Vallási rétegződések Tibetben

By Szathmári Botond

Tibet kultúrája Kőrösi Csoma Sándor óta a magyar tudományos élet és a nagyközönség figyelmét is felkeltette. Számos magyar tibetológus tett hozzá munkásságával azóta tudásunkhoz, és vált méltán világhírűvé, de az eurázsiai sámánisztikus világképbe jól beilleszthető Bön (vagy Phön) vallásról ilyen részletes ismeretterjesztő monográfia magyarul még nem született. Tibet vallásos világképét hajlamosak vagyunk a buddhizmussal, vagy annak külső elnevezéssel „lámaizmusnak” nevezett változatával azonosítani, és egységesnek képzelni. E kötet éppen a sokszínűség és sokrétűség árnyalt bemutatására törekszik: hogyan épültek egymásra a buddhista és a buddhizmust megelőző, az eurázsiai sámánisztikus világképbe illeszkedő vallási rendszerek. Ezen belül arra koncentrál, hogy milyen a buddhizmus előtti Bön/Phön „vallás”, és hogyan fonódik össze ennek mai formája a buddhizmussal a népi vallásosság világában. A kötet szerzője neves magyar orientalista, vallásfilozófus, kulturális antropológus, aki immár több évtizede tanulmányozza a tibeti népi vallásosságot, kultúrát, és helyszíni kutatásainak eredményeit is beépítette e kötet elemzésébe. Közép- és felsőfokú oktatási intézményekben generációkat segített már megismerni és tisztelni ezt a távoli és számunkra nem egykönnyen megérthető kultúrát. A kötet ezért elsősorban értelmező jellegű, hogy ne csupán fogalmakat és sommás állításokat ismerjünk meg Tibet vallási életéről, hanem próbáljuk ezeket minél jobban megérteni.

• Language: Magyar
• Publisher: Napkút Kiadó
• Release date: May 14, 2020
• ISBN: 9789632639260

Book preview

vallasi_retegzodesek_tibetben_cover.jpg

Szathmári Botond

Vallási rétegződések Tibetben

Impresszum

Napkút Kiadó Kft.

1027 Budapest, Fazekas u. 10–14.

Telefon: [phone]

Mobil: (70) 617-8231

E-mail: [e-mail]

Honlap: www.napkut.hu

Lektor: Dr. Kuzder Rita

Szöveggondozó: Kovács Ildikó

Tördelőszerkesztő: Szondi Bence

Ómúltunk Tára 13.

ISSN 1789-2023

Sorozatszerkesztő: Csáji László Koppány

© Szathmári Botond, 2020

© Napkút Kiadó, 2020

ISBN 978 963 263 926 0

Támogatónk

A kötet megjelenését támogatta a Nemzeti Együttműködési Alap

Bevezetés

„Tibetről a ráülepedett buddhizmust nem szükséges lekaparni; a réteg mint a por könnyen lefújható, s akkor az ember szemtől szembe áll azzal, ami Tibet mindig volt a buddhizmus előtt, sok ezer évig. Ez a Tibet röviden és egy szóval: a Bön."

Hamvas Béla

A tibeti vallás esetében határozottan megfigyelhető három vallási réteg, amely nemcsak a külső tudományos megközelítésben szerepel, de ugyanúgy megjelenik a belső megfogalmazásban is. Ezt a három vallási réteget a klasszikus tibeti nyelv is megnevezi, ezek a micsö (t: mi-chos)¹, phöncsö (t: bon-chos) és hlácsö (t: lha-chos). Először vizsgáljuk meg a három szó jelentését. Mindhárom kifejezésben ott szerepel a cshö (t: chos) szó, amelynek három fő jelentése van: egyfelől megfeleltethető a szanszkrit dharmának (szkt: dharma), azaz magát a valóságot jelenti; másfelől fordítható a dharmák értelmében, ezek a valóság elemei, amelyek mint lételemek felépítik a világot; végül jelentheti a történeti Buddha tanítását, a Tant. A három tibeti valláskifejezésben azonban leginkább vallásként fordítható. Mivel a klasszikus tibetiben, hasonlóképpen, mint a legtöbb nyelvben, nem alakult egy általános vallásokat jelölő kifejezés, ez elsőként a rómaiaknál jelent meg (l: religio, ōnis f.), és a legtöbb európai nyelv is innen kölcsönözte e fogalmat. A tibeti mi (t: mi) jelentése ember, éppen ezért a micsőt Giuseppe Tucci „emberek vallásaként fordítja, Rolf Alfred Stein „névtelen vallásnak nevezi, utalva arra, hogy a másik kettőnek van saját neve. A phön (t: bon) etimológiája igen kérdéses, a leginkább elfogadott magyarázat Helmut Hoffmann felfejtése, aki a shángshung (t: zhang-zhung) eredetű do vagy da igével (t: zlo = hív; zla = mond, ismétel) hozza kapcsolatba a fogalmat, így az az isteneket, szellemeket invokáló varázsige értelmében értendő. Ezt a magyar Uray Géza is hasonlóképpen értelmezte. Az amerikai Cristopher I. Beckwith szogd eredetű szóként magyarázza, amelyet szerinte ez az iráni eredetű kereskedőnép a buddhista Dharmára használt. Ennek bizonyítékát abban látja, hogy sok iráni címben szerepel a bon szó. A buddhizmus megnevezésében szereplő hlá (t: lha) a szanszkrit déva (szkt: deva) megfelelője, jelentése isten, istenség, vagy a transzcendencia rejtjele. A buddhizmusra használt e tibeti kifejezés arra utal, hogy a Tan égi eredetű, azaz örök.

Mindezek után megkísérlem röviden, dióhéjban bemutatni a három vallási réteget, hiszen mindegyik megérne egy-egy nagymonográfiát. A legkevésbé a harmadikat, a tibeti buddhizmust fogom ismertetni, hiszen arról magyarul is számtalan kiváló könyv olvasható. Másfelől ennek még a vázlatos kibontása is messze meghaladja egy kis könyv kereteit. Az utóbbi esetében inkább csak arra törekszem, hogy kimutassam ennek a buddhizmusnak a belső-ázsiai kapcsolatait, néhány olyan jelenségen keresztül, amelyek a buddhista gyakorlatban is megőrizték a sámánisztikus² gyökereiket. A három vallási réteg Tibetben a hosszú együttélés alatt át- meg átjárta egymást, néha úgy összeforrtak, mint egy fonott kalács tésztahurkái, így annak a szeleteiben már nem is igazán lehet szétválasztani őket. Egy-egy elemről néha igen nehéz megmondani, honnan ered, ez különösen a micsö és phöncsö esetében áll fenn, hiszen kettejük találkozása és összeolvadása jóval az írásbeliség megjelenése előtt megindult, ráadásul eredendően is sok hasonlóságot mutattak egymással. A különböző elemek eredetét tekintve a legkönnyebb dolgunk a buddhista mozzanatok tekintetében van, hiszen annak indiai tanai, lévén az egy írásbeliségre épülő vallás, biztosabban megragadhatók. Azonban, mint majd kifejtem, Tibetbe Indián kívül még két irányból érkeztek a buddhista tanok, és különösen a Közép-Ázsiából beáramló eszméi egy, a tibeti ősi vallással igen hasonló vallási hagyománnyal keveredtek. Ezért arra nem is igen vállalkozhatunk, hogy az egyes tibeti vallási elemek esetében a pontos eredetet feltárjuk, inkább csak utalhatunk, hogy azok mely hagyománnyal mutatnak párhuzamot. Amire kísérletet teszek, hogy érzékeltessem: a tibeti vallási hagyomány, de a tibeti buddhizmus is mennyire összetett, számtalan vallási réteget magába olvasztó egység.

A micsö

Kezdjük a bizonyosan tibeti eredetű réteggel, a micsővel, amely ma mint népi vallásosság él Tibetben, és mintegy keretezi a domináns buddhizmust. A tibeti népi vallást nem szabad valami egységes rendszerként elképzelni, akárcsak bármely más nép esetében, itt a nagy terület és azok egymástól való elzártsága sok tekintetben eltérő vallási szokások kialakulásához vezetett, ami a nagy és egymástól eléggé elzárt területek miatt talán még nagyobb különbségeket eredményezett, mint sok más kultúrában. Gondoljunk arra, hogy a hosszú téli időszakokban a közeli folyóvölgyek lakói évszázadokon keresztül alig érintkeztek egymással, a perifériákon élőkre pedig erősen hatott az ott élő más népek vallási hagyománya. Ezért a tibeti micsőről állíthatjuk, hogy az egy erősen heterogén vallási képződmény. A micsö Tibet legrégebbi vallási hagyományait őrzi, azonban mára már sok elemet felszívott a phönből és a buddhizmusból, amelyeket szinte lehetetlen lehántani róla.

A népi vallás feltárásának egyik nehézsége, amint már említettük, hogy a tibeti szöveghagyomány leginkább buddhista eredetű, így magán viseli a szerzők világlátását. A rekonstrukcióhoz, ezek közül leginkább azok jöhetnek számításba, amelyek ugyan bírálják a nem buddhista vallási praxisokat, de így legalább leírják az egykori vallásgyakorlatot. A népi vallás szempontjából azonban a leghasználhatóbb írott források a javas szövegek, melyekben számtalan szellemlény neve szerepel, valamint az olyan phön szertartásszövegek, amelyekben nyoma sincs a buddhizmusnak vagy indiai, kínai hatásoknak. Ezek többnyire temetési és gyógyítási rítusok liturgikus szövegeit tartalmazzák. A buddhizmus időszakában lejegyzett népdalok és néhány mítosz vallási hátterét is egyértelműen a népi vallásosság határozza meg, így ezek is értékes források. Másfelől a legjobb forrás a nép jelenkori hiedelemvilága, a tibeti folklór, bár ezekre is rárakódott a buddhista látásmód.

A tibeti népi vallás egy animista-sámánista világszemléletű, erősen a mágiára alapozódó hit- és gyakorlatrendszer, jellegzetessége a szinte minden természeti objektumban élő szellemlényben való hit. A tibetiek szerint, akárcsak Ázsia többi népénél, a sziklák, hágók, barlangok, fák, patakok, tavak stb. megannyi szellem, lá (t: bla) lakóhelyéül szolgálnak. Azonban lehet lája egy háznak, de akár egy családnak is. Tibet lája a Járdok Juco (t: Yar-’brog g.Yu-mtsho) szent tavában lakozik. A sok istenség és démon a tibeti ember számára elsősorban fenyegető vagy segítő erőként nyilvánul meg. Az istenek inkább segítőek, mint a többi szellemlény, de ők is árthatnak, ha az emberek vétenek ellenük, ahogyan ez az ázsiai sámánkultúrákban megfigyelhető. A tibeti népi vallás hitvilága szinte végtelen számú szellemet ismer, amelyek lehetnek látható formájúak, de akár forma nélküliek is. A tibeti ember a buddhizmus előtti korszakban éppen úgy, mint utána, intenzíven törekedett a jólétre, az életben való boldogulásra. Minderre a szűkös forrásokat nyújtó, zord tibeti területeken talán még nagyobb igény volt, mint sok más, több táplálékot adó vidéken. A nehéz időjárási viszonyok igen gyakran fenyegetik mind a tibeti állattartók, mind a földművesek, mind pedig a vándorló kereskedők létét. Ennek érdekében rendkívül sok mágikus alapokon működő, gyakorlatias népszokás alakult ki a bajok elhárítására. A tibeti ember éppen úgy, mint bármely társa a földön, hőn óhajtja a szerencsét (t: bkra-shis), a gazdagságot (t: longs-spyod), a hosszú életet (t: tshe-ring), valamint az ellenségeinek legyőzését. Mindennek elnyeréséhez a tibeti ember mindig is nagy szükségét érezte a jövendő kifürkészésének, így lépten-nyomon alkalmazta a különféle jóstechnikákat. A tibetieknek – éppen úgy, mint a többi ázsiai sámánkultúrának – a vágya az emberi, a természeti és a természetfeletti világ harmóniájának a megteremtése. Mindennek a lehetőségét a szellemekkel való rendszeres kommunikáció teremtheti meg, amit csak egy erre szakosodott specialista képes megvalósítani. Abban is azonos a tibeti népi vallás és a többi sámáni típusú vallás világszemlélete, hogy nemcsak mi függünk a szellemektől, istenségektől, hanem ők is tőlünk, így a rítusok végzői akár meg is fenyegethetik őket. A tibeti népi vallás világképe hármas tagolású (t: srid-pa gsum), struktúrájában megegyezik, de részleteiben kissé eltér a belső-ázsiai vagy szibériai népek sámánista világ-felosztásától, amely alsó, középső és felső világot különböztet meg.

A tibeti népi vallás központi alakja, a hlápá (t: lha-pa) egyfajta sámán, aki feladatait tekintve nagy hasonlóságot mutat a környező népek sámánjaiéval. Ennek a vallásformának a rítusai főként a mágiára épülnek. A micsö tehát sok tekintetben rokon Belső-Ázsia környező népeinek vallási gyakorlatával, ami nem más, mint a belső-ázsiai sámánizmus egyik helyi változata. Róluk később még írunk.

Alsó világ

Az alsó világ, a joklu (t: yog-klu vagy g.yog-klu) a vizet és a föld alatti régiókat jelenti. Itt élnek a csúszómászó formájú szellemek és a lúk (t: klu, szkt: nāga), a vízidémonok, akiknek leggyakoribb feladata a kincsek őrzése, ezalatt egyaránt értendők a természeti és a szellemi értékek. Az ábrázolásokon a színük kék. Ők irányítják az időjárást, így természeti katasztrófát is okozhatnak. A folyókban, tavakban, forrásokban vagy kutakban tanyáznak. Tibetben ők a legfontosabb démonlények, eredetük a tibeti államalapítás előtti időkre nyúlik vissza. Ősi tibeti eredetük mellett szól az, hogy a legkorábbi császárkori szövegekben megannyi teofórikus név formájában szerepelnek. A tibeti hagyomány hat tartományukról beszél, a három magasabb megjelenési csoportja az isteni (t: lha), az emberi (t: mi) és a félisteni (t: lha-ma-jin), míg a három alacsonyabb az állati (t: dud-’gro), az éhszomjú démoni (t: yi-dvags) és a pokolbeli (t: dmyal-ba). Ez a hat tartomány analóg a buddhista hat létbirodalommal, így itt is tetten érhető, hogy a buddhizmus a „Világ Tetején" mindent átjár. A lúk a tibeti mitológia szerint a kozmikus aranyteknős hat tojásából keltek ki. Alakjuk kígyótest skorpió-, hal-, ebihal-, béka- vagy kígyófejjel. Ezeken kívül létezik még fehér lópofájú, sárga libafejű, vörös egérfejű, kék gyíkfejű és fekete bikafejű lu. Lakóhelyeik lehetnek a források, patakok és folyók találkozási pontjai, tavak, kutak, különleges sziklacsúcsok, gleccserek. Ők határozzák meg az időjárást, őrzik a föld alatti birodalmuk kincseit, az ásványokat. Birodalmuk megsértése esetén aszályt, jégesőt küldenek, vagy leprával sújtják a területet. A legendák mesélnek nyolc lumóról (t: klu-mo), a női lúkról, valamint a nyolc kincsőrző lúról. A lúk megőrzik fontosságukat a phönben és a buddhizmusban is, az utóbbiban az ind nágákkal azonosították e vízidémonokat. Ebbe a szférába tartoznak még a föld urai, a szádákok (t: sa-bdag). Ez utóbbinak többféle alakja ismeretes. Lehet egy botos ember, patkány-, egér-, mormota- esetleg disznófejjel, míg a másik típus bárányon ülő vagy botos öregember. Barlangokban, sziklahasadékokban vagy a földön laknak. A szádákok fontos szerepet játszanak az építkezésekkor, valamint a szádákok anyja védelmezi az állatokat. Ha megsértik őket, pestist, dögvészt vagy más járványokat küldenek az emberekre. Ezek kivédésére áldozatokat mutatnak be a népi vallás sámánjai. A szádákok megfeleltethetők a mongol gazdaszellemeknek (mo: eĵen). Ez a régió az ártó szellemek, a szik vagy szinpók (t: sri, srin-po) világa is, akik főként gyermekekre vadásznak. A tibetiek ősi hite szerint a Középső Tartomány (t: dBus) földje alatt egy démonnő (t: srin-mo) fekszik, melynek a szíve a Hlászá (t: lHa-sa = istenek földje) közepén fekvő tó alatt helyezkedik el. Az alsó világok minden szelleme engesztelő áldozattal nyerhető meg, melyekről a korai kínai források is beszámolnak. Egyes kutatók szerint a régmúltban