafa dugótól (Hirt G. Sándornak mondta magát, de mit jelent egy név? Egy név semmit se jelent), beleesett a vízbe.

Egy ideig, amint az várható volt, úszott a víz színén, aztán különös dolog történt. Lassan merülni kezdett, lesüllyedt a fenékre, és nem jött föl többé.

Magyarázat nincs.

Információ

Tizennégy éve ül a kapubejáratban, egy kis tolóablak előtt. Mindössze kétfélét kérdeznek tőle.

– Merre vannak a Montex irodái?

Erre így válaszol:

– Az első emeleten, balra.

A második kérdés így szól:

– Hol található a Ruggyanta Hulladék Feldolgozó?

Amire ő így felel:

– Második emelet, jobbra a második ajtó.

Tizennégy év óta még sohasem tévedett, mindenki megkapta a kellő útbaigazítást. Egyszer történt csak, hogy ablakához odaállt egy hölgy, és föltette a szokásos kérdések egyikét:

– Kérem szépen, merre van a Montex?

Erre ő kivételesen elnézett a messzeségbe, aztán így szólt:

– Mindnyájan a semmiből jövünk, és visszamegyünk a nagy büdös semmibe.

A hölgy panaszt tett. A panaszt kivizsgálták, megvitatták, aztán elejtették.

Tényleg, nem olyan nagy eset.

Klimax

A házmester vette észre a gázszagot. Betörte az ajtót. A búcsúlevél a konyha kőpadlóján hevert, rajta egy kis kerámia hamutartó, benne az utolsó cigaretta csutkája.

„Ma van az ötvennegyedik születésnapom – olvasta a házmester. – A házban nem szeret senki. A KIK nem hajlandó rendbe hozni a plafont, mely beázik. Meg akarok halni. Özv. Berger Mihályné."

A cigarettacsutka rúzsos volt.

In memoriam dr. K. H. G.

– Hölderlin ist ihnen unbekannt? – kérdezte dr. K. H. G., miközben a lódögnek a gödröt ásta.

– Ki volt az? – kérdezte a német őr.

– Aki a Hyperion-t írta – magyarázta dr. K. H. G. Nagyon szeretett magyarázni. – A német romantika legnagyobb alakja. És például Heine?

– Kik ezek? – kérdezte az őr.

– Költők – mondta dr. K. H. G. – Schiller nevét sem ismeri?

– De ismerem – mondta a német őr.

– És Rilkét?

– Őt is – mondta a német őr, és paprikavörös lett, és lelőtte dr. K. H. G.-t.

Jellempróba

A kerekes kútnál szálltam ki az autóból, mert onnan már csak száz lépés volt a gyárkapu. A gyárat hegyek vették körül, a hegyeken szőlők, erdők, irtások; az irtásokon magasfeszültségű távvezeték.

Vidéken a gyárat is kutya őrzi, mint a krumpliföldeket. Láttomra azonnal dühbe gurult a kutya, habzó szájjal, kivicsorgó fogakkal, vonítva rohant ki a kapus fülkéjéből. Félúton megállt, és fejét félrebillentve, kiszemelte azt a helyet, ahol majd belém harap.

Engem puli már megharapott, méghozzá barátom pulija, tiszta faj. Megálltam, és mérlegeltem, vajon hogy harap egy idegen puli, egy ilyen korcs, keverék fajzat, melynek csak kisebbik fele puli: a nagyobbik vérszomj, sértődöttség, álnokság és üldözési vágy. Néztem a pulit, s meghátráltam.

Visszaültem az autóba. Amikor kiszálltam, jött a puli. Farkcsóválva jött, roggyant térdekkel. Rajongva nézett rám. Látta, hogy autóm van: fölnyújtotta fejét, hogy vakarjam meg. Megvakartam a fülét.

– Korrupt féreg – gondoltam magamban.

– Korrupt féreg – gondolta a puli.

Moldova György (1934, Budapest) az egyik legnépszerűbb magyar író, a Karinthy–Rejtő–Örkény-féle humoros irodalom örököse és továbbfejlesztője. Milliónyi vidám percet szerzett a néha talán túl búskomor magyar lakosságnak. (Egyébként írt nagyon komoly szociografikus műveket is.) Olyanok is olvassák, akik alapból úgy félnek a kortárs művészettől, mint ördög a tömjénfüsttől. Itt látható írása Az Elátkozott Hivatalból (1967) való, érdemes fellapozni még ezeket is: Ferencvárosi koktél, A beszélő disznó, A Lakinger Béla zsebcirkáló.

Magyar atom

Szeretettel értesítem önöket, hogy sikerült végképp elhárítanom az atomháború rémét az emberiség feje fölül. Módszerem egyszerű volt és zseniális: elintéztem a nagyhatalmak megbízottjánál, hogy az atombombákat ezentúl Magyarországon gyártsák, magyar vállalatok közreműködésével.

Mivel a takarékossági év nem tett lehetővé új beruházásokat, a magyar atomtelepet a Rumbach Sebestyén utca 44/c. számú ház alagsorában rendezték be, egy mézeskalácssütő mester volt műhelyében. Hogy a kísérleti robbantások ne keltsenek feltűnést, a lakókat kitelepítették, és a Siketnéma Intézet ápoltjait költöztették a helyükre.

Maguk a műveletek maximális titoktartás mellett kezdődtek el. A pinceablak elé kirakták az „Autósoknak lassítani tilos" táblát, aminek az lett a következménye, hogy ezrek és ezrek tolongtak a ház előtt, melyet különben a kutya sem vett volna észre. Az IBUSZ hamarosan társasutazásokat szervezett a Rumbach Sebestyén utcába.

Az atomtitok megőrzéséhez tartozott az is, hogy a számításokat nem zárták el páncélszekrényekbe, ahol a kémek könnyen megtalálhatták volna, hanem kilós tételekben eladták a MÉH-nek (Melléktermék- és Hulladékgyűjtő Vállalat). A MÉH továbbította az utcai gyümölcsárusokhoz, ezentúl minden negyed kiló szilvát atomtitokba csomagoltak. Persze most is akadtak elégedetlenek, akik reklamáltak, hogy az ő staniclijukon csak rakétakilövő berendezések tervrajza van. Ezekre joggal ripakodtak rá az árusok: mit akar kettő ötvenért? Atomjégtörőt?

Ha pedig valaki összefoglalóan akarta ismerni az atombomba gyártását, elég volt, ha beült egy órára az Emke Kávéházba, a magyar szakértők itt vitatták meg a fontosabb elvi kérdéseket. A pincérnő, mikor letette a fél konyakot az asztalra, bizalmasan vállon veregette a főmérnököt: majd szóljanak nekem is, Gézuka, ha lesz valami jó kis robbantás.

Meggyorsította a munkát, hogy néhány tudósunkat a felszámolandó külföldi atomtelepekre küldték tanulmányútra, meglassította viszont, hogy a küldöttség fiatalabb tagjai a francia hidrogénbombák helyett a francia sexbombákat tanulmányozták.

Az első gyakorlati probléma a nehézvíz előállításánál jelentkezett. Kiderült, hogy a budapesti klóros víz túl könnyű, nem alkalmas nehézvíz gyártására. Ezen később úgy segítettek, hogy belerakták a vízbe mindazt a nehézséget, amit a negyedik emeleten lakók nyaranként belekívánnak.

Mire mégis nagy nehezen összegyűlt a kellő mennyiségű nehézvíz, kiderült, hogy a raktárból ellopták mindkét urániumrudat. A lelkiismeretlen tolvajokat még az sem tartotta vissza, hogy a rudakra nagy betűkkel ráírták: „Ellopni tilos." Az egyik rudat egy falusi maszek péknél találták meg, aki a kemencébe rakta be fa helyett, a környéken hetekig radioaktív császárzsömléket ettek a fogyasztók.

A másik rudat egy új társasház központi fűtésének rossz kazánjába dugták, a lakók tudtak a sugárveszélyről, de még ezt is vállalták, csak hogy egyszer forró vízben fürödhessenek.

A kísérletek előrehaladtával az atomtelep újabb hasadóanyagokat rendelt, az anyagellátó szerv asztallapokat küldött ki nekik. Az átvevő csodálkozva mondta: – De hát ezek nem hasadóanyagok! – Nem? – kérdezte a raktáros. – Könyököljön csak rájuk.

Az állami atombomba még gyerekcipőben járt, amikor a trafikok kirakataiban már megjelentek a maszek kisiparosok által készített atombombák. Külsejüket a Ferencváros és a Vasas játékosainak képei díszítették, robbanás közben az egyik Beatles-sláger első taktusát játszották.

A maszek atombombák az idő múltával mind kisebbeket pukkantak, mikor már egy négyemeletes házat sem lehetett felrobbantani velük, az Állami Minőségellenőrző Központ szigorú vizsgálatot rendelt el. Kiderült, hogy a kisiparosok kispórolták belőle az uránt, baracklekvárral és viszketőporral helyettesítették. A csalók mindannyian börtönbe kerültek, csak egy becsületes készítő maradt szabadlábon, ő igazolni tudta, hogy az uránt árban egyenértékű tarkababbal pótolta.

Végül is, a betervezett határidő utolsó másodpercében – épp a prémiumzárlat előtt – elkészült az állami atombomba is. Valami néptelen helyen szerették volna kipróbálni, mivel nekünk nincsenek sivatagjaink, a budapesti Helytörténeti Kiállítás nagytermét választották.

Az atombomba súlya alatt összeroskadt volna a lépcsőház, ezen úgy segítettek, hogy felhozták a Zagyva-hidat, és a pinceablakhoz állították. Ezentúl, ha nem lehetett átkelni a Zagyván, az öreg parasztok azt kérdezgették egymástól: Mondja már, sógor, mit csinálnak Pesten, atombombát vagy földalattit?

Az atombombát a vezető főszámoló jelére kellett volna felrobbantani, de kiderült, hogy a vezető főszámoló – akit sógora, a főkönyvelő nyomott be a vállalathoz – nem tud tízig számolni. Az éjjeliőr nyolcéves kisfia ugrott be helyette.

A bomba felrobbant, de nem tett kárt az épületben, sőt, a robbanás helyén egy új ház nőtt ki a földből. Később megállapították, hogy a technikusok fordítva nézték a különböző tervrajzokat, fordítva szerelték be az alkatrészeket, így lett a magyar atombombából építőipari világszabadalom.

Lackfi János (1971, Budapest) a magyar irodalom nagykövete… Magyarországon! Egy örökmozgó író, tanár, fordító, költő, versmondó egy személyben, a francia nyelvű (azon belül is főleg a belga) irodalom szakértője és népszerűsítője, a népköltészettől az avantgárdig bármilyen hangon képes megszólalni. Lelkesedése és optimizmusa átragad hallgatóságára, olvasóira. Ez a kis nemzetkarakterológiai anekdotagyűjtemény a Milyenek a magyarok? (2012) című könyvében olvasható.

Kanászlegény kisbicskája

Németországban, kellemes társasági vacsorázgatás közben egy helybeli férfiú mosolyogva fordult oda a jelenlévő magyar úrhoz, aki amúgy egy komoly cég ügyvezető igazgatója volt, vagyis még csak nem is afféle „egyszerű ember":

– Aztán igaz-e, amit mesélnek, hogy minden magyar férfi hord magánál bicskát?

Nyilván félig-meddig viccnek szánta a dolgot, ám kissé elsápadt, amikor a nevezett magyar férfi válasz helyett szótlanul a zsebébe nyúlt, és kicsattintotta zsebkése fényes pengéjét. Nyilván a történelem feneketlen szakadéka nyílt meg lába előtt, és beleborzongott a háta, miféle ősi, barbár népek alig szelídült fiaival ül egy asztalnál.

Pedig ez az általános bicskaviselési kötelezettség sokkal inkább a második világháború előtti cserkész-szemlélet maradéka, éppen ezért a fiatalabb nemzedékeknél már egyre kevésbé jellemző. A magyar ember bicskája a túlélés záloga volta, egyfajta túlélőkészlet, mellyel szembeszállhat a világ viszontagságaival. Alkalmas csavarbehajtásra, villanyszerelésre, tábortűzhöz való nyárs vágására és faragására, madzagvágásra, almahámozásra, kenyérmetélésre, és csak a legvégső esetben verekedésre, önvédelemre. Létezik olyan erdélyi magyar irodalmi folyóirat, amely nemcsak euróban, lejben vagy forintban, de bicskában vagy pálinkában is fizet honoráriumot.

Történelmi perspektívában szemlélve persze a bicska nyilván a tőr vagy a rövid kard funkcióját is betöltötte. Erdélyben, Románia magyarlakta vidékein, különösen világtól elzártabb településeken most is könnyen röppen a penge, nem véletlenül mondta egy humorista, hogy aligha van jó válasz erre a kocsmai kérdésre:

– Mit nézel?

Illetve talán mégis akad egyetlen egy, melyet ő maga kísérletezett ki:

– Mit iszol?

*

A magyar ember még a tragikus szeptember 11-ét megelőző, kevésbé szigorú reptéri viszonyok idején járt Svájcban, és amikor átvilágításhoz kirakta zsebéből tollait, papírját, zsebkendőit, egy apósától kapott, agancsnyelű öreg bicska is a tálcára került. A tűsarkú cipős, élére vasalt, hibátlanra sminkelt kis hölgy páni rémülettel fogta meg a roppant veszélyes tárgyat, és két ujja közt tartva, akár egy kézigránátot, vitte oda közvetlen főnökének. A pasas elgondolkodva nyitotta ki a pengét, ránézett a magyar emberre, és a két férfitekintet találkozásába egészen komoly üzenet sűrűsödött. A magyar ember szavak nélkül is pontosan értette, hogy legjobb szakmai meggyőződése ellenére a svájci pontosan tudja, mit jelent a kés egy férfiember számára, és mekkora képtelenség lenne valakitől, aki a bicska hazájába, Svájcba igyekszik, éppen a zsebkését elvenni. Úgyhogy a vágószerszám nem került elkobzásra, de a magyar ember ezt intő jelnek vette, és azóta nem visz magával bicskát útjaira.

*

Egy nagyszerű magyar író, Tömörkény István kitűnően bemutatja, a bicska, ez a szegény ember fegyvere milyen alkalmas lehet némi társadalomkritika kifejezésére is. A 20. század eleje táján a vonatkupéban egymással szemben ülve utazik egy jól táplált református lelkész és egy csupacsont szegény ember. A lelkészné komoly kosárra való ennivalót készített be urának, a szegénynek nincs mit ennie, úgyhogy csak a nyálát nyeli, mikor a szemben ülő pakkjából előkerülnek a nagy karéj kenyerek és vaskos rántott húsok. Igen ám, de a lelkész otthon felejtette a zsebkését, márpedig az ebédjét kulturáltan elfogyasztani anélkül lehetetlen. Kérésére a szegény kihúzza csizmaszárából a bicskáját, megtörli nadrágjába a pengét, és átadja Isten jámbor szolgájának, aki a bicska segítségével jóízűen befalatozik, eszébe sem jut körbekínálni elemózsiáját. Amikor aztán visszaszolgáltatja a jó szolgálatot tett szerszámot, nem állja meg, hogy meg ne jegyezze, ej, milyen éles egy bicska ez!

– Meghiszem azt, szegény Bodri a megmondhatója – hangzik a rejtélyes válasz.

– Miért, hát miféle kés volt az?

– Az kérem herillőbicska – böki oda nemes bosszúképpen az elsápadó egyházfinak a sovány ember.

*

Hogy a magyar ember bicskája nem a barbár ősök világuralmi eszköze többé, azt ugyanennek az írónak egy másik története bizonyítja. Egy remek bicskakészítőnek olyan híre megy Szeged városában, majd annak környékén, mi több, széles e világban, hogy egy szép napon beállít hozzá két szigorú svájci atyafi, megpróbálgatják a késeit, hümmögnek, nézik erről, nézik arról, végül csak előállnak a farbával. Szeretnének nagy tételben bicskát rendelni ettől az embertől, mert azt el tudnák adni messze Svájcországban, a nagy Bicskabirodalomban. Az ember persze szívesen beszél üzletről, de mikor mondják, hogy tízezer darab kellene nekik, csak elneveti magát:

– Látom, hogy viccelnek az urak, hiszen annyi bicska a világon nincsen!

És nem is lehetett őt meggyőzni a szándék komolyságáról. Egy bicska, két bicska, sőt, húsz vagy harminc bicska, az valami. Tízezer viszont pont annyi, mint egy se, merő képtelenség, mulatságos számtani absztrakció. Az, hogy műhelyét bővítse, segédeket fogadjon, nagyüzemi termelésre váltson, meg sem járta az eszét.

*

Ott van a kisgömböcről szóló mese is, amelyben a disznóbendőbe töltött, füstölt darálthús fenyegető, önálló lénnyé, valóságos Gólemmé változik a padláson, ahova akasztották, és nemcsak a háziakat habzsolja be, hanem az utcára kigurulva, mind gigászibbra dagadva felfal egy sereg kapást, egy regiment katonát, egy kanászlegényt falka malacostul. Igen ám, de a kanászlegényt a gömböc éppen akkor szippantotta be, mikor szalonnát falatozgatott bicskával, így a kése hegyével hipp-hopp felhasította a természetellenesre hízott hentesárut, és kiszabadulhattak a bendőből mindazok, akiket mohóságában bekebelezett.

A magyar ember hajlamos úgy értelmezni ezt a mesét, hogy a világot fenyegető, idomtalan szörnyűségeket hátha kipukkanthatja a falu legkisebb, legutolsó fia, egyszerűen a bicskája hegyével. Aztán úgy legyen ám!

Tamási Áron (1897, Farkaslaka – 1966, Budapest) érthetetlen módon kikerült a tantervből, pedig ő a definitív erdélyi író. Székely humor és derű, de a szegélyparaszti lét nehézségei, a társadalmi feszültségek is ott vannak soraiban. Az Ábel-trilógián nemzedékek tanultak meg „erdélyiül", kezdésnek ajánlom az Ábel a rengetegbent. (Itt olvasható novellája 1928-ban keletkezett.)

Vargyasi kalóz

Ha székely nem volna, kalauz volna.

Különben Erdővidéken van ez a Vargyas. Valamelyik nap bent vagyok Baróton, s folyik a beszéd. Négyen vagy öten voltunk férfiakul. Egyszerre felveti valamelyik Vargyast.

– Mert az nevezetes hely – mondják.

– Miről? – kérdem.

– Arról, hogy ott van egész Erdélyben márványház egyedül, s az is egy székely gazdáé.

– Hát hogy tudá építeni?

– Az könnyen, mert ott a márványbánya a falu töviben.

– Ott, hogy a tűz lángja vesse fel – kacag huncutul az egyik, s megvakarja a fejét, s látjuk, hogy helyzetet veszen, s valamibe belé akar kezdeni. Mi hagyjuk, s ő mondja:

– A nyáron volt, úgy augusztus farkán egy pénteki nap. Dél elmúlt volt jócskán. Jődögélek ehelyt fel az uccán, s hát zúg szembe velem egy autó. De szép volt, ember szebbet ne lásson. Megállok, hogy szaladjon el mellettem, hát lassít, s megáll ugyancsak.

– Kedves uram – szól ki belőle egy úr –, a vargyasi bányához merre mehetnénk?

– Sok kedvesse van az úrnak – mondom, de csak néz, mint a bagoly.

Gondolám, enyhítek rajta, és így szólék:

– A bányához-é?

– Ahhoz.

– A márványhoz-é?

– Ahhoz.

– Jótól kérdik, mert Józsi bátyám nagy részes benne.

Erre örvendezni kezdnek, s hínak, hogy kalózoljam el őket, s mutogassam meg. Számítom magamat, s úgy határozok ahajt, hogy megjátszom ezt is.

– Mehetek – mondom.

– Üljön fel, kérem.

Felülök reá, a nyavalya törje ki kocsiját, s porozni kezdünk. Ahogy repülünk tova, emberek jőnek szembe s rázzák a kezüket nekünk. Ismét emberek jőnek, s azok is rázzák.

– Hát ezek mit mondanak? – kérdi az egyik úr.

– Ezek azt, amit én szoktam olyankor.

– Hát maga mit szokott?

– Én azt, hogy az Isten a nyakatokat szakassza meg.

Kényszeredetten kacagnak, de vágjuk tovább az utat. Hogy a bánya felé érnénk, sirülünk egyet, valami reccsen, s hát úgy kivetődöm oldalt, hogy a szemem világa elhagy. Úgy reptiben még elkívántam, hogy az Isten pofozza meg az autóját, de szörnyű setét leve. Azonban arra eszmélek egyszer, hogy kerülgetnek, vigyázgatnak, s mondogatják, hogy nem hólt meg, de magam es veszem észre, hogy nem.

Valahogy helyre kentük s taszigáltuk egymást, s akkor neki az autónak, hogy azt is józan állapotba tesszük. Ahogy evvel megvalánk, gondolom, én elpályázom innét, mert ezeket az urakat az Úristen minden-lette-képpen el akarja pusztítani valahogy.

– Ott az út – mondám. – S tova a bánya.

Reám esnek, hogy immár ott ne hagyjam, s ők megfizetnek engem duflán. Gondolkoztam, mintha lémitálnék, későbbecske reámutatok az autóra, s megrázom az ujjamat:

– De erre fel nem.

Engedtek szavamnak, s megindulunk. Ahogy a márványhegyet elérjük, hát az urak nekifeküsznek a drága, ártatlan márványnak, s úgy nézik, hogy igézik meg. Az egyik egyszeribe elévesz egy kalapácsot, s avval kopogtatni kezdi.

– E nem igazi márvány – mondja.

– Nincs reá írva – azt találom kiszólni a számon, s hát haragszikforma az úr.

– Én tudós vagyok – mondja.

– Mert én arról nem tehetek: ki mondta, hogy a legyen!

– Szamár beszéd.

Mondom, hogy adja ide a kalapácsot egy mákszemet. Ideadja, fogom a nyelit, nekibúvok, s ütögetni kezdem én is a márványt.

– Maga mit csinál? – kérdi.

– Tudós vagyok – mondom. – Tessék a kalapács!

De erre elveresedik, s hát veti a mérgit:

– Hajja!

– Hallok valami szamarat.

Avval eljöttem, lám, mit csinálnak nálam nélkül. Jövök az úton szép leptiben, s éppen azon gondolkoztam, hogy mivel csúfoljam meg őket, s hát hurrog az autó utánam. Megállítják, s szólítnak, hogy üljek fel.

– Erre-é? Erre én nem. De köszönjék, hogy annyi becsületük vala, hogy megállnak. Mert bevallom az uraknak, hogy tova van egy patak, s azon a patakon egy híd, s én azt a hidat annyira eligazítottam, hogy ott az autó keresztül nem menyen halál nélkül. Azért jegyzém ezt meg, mert látom, hogy mégis tudnak becsületet az urak.

Így szólék, s eleresztem őket előre.

Ahogy a hídhoz értem volna, hát meg vannak állva azon innét, s letelepedtek az út szélére.

– Úgy-úgy – mondom – várjanak nyugton, amíg két embert küldök a faluból, hogy megcsinálják ezt a hitvány hidat.

Avval eljöttem haza.

Itt befejezte beszédét a székely, széjjelnézett, s egyszerre kacagni kezdett, hogy a könnyei csorogtak.

– Mit kacag? – kérdeztem.

– Hogyne kacagnék, mikor még másnap is ott látták az urakat túl a hídon, aminek semmi baja nem volt.

Molnár Vilmos (1962, Csíkszereda) méltó folytatója az erdélyi irodalmi hagyományoknak, miközben kiépített egy csak rá jellemző világot. Elsősorban novellákat ír, de adott már ki verseskötetet is. Ez a prózája a Látó nevű marosvásárhelyi folyóirat 2018 októberi számában jelent meg. Érdemes még elolvasni Az olvasó fizetéséről és a Csodák ideje című könyvét is!

Mese a nagyszájú halottról

Mesében mondom, hisz holtkomoly.

(M. V.)

Volt egyszer, hol tényleg már csak volt, az utolsó ítéleten még innen, a temetőkapun már túl, volt egyszer egy csomó halott. Sírjaik tetejének téglalapjai – betonból kiöntve vagy gránitból kivágva – ott sorakoztak egymás mellett a temetőben, mint személygépkocsik egy szupermarket parkolójában. A sok szerény Suzuki között akadt néhány csicsás BMW is, de Bentley például egy sem. Az élőket szokta izgalomba hozni az ilyesmi, alulról nézve nincs jelentősége. Alulról nézve nem sok mindennek van jelentősége, a halottak nem is foglalkoztak vele. Általában kevés dologgal foglalkoztak, igyekeztek betartani a holtak vezérelvét: nem csinálni semmit. Ha már ott van az ember, ahol a semmittevés végre nem számít bűnnek.

Jól elvoltak a halottak két méter mélyen a földben, ki-ki a maga sírjában, urasan elterpeszkedve az örökkévalóságban. Onnan fitymálták a föld színén folyton siető élőket. Ők bezzeg nem siettek sehova. Hova siessen, aki már megérkezett? Nem volt semmi dolguk, így problémájuk is kevés. Csak feküdtek lezseren, s akkorákat hallgattak, hogy a vége felkondorodott. Legkiadósabban a sír mélyén lehet hallgatni. Illetéktelenek ritkán zavarják a koporsóban a csendet.

Ha nagy néha mégis megszólalt az egyik, húsz-harminc évbe is beletelt, míg válaszolt neki egy másik. A halottaknak van idejük rendesen megrágni a szót. Ha szólnak is olykor, röviden teszik, nem szószátyárkodnak. Fáinul elvoltak a halottak a temetőben, békességes nemlétben, elmúlt életük békétlenségein mélázva némán.

De milyen is a halott? Nem bír magával néha. Rájön a bolondóra, elkapja a hoppáré. Nem egyformák ők sem, ha már élő korukban sem voltak azok. Akad köztük is frusztrált, deviáns elég. Ki tudja, mi lelte, egy napon a temető végében az egyik halottra rájött a szófosás. Valamitől erősen felindult, tűzbe jött, mint a kántor kecskéje a katonazenétől. S ami még rosszabb: nem bírta magában tartani. Egyre gyakrabban, egyre hosszabban jártatta a száját.

Az elején még csak nyolc-tíz évente mondott pár szót, aztán már négy-öt évenként néhány tőmondatot. Végül odáig fajult a dolog, hogy bővített tagmondatokból álló, többszörösen összetett körmondat hagyta el a száját minden évben! Hozzá mind hangosabban és hangosabban, hogy szinte a föld felszínére is kihallatszott! Hiába csitították tízévenként a szomszéd halottak, hiába pisszegtek rá végül már minden szökőévben – nem volt semmi foganatja.

Igaz, hogy mindez a temető végében történt, de az egyre gyakoribb szájtépés hangjai elértek a többi halotthoz is, módfelett zavarva őket. Hallatlan! Az ember a lelkét is kiteszi, mégsem lehet nyugta a temetőben sem!

Nosza, alig telt bele kurta ötven év, hamarjában összeült a halottak etikai bizottsága. Igen tekintélyesen néztek ki, pedig nem is volt tekintetük, arcukról régen lefoszlott a hús, szemgödrük üresen tátongott. Nekifogtak kivizsgálni a súlyos kihágást, megbüntetni a pimasz vétkest. Előállították a nagyszájú halottat – ez önmagában is komisz dolog annak, aki örök heverészésre rendezkedett be. Erősen fogták jobbról-balról, mivel már jócskán oszlófélben volt, alig akadt rajta, ami összetartsa. A restelkedéstől amúgy is legszívesebben szétesett és szertegurult volna.

– Miféle tahó tempó ez, te szégyentelen?! – rivallt rá a bizottság elnöke, a halottak doyenje, egy ezerévesnél is idősebb, szépen kifehéredett csontváz. – Jártatod a szájad, hadoválsz összevissza, mintha holmi koszos élő volnál!

– Elnézésért esedezem, tekintet nélküli bizottság, nem volt szándékos! – kérte a bocsánatot a nagyszájú halott. – Nem akartam zavarni senkit, csak kijött belőlem, mint herpesz a csömörtől. Egyszerűen kikívánkozott. Van úgy a halálban, hogy nem bírja tovább a hulla, feltörnek belőle az indulatok. Akkor világosodik meg előtte valami, ami még életében történt vele. Nagy disznóság, felforr tőle csontjaiban a velő.

– Még jó, hogy már nincs véred, ami felforrjon! – gúnyolódott az elnök. – Te visszataszítóan életszerű, te gusztustalanul életrevaló!

– Nem tehetek róla, hogy idelent az árnyéklétben más oldalukat mutatják a dolgok, mint a napos fentiben – mentegetőzött a nagyszájú halott. – Néha éppenséggel itt mutatkozik meg a dolgok valódi, rejtett oldala.

A halottak doyenjét nem lágyította meg az olcsó okoskodás. Ismerte jól a halottakat, huncutok ők a lét és nemlét közötti keskeny sávban. Amíg van egy csepp velő a csontjukban, nem lehet biztosra venni, hogy tényleg ledobták-e az élet béklyóit. Azt hinni, temetésük után jólnevelten porladoznak, megadóan tartanak a teljes megsemmisülés felé. Holott egyik-másik néha még visszafut az élők közé egy kiadós hepajra. Lerendezni rendezetlen számlákat vagy egyszerűen csak kiviselni magát még egyszer utoljára. Félő, az ilyesmi átragad a többire is. Könnyen elmegy az esze azoknak, kiknek agya orron-szemen át rég kifolyt. Lenne nagy ramazúri. Állna a bál a sír mindkét oldalán. Olyan volna a sírgödör, mint szüreti bálkor a falusi kultúrház ajtaja. Csuda egy jövés-menés venné kezdetét rajta át. Egyesek kifelé, mások befelé sodródnának, gyúródnának. Ki-ki vérmérséklete vagy csontvelő-forráspontja szerint. Bent lenni menő, de vannak előnyei a kinti létnek is. A zenekar a kultúrházban játszik, a szép lányok is odabent találhatók, de mikor egy fiú s egy lány a sötétben hátramegy a kert végébe, vagy csattogni kezdenek a pofonok a csillagok alatt, a lényeg az ajtón kívül mutatkozik. Annyi csak, ha sírgödör az átjáró, nem egyszerű eldönteni, az ajtó melyik felén van a kultúrház.

– Mi az, hogy a dolgok valódi oldala?! – förmedt rá a doyen a megszeppent nagyszájú halottra. – Mit tudsz te a valóságról, oktondi?! – Kicsit várt, mérlegelve, érdemes-e megosztani tudományát ezzel a hígeszűvel. Végül csak elkezdte: – Kétes dolog a valóság. Nem árt rá odafigyelni, de nem kell túl komolyan venni. A valóság legfeljebb csak jelzés. Senki nem tudja, mit jelent. Ha ugyan jelent valamit. Nagy színész a valóság, egészen valóságosnak tűnik. Pedig nem is valóság a valóság, csak megtévesztően jól mímeli. Nagy energiát fordít erre. De változik a helyzet, lefoszlik a valóságról a valóságosság látszata. Új időszámítás kezdődik, a semmi kora. A van előbb kéne lesz, majd tovább zsugorodik nincsbe.

A nagyszájú halott leesett állal hallgatta. Nem azért, mert elámult – pár éve esett le az álla. Azóta nem hordta, így kényelmesebb. Amúgy nem érdekelték lételméleti problémák, halottaknak ez nem életbevágó. Személyes ügy miatt pörcölködött fel, nem elvont teorémák izgatták.

– Igen, de az érzések… – folytatta bizonytalanul a mentegetőzést a nagyszájú halott – képesek váratlanul megrohanni a halottat is. A hullámzó érzelmek, a kitörő indulatok… – mondta volna még, de a doyen fogcsikorgatása belefojtotta a szót. Igazán szuggesztíven fogat csikorgatni csak egy csontváz képes.

– Még hogy hullámzó érzelmek, még hogy kitörő indulatok! – fogta a fejét a doyen, mintha különösen disznó dolgokat hallott volna. – Nem hiszek a fülem helyének! Úgy beszélsz a nyüves érzelmekről, rotyogó indulatokról, mintha nem egy tisztességgel rég elhantolt, bőrét-húsát sikeresen levedlett csontváz volnál, hanem szenvelgő bonviván az Élet című silány operettben!

A temető halottainak elnöke nem érte be dorgáló szóval. Az érzelmek és indulatok emlegetése ráébresztette, hogy a helyzet súlyosabb, mint gondolta. Még hagyján, ha egy megboldogult üresben jártatja a száját. De érzelmek, pláne indulatok felbukkanása a nemlétben kísértetiesen emlékeztet az életre! Drasztikus intézkedésre lesz szükség, ha azt akarja, ne kezdjen élet csírázni a halálból. Sürgősen tenni kell valamit, hogy a temetőben újra biztosítva legyen a béke, a halottak nyugalomban szagolhassák alulról az ibolyát. Vagy aminek épp szezonja van. Ha mást nem, egymás porladozó csontszagát, azt mindig. Gyógyhatással bír idegesség ellen. De úgy látszik, nem mindenkinél. Nincs mese, félre kell tenni az engedékenységet. Lépni kell és lépni fog!

Az elkötelezettebb halottakból rögtönítélő bíróságot hívott össze. Drákói szigorral életfogytiglani letöltendő életre ítélték a nagyszájú halottat. Tényleges letöltendőt kapott, feltételes szabadon bocsátás lehetősége nélkül. Ha előző élete nem volt elég, akkor most újra megtapasztalhatja az általa oly nagyra tartott érzelmek és indulatok visszásságát, hiábavalóságát. Életszerűségét.

Szigorú ítélet volt, de megérdemelt. Meggondolatlan szájaskodásával a tettes életet vitt a halottak közé. Főbenjáró bűn, életes vétek! Járványt idézhetett volna elő, megfertőzhette volna a többi halottat is! Muszáj volt intézkedni! A nemlét drága kincs, felülír mindent.

A halottak a temetőben irtózattal gondoltak arra, mi vár a nagyszájú halottra. A szerencsétlen visszamegy az életbe! Megboldogultból megboldogtalanodottá válik, életre kel. Életnek életével él. Máris csak hálni jár belé a halál. Az még nem baj, ha valamelyik halott hébe-hóba jelenésnyi időre visszaüti magát az élők közé, kicsit rémítgetni őket, meg is érdemlik. De hetven-nyolcvan évet lehúzni a folyton nyüslető élők között úgy, hogy te magad is az vagy – igazán ijesztő. Fél az élő a haláltól, de százszor jobban fél a halott az élettől. Ha a röpke kis életnek az időtlen halálba való átmenete félelemre adhat okot, minő rettegést válthat ki az örök nyugodalmas nemlétnek a nyughatatlan, nyüzsgölődő tranzitlétbe fordulása.

A nagyszájú halott magába roskadtan vette tudomásul az ítéletet. Akik addig két oldalról tartották, elengedték, ő pedig egy kupac csonttá roskadt össze. Belátta, hogy hibázott, de már késő. Hiába könyörögne, hogy ne tegyék tönkre a nemlétét. Kellett neki jártatni a száját! A locsifecsi hulla, a cserfes szájú tetem! Az izgága csontváz, az életszerű halott! Most megnézheti az eredményt. Kidumálta magát a halálból, bedumálta az életbe. Nincs, aki visszahozza az élet torkából. Megbánta már, hogy érzelmekről, indulatokról fecsegett. Füllenthetett is volna ennyi erővel. De aki meghalt, már alig hazudik, szinte őszinte.

A halottak a temetőben hozzáláttak az ítélet végrehajtásához. A nagyszájú halott csontjait bedobták egy nagy vasüstbe, trágyával kevert hamut adtak hozzá, egy fekete kandúrmacska vérével meglocsolták, három nőstény egér belepisilt, s egész éjjel főzték. A lébe varázserejű füveket, egy csomó csalánt s veszett kutya marék szőrét szórták, végezetül pedig egy friss halott, kinek még volt nyála, beleköpött. A kotyvaléktól a nagyszájú halott csontjai körül hólyagos-mócsingos lágy részek kezdtek képződni. A csomósabb darabokból lettek az izmok, a hígabb részből a vér és más testnedvek, a többiből meg friss hús. Amikor kitették hűlni, a felszíne megbőrözött, s egyszerre úgy nézett ki, mintha élne. Szemürege megtelt kocsonyás anyaggal, s ahogy az üst alatt lobogó tűz sejtelmes fénye visszatükröződött róla, életesen ragyogni kezdett. Brr! A többi halott undorral fordult el tőle!

De még nem támadt fel egészen, csak mikor a halottak kipenderítették a sírból, úgy kilökték, hogy odakint hármat is bucskázott, csak akkor, a harmadik bukfenc után kezdett krákogni, pislogni, s amint ráesett az éppen felkelő nap sugara, nagyot nyújtózott és életre kelt.

Vak nagyapám ezt látta, süket nagyanyám hallotta, nyolcvanévesen egy kicsit etyepetyézni épp arra jártak. Tanúsítanák is, ha rég meg nem haltak volna.

Itt a vége, fuss el véle, egyenest a temetőbe!

Grecsó Krisztián (1976, Szegvár) költőként indult (mostanában ismét visszatért a versekhez), de prózaíróként robbant be igazán az irodalomba Pletykaanyu című könyvével, ez több novella regényszerű füzére. Később „igazi" regényeket kezdett írni, népszerűsége egyre nagyobb az olvasók körében. (Pro tipp fiúknak: ha a lány, akinek udvarolsz, szeret olvasni, szinte biztos, hogy ismeri Grecsót.) Az utóbbi években zenél is (gitár-ének), olykor táncművész öccsével (Grecsó Zoltán) közösen is fellépnek. Ez az írás a Harminc év napsütésben található (2017).

Anyám első süteménye

Nem hatlapos volt, hanem isler. És nem elrontotta, csak újrafogalmazta. Más viszonyrendszerben, más bolygók között, ha délen van észak és északon dél, talán finom is lett volna. És különben is: ki mondja meg, mi a finom? Finom az, ami érdek nélkül tetszik? Nekem akkor is a legszebb süteményes emlékem, és a legtöbbet azóta is ezen nevetünk. Anyám islere volt az egyetlen sütemény, melynek emléke évtizedek óta él, „anyám islere", elég ennyit mondani a családban, és huncut mosolyra húzódik mindenki szája, összevillannak a szemek.

Anyám islere szűz volt. Pontosabban édesanyám volt korábban érintetlen a cukrászkodástól. Nagyon fiatalon szült, ezért főzni is az anyósától tanult, a cukrászkodás pedig érzékeny terület maradt. Egy gonosz, titokzatos fekete folt, a sütés Bermuda-háromszöge. Hét-nyolc éves lehettem, már emlékszem rá, hogy édesanyám elhatározta, legyőzi a kishitűségét és a süteményekkel szemben érzett túlzott tiszteletét, hogy ennyire fájdalmasan titkos dolog számára a kőttészta, a hatlapos.

A nyolcvanas évek elején az isler volt a sztár. És anyám rögtön a csúcson akart indítani. És különben is, mi abban a bonyolult? Két kerek tésztalap, közte sűrű lekvár, mindez vastagon nyakon öntve csokival. Ennél egyszerűbb öröm nincs is. A tésztalapokhoz adott néhány tippet a Nők Lapja, és a csokiolvasztás trükkjeit is elárulta Lajos Mari, úgyhogy édesanyám jókedvűen és önbizalommal fogott a sütéshez. Mindjárt nyolc személyre, megduplázta az adagokat, jön a húsvét, jó lesz kínálósnak, ez lesz az első év, hogy nem bolti vacakkal kell traktálni a locsolókat.

Gyerek voltam, a sütés nem izgatott. Nem tudom, közben ráncolta-e a homlokát, amikor mégis kétségei lettek az expedíció sikerét illetően. Hogy voltak-e hullámvölgyek és újabb nekilendülések.

Egy dolog biztos: az eredmény gyönyörű lett. Hatalmas, feketén izzó napkorong, a bolti isler duplája, olyan volt, mint egy óriási, feszített tükrű, ragyogóan fekete csokoládétó. Nem illett azonnal megkóstolni, meg kellett várni apámat. Együtt ültünk le vacsorázni, és édesanyám félszegen, az alkotó leplezett izgalmával tálalta föl a süteményt. Apám nagyot kurjantott, megcsiklandozta anyámat, úgy nevettek, mint akik évek óta nem látták egymást. Ej, a végén még igazi háziasszony lesz belőled! Együtt, szinte egyszerre haraptunk bele a pimaszul kívánatos, méltóságos islerbe.

Bolyongtak a szemgolyók, fel és le, körbe-körbe, keresték a helyüket. Azt sem tudtuk, hová nézzünk. Hogy most mi legyen. Hogy ez mi. Lenyeltem a falatot, még egyszer ránéztem a gyönyörű islerre, igen, isler, és olyan szép, mint a nap. Nem hittem a saját ízlelőbimbóimnak, ez a romlottfűrészpor-íz rendszerhiba, déjà vu, ennek a csokis csodának nem lehet olyan íze, mint az összefosott futóhomoknak. Beleharaptam megint, felnéztem, ekkor tört ki apámból a gonosz, féktelen kacagás.

Szegény anyám dacosan megette, azt mondta, neki ízlik. Fegyelmezetten ette, közben azért forgatta, nézegette ő is, hogy milyen szép. És igen, szépek voltak, ráadásul fiatal háziasszonykodásának első szülöttei, nem volt szíve kidobni őket.

Minden locsolót megkínált velük. Volt bolti hatlapos, bolti keksz és isler. Az isler gyönyörű és házi. Nem volt kérdés, hová nyúltak: mindegyik férfi vett belőle. Azon a húsvéton imádtam otthon lenni, nézni az arcukat. A meglepetést. Ahogy fegyelmezik magukat, megfeszül az arcizmuk, rágnak, nézik a süteményt, forgatják, és nem akarnak hinni a szájuknak. A részegebbje aztán megkérdezte anyámat, hogy ez most komoly-e. Ez most direkt volt? A józan szomszédok fegyelmezetten megették, aztán sietve búcsúztak, nehogy még egyet enni kelljen.

„Guggolós islert sütöttél, anyukám", mondta apám. Szerinte guggolva jártak a népek az ablakunk előtt, nehogy anyám behívja őket.

A dacos csoki-tavak még napokig ott virrasztottak a konyhában. Aztán egyik reggel édesanyám elhatározta magát.

„Ez a sütemény tényleg borzasztó", mondta, és kivitte a maradékot az éhenkórász kutyának. Az eb megette a vasat is, és az édességet különösen szerette. Habzsolva, szinte fulladva harapott bele az elsőbe: rágta, falta, rágta, falta. Néhány másodpercig. Aztán mintha lassult volna a lejátszás. Egyre komótosabban rágott. Lehajtotta a fejét, úgy nézett föl, szégyenkezve a szeme sarkából, amikor kifordult a szájából az első falat. Egymásba kapaszkodtunk anyámmal, úgy nevettünk. A kutya sértetten fölemelte a fejét, mintha most értette volna meg, milyen gonosz tréfa áldozata lett, aztán addig rohangált dacosan, míg bele nem taposta az egészet a földbe.

Manapság, amikor anyám isteni bejglijét, hatlaposát eszem, miközben dicsérem, néha még kuncogok kicsit, eszembe jut, ahogy a sértett tacskó islert dagonyázik az udvaron.

Bödőcs Tibor (1982, Zalaegerszeg) az ország legnépszerűbb élő humoristája. Önálló estjeire bejutni a rátermettség egyik ékes bizonyítéka (vagy a remek összeköttetéseké). Írt egy regényt (Meg se kínáltak) és egy paródiakönyvet (Addig se iszik, 2018), ebből álljon itt egy részlet:

P. Howard

(Rejtő Jenő)1

Az elveszett napszemüveg

(Kalandos történet egy néhai napszemüvegről. Ipi apacs! Mellesleg a pöttyös nadrág megkerül, de Helene már nem szűz, bár ezt senki sem kérdezte. Minden dán rendőr tanácstalan. Az Ál Maláj herceg röhög a markába. Peches ember ne menjen a jégre. Főleg, ha nincs nála revolver. Ritkán mérnek lázat annak, akinek nincs.)

A látszat csal és álbajuszt visel. Az egész egy világtörténelmi jelentőségű gatyamadzaggal kezdődött, de teljesen másképpen folytatódott. Különben is, a nők olyanok, mint a szirénák: nem mindig szólnak, ha baj van, de ha szólnak, általában baj van.

Ferihegy kettőn még minden rendben volt. Rendben, ha leszámítjuk az atomvillanást, a világvégét és egy megkergült csomagszállító targoncát, de haladjunk csak szépen sorjában.

Valami történhetett Elzászi Hümér lóbőr-krupiéval, merthogy teljesen józan volt. Egyáltalán nem hasonlított a személyleírására, és senki máséra sem.

Tócsányi Imre, a székesfehérvári Tesco anyagbeszerzője Helene-nel, a titkos, bolgár hercegkisasszonnyal, a cég HR-esével Egyiptomba igyekezett, last minute. Nincs mit szépíteni. HELENE ELVESZTETTE A NAPSZEMÜVEGÉT!

Több világrész számos titkosszolgálata a mai napig próbálja megérteni a történteket. Kevés siker, porosodó aktatornyok, gyanús államközi jegyzékek, titokzatos öngyilkosságok, megmagyarázhatatlan kininporfelhők az eddigi mérleg. Pedig már mindenhol nézték. A kesztyűtartóban, a táskában, az ágy alatt. Példátlan eset az emberiség történelmében! Napóleon oroszországi hadjárata ehhez képest könnyed kis fogorvosi vizsgálat, amin nem találnak semmit, és a végén azt mondják: „Jöjjön vissza fél év múlva, Reich úr."

Tócsányi egész évben erre a tíz napra készült. Kilenc éj, korlátlan étel-, ital- és Helene-fogyasztással.

Már az elején baljós jelek mutatkoztak a jövő óceánjának horizontján derengő Nap fényében. A duty free-ben egy ajkai használtautó-kereskedő pórázon sétáltatta idomított flamingóit. A taxisok a La Marseillaise-t dúdolták. Szalmonella, a párizsi dalos madár a Pocokfejű légiósnak nincsen, aki írjon című sanzont énekelte az érkezési oldalon. A vámhivatal fókái lelkesen tapsoltak.

A becsekkolásnál két furcsa hang így csevegett:

– Smith vagyok, Scotland Yard, Talált Kontinensek Osztálya. Miben segíthetek?

– Halottkémek, műlovarnők kíméljenek!

– Maga itt?

– Nem. Maga ott.

– Kérem, én Életből Felmentett vagyok.

– Fáradjon a kivégzőosztag elé!

– Nahát!

– Hány hering egy élet?

– Cöcö!

– Én úgy tudtam, hogy Ön ki van tiltva az univerzumból.

– Nézze, a kényszerzubbonyt nehéz elegánsan viselni.

– Járt már Ön Chicagóban?

– Igen, de már mindenki felépült.

– Ezt a hangot már hallottam valahol!

– Nekem a nagybátyám az unokahúgom!

– Én sem vagyok halkés!

– Hát mi maga? Londiner?

– Korántsem!

– Nekem az álnevem az igazi.

– Kitalálhatta volna!

– Ha lett volna rejtély, már megoldottam volna!

– Részemről a fáklyás menet!

– Csak a lornyonomon át!

– Ágyő és ezer kartács.

– Nekem legyen mondva.

Tócsányiék nem sokat értettek az egészből, nem figyeltek, el is felejtették. Különben is, azzal voltak elfoglalva, hogy mindenkinek vigyenek majd papiruszhatású falinaptárt, szfinxes hűtőmágnest és piramis alakú kulcstartót. Ekkor még megvolt a szemüveg.

A repülőút csendes őrlődéssel telt. Kicsit korán vették a jegyeket. Szerdán már húsz százalékra volt beakciózva. Az utazási iroda mindenre fenntartja a jogát, de semmiért nem vállal felelősséget. Hol vannak már a középkori lovagok, akik itt igazságot tennének?

Egy vidéki reptéren szálltak le, valahol Szíriában, ez volt a legolcsóbb. Háromnapi autóútra volt az első buszmegálló, ahonnét egy álomkóros riksásfiú vitte őket az országhatárig, ahonnét a Hotel irányába induló buszokat bütykölgette ráérősen három alvó, marokkói tevehajcsár. Nem volt könnyű, de odaértek a szállásra. Végül is nem bánták, mert egy pohár pezsgő ingyenes az érkezéskor. Igaz, sajnos a napágyakért fizetni kell, de túlsúlydíjat nem számoltak fel a poggyászért. Habár utolsó nap elég korán ki kell majd jelentkezni, de van ajándék szappan, és a szúnyogháló csak itt-ott szakadozik. Összesen csak két gyomorrontást garantálnak, és a telepített idegenvezetők elfelejtettek magyarul, de a víz iható, csak jól ki kell engedni a csapot, mert kolerás.

Mindenesetre díszes kompánia gyűlt össze a hurghadai Frozen Ehnaton Hotelben. Olyan volt az egész, mint egy elemi iskolai farsang. Mellettük, az ötös asztalnál Jones (de nem az a Jones!), aki minden este elkártyázta a falábát, és rumot ivott. Mellette Etelka a bérszámfejtésről, kalózok babája.

Ott hintázott a széken Björg Hamsvaaarh, a hörgészeti Nobel-díj szépreményű várományosa, amatőr szívsebész, valamint A cecelégy hatása a korai reneszánszra című tanulmány finom tollú szerzője, hóhér és tánctanár, a dán rendőrök réme. Megjelenése egyesekben jogos kérdőjeleket vetett fel: sétapálca, vödör, talicska, elefántborjú, fürdőköpeny és Izland térképe voltak a bal kezében. A jobb kezével pedig szórakozottan, de barátságosan szalutált. A szóbeszéd szerint egyszer Velence minden lakosának eltörte az orrát, kétszer. Aztán koktélt rendelt, és a bakancsát kezdte tisztogatni.

Altamirai Ferdinánd régensherceg rangrejtve, hajóinasnak öltözve limonádéját szopogatta a sarokban. Ahhoz képest, hogy épp Honoluluban ült börtönben Nyálkás Mici helyett, egész békésen bazsalygott.

Egy kanadai milliárdos parókáját az ismeretlen norvég démon cirógatta műkörmével a bejáratnál. A férfi olykor lelőtte a nőt, majd lelőtte még egyszer. Aztán tovább vacsoráztak. Később nagyot táncoltak a Locomotionre a fűszoknyás haknibeuduinokkal.

Az esti műsor táncosnőinek ruházata csak a szaharai 73 ⁰C-ban legszükségesebb elemeket tartalmazta: semmit.

A Ficánkoló Aggszüzek egy paraván mögött lopták a Holdat. Ez egy frissen szabadult kasszafúrókból alakult egyesület, melynek tagjai úgy vedelnek, ahogy csak alkoholtilalom idején szokás. Ők gyanú felett állnak. Bennük még van jó érzés. Repedt Tégla, Vándor Varangy és Fogpiszkáló soha nem lopna napszemüveget. Olajtankert, trónörököst, ékszereket, kisebb égitesteket igen, no, de! Ha egy hadsereget kell kiűzni a dzsungelből söröskorsóval a kézben, az igen, az nem gond. Ide csak tisztességes rablógyilkosok járnak!

Itt volt a távol-keleti vírusokat gyűjtő Ál Maláj herceg is, de neki mi szüksége lett volna egy hamis Ray-Banre? Hacsak nem…

„A verekedésig biztosan megvolt." Ismételgette hosszú esztendőkig egy Bécs környéki elmegyógyintézetben Helene pöttyös nadrágban, mely nadrág legalább előjött a kockás táskából.

Igen. A verekedés. Abban a fergetegben veszhetett nyoma. Az újdonsült boksz-alvilágbajnok, Otto Blitzkrieg Junior egyáltalán nem tehetett semmiről. Nem ő kötött bele abba a terhes nőbe. Ráadásul akkor még nem is volt terhes. Már az első pofontól megváltozott a Föld forgástengelye. Ahogy Otto belépett a terembe és jó estét kívánt, már attól többeknek eleredt az orra vére. Mikor kezet fogott a főpincérrel, annak leszakadt a lépe, és a Madridban élő unokaöccsének is megrepedt pár csigolyája. Kezdetnek nem rossz, hüledezett a sarokban Poirot. Bár ő mit keresett itt? Mi ez? Egy vacak ponyva, ahol bármi megtörténhet? De szívesen felpofoznám az olvasót!

Szóval, a verekedés! Szalmonella épp Az egyáltalán nem zöld cowboy dalára gyújtott volna rá, amikor felborult egy mangócsempész-hajó India partjainál, amitől a banánrészvények esni kezdtek, ezért hívatták a telefonhoz a wisconsini üzletembert, ő rúgta bokán a szállodaportást, aki nem tartotta a vonalat, mert egy tüzes tuniszi nőcskével hetyegett, miközben halkan fütyörészett.

Azóta sok-sok év telt el. Legendák, mítoszok születtek. Egy japán agykutatón látták Minnesotában, egy zambézi kócsag csőrében a Viktória-vízesésnél, egy albán hajóorvoson valahol az egykori Belga Kongó területén, Szatymazon, Békéscsabán és New Yorkban, de biztosat senki sem tud.

Néha még ma is feltűnik a sivatagban rózsaszín hajnalokon Tócsányi szelleme, és a reggeli kvadozásra igyekvő turistákat kísérti: „Volt rajta egy kék csík itt oldalt! Nem látták? – suttogja. „Akkor még nálam volt, de én már nem voltam magamnál – ismételgeti Helene a 21-es kórteremben.

Szomorú történet, de legalább vége van. Folytatása nem következik.

Karinthy Frigyes (1887, Budapest – 1938, Siófok) a magyar irodalom talán legnagyobb aduásza. A humor gyorsan elévül, de az ő írásainak nagy része még mindig ellenállhatatlanul vicces. Írásait falták a kortársak, és ugyanolyan lelkesedéssel fogyasztották