Matto birodalma

By Friedrich Glauser

Egy svájci pszichiátriai intézet igazgatóhelyettese Studer őrmestert kéreti hivatalosan az intézménybe, mert nyoma veszett az idős igazgatónak, akit később megtalálnak ugyan, de már holtan. Gyilkosság történt vagy baleset? Egyidejűleg megszökött az egyik ápolt is, aki újszülött gyermekének meggyilkolása miatt már börtönviselt. Studer a látszat és valóság számára idegen, kusza világába csöppen; minden bűnjelet, minden megfigyelést az ügyben potenciálisan érintettek érdekeinek megfelelően a legkülönbözőbb módon lehet értelmezni. Az őrmesternek meg kell tanulnia átlátni azokat a mechanizmusokat, amelyek szerint itt élnek és meghalnak az emberek.
 Egy irodalmi vénával megáldott páciens a „Matto” nevet adta a mindenütt jelenlevő őrületnek. Ám Matto nem marad absztrakt figura, hanem elvileg több konkrét alakban is a kereshető: esetleg az ambiciózus, ám amúgy szimpatikus igazgatóhelyettesben, vagy netán a kétségbeesett segédmunkásban, aki szegénységében megöli a saját gyerekét? S vajon mennyire tekinthető normálisnak egy szenilis igazgató, aki rosszul értelmezett lojalitásból tönkreteszi egy páciens életét? S hogy állunk a szervezett őrülettel, amely 1935-ben egyre konkrétabb testet ölt a szomszédos Németországban?
 Matto birodalmában Studer számos szeretnivaló és meggyőzően ábrázolt figurával találkozik, akik az uralkodó szociális viszonyok, a patriarchális hatalmi struktúrák vagy embertársaik érzéketlen kegyetlensége folytán zátonyra futottak, miáltal vagy megőrültek, vagy bűnözőkké váltak.

• Language: Magyar
• Publisher: Napkút Kiadó
• Release date: May 1, 2021
• ISBN: 9789632635521

Book preview

Szükségszerű előszó

Egy olyan történetet elmesélni, amely Berlinben, Londonban, Párizsban vagy New Yorkban játszódik, nem jár semmilyen veszéllyel. Ezzel szemben egy olyan történetet elmesélni, amely egy svájci városban játszódik, veszéllyel jár. Megesett már velem, hogy a Winterthur Futballklub tiltakozott az egyik elbeszélésem ellen, mert szerepelt benne egy hátvéd. Meg kellett tehát nyugtatnom a fiúkat, s mindenkit, aki a csapathoz tartozott, hogy nem róluk volt szó.

Még veszélyesebb vállalkozás egy olyan történetet elmesélni, amely egy gyógy- és kezelőintézetben játszódik. Máris várom a tiltakozások özönét. Épp ezért már az elején szeretném leszögezni:

Bern Kantonban van három intézet – Waldau, Münsingen és Bellelay. Az én randlingeni intézetem sem nem Münsingen, sem nem Waldau, s nem is Bellelay. A történet szereplői szabadon kitalált személyek. Regényem nem kulcsregény.

Egy történetnek játszódnia kell valahol. Az enyém Bern Kantonban játszódik, egy bolondokházában. Na és?… Talán nem szabad történeteket mesélni?

Hányattatott sorsú fiatalok

Hajnali öt órakor, vagyis még jócskán benne az éjszakában, az embert a telefon csörömpölése riasztotta fel. A kantonrendőrség igazgatója volt a vonal másik végén, s ahogy a kötelesség diktálja, az ember bejelentkezett: Studer őrmester. Az ember, mi sem természetesebb, ágyban volt még, s legalább két óra alvás kijárt volna még neki. Ám ehelyett beavatták egy történetbe, amit félig éber aggyal csak nehézkesen lehetett követni. Az egészből persze az lett, hogy az ember a magas elöljáró elbeszélését kénytelen volt időről időre olyan kérdésekkel félbeszakítani, mint „Hogyan? meg „Micsoda? – s persze a végén közölték vele, hogy ő egy fajankó, s jobb lenne, ha csipkedné magát!… Nem is volt ezzel semmi baj. A kantonrendőrség igazgatója a vaskos kifejezések embere volt, s végül is: fajankó… Ugyammá!… A nagyobb baj inkább az volt, hogy az ember nem igazán jött rá, mit is kell tennie. Fél óra múlva érte jön egy bizonyos Dr. Ernst Laduner, hangzott az információ, s ez a doktor majd elviszi Studert a randlingeni Gyógy- és Kezelőintézetbe, ahonnan egy Pieterlen nevű páciens – igen, P mint Péter, I mint Ida, E mint Erik… – szóval, egy Pieterlen nevű páciens megszökött…

Megesik az ilyesmi… Ám ugyanakkor, vagyis ugyanazon az éjszakán – ahogy a pszichiátereket nem túl nagyra tartó magas elöljáró méltóztatott magát kifejezni – az agykurkászati intézet igazgatója is eltűnt. A részleteket majd Dr. Ladunertől tudhatja meg, aki fedezve kíván lenni, fedezve a hatóság által. S a „fedezve" kifejezés kapcsán a kantonrendőrség igazgatója még egy viccet is elsütött, amely meglehetősen alpári volt, s a tehénistálló szagát idézte… Laduner? Ernst Laduner? Egy pszichiáter? Studer keresztbe rakta kezét a tarkója alatt, s a mennyezetet bámulta. Hisz ő ismer egy Dr. Ladunert, csak épp arra nem emlékszik, hol és milyen körülmények között volt szerencséje találkozni ezzel az úrral. S ráadásul – az egész dolog furcsaságaként – Dr. Laduner úr Jakob Studer őrmesterhez ragaszkodott, a rendőrigazgató legalábbis ezt állította. S mindennek közlése után a rendőrigazgató még azt is kifejtette a telefonban, hogy őt ez cseppet se lepi meg, hisz Studerről közismert, hogy sokat fantáziál, nem csoda hát, hogy egy pszichiáter pont őt akarja… Ezt akár hízelgésként is fel lehetett fogni. Studer felkelt, kicsoszogott a fürdőszobába és borotválkozni kezdett. – Hogy is hívják Randlingen igazgatóját? Würschtli? Nem… De valami hasonló, ami i-re végződik… – A penge nem vágott rendesen, s így tovább tartott a dolog, mer Studernek erős szakálla volt – …Bürschtli? Ó, igen! Ulrich Borstli… Egy idős úriember, aki nyugdíjazás előtt állt…

Egyrészt a Pieterlen nevű páciens, aki meglógott… Másrészt Ulrich Borstli igazgató… S kettejük között ott áll Dr. Laduner, akit illene ismernie, s aki hatóságilag óhajtja magát fedezni. Vajon mért akarja magát hatóságilag fedezni, s miért éppen Studer, a kanton bűnügyi rendőrségének őrmestere által?… Hogy mindig ilyen kellemes megbízatások jussanak az embernek! Hogyan kell viselkedni egy bolondokházában? Mit lehet ott csinálni, ahol az emberek rácsok mögött ülnek és süketelnek? Vizsgálatot folytatni?… Könnyű a rendőrigazgatónak csak úgy telefonálgatni és megbízatásokat osztogatni, a dolog egyáltalán nem vicces…

Közben Studerné is felébredhetett, s a férje ezt észre is vette, mert frissen főzött kávé illata járta át a lakást.

– Adj’ isten, Studer! – mondta Dr. Laduner. Hajadonfőtt érkezett, a haja hátrafelé volt fésülve, s a tarkóján úgy állt ki egy tincs, mint a gém fején a bóbita. – Hisz mi ismerjük egymást, tudja, még Bécsből…

Studer még mindig nem emlékezett. A közvetlen megszólítás nem lepte meg különösképpen, hozzá volt szokva, s igen udvariasan s egy kicsit körülményesen megkérte a doktor urat, hogy lépjen beljebb s vesse le a kabátját. De Dr. Ladunernek nem volt semmi levetnivalója. Épp ezért egyenest az ebédlőbe ment, üdvözölte az őrmester feleségét, leült – s mindezt olyan magától értetődő és biztos módon tette, hogy Studer elcsodálkozott.

Dr. Laduner világos flanelöltönyt viselt, fehér ingének gallércsücskei között pedig búzavirágkéken virított egy vaskosan és lazán megkötött nyakkendő csomója. Sajnos, most el kell rabolnia a férjurát, mondta Laduner, Studerné ne vegye tőle zokon, épségben vissza is fogja majd szolgáltatni. Történt valami, mondta, valami bonyolult és kellemetlen dolog. Egyébiránt már régóta és jól ismeri az őrmestert – Studer közben zavartan ráncolta a homlokát –, s ő, Dr. Laduner garantálja, hogy az őrmestert majd kedves vendég gyanánt kezelik – s egyébiránt nem is lesz olyan kínos az ügy…

Dr. Ladunernek szemlátomást kedvenc szava volt az „egyébiránt". Ezen túlmenően is furcsán beszélte a svájci német nyelvet – kelet-svájci dialektusban, irodalmi német nyelvi szavakkal megtűzdelve. Beszéde nem hatott tősgyökeresnek. Kicsit zavaró volt a mosolya is, ami maszkra emlékeztetett. Arcának alsó részét takarta e mosoly egészen a járomcsontokig. Ez a rész merev volt – úgy tűnt, mintha csak a szemében és az igen magas és igen széles homlokán lenne élet…

Köszöni, de nem, semmit se kér, folytatta az orvos, a felesége otthon reggelivel várja, s most már sietniük kellene, mert nyolckor jelenése van, ma ugyanis „nagyvizit" vár rá, az igazgató úr eltűnése mit sem változtat a dolgon, a szolgálat az szolgálat, s a kötelesség az kötelesség… Dr. Laduner bal, kesztyűbe bújtatott kezével apró mozdulatokat tett, aztán felállt, lágyan megragadta Studer karját és magával húzta… Viszontlátásra…

Hűvös volt a szeptemberi reggel. A Thunstrasse két oldalán álló fák levelei közé már egy-egy sárga is vegyült. Dr. Laduner négyüléses autója rendesen viselkedett, zajtalanul indult; a nyitott ablakon enyhén ködszagú levegő áramlott be, és Studer kényelmesen hátradőlt. Magas szárú, fekete fűzős cipője meglehetősen furcsán mutatott Dr. Laduner elegáns barna félcipője mellett.

Kezdetben várakozásteljes hallgatás uralkodott a kocsiban, s e hallgatás közben Studer feszülten gondolkodott Dr. Laduner kilétéről, akit ugyebár ismernie illene… Még Bécsből? Studer járt néhányszor Bécsben, még azokban az időkben, amikor jól fizetett felügyelő volt a városi rendőrségnél, még akkor, mielőtt az az ügy megesett volna, az a bankaffér, amely a nyakát szegte, úgy, hogy mindent elölről kellett kezdenie mint egyszerű nyomozó. Hát bizony, nehéz néha a dolga az embernek, ha túl markáns az igazságérzete. Egy bizonyos Caplaun ezredes az elbocsátását indítványozta, s ez az indítvány „érvényre jutott". Arról a Caplaun ezredesről volt szó, akiről a rendőrigazgató derűsebb óráiban azt szokta mondani, senki mást nem látna szívesebben Thorberg börtönében; de hát felesleges további gondolatokat fecsérelni erre a régi históriára, az embert elmeszelték amúgy istenesen, kezdhette elölről újból az egészet a kantonrendőrségnél, s hat év múlva jön a nyugdíjazás. Tulajdonképpen még rosszabbul is járhatott volna… Ám azóta a bankaffér óta az a hírnév jár a nyomában, hogy kissé fantáziál, s tulajdonképpen az a Caplaun ezredes az oka, hogy most egy bizonyos Dr. Ladunerrel a randlingeni Gyógy- és Kezelőintézet felé tart felderíteni Borstli igazgató úr rejtélyes eltűnését és a Pieterlen nevű páciens szökését…

– Tényleg nem emlékszik, Studer? Annak idején Bécsben? – Studer a fejét rázta. Bécs? Ő egyre csak a Hofburgot látta maga előtt, a Favoritenstrassét meg a rendőrigazgatóságot, valamint egy idős udvari tanácsost, aki ismerte a híres Gross professzort, a kriminalisztika lángoszlopát… De Dr. Ladunert nem látta.

Ekkor az orvos – feszülten az országutat figyelve – megkérdezte:

– Aichhornra sem emlékszik, Studer?

– Hát dehogynem, doktor úr! – mondta Studer, s egyenesen megkönnyebbült. Ezért aztán kezét kísérője karjára tette. – Aichhorn! Hát persze! És maga most a pszichiátrián van? De hát akkoriban nem az volt a szándéka, hogy megreformálja Svájcban a fiatalkorúakról való gondoskodást?

– Ó, Studer! – Dr. Laduner fékezett egy kicsit, mivel egy teherautó jött velük szemben, s elfoglalta az úttest közepét. – Svájcban egyre-másra hozzák az intézkedéseket, s az a szomorú az egészben, hogy – még ha meg is hozzák őket – azok célt tévesztenek…

Studer elnevette magát; mély hangon nevetett. Dr. Laduner csatlakozott hozzá: az ő nevetése valamicskével magasabban szólt…

Aichhorn…

Studer egy kicsi szobát látott maga előtt, benne nyolc fiúval, akik tizenkettő-tizennégy évesek lehettek. A szoba csatatér benyomását keltette. Az asztal meg volt rongálva, a padok gyújtóssá aprítva, az ablaküvegek kitörve. Ott állt az ajtóban, s látta, amint egy fiú – késsel a kezébn – éppen ráront egy másik fiúra. – Kicsinállak! – mondta a fiú. Az egyik sarokban ott állt Dr. Laduner, és figyelt. Amikor meglátta Studert az ajtóban, lágyan leintette a kezével: hagyni kell őket! És a fiú hirtelen eldobta a kést, bőgni kezdett, szomorúan és elhúzva, mint egy megvert kutya, mialatt Dr. Laduner kilépett a sarokból és nyugodt, tárgyilagos hangon azt mondta: – Holnapra legyen rendben a szoba, s az ablaküveg is pótolva… Világos? – És a fiúkórus így válaszolt: „Világos!"

Mindez egy nehezen nevelhető gyerekekkel foglalkozó intézetben történt Oberhollbrunnban, hét évvel a háború után. Egy fenyítőeszköz nélküli intézetben. Ahol egy bizonyos Aichhorn, egy ritkás barna hajú, jelentéktelen, sovány ember azt vette a fejébe, hogy papok, szentimentalizmus és ütlegek nélkül kísérel meg kihozni valamit ezekből az úgynevezett hányattatott sorsú fiatalokból. És sikerült neki. A nevelésügyet akkoriban épp egy olyan férfi irányította, akinek véletlenül volt némi sütnivalója. Előfordul az ilyesmi. S ebben az adott esetben ő volt az a személy, akinek Aichhorn úr fölöttébb egyszerű ötlete világosságot gyújtott az agyában. Ez az ötlet a következő volt. A kis vagányok csak egyetlen körforgást ismernek: kihágás, büntetés, kihágás, büntetés. A büntetés tiltakozást vált ki, s a tiltakozás úgy jut érvényre, hogy újabb „gaztettekre sarkall. S vajon mi történik, ha kikapcsoljuk a büntetést? Vajon nem kényszerül akkor a tiltakozás is üresjáratra? Esetleg akkor újra lehetne kezdeni, esetleg erkölcsi szédítés, vagy ahogy akkoriban Dr. Laduner mondta: „vallásos csukamájolaj nélkül lehetne építkezni…

Szakmai körökben sok szó esett az Aichhorn-féle kísérletekről, így hát amikor Studer akkortájt Bécsbe utazott, ajánlották neki, ismerkedjen meg a dologgal.

Éppen abban a pillanatban érkezett, amikor a legkomiszabb bandánál „levonulóban volt a tiltakozás. Amit látott, mély benyomást tett rá. Este pedig hozzájött még valami. Dr. Laduner, aki gyakornokként dolgozott Aichhorn mellett, mint honfitársát magával vitte Studert az igazgatóhoz. Beszélgettek, lassan és megfontoltan, Studer mesélt a Bern kantonbeli nevelőintézetről, aTessenbergről, s hogy milyen áldatlan állapotok uralkodnak ott egy ideje… Közben tíz óra lett, s csengettek a bejárati ajtón. Aichhorn ment ajtót nyitni, s egy fiúval tért vissza, akihez így szólt: „Üljön le. Nem éhes?, s maga ment a konyhába szendvicsekért. A fiú ki volt éhezve… Tizenegy óráig együtt volt a három férfival, aztán Aichhorn felesége a vendégszobába vezette. Dr. Laduner később elmesélte, hogy a fiúnak ez már a harmadik szökése volt. Ezúttal önszántából jött vissza. Ezért volt a barátságos fogadás. És Studer őszinte nagyrabecsülést táplált magában a kér férfi, Dr. Laduner és Aichhorn úr iránt…

– Mit csinál Aichhorn úr manapság? – kérdezte Studer.

Dr. Laduner megvonta a vállát:

– Eltűnt, úgy hírlik.

Így van ez mindig! Jön egy ember, s megpróbál valami újat, hasznosat, valami értelmes dolgot tenni, sikerül is neki két-három évig… Aztán hirtelen eltűnik, alámerül. Nos, Dr. Laduner átállt a pszichiátriára… A kérdés csak az, hogyan jön ki az öreg Ulrich Borstlival, az igazgatóval, aki eltűnt.

Egy pillanatig Studer arra gondolt, hogy rákérdez az eltűnés pontosabb részleteire, de aztán mégsem tette, mert nem bírt szabadulni a képtől, ahogy az ifjú Dr. Laduner ott áll a szétzilált szoba sarkában a társára kivont késsel rárontó fiú előtt… Megragadni azt a pszichológiai pillanatot, amikor egy helyzet megérett!… Bizony, Dr. Laduner már akkoriban is jól értette a dolgát!… És Studer őrmester megtisztelve érezte magát, amiért a doktor őhozzá ragaszkodott, s hogy a doktor lesz a vendéglátója…

Egy dolog mindazonáltal furcsa volt: akkoriban, ott Bécsben az orvos még nem hordta magán ezt a maszkmosolyt – ezt a mosolyt, amely olybá tűnt, mintha egy tükör előtt ragasztották volna fel… És még valami: lehet, hogy csal a látszat, és Studernek nem áll módjában ellenőrizni, de mégiscsak az az érzése, mintha félelem bujkálna Dr. Laduner szemében.

– Íme, az intézet – mondta az orvos, és jobbjával kiintett az egyik oldalablakon. Vörös téglából emelt építmény, amennyire jól látszott, U alakban elrendezve, sok toronnyal és tornyocskával. Körülötte fenyők, sok sötét fenyő… Aztán az épület eltűnt, majd ismét előbukkant, ott volt a főporta, s a bejárati kapuhoz legömbölyített lépcsőfokok vezettek fel. A kocsi megállt. A két férfi kiszállt.

Kenyér és só

Dr. Laduner az első ablakra mutatott jobbra a bejárat mellett, s azt mondta:

– Az igazgató irodája…

Ökölnyi lyuk balra, az alsó üvegtáblában… Az ablakpárkányra és a bejáratot a vörös faltól elválasztó virágágyásra üvegszilánkok szóródtak.

– Meglehetősen hátborzongató, amit majd odabent látni fog. A padlón vér, az írógép az ablak mellé hajítva, égnek meredő billentyűkkel, az íróasztal széke ájultan hanyatt esve… Később is megtekinthetjük ezt a meglepetést, az idő nem sürget, s aztán majd nyugodtan belefoghat kriminológiai szaktanulmányaiba…

De mért hat ennyire erőltetettnek ez az egész viccelődés?… Olyan mesterkéltnek?… Studer úgy nézett Dr. Ladunerre, mintha kénytelen lett volna gyorsan emlékezetébe vésni egy képet, mert az a következő pillanatban alighanem egészen mást mutat… A szürke öltöny, a búzavirágkéken virító nyakkendő, s a hajtincs, amely úgy kiáll, mint a gém fején a bóbita… Na és a mosoly: a felső állkapocs fogai szélesek, formásak, elefántcsont-sárgák… Dr. Laduner minden bizonnyal sokat cigarettázik …

– Jöjjön, Studer, mert még gyökeret verünk itt. Egy dolgot elmondanék önnek, mielőtt belépünk ezen a kapun: Ön most egy ájulthoz jön látogatóba, egy pucér ájulthoz, vagy, Schül barátom költőibb kifejezésével élve – Ön most belép ama sötét birodalomba, amelyben Matto uralkodik. Matto!… Így nevezte el Schül az őrület szellemét. Költői. Ké-étségkívül… – Dr. Laduner jól elnyújtotta az első szótagot. – Ha ön ebben az egész ügyben el akar igazodni, amely megérzésem szerint sokkal bonyolultabb, mint amilyennek pillanatnyilag hisszük, szóval, ha el akar igazodni, bele kell hogy bújjék sokak bőrébe… – („bújjék, mondta az orvos választékosan)…, – az én bőrömbe például, sok ápoló és különböző páciensek bőrébe…, „páciensek, mondom, s nem „őrültek"… Akkor majd talán lassan önben is feldereng az igazgatónk eltűnése és a Pieterlen nevű páciens szökése közötti konnexus felismerése… Vannak itt különböző imponderábiliák…

„Imponderábiliák!…, „konnexus!…, meg az az elnyújtott „ké-étségkívül". Valamennyi annak a személyiségnek a tartozéka, akit Ladunernek hívnak.

– Egyébiránt, a diszkrepancia, amely a valós világ és a mi birodalmunk között feszül – mondta Dr. Laduner, miközben lépdelt felfelé a bejári kapuhoz vezető lépcsőn –, önt eleinte alighanem elbizonytalanítja majd. Kényelmetlenül fogja magát érezni, mint bárki, aki ellátogat egy bolondokházába. Ám később majd mindez elül, s ön nem fog többé túl nagy különbséget látni hivatala egyik rigolyás írnoka és egy haját tépdeső nyavalyatörős között, akit az M-ben őriznek.

Jobbra, a bejárati kapu mellett a falon egy barométer függött, amelynek a higanyoszlopa vörösesen villódzott a reggeli világosságban. Egy toronyóra savanykás hangon négy negyedet ütött, majd – alig ízesebben – az egészet: hat óra. Az utolsó ütés inkább csörömpölés volt. Studer még egyszer visszafordult. Az égnek rozébor-színe volt; madarak rikoltoztak a kocsifelhajtó mindkét oldalán vasrácsok mögött zöldellő fenyők ágai között. Randlingen falu fekete templomtornya a távolba veszett…

A kapu után, amely az épület belsejébe vezetett, ismét egy lépcső következett. Jobboldalt egyfajta gyűjtőpersely táblával: „Gondoljatok a szegény betegekre!" Fölötte egy zöld márványlap. Aranybetűkkel megörökítve ott állt az intézet támogatóinak a neve, s ilyeténképpen megtudhatta az ember, hogy a His-Iselim család 5000 frankot, a Bärtschi család pedig 3000 frankot adományozott. A táblán a jövőbeni jótevők számára is hagytak helyet.

Patika-, por- és padlóviaszszag érződött… Sajátos szag, amelynek az volt a rendeltetése, hogy naphosszat Studert üldözze. Jobbra egy folyosó, balra egy folyosó. Mindkét folyosó végét masszív faajtó zárta le. A középszárny felső szintjeire lépcső vezetett fel.

– Előremegyek – mondta Laduner a válla fölött. Kettesével vette a lépcsőfokokat, Studer pedig lihegve követte. Az első emeleten még épp annyi ideje maradt, hogy a folyosó egyik ablakán kinézve belásson egy nagy udvart, amelynek gyepszőnyegét szabályosan futó utak szabdalták darabokra. Az udvar közepén egy alacsony épület kucorgott, mögötte pedig egy kémény meredt az égre. Vörös klinkertégla falak, palával fedett tetők, amelyeket sok torony és tornyocska díszít… Aztán jött a második emelet. Dr. Laduner belökött egy üvegajtót, s bekiáltott: – Greti!

Bentről valaki mély hangon válaszolt. Aztán egy piros köntöst viselő asszony lépett eléjük. Haja rövid volt, szőke, enyhén hullámos, arca széles és már-már lapos, és úgy hunyorgott, ahogy azt általában a rövidlátók teszik.

– Studer, ez itt a feleségem… Greti, kész a kávé? Éhes vagyok… Az őrmestert majd jobban megnézheted magadnak reggeli közben… Most mutasd meg neki a szobáját, nálunk fog lakni, ahogy megbeszéltük… – Aztán Dr. Laduner hirtelen eltűnt. Elnyelte egy ajtó.

A piros köntöst viselő asszonynak kellemesen meleg és puha keze volt. Berni német nyelvjárásban beszélt, ahogy Studert mély hangján megszólította, majd szabadkozott, hogy még nincs felöltözve, ki is csudákozhatna rajta, mikó ekkora a főfordulás, a férjét éjjel háromkor csengették fel álmából a Pieterlen szökése miatt – s az igazgató nem volt sehol, eltűnt… Egyszóval, rövid éccaka vót, tegnap ünnepűték a „Sarlós-t („Sarlóst?, gondolta Studer. „Miféle sarlóst?"), így aztán csak fél egykor került ágyba… De a Studer úr bizonyára tisztákodni szeretne, úgyhogy jöjjön csak utána… A hosszú folyosó tarka, recézett csempékkel volt kirakva. Az egyik ajtó mögött felsírt egy gyerek, és Studer zavartan megkockáztatta a kérdést, hogy a doktorné nem akarná-e előbb a gyereket megnyugtatni? – Az ráér, s a sírás különben is egészséges foglalatosság a gyerekek számára, erősödik tőle a tüdejük… – Ez lenne a vendégszoba. Itt meg, mellette, a fürdő. A Studer úr érezze magát úgy, mintha otthun vóna… Szappan is van kirakva, meg friss türűköző… Majd beszól, ha kész a reggeli…

Studer kezet mosott, aztán átment a vendégszobába s az ablakhoz lépett. Kinézett az udvarra. Fehér kötényes férfiak cipeltek nagy kannákat, mások – pincérek módjára – tálcákkal egyensúlyoztak. Egy madárberkenyefa, amely az egyik pázsitnégyszög szélén állt, fénylőn piros bogyófüzérekkel díszelgett, szárnyalt levelei pedig aranysárgák voltak.

Ekkor hátul, egy magában álló, kétemeletes épületből két férfi lépett elő. Ők is fehér kötényt viseltek maguk elé kötve. Egymás mögött haladtak, egyszerre lépve, s kettejük között egy hordágy hintázott, amelyre egy koporsó volt rákötözve. Studer elfordult. Sötéten arra gondolt, vajon hány embernek kell meghalnia egy ilyen intézetben, és hány év múltán s hogyan éri őket a halál – ám ekkor megszólalt