A köztes lét könyvei

By Kara György

A Mahájána-buddhizmus tanítómesterei szerint a halál óráján, amikor a testet alkotó elemek egymásba omlanak, nem ér véget az élőlények útja. A tibeti, lámahitű buddhizmus úgy tartja, hogy a hús-vér test elhagyása után az eszmélő-lény szellem-, azaz elme-t

• Language: Magyar
• Publisher: Fapadoskonyv.hu Kiadó
• Release date: Mar 9, 2016
• ISBN: 9789633745380

Book preview

A KÖZTES LÉT KÖNYVEI

TIBETI TANÁCSOK

HALANDÓKNAK ÉS SZÜLETENDŐKNEK

Tibetiből fordította, az előszót írta, a szómagyarázót és a könyvészeti adatokat összeállította:

KARA GYÖRGY

A borítón a Vérivó Héruka (Khrag-’thung; Heruka),

az Én megélésének jelképistene látható.

Honlap: www.fapadoskonyv.hu

E-mail: [e-mail]

A könyv az alábbi kiadás alapján készült:

Európa Könyvkiadó

Korrektor: Budai Ákos

Borító: Kaposvári Zsolt

978-963-374-538-0

© Fapadoskonyv.hu Kft.

© Kara György

ELŐSZÓ

A dőre nemtudás, a tudattalan, mint világtalan anyóka botorkál, nem tudja, hol jár, mit tesz. A nemtudásból fakad a buzgalom, melyben a Tett, a korábbi cselekvések kérlelhetetlen hatása úgy formálja a tudattalant, mint a fazekas, ki a sárból edényt korongol. A buzgalomból ered a tudat, mely mint erdőn gyümölcstől gyümölcshöz futkosó majom, ingatag. A tudatból név és alak támad, hajó és utas gyanánt visz tovább, hajó a név, és utas az alak. Név és alak szüli az érzékelést, melynek gazdátlan palotájában úgy garázdálkodik a hat érzék: a szemmel látás, a füllel hallás, az orral szaglás, a nyelv ízlelése, a test tapintása meg az elme eszmélése, mint a rablók. Érzékelésből kél az érintkezés, melyben külsővel belső úgy elegyedik, mint szeretkező emberpár. Az érintkezés nyomába lép az érzés-észlelés, örömé és kíné, mely úgy ér utol, mint a szembe röpített nyíl. Belőle ébred a létvágy, mely örökké szomjas, mindig inna. Vele jár a vét, a szerzés, elfogadás, mely a gyümölcsöt mindenáron leszakítja. Ebből születik a létel, a Forgatag, mely úgy tartja fogva az élőt, mint fészkén tojást őrző madár. A létel teremti a születést, melyben előbbi létalak úgy szül utóbbit, mint anya gyermeket. Születésből támad a kór meg a vénség és a halál.

Ez az élet tizenkét, egymásra támaszkodó és összefonódó elemének láncolata, mely a halállal nem éri végét – így szól a Buddhára hivatkozó tanítás.

Az eszmélő élőlény – isten, félisten, ember, állat, vergődő szörnyalak s pokollakó – sorsát, élete helyét, idejét, tartamát, módját a saját cselekvése, a Tett szabja ki, s juttatja jobb vagy rosszabb létalakba; embert s állatot hús-vér testbe, a többit hasonlóképp romlandó, de szellemtestbe. Az élő, eszmélőlény teste s szelleme a világalkotó elemekből épül: földből, vízből, tűzből, szélből (levegőből), de égből (éterből) és az egyetlen önálló, öntermészetű létezőből, a fényből is, és ha az éppen élt élet tartama fogyatkozik, akkor jelek hozzák hírül a közelgő halált.

A halál óráján az elemek egymásba omlanak, oldódnak, a föld a vízbe, víz a tűzbe s így tovább, a mozgó életerő s az eszmélő fény mint magcsepp elválik a testgépezettől, s azoknál, kik az egyetemes Törvényt (a róla szóló tanítás révén) megismerték és követték, ez a mag az egyetemes Fénnyel és Törvénnyel egyesül: megszűnik az önös én, a létszomj, és vele szűnik a szenvedés. Azoknál azonban, kiknél ezt az egyetemesből származó magot a Tett súlya nem engedi kitörni a hatféle létalak Forgatagából, a nemtudásból az imént átfutott úton ismét születés támad: az elemészthetetlen Tett vonzásában lel újra önös ént, testet, szellemet, újjászületést, és minden kezdődik elölről, vagy inkább folytatódik.

Az újjászületés azonban nem jár szorosan a pusztulás sarkában. A hús-vér test elhagyása után – így tanítják a mindenki számára járhatónak hirdetett út, a Mahájána tanítómesterei, szemben Buddha régibb követőivel – az eszmélőlény szellem –, azaz elme-testet ölt, és az elme önnön jelenései, utak, fények, istenek, szörnyek között bolyong a köztes lét szakadékában, szurdokában. Több napon át tart ez az állapot, legtovább hétszer hét, azaz negyvenkilenc napig, s az eszmélő onnan csak úgy szabadulhat, vagy legalább úgy kerülheti ki a Rossz ösvények, gonosz utak csapdáit, önnön teste, szíve, szava tévedései, vétkei hatását, a Rossz Tettét, ha még életében avatott mestertől szerzett intelembe, tanácsba, a nemtudást és balgaságot szüntető Tudásba fogódzva szembesül önnön jelenéseivel, és megérti, hogy mindezek – istenek, szörnyek, mennyek és poklok – önnön elméjének szülöttei.

Ha életében nem jutott volna kellő ismerethez, avatott tudáshoz, akkor most, a köztes lét napjaiban kell szellem-fülébe juttatni a tanácsot, és az intelem révén szembesíteni őt önnön jelenéseivel, önmagával, hogy – ha meg nem is szabadul – elkerülje legrosszabb lehetőségeit. Ha végképp nem sikerül a születés kapuját berekesztenie, szerezhet még jobb születést, mindenekelőtt emberi sorsot, „kincses emberi testet", melyben a legtöbb esélye van a megvilágosodásra, a Törvény megismerésére, megszabadító Tudás, intelem szerzésére.

Ilyen intelmeket írnak le a Köztes Lét Könyvei, köztük a legismertebbnek, a Köztes Lét Hallomásbeli Nagy Megszabadítójának könyvei (Bar-do thos-grol chen-mo). Ez a gyűjtemény tibeti nyelven több, bővebb és szűkebb változatban, kéziratos és fanyomatos alakban ismeretes. Több rész-könyvének utószava szerint ez az írás egy a tengernyi „kincskönyv közül, melyekben égiek vagy régiek titkos tanítása rejtőzik, s melyeket nehéz időkben s nehéz időkre rejtettek hegyek odvába, oszlop üregébe, biztos helyre, honnan kései századok avatott kincskeresői „hívták elő, azaz fedezték fel és adták tovább méltó tanítványoknak a kincset érő tudományt. Gyűjteményünk utószavai csak annyit árulnak el a Hallomásbeli Nagy Megszabadító föllelőjéről (vagy összeállítójáról), hogy Karma-gling-pa, azaz Karma-gling-beli (talán egy „óhitű, „veressüveges, Karmapa-szerzetesek lakta kolostorba való) személy, aki a Szgam-po-gdar hegyén, egy Lha-bran gar-bjed-pa ndra-ba nevű helyen fedezte fel könyvkincsét, melyet hagyománya a 8. századi, legendás ind térítőnek, a Tavirózsaszülött Padma-szambhavának tulajdonít.

Karma-gling-pa talán a 14. században élt, amikorra már több mű is forgott avatott tibeti kezekben a köztes lét tanításáról. 1350-ben egy mongol hercegnek, Aszudajnak parancsára írta le török ajkú híve egy 12. századi tibeti szerző, Csog-ro Cshosz-kji rgjal-mchan (röviden: Cshosz-rgjal) munkájának ujgur fordítását. Ez sok közös elemet mutat a Karma-gling-pa-féle szöveggel, és meglehetősen szoros párhuzamot ad egy jeles kortárs, Sza-cshen Kun-dga sznying-po írásával, a Négy Fokozat Mélységes Tanításával. Mindketten, bár más ágon, a 11. századi híres Nagy Tanítómester, az indiai Nárópa szellemi utódai, aki a köztes létről is szóló Hat Törvényében a maga mesterének, Tillipának tanait építette tovább. Még messzibb, öregebb időkig követhető a Köztes Lét Könyveinek több eleme s a köztes lét fogalomtörténete indiai földön, e tan azonban Tibetben nyerte ma ismert alakját, s meggyökeresedett az ott ősibb bon-vallásban, melyből esetleg táplálkozhatott is. A benne (és általában a lámahitű buddhizmusban) oly erős szerepű fény-eszmében és az avatottakhoz szóló titkos tanítás, tudás fontosságában többek régóta nyugatibb, gnosztikus, főleg régi iráni hitek hatását sejtik. Buddha és Mani tanainak belső-ázsiai elegyedéséről különben írásos emlékek is vallanak.

A Karma-gling-pa nevéhez fűződő közteslét-könyvek közül eszméik és leíró tartalmuk miatt a legfontosabbak: a Törvénylényegű Köztes Lét Könyve és a Létel Köztes Létének Könyve. Az első magába foglalja „a halál órájabeli köztes lét leírását is. A többi könyvek más jellegűek: imák, fohászok, himnuszok, jelkép-magyarázatok, a szertartásokhoz szükséges „igék, jelszók, mantrák foglalatai, a haláljelek könyve, az idejekorán érkező halál megváltásának, azaz elhárításának módjai stb. (A pokolbeli ítélet részletesebb leírása a számomra elérhető tibeti gyűjteményben nem szerepel.) A két legfontosabbon túl, az utóbbi, kisebb terjedelmű könyvek közül itt a bevezető, verses fohászkodás, valamint a segítségkérő fohászt, a „gyökérszót, a „megszabadító és a „megmenekítő" fohászt egybegyűjtő könyv és a haláljeleké olvasható magyarul. Mutatóban szerepel két részlet a Száz Köszöntésből, meg egy ujgur közteslét-traktátus, mely ugyanabban a londoni (eredetileg tunhuangi) Stein-kéziratban olvasható, mint Csog-ro Cshosz-rgjal említett írása.

Az eddigi fordítások, azok is, melyek eredetiből készültek, és természetesen a fordítások fordításai is, többféle utat választottak a sajátos műszókkal építkező szöveg idegen ajkú megformálásában. A két szélsőség – az eredeti sajátos arculatának minél szorosabb követése vagy a nyugati eszméken nevelkedettek számára könnyebben érthető, szokottabb fogalmak használata – közül az itteni fordítás inkább a sajátos kifejezések szorosabb, szolgaibb megoldását vállalta, és egy másik szokástól eltérően az indiai műszók és nevek is csak akkor jelennek meg a fordításban, ha a tibeti is indiai alakot használ. (A tibeti általában az indiai eredetű tulajdonneveket is lefordítja. Bethlenfalvy Géza kutatótársam nem ért egyet az itt alkalmazott „purista" megoldással, műszókul a magyarban hagyományosan használt indiai szókat látja helyesnek.)

Az eredetiben nem kevés a vers: fő formai jegye a sorok állandó szótagszáma, ennek megtartása azonban a tibeti igen tömör volta, egytagú szókba sűrített világa miatt kockázatos, a formatartó fordítás itt a formánál súlyosabb tartalmat csorbította volna. Az eredeti verseit a fordításban a soros tördelés és a tartalom tömörebb szerkesztése jelzi. Alcímek, bekezdések, nagybetűk mind a fordítás sajátjai, az eredeti ilyet nem ismer, a tagolást a szöveg mondataiba ágyazza.

A Köztes Lét Könyvei a sino-tibeti nyelvcsalád legrégibb betűírásos hagyományú nyelvén, írott tibetiül szólnak (az élő hangzás Tibet középső és legnagyobb részén már sok évszázada jócskán eltér az írott alaktól, a különbség azonban többnyire igen szabályos). E „kincskönyvek avatottaknak szóló, „mélységes voltát másutt ritka szók és kifejezések is gyarapítják; néhányukat hiába keressük mai s tegnapi szótárakban. Ám még oly egyszerű szavai is, mint test, ér, szél, tudás, üresség, világosság, mást jelenthetnek, mint közönségesen. Némely fordítók ezért eleve lemondanak e köznapi szók használatáról, s olyanokkal helyettesítik őket, mely mélyebb értelmezésük bélyegét hordja. Tiszteletre méltó törekvés többet adni annál, mit az eredeti nyelvi felszíne mutat, mégis hűbbnek tűnt tisztelni a tibetiek kedvét, kik mindennapi szókat avattak titkos mélységek és magasságok jeleivé, sokértelműségbe is rejtve az „egyhegyű értelmet (ahogy ezt tették ind mestereik, ujgur, mongol és kínai társaik s követőik). Ahol tehát nagyobb nehézség nem mutatkozott, ott magyarul is „földhözragadt szavak szólnak hasonló tibeti testvéreik helyett. A csatolt jegyzetek dolga, hogy a szavak és fogalmak útvesztőjében némi fényt mutasson.

Amint már kiderült, itt háromféle köztes létről, halál és újjászületés (vagy a Forgatag elhagyása) közti háromféle közbülső állapotról van szó: elsőül a halál órájakoriról (a haldokláséról, a meghaláséról; az órát itt nem kell pontosan érteni, hisz némelykor kétszer evésnyi időre sem futja, de közönségesen negyedfél napig tart), mialatt a testet-szellemet alkotó elemek fokozatosan egymásba enyésznek, s közben fények ragyognak fel, melyekkel szembesülve az „életemúlt megismeri önnön arcát és a végső valót, a „Törvénytestet, mellyel azonosulva kiszabadulhat a Forgatagból. Az első fény egy istenpár gyanánt jelenik meg, mely az összes jelképistenségek, a megszemélyesített eszmék őse, ez a „legtisztább üresség", a Törvénylényegű Egyetemes Jóság Anya és a vele való egyesülésben, az Egyetemes Jóság Apa. A második fényben a védisten vagy helyette a részvét, a segítőkészség jelképistene, a Nagy Irgalmú Úr, azaz Avalókitésvara megidézésével juthat az eszmélőlény szabaduláshoz.

Ha mindez eredménytelen, akkor tovább folytatódik a köztes lét, s elkezdődik második szakasza, a Törvénylényegű. Benne előbb az „Öt Nemzetség vezette Negyvenkét Nyugvó, azaz békés, szelíd istenalak tűnik fel az „agy mélyéből. Mindegyik többrétű jelkép. Az első a jelképoltár közepén mélykékben fehéren Vajrócsana, a Fény Alkotója, a Jelenést Láttató és társnője. Ez az istenpár a „legjobb Tudás hordozója, mely a legrosszabb rossznak, a balgaságnak szüntetője. Vele egy időben támad az istenek homályos fehér fénye, mely a Forgatagba csábít. Ha nem sikerül a szembesítés és az azonosulás, akkor e köztes lét másodnapján a jelképoltár fehér napkeletén támad a mélykék Gyémántszellemű, Mozdulatlan, azaz Rendületlen Aksóbhja és népesebb nemzetsége. Társnője a felserkent, megvilágosult látás jelképe, kísérőjük két megvilágosult szellemű, azaz bódhiszattva, és társnőik. E csapat a „tükörszerű Tudás hordozója, mely a gyűlölség, harag szüntetője. A vele versengő füstszínű jelenés a pokolé. Harmadnap délen támad a sárga Kincsforrású, Ratnaszambhava nemzetsége, az „egyenlő lényegű Tudás hordozója, mely az önösség, gőg szüntetője. A vele vetélkedő kékes fény az emberi világé. Negyednap napnyugaton a vörös Mérhetetlen Fény, Amitábha jelenik meg nemzetségével. A „külön-külön értő Tudás hordozója, mely a birtoklás, görcsös ragaszkodás, a szenvedélyes vágy szüntetője. Vele verseng az éhségszörnyek sárgás fénye. Ötödnap északon a zöld Amóghasziddhi, a Haszonnal Véghezvivő nemzetsége fogad, a „cselekvő Tudás" hordozója, az irigység szüntetője. Vele verseng a félistenek vöröses fénye. Az eszme-buddhák Öt Nemzetsége, az Öt Mérget semlegesítő öt Tudás, az Öt Elem, az Öt Érzék és az Öt Halmaz párhuzamos, s a személyiséget és a mindenség egészét átfogni kívánó rendet alkot.

Hatodnap (az eredeti több szövegében hetednap) még egyszer feltűnnek a Nyugvók, ezúttal együtt az Öt Nemzetség minden tagja, de mellettük megjelennek már a kapuőrök és kapuőrnők, az első jelképoltár kapui záródásának jeléül, s kívülebb a Hat Létalak Felserkentjei, a Negyvenkét Gyönyörtestű istenség, és velük versengve a Forgatag hatféle fénye, köztük (és itt először) az állatlét zöldes világa, mely a következő, hetednap főszereplője az Ismeretőrzőknek, a titkos igék tudóinak immár félelmetes alakja mellett.

Nyolcadnap kezdődik a Haragvók jelenés-sora, élükön Buddhahérukával, mely az Öt Vérivó istencsapatát bevezeti; ezek sorra az előbbi szelídek rémületes alakváltozatai, melyek ugyanúgy az elme szüleményei, s ugyanúgy jelképlények, mint az előzők. A tizenharmadik napon váltják fel őket a temető istennői, a Gaurí vezette Nyolc Haragvó Némber, s követi őket az Oroszlánfejű vezette Nyolc Boszorkánynémber, a Lóképű vezette Négy Kapuőrző Némber, az égtájak hathat démoni istennője, végül a Kakukkfejű vezette Négy Kapuőrnő, az utóbbi két csoport együtt: a Huszonnyolc Hatalmas Némber. Velük ér véget a Törvénylényegű köztes lét jelenése, mely a Törvény, a fényeszme síkjából támasztotta a Gyönyörtestet, a működés síkját.

Eztán, ha mindez nem elég, s nincs felismerés, nincs szembesülés, akkor támad a Holtak Ura, a Tett bírája, következik az ítélet, majd az itt harmadik köztes lét, a Létel köztes léte, a Forgatagba való visszajutásé. Még itt is lehetséges a szabadulás, de nehezebb (mindig nehezebb), mint előbb, és a gyöngeség, gyarlóság miatt szükség lehet az „anyaméh kapujának berekesztésére", az újjászületés elkerülésének kísérletére. Ha ezek sem sikerülnek, s mindenképp új testet-szellemet követel a Tett hatalma, akkor még egy intelem igazít el az egeket hordozó Óriáshegy körüli világok és az anyaméh megválasztásában.

E három köztes lét történései a Három Test, azaz a Törvény-Fény, a fény-eszme három megjelenési síkjában zajlanak: a halál órájabeli az eszme valóságáé, a Törvénytesté, a Törvénylényegű köztes lét jelenései a működő, ható Törvény síkjáé, a Gyönyörtesté, a Létel köztes léte pedig a születések során kapott, váltott vagy választott Váltalakú Testé.

A második köztes lét kétszer hét napig tarthat (az utolsó számolt nap, mint láttuk, a tizenharmadik), s újabb négyszer hét nap lehet a Létel köztes létének tartama, ennek napjait azonban